HH - 8. fejezet: Egyezség

Jihyun:

Már kora reggel érezni lehetett rajtam a feszültséget. Hyuna csak a sót kérte el a rántottához, de máris rákiabáltam. Apa nyakát behúzva falatozott, és inkább nem kérdezte meg, mi bajom, a nővérem meg sötét szemekkel fújtatott rám. Egyébként is a bögyében voltam a leós eset miatt, nem tudta megbocsátani, hogy elvontam róla a figyelmet.

Hevesen dobogó szívvel mentem be az osztályterembe, azt remélve, hogy Hyuk érkezik aznap, de mindkét pad üres volt. Bármelyikbe beülhettem, de hogy elősegítsem a szerencsét, Leo mellett foglaltam helyet. A fiú ma különösen visszahúzódónak tűnt, egyszerű ruhákban jött be, mintha el akarna tűnni, és csak egy apró bólintással köszönt.

Szinte szuggeráltam a Ravi melletti helyet. Muszáj volt beszélnem Hyukkal. Tudnia kellett, hogy ez az egész egy hatalmas félreértés, és engem tényleg ő érdekel. Én nem vagyok olyan, mint a nővérem, ha kell, akkor az összes pasi ügyemről beszámolok neki, csak adjon még egy esélyt. Meg akartam próbálni vele.

Az osztályfőnöki óra már réges-régen elkezdődött, és Kim tanárnő láthatóan megkönnyebbült, hogy Hongbin nincs a teremben. Amikor kinyílt az ajtó, azonnal látszott rajta az idegesség. Én is odakaptam a fejem, arra várva, hogy Hongbin megérkezzen, de csak Hyuk lépett be lehajtott fejjel, majd miután elnézést kért a késésért, helyet foglalt. A tanárnő meg sem szidta, amiért csak most érkezett, örült, hogy nem a bátyja jött iskolába.

Osztályfőnöki órán a továbbtanulásról esett szó, de valójában nem arról beszéltünk, hogy mi mit szeretnénk, és hogyan képzeljük el a jövőnket, meg egyáltalán az érettségit, Kim tanárnő a saját élményeiről mesélt. Elmondta, hogy véleménye szerint melyik a legjobb egyetem, és hogy minimum kitűnőnek kell lennünk ahhoz, hogy oda bejussunk, de talán még az is kevés. N-en kívül senki nem figyelt rá, az egymásra talált Ravi-Ken páros Hyukon keresztül susmorgott valamit, Leo pedig az asztal alatt tépkedte a pulcsijáról a szöszöket. Mivel halálra untam magam, megpróbáltam szóra bírni a padtársamat.

– Mi a helyzet? Jobban vagy már? – utaltam a tegnapi gyászos hangulatára.

– Nem. Apám kórházban van, és lehet, hogy állami gondozásba kerülök.

Ez megdöbbentett. Az apja kórházba van? És lehet, hogy árvaházba kerül? Ez csak is azt jelenthette, hogy a sérüléseket Leo okozta, amit őszintén szólva, nem csodálnék. Egyszer mindenki visszaüt, főleg akkor, ha már hosszú évek alatt elfojtott indulatok szabadulnak ki.

– És nem javítana a helyzeteden, ha elmondanád, hogy… elég keményen nevelt téged.

Leo teste megrázkódott, és bár soha nem mondta el nekem, abból, amit a kávézóban láttam, teljesen egyértelmű volt, hogy verik. Mindenki előtt felpofozni valakit, ráadásul ilyen erővel, és ennyiszer – mert többet kapott volna, ha Hongbin nem tűnik fel –, nem jelenthetett mást. Egy normális szülő visszavenne a haragjából, és maximum otthon keverne le egy taslit a gyerekének, de Leo semmi olyat nem tett, amiért verést érdemelt volna.

– Ha elmondom, az sem változtat semmin. Nincs rokonom, akihez mehetnék, ő pedig többé nem tudja gondomat viselni, úgyhogy reménytelen a helyzetem.

Sajnáltam szegényt, és dühített, amiért nem tudok segíteni neki. Jobb életet érdemelt, olyat, ami pozitív ingerekben gazdag, hogy kinyíljon egy kicsit, és bátrabb legyen. Egy árvaház nem neki való. Leo visszahúzódó típus, nem bírná ki a folytonos piszkálódást, és az ilyen helyeken azonnal ráugranak arra, aki gyenge és sebezhető.

Amint kicsöngettek, azonnal Hyukhoz akartam rohanni, hogy átbeszéljük a dolgokat, de ehelyett ő jött a padunkhoz. Rendezve a gondolataimat, szóra nyitottam a számat, de Hyuk Leóhoz beszélt, és engem teljesen levegőnek nézett.

– Leo-shi, beszélhetnénk? – kérdezte illedelmesen, mire a magas padtársam bólintott egyet.

Kimentek a teremből, és amikor pár perc múlva követtem őket, teljesen eltűntek. Először az udvarra mentem, hátha ott tárgyalnak, majd megnéztem az eldugottabb folyosókon és az ebédlőben is, de teljesen felszívódtak. Már becsöngettek, mire eszembe jutott a tető, és mivel minden áron beszélni akartam Hyukkal, úgy döntöttem, kések egy kicsit matematikáról.

Valóban ott voltak. Teljesen a peremén beszélgettek, és csak a hátukat láttam az ajtóból kukucskálva. Nem mertem jobban kinyitni, mert nagyon nyikorgott a régi fémajtó, és nem akartam lebukni. Úgy terveztem, amint felállnak, hátrébb lépek, és ott várakozok, hogy amikor lefelé indulnak, úgy tűnjön, hogy éppen most érkeztem.

Hyuk azonban keresztülhúzta a számításaimat.

– Mi lenne, ha nem leskelődnél? – kérdezte dühösen. – Várj meg a lépcsőházban!

Fogalmam sem volt róla, honnan tudja, hogy ott vagyok. Lehet, hogy a nagy szél ellenére is meghallotta, hogy kinyitom az ajtót, vagy esetleg, ilyen jók lennének az érzékei? Velem is néha előfordult, hogy úgy éreztem, mintha figyelnének, és reggel is a hátamba mélyedtek a pillantások a lányok részéről, amikor leültem a helyemre. Még nem felejtették el a tesin történteket.

Úgy tettem, ahogy Hyuk kérte, a lépcsőházban vártam, és alig öt perc múlva Leo fel is bukkant mellettem. Nem mondott semmit, de egy pillanatra megállt, és rám nézett. Szerettem volna olvasni a tekintetéből, de semmiről nem mesélt. Bármi is volt a célja ezzel, bármit is akart üzenni, nem érkezett meg a figyelmeztetés.

Hyuk zsebre tett kézzel állt, az egész testtartása távolságtartás sugallt, és az idegesség azonnal rám ragadt. Hiába találtam ki este, hogy mit fogok mondani, az agyam teljesen kiürült, és nem tudtam koncentrálni. Megvártam, hogy ő kezdjen neki a beszélgetésnek.

– Tegnap megfogadtam, hogy elkerüllek, és többé nem érdekelsz, de este sok minden történt, ami megváltoztatta az elhatározásomat. Szükségem van a segítségedre. Gondolom, Leo elmondta, hogy mi történt. Mi nagyon szívesen segítenénk neki, de a helyzetünk nem teszi lehetővé.

– Hogyan tudnék segíteni? – kérdeztem. Nem csak azért, mert Hyuk erre kért, magamtól is mindent megtettem volna azért, hogy Leo ne kerüljön árvaházba.

– Leo nemsokára tizennyolc, csak egy évről lenne szó, és mivel úgy is mindenki úgy tudja, hogy együtt vagytok, még fel sem tűnne a dolog.

– Nem vagyunk együtt – javítottam ki. És mi az, hogy mindenki úgy tudja? Csak Hyuna tudja úgy, de ő meg… Az nem lehet, hogy elújságolta mindenkinek!

Azt hittem, hogy titokban tartja majd a bukását, de abba nem gondoltam bele, hogy egy féltékeny nő kiszámíthatatlan. Hyuna nem, hogy kussolt, de mindenkinek elújságolta, hogy összejöttünk, hátha ez olyan kellemetlen számomra, hogy dobom Leót. Te jó isten! Ha hazaérünk, megfojtom.

– Nem tudom, hogy mi van köztetek, de nem is érdekel – jelentette ki hűvösen Hyuk. Egy pillanatra egészen hasonlított Hongbinra. – Ez most Leóról szól. Az apád biztos munkát kapott, és ha a nagyvárosból jöttetek, anyagilag sem állhattok olyan rosszul. Megkérhetnéd az apukádat, hogy amíg Leo nem lesz tizennyolc, vegye gondozásba. Ez nem jár semmivel, annyi az egész, hogy jogilag is nálatok aludhat. Biztos vagyok benne, hogy meghálálná. Ha ez nem elég, cserébe megpróbálok megbocsátani neked.

Nem hittem, hogy apa nagyon ellenezné a dolgot. Mindig is szeretett volna egy fiút, és el is kellett neki a segítség a ház körül, attól már jobban tartottam, hogy a nővérem mit szólna hozzá. Az biztos, hogy egy hosszú, és kimerítő családi beszélgetés szükséges a lebonyolításához, de működhetett.

– Beszélek vele, de tudd, hogy nem azért, mert cserébe megbocsátasz. Anélkül is megtenném.

Hyuk bólintott, majd anélkül, hogy felmerülne, menjünk együtt, megfordult, és elindult vissza a terembe. Haragudott rám, meg volt sérve, és továbbra is eltaszított magától, de ahogy ő is mondta, a dolgok megváltoztak. Kedveltem, és valószínűleg ő is kedvelt, ez ellen nem tehetett. A haragja szépen lassan úgyis el fog párologni.

Törin és fizikán szüntelenül azon gondolkodtam, hogyan fog zajlani a beszélgetés. Először mindenképpen nekem kellett beszélnem apuval, lehetőleg Hyuna nélkül, aztán Leónak is találkoznia kellett vele, hogy kicsit jobban megismerjék egymást.

Leo irodalom előtt bökte meg a vállam, és motyogott egy köszönömöt, pedig még semmit nem tettem érte. Shim úr igazán elemében volt aznap, extra unalmasan adta elő a tananyagot, és olyan dolgokat kérdezett tőlünk, amiket nem tudhattunk. Idegileg és testileg is fáradtan vonszoltam magam haza, és amíg apa haza nem jött, a szobámba zárkóztam. Hyuna nem kereste a társaságom, és mivel féltem tőle, hogy azonnal felrobbannék, amint meglátom, én se erőltettem az összefutást.

– Apa, beszélhetnénk? – léptem oda hozzá, és édes jó apám arcán azonnal végigfutott a változás. Szerintem menten attól tartott, hogy nagypapa lesz, mert olyan sápadt lett, hogy attól féltem, összeesik. – Nyugi, semmi gond nincs. Csak szívességet szeretnék kérni tőled.

– Pénz kellene? – törölte le az izzadtságot a homlokáról. – Mennyit adjak, és mire?

– Ez ennél egy kicsit bonyolultabb.

Félrehívtam a nappaliba, és elmeséltem a lényeget. Hogy Leo – a fiú, akivel az asztalt szerelte – milyen helyzetbe került, és hogy hogyan tudnánk segíteni rajta. Apa meglepően együttműködő volt.

– Persze, ez semmiség. Olyan, mintha csak itt aludna egy ideig a kis barátod, ugye?

– Apa, ne mond már, hogy kis barátom. Nem vagyok alsós.

– Bocsánat – mosolyodott el, és körbenézett a nappalin. – El kell ide a szorgos kéz, és az a fiú nagyon ügyes volt.

Én is tisztában voltam vele, hogy ez nem csak ennyiből áll, jogi procedúra lesz apának az egész, de mindig jól tárgyalt, és azért, mert lefokozták egy konzervgyárba, attól a képességei még nem tűntek el.

Hyunának persze nem tetszett az ötlet.

– Hogy kerülgessem Jihyun pasiját? Kizárt! Nem egyezem bele.

– Hyuna, ne legyél már ilyen! Tényleg azt akarod, hogy árvaházba menjen? És egyébként sem a pasim.

– Mi vagyunk mi, szeretetszolgálat? – fortyant fel. – Az egész várost nem akarod befogadni a házunkba?

Zaklatottan összetúrtam a hajam, és legszívesebben Hyunára borítottam volna a limonádémat. Hogy lehetett ilyen szívtelen? Nem az egész várost akartam befogadni, csak egyetlen embert, akit kedveltem, és aki rengeteget szenvedett már. Hyuna könnyen volt ilyen gőgös, egész életében elkényeztették, és soha nem szenvedett hiányt semmiből.

Mielőtt azonban ráüvölthettem volna, apa rácsapott az asztalra. Mind a ketten döbbenten fordultunk felé, mert még soha nem csinált ilyet. Folyton diplomatikusan, szinte nyalizva hozott szabályokat, hogy „Na, egyezetek már bele!”, de most úgy tűnt, nagyon elszánt.

– Hyuna, a fiú addig marad nálunk, ameddig tizennyolc éves nem lesz, és biztos vagyok benne, hogy dolgozni is fog. Amint lesz annyi keresete, hogy elköltözhessen, el fog. Nem marad örökre itt. Ennyi időt kibírsz.

– De, apa…! – kezdett bele Hyuna, apu azonban elcsitította.

– Már döntöttem. Így lesz, és kész.

Hyuna dühös fúriaként pattant fel, és engem okolt mindenért. Nem lehetett lenyugtatni, így megvártuk, amíg kiüvölti magát, és bezárkózik a szobájába. Biztos voltam benne, hogy végigbőgi az egész estét, másnap azonban semmi nem fog látszódni rajta.

– Drágám, hogy értette Hyuna, hogy ez a Taekwoon a fiúd?

– Hyuna féltékeny egy félreértés miatt.

– Értem. Szóval akkor neki tetszik?

– Nos… – gondolkodtam el egy pillanatra. Hyuna azt mondta, hogy nem tetszik neki Leo, de mégis kiakadt. – Ez elég bonyolult – feleltem diplomatikusan. Ha én sem értettem, kételkedtem benne, hogy apának menne.

Fürdés után, messziről elkerülve a nővéremet kimentem a kertbe, nézni a csillagokat. Jó idő volt, az eget nem takarták felhők, és a kisvárosban sokkal jobban látszódtak a szikrázó kis pontok. Amennyire utáltam ide jönni, annál jobban élveztem a friss levegőt és a természet közelségét. Az erdőbe még nem mertem mélyebbre menni, de talán egyik hétvégén megjön hozzá a kedvem, és túrázok egy jót.

– Mit mondott apád? – Majdnem szívrohamot kaptam a hirtelen megszólítástól. Hongbin úgy mozgott, akár egy szellem, és a mély hangja még félelmetesebbé tette.

– Beleegyezett.

– Nagyszerű – ült le mellém, és ő is az égre meredt. Amennyit a verandán égő lámpafényből láttam, nagyon nyúzottnak tűnt. A fekete szemei alatt sötét karikák égtek, és a haja is szénakazalnak tűnt, pedig mindig nagyon stílusosan lőtte be a frizuráját. – Rendes tőletek, hogy befogadjátok.

– Semmiség. A nappaliban van elég hely, és unatkozni sem fog, mert apa már előre látja, milyen munkákba vonja be. És te is közel leszel hozzá, ha valami srácos dologra vágyna.

– Meg a nővéred is az emeleten van, ha nőre vágyna – jegyezte meg, és kitépett egy marék füvet a gyepükből. Nem bántam, a kert olyan foltos volt, hogy fel sem tűnt a rongálása.

– Ne legyél gonosz! – szidtam meg gyengéden. Hyuna továbbra is a testvérem volt, még ha Hongbinnak igaza is van. – Hyuna most egyébként is tök zabos ránk. Azt hiszi, hogy van köztem és Leo között valami, és úgy viselkedik, mint egy féltékeny vadállat.

– Az öcsém is ezt gondolja – emelte meg a szemöldökét Hongbin, és rám sandított.

– És te? Te már nem gondolod ezt?

– Nem. Hiszek Leónak. – Szóval nekem nem hitt. Nem lepett meg, Hongbin saját magán kívül talán csak az öccsében bízott. Még Leóval se lehetett feszültségmentes a kapcsolatuk.

Hongbin:

Örültem, hogy Hyuknak eszébe jutott ez az ötlet, mert biztosan nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha Leo miattam kerül árvaházba. Az egy szörnyű hely lehetett. Egyszer elbóklásztam arra, de a régi, templomszerű épület olyan rossz érzéseket keltett bennem, hogy inkább visszafordultam. Még az iskolánkba sem járt onnan egyetlen gyerek sem, hanem több kilométerre arrébb szállították el őket egy speciális intézménybe. Leo szerint javítóintézet volt, de lehet, hogy csak felzárkóztatták őket. Még mi is alig tudtunk így tanulni, az el sem tudtam képzelni, hogy azok a gyerekek mit csinálnak. Egymás hegyén-hátán élnek, mindenki zajong, és bántják egymást, esélytelen jól teljesíteni, még ha jó képességeid is vannak.

Hyuk látta rajtam, hogy szarul vagyok, és megpróbált felvidítani.

– Hongbinie, nézd mit találtam! – emelte fel a mobilját. A képen ő mosolygott a tükörbe, és pedig olyan fejet vágtam mögötte, mint aki elmeroggyantnak nézi. Nem volt túl előnyös fotó, de az is csoda, hogy sikerült lekapnia. – Fotózkodjunk! Gyerünk, szedd össze magad, és lőjünk pár képet.

– A csajok szokták ezt csinálni – morogtam az orrom alatt, de azért elmentem a fürdőszobába, és megmostam az arcom.

Rengeteg alapozó kellett ahhoz, hogy ne nézzek ki borzasztóan, de miután beszárítottam a hajam, sokkal jobb lett az összehatás. Hyuk szélesen vigyorgott rám, majd miután magam elé engedtem, már el is lőtte az első képet.

– Hé, várj már! Tök hülye fejet vágok – torkoltam le, és elragadó mosolyt vágtam a kamerába. Továbbra is rejtély volt számomra, hogyan tudja elérni, hogy szerepeljek egy fényképen.

Amikor végeztünk, megnéztük az eredményt, és kiválogattuk a jobbakat. Rengeteg olyan készült, ahol elmosódott az arcom, vagy teljesen szellemszerűnek tűntem a fényhatások miatt, de a legtöbb egészen jól sikerült. Mindketten piszok jóképűen voltunk – én talán egy kicsivel jobban.

Hyukie nagyon lelkes lett, és egész este nem hagyott békén, mindent együtt akart velem csinálni, pedig másnap suli volt, és mindkettőnkre ráfért volna a pihi. Mégis, jól esett ez a testvéri szórakozás, kellett már egy kis kikapcsolódás. Ha Jihyun igazat mondott, akkor Leo élete is rendeződik egy időre, és nekem se kell marcangolnom magam miatta.

Mióta Leót beavattam a titkomba, nem beszéltünk egymással. Megértettem, hogy időre van szüksége, a helyében én is ezt tettem volna. Titkon azért reméltem, hogy hamar túlteszi magát rajta, és újra olyan jóban lehetünk, mint régen. Hiszen Hyukkal beszélt, és eljutottak a fülembe azok a mondatok, amiket nekem szánt.

– Hyukie, – kezdtem, eldőlve az ágyon. Hyuk mellettem feküdt, fejjel lefelé, ha kinyújtottam a kezem, elértem a haját. – szerinted lesz egyszer normális életünk?

– Szerintem a körülményekhez képest most is normális. Lehetne rosszabb is.

– Ez igaz. De mi lesz, ha családot akarunk? Ki akarna járni velünk egy ilyen család mellett?

– Ne csináld már, Hongbin! – nevetett fel Hyuk jóízűen. – Pont te gondolkozol ilyesmin?

– Én is gondolkodhatok ezen – motyogtam magam elé. Olyan elhagyatottnak éreztem magam. Én nem vágyhattam igazi családra? Én nem akarhattam komoly kapcsolatot?

– Hongbin… – szólított ijedten Hyuk, bűnbánattal a hangjában. Megfordult, és felkúszott mellém, hogy az arcunk egyvonalban legyen. – én nem úgy gondoltam. Persze, hogy te is gondolkodhatsz ezen. Sőt, szerintem ha megismer valaki, akkor rájön, hogy milyen cuki tudsz lenni.

– Azért túlzásokba ne essünk! – figyelmeztettem játékosan.

Jó érzés volt még csak ránézni is. Annyi mindenben különböztünk, de a lelkünk hasonló volt. Az érem két oldala is egy fémhez tartozott. Egyszer szerettem volna magamra tetoválni egy ying-yangot, hogy szimbolizáljam magunkat, de Hyuk szabotálta az akciót. Azt mondta, ne csúnyítsam el a testet, amit a szüleinktől kaptam. Néha igazán régimódian tudott gondolkodni, de ráhagytam. Végül is, igaza volt. E nélkül is tudtam, hogy összetartozunk.