HH - 7. fejezet: Árulás

Jihyun:

Hyuk a hétvégén nem keresett fel, csak Hongbint láttam vasárnap délben füvet nyírni. Kicsit úgy éreztem, ezt az egyéni műsort nekem szánta, ugyanis nem vett fel hozzá pólót, és amikor „véletlenül” észrevette, hogy az ablakban állok, széles mosollyal odaintegetett. Nagyon nagyot tévedett, ha azt hitte, hogy a jó testével levehet a lábamról. Ennél sokkal, de sokkal több kellett, ha ki akarta ütni Hyukot a nyeregből.

Hétfőn japánnal kezdtünk, és N-nel együtt éppen a terembe tartottunk visszafelé, hogy tesi előtt letegyük a cuccainkat, amikor Hyuna elhúzott mellettem. N, fiú lévén, azonnal zavarttá vált, de hősiesen követett tovább, nem engedett a szirén csábításának. A nővérem egyenesen a hátsó sorba ment, és bár a nagy zsivaj miatt nem hallottam a mondandóját, azt tökéletesen láttam, ahogy átnyújt egy pólót Hongbinnak. Ez volt rajta aznap, amikor felment „szerelni”.

Leo pokerarcáról tökéletesen lehullott a védelmi rendszer, és fokozatosan borult el a pillantása. Amikor a nővérem elhagyta a káoszt, amit okozott, a feketehajú felpattant, és még a székét is felborította a nagy hevességben. Hongbin is lassan követte, és a pólóval a kezében próbálta nyugtatni a barátját, mire akkora jobbegyenest kapott, hogy hanyatt vágódott a padlón.

N azonnal aktivizálta magát, és még az előtt a két fiú közé állt, hogy összeverekedhettek volna, de ez nem simította el a feszültséget. Leo volt a veszélyesebb kettőjük közül, őt kellett elszeparálni, és amikor elvágtatott mellettem, felálltak a karomon a szőrszálak a belőle áradó idegességtől. Szívesen utána mentem volna, de a fiúknak hagyni kellett egy kis teret, hogy lenyugodjanak.

Rá sem néztem a feltápászkodó Hongbinra, csak betettem a japánfelszerelést a padomba, és magamhoz vettem a táskámat. A szerdai és csütörtöki testnevelésórákon gimnasztikáztunk, és ha a tanárnő tartotta a szavát, akkor a csapatsportok következtek. Elképzeltem, hogy Leo és Hongbin kosárellenfelek lesznek, de valahogy mindig a sötétszeműt fejét láttam a földhöz csapódni a labda helyett.

– Mit parádéztak már megint Hongbinék? – kötötte magas lófarokba a hosszú, szőke haját Soojung. Feszes, vörös kisnadrág volt rajta, és a szürke pólója rátapadt a push up-os kosaraira.

– Biztos azon a ribanc Hyunán vesztek össze – rántotta meg a vállát az egyik lány, aki általában kettővel Ravi mögött ült. – Valami olyasmit mondott, hogy Hongbin a szobájában hagyta a pólóját.

– Az a ribanc Hyuna a nővérem, és nem tűröm, hogy ilyeneket mondj róla! – szólaltam fel durván. Igaz, hogy tényleg falta a pasikat, és nulla randi után lefeküdtek Hongbinnal, de akkor is fájt, ha rosszakat hallottam róla. Nekem jogom volt leribancozni, másnak nem. – Ha elfelejtetted volna, Hongbin a szomszédunk, és apám kérte meg, hogy jöjjön át segíteni. Azért, mert levette a pólóját, nem szexeltek automatikusan.

Tudtam, hogy ez hazugság. Hyuna egy percig sem titkolta előttem, hogy lefeküdtek, de erről nem kellett tudnia az egész iskolának. Ez az ő dolguk volt, és senkire nem tartozott. Egyik lány sem volt Hongbin barátnője, szóval nem törhettek pálcát a nővérem felett.

Persze senki nem hitt nekem, de azt megjegyezték, hogy bele mertem szólni a gyűlöletkampányukba, és a bosszújukat hamar megéreztem. A lányok kidobósakor egyáltalán nem lábra, vagy karra céloztak, többször csak a fiúk figyelmeztető bekiabálásán múlott, hogy nem találta telibe az arcom a száguldó golyó. Nem maradtam bent a végéig, mert egy ütés eltalálta a vállam, de a házból szurkoltam, hogy Soojung veszítsen. Személyesen se kedveltem, és az ellenkező csapatban is volt, úgyhogy az elbukása esetén nekik kellett húsz kört futni az udvaron, és mi nézhettük a fiúk játékát.

Végül az istenek meghallgatták a fohászaimat, és Soojungot kidobták, így a mi csapatunk felmászhatott a bordásfal tetejére, és onnan nézhettük a fiúkat. Ők távolugrással sorsolták ki a két csapatkapitányt, és Leo a hosszú lábaival ezt hamar a magáénak tudhatta, az pedig, hogy Hongbin majdnem akkorát ugrott, mint ő, csak még inkább kiélezte az ellentétüket. Hongbin taktikusan választott maga mellé embereket, Leónak teljesen mindegy volt. Szerintem azt se bánta volna, ha veszít, csak legalább egyszer találja el Hongbint.

Csak Ravi került Leo mellé, és amikor elkezdődött a játék, látszott a különbség. Ken és N jól helyezkedtek, még Ravi csak bebújt mások háta mögé, de ez elég hatásosnak bizonyult, mert sokáig kihúzta vele. Amikor a labda Leóhoz került, olyan erővel dobta egykori barátja irányába, hogyha Hongbin nem hajol le, biztosan kiütik. A pad egy jó öt centit elmozdult, amikor felfogta a dobás erejét, és amikor a következő körben újra Leóhoz került a dobás lehetősége, Ken annak ellenére is hasra vetette magát, hogy Hongbin közelében sem volt. Még a bordásfal tetejéről is hallottam, hogy mit kiabál, miközben a földön csúszik.

– Itt lőnek, bazdmeg!

A tanárnőnek is feltűnt, hogy Leo túl durván játszik, és erényesen rászólt, hogy vigyázzon a többiek biztonságára, de ez nem sokat segített. Leo egy ideig visszavonult, és hagyta, hogy a társai próbálkozzanak, de amikor újra elérkezett az idő, nem fogta vissza az erejét.

– Tanárnő, ez így nem jó! – emelte fel a hangját N, mire Ravi durván letorkolta.

– Fogd már be ABC!

– Ja, Nóra, fogd be, mert Leo úgy kidob, hogy kanjik fognak repkedni a fejed körül! – paskolta meg barátian Ken a csapattársa vállát, majd felvette a földről a lasztit.

A végjátszma előtt Leo egyik halálbombája eltalálta N-t, és szegény fiúk kétrét görnyedt a hasát ért ütéstől, de hamar feltette a kezét, hogy bizonygassa, semmi baja. N nagyon kitartó volt, de tényleg rosszul nézett ki, nem szabadott volna annyira erőltetnie a részvételt.

– Ha velem van bajod, akkor azt rajtam verd le, ne az osztálytársainkon – kiabált rá Hongbin a bűnösre, és indulatosan meglökte Leót.

A másiknak több sem kellett, Hongbin kapott egy újabb foltot az arcára, és a földön fetrengve csépelték egymást, amíg a tanárnő közbe nem avatkozott. Mindkettőt felzavarta tanáriba egy kis beszélgetésre, N-et pedig Ken kísérte el az orvosiba. A fiúnak kezdett egyre zöldebb lenni az ábrázata, és nem lepődtem volna meg, ha a folyosón kidobja a taccsot, amit addig magában tartott.

Hiába kaphatott kiadós fejmosást a két jómadár, kémián úgy áradt belőlük az ellenszenv, hogy Ravi megelégelte a dolgot, és ráparancsolt Leóra, hogy azonnal cseréljen vele helyet. Ennek a mögöttünk ülők nem örültek túlzottan, hiszen Taekwoon nagyon magas volt, de amikor leült, és antiszociális üzemmódba kapcsolva lecsúszott a széken, ez fel sem tűnt.

Fújtatott dühében, és egész órán nem írt le semmit, pedig abból ítélve, ahogy a tanár beszélt vele, nem lehetett túl jó ebből a tárgyból. Leo szenvedései azonban nem értek véget arra a napra, mert rajzórán az is bebizonyosodott, hogy úgy rajzol, akár egy általános iskolás. Először arra gondoltam, hogy csak magasról tesz az egészre, és azért rajzol a bábuk helyett hurkákat, de amikor a tanár elsétált mellettünk, megjegyezte, hogy tavaly óta semmit sem változott. Bezzeg Ken! Már régen árnyékolt, amikor én még a körvonalaknál tartottam, és amikor elkészült, mintha egy fekete-fehér fényképet láttam volna. Nagyon tehetséges volt a rajzban, és csodáltam, hogy nem ezzel indul a Csillagfényben. Persze, az kevésbé közönségvonzó, mint például a stand up comedy, de kételkedtem benne, hogy az egész iskola kedvelné Ken humorát.

– N, jobban érzed magad? – hallottam meg Leo halvány hangját. Amikor a szólított nem figyelt oda rá, megdobta a ceruzájával, majd újra elnézést kért. N azonnal rávágta, hogy nem haragszik, és felejtsék el, de a tesztje alapján haragtartó típus volt. Biztosan nem tudott ilyen hamar megbocsátani.

Bár ha az órarendbe pillantottam, a hétfő nem is volt olyan szörnyű, Leónak maga lehetett a pokol, mert a rajzórát rögtön egy duplaóra követte Shim úrral. Szerencsére még nem nekik kellett előadást tartaniuk, de a bajszos öreg azonnal észrevette a helycserét.

– Minden órán máshogy fogtok ülni? Nincs egy kialakult ülésrendetek? – kérdezte piszkálódva. – Ez egy tanítási óra, nem pedig sörsátor. Han úr, tegye le az a vizes palackot.

Leo szemöldöke megrándult Hongbin említésére. Azért, meg tudtam érteni, hogy dühös. Tetszett neki Hyuna, és ezt valószínűleg a legjobb barátjával is közölte, mire az jól összefeküdt vele. Elég szemétség volt, főleg úgy, hogy Hongbin nem akart tartós kapcsolatot, és akármelyik másik lánynál bepróbálkozhatott volna, de neki pont az én nővéremre fájt a foga. Lusta disznó – csóváltam meg a fejem.

Leo nyugtalanul fészkelődött mellettem, és azt hittem, amint kicsöngetnek az utolsó óráról, ő lesz az első, aki felpattan, és kiviharzik a teremből, ehelyett megkocogtatta a vállam.

– Sietsz haza? Nincs kedved eljönni velem sétálni?

Elfogadtam a dolgot. Ha Leo segítséget kért, akkor segítenem kellett, mert nem hittem, hogy olyan ember lenne, aki még egyszer kinyitja a száját. Együtt hagytuk el a termet, és nem vétettem el Hongbin sötét pillantását, de nem érdekelt, hogy mit gondol. Ő csinálta ezt az egész felfordulást a hülye férfihormonjai miatt, úgyhogy csak hálával tartozott nekem, amiért megpróbálom összekanalazni a barátját.

Meg akartam várni, hogy Leo szólaljon meg, nehogy lerohanásnak vegye a kérdéseimet, így egészen addig nem beszéltünk, amíg meg nem érkeztünk az utcánkba. Fogalmam sem volt, hogy haza akar kísérni, nem is figyeltem az utat, csak a széles, szomorúan leeresztett vállait láttam.

– Jihyun, mi a baj velem? Csúnya vagyok? Vagy túl magas?

Leo hosszú, fekete pulcsija egészen kinyúlt attól, ahogy az ujját húzogatta, és kicsit kopott is volt már, de nem a ruhái okozták a gondot. A gyászos arckifejezése teljesen elmosta az amúgy egészen helyes vonásait, és ha kicsit belőtte volna a frizuráját, sokkal menőbb lehetett volna.

– Kicsit jobban oda kellene figyelned a kisugárzásodra. Ha folyton semleges arcot vágsz, akkor az emberek meg fognak ijedni tőled. Többet kellene nyitnod. Ez olyan, mint az előadásnál. Ha magabiztosan, erős hangon kezdesz neki, akkor rád ragad a tekintet, de ha összehúzott tartással motyogsz, akkor senkit nem fog érdekelni, hogy milyen vagy.

Leo tűnődve bólogatott, majd összecsapta a tenyerét, és határozott tekintettel felém fordult.

– Otthon leszel ma? Fél, nem is, inkább háromnegyed óra múlva átjövök, és megmutatom, milyen a magabiztos Taekwoon – jelentetett ki, majd könyörgővé vált a csillogás a szemében. – Segítesz, ugye?

Nem volt más választásom, segítenem kellett neki, bár kicsit tartottam a magabiztos Taekwoontól. Mégis mire készül? Reméltem, hogy nem csinál semmi butaságot, csupán tart egy gyors ruhabemutatót nekem. Mégis mi máshoz kellene neki háromnegyed óra?

Amíg vártam rá, összeütöttem egy gyors ebédet. Nem csináltam sokat, mert apa még munkában volt, és úgyis csak vacsorára ér haza, ami sült virsli, és tepsis burgonya lesz, úgyhogy a tojásos-sajtos tésztát csak ketten ettük Hyunával. A nővérem jókedvűen ért haza, nem is sejtve, hogy mekkora balhét kavart az osztályomban.

– Ez isteni finom – kezdett el falatozni a pultnak támaszkodva. – Egyszer megtaníthatnál főzni.

– Amikor legutóbb megpróbáltuk, elvágtad a kezed, és kijelentetted, hogy egész életedben rendelni fogsz – emlékeztettem. Hyuna nem mozgott otthonosan a konyhában, pedig jó érzéke volt az ízekhez, amikor ő fűszerezte a húsokat, sokkal finomabbak lettek.

– Az már régen volt, útközben rájöttem, hogy étellel jól lehet fiúkat csábítani. Ugye? Neked is jól ment szombaton – kacsintott rám.

Miután Hongbin lelépett az ablakomból, a nővérem vette át a helyét, hogy onnan figyeljen minket Hyukkal. Szörnyű volt, hogy nincsen magánszférája az embernek, de azért valamilyen szinten jól is esett, hogy a nővérem gondoskodik rólam, és érdekli, hogyan bánnak velem a fiúk. Persze, Hyuktól nem kellett tartania, kenyérre lehetett kenni, ha kicsit kint hagytuk a napon.

Amikor kopogtak, egészen elfelejtkeztem róla, hogy Leót várjuk, és döbbenten bámultam végig az előttem álló srácon. Divatos, fekete kabát volt rajta, oldalsó zipzárral, és széles nyakkarimával. Nem is értettem, miért nem ezt szokta hordani az elnyűtt, fekete szövegkabátja helyett. Feszülős, fekete csőnadrágot húzott hozzá, és a fekete hajában apró borzos hullámok bújtak meg, amitől sokkal dúsabbnak tűnt.

Már éppen nyitni akartam a számat egy WOW-ra, amikor letapasztotta a sajátjával. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy sorozatban, ahogy a tenyerével megtámasztotta a fejem, és nekinyomott a falnak. Ha nem döbbentem volna meg annyira, még egészen élvezetes csók is lett volna, de így csak nyitott szemmel meredtem rá, teljesen kusza gondolatokkal.

– Hé! – kiabált fel Hyuna, mire Leo azonnal elreppent tőlem, és a hang irányába fordult.

Ahogy észrevette Hyunát, egy pillanatra a magabiztos tartása megrogyott, de aztán összekapta a hidegvérét, és még arra is volt energiája, hogy kérdően felemelje a szemöldökét. Hyuna majdnem felrobbant ettől a gesztustól, de Leo nem foglalkozott vele, csak visszafordult hozzám, és sóhajtott egy nagyot.

– Ez jól esett – jelentette ki, majd köszönés nélkül lelépett.

Én sokkos állapotban tátogtam a falnál, és el sem hittem, hogy aki az előbb itt volt, az ugyanaz a Leo, aki makogni szokott a tanárok kérdéseikor. Bármit is csinált magával abban a háromnegyed órában, nagyon hatásos volt, bár azt azért el fogom mondani neki, hogy engedély nélkül csókolgatni lányokat nem szép dolog, és sürgősen szokjon le róla.

– Ez-ez-ez mi volt? – tört ki Hyunából a hisztériás énje. – Nem úgy volt, hogy ez a madárijesztő engem bír? Mikor cserélt le rád?

– Madárijesztő? – kérdeztem sóhajtva. Talán egy kicsit túljátszottam, de Hyuna annyira zabos volt, hogy észre sem vette. – Szerintem rohadt dögös volt.

Hyuna a pultra dobta a villát, amit egészen addig szorongatott, és felvágtatott az emeletre. Még sosem láttam ilyen féltékenynek, pedig Leo be sem jött neki. Szar érzés lehetett, hogy valaki semmibe vette, amikor ott voltam. Én folyton így éreztem a közelében. A fiúk számára láthatatlan lettem, ha Hyuna ragyogott, és az, hogy ez most megfordult, szörnyen piszkálta a csőrét. Ha Leónak az volt a célja, hogy felhívja magára a figyelmet, sikerrel járt.

A fejemet csóválva mosogattam el, és miután a nővérem megmaradt adagját betettem a hűtőbe, elindultam a szobámba. El sem hittem, hogy Leo tényleg lecsókolt. Az ajkai puhák voltak, és ahogy ilyen közel került hozzám, éreztem a férfiparfümjét is, ami majdnem olyan titokzatos illatú volt, mint a gazdája maga. Őszintén, egészen a fejembe szállt.

A szobámba lépve azonnal feltűnt a fekete sziluett, de nagyon hamar a számra tapadt egy fehér kézfej.

– Ne sikíts, csak én vagyok – mondta Leo. Az ablakom tárva-nyitva volt, valószínűleg azon keresztül jutott be, de nem kis bátorságról tett tanúbizonyságot ezzel, mert csak a rozoga ereszt használhatta. – Nagyon sajnálom az előbbit. Lehet, hogy kicsit túlzásba vittem.

Miután sikeresen lefejtettem magamról a kezét, egyetértően bólintottam. Leo leült az ágyamra, és a tenyerébe temette az arcát, mint aki képes perceken belül összeomlani, úgyhogy gyorsan csatlakoztam hozzá, hogy megnyugtassam.

– Nagyon jó voltál, Hyuna hihetetlenül felhúzta magát.

– Én nem akartam, hogy haragudjon rám.

– Leo, ne viccelj már! – veregettem meg a vállát. – Felkeltetted az érdeklődését. Hyuna nem tudja elviselni, ha nem rá figyelnek, és te most pont ezt csináltad. Ezek után rád fog tapadni, de nem szabad hamar elgyengülnöd. Kiismerhetetlennek kell lenned.

– Nem azt mondtad, hogy nyissak mások felé? – ráncolta össze a homlokát. – Ti nők hihetetlenek vagytok. Egyszer ezt akarjátok, egyszer meg azt.

Nehéz volt ezt elmagyarázni neki, mert számomra egyértelmű volt, hogy mi a vonzó.

– Az a srác, aki jól kijön a környezetével, de nehezen kapható, dögös. Ti is az ilyen lányokat szeretitek, nem?

– Mondhatjuk. Az is fontos, hogy okos legyen és érdekelje a belső is.

– Leo, te egy rendes srác vagy, és ha olyan magabiztos maradsz, mint odalent, akkor nem lesz semmi bajod. Az a lényeg, hogy ne ess rögtön Hyuna lába elé, csak azért, mert körüldong téged.

Leo gondterheltnek tűnt, mint aki úgy érzi, hogy az egész világ szakadt a vállára, pedig csak el akart csábítani egy lányt. Igaz, hogy az a lány a nővérem, de nagy fát dicsőség kivágni. Leónak főleg a kapcsolatok kiépítésében kellett fejlődnie, viszont az osztályunkba elég jófej srácok jártak, szinte az is elég volt, ha Ravival összehaverkodott, és onnan a rapperre bízta magát.

Mindketten megugrottunk kissé, amikor kopogtak az ajtón. Hyuna kért bebocsátást, de meg sem várta, hogy engedélyt adjak, már be ki is tárta az ajtót. Amikor meglátta Leót az ágyamon, azonnal elöntötte a pulykaméreg, de Hyuk arcfejezése sem tért el túlzottan az övétől.

– Itt a másik pasid – jelentette ki Hyuna, és elcsörtetett a szobája felé. Olyan erővel vágta be az ajtót, hogy Leo arcán láttam a fa fájdalmát.

Hyuk kényelmetlenül belépett a szobámba, és zsebre tett kézzel megállt az íróasztalom mellett. Leóval ijedten néztünk össze, és ő ugrott fel először.

– Hyuk, ez nem az, amit Hyuna mond. Mi csak beszélgettünk. Az a csók…

– Csók? – kérdezte Hyuk fejhangon. Olyan arcot vágott, mint akit gyomorszájon ütöttek.

– Csak a nővéremet akarta Leo féltékennyé tenni – magyarázkodtam, de Hyuk arca már elsötétült.

– Nem, ne magyarázkodj! – emelte fel a kezét, hogy aztán távolságtartóan összefűzze maga előtt. – Nem tartozol nekem semmivel. Azzal csókolózol, akivel akarsz – fordult meg, és anélkül, hogy elmondta volna, miért érkezett, távozott.

Leo teljesen megsemmisülve ült le a gurulós székemre.

– Ez életem legrosszabb napja – mondta. Egyetértettem vele. Hyuk most azt hitte, hogy olyan lány vagyok, aki bárki tervéhez kölcsönadja magát, és valószínűleg a közös pillanatainkat is úgy látta, hogy én csak szórakoztam vele.

Miután sikerült Leót annyira összeszednem, hogy ne ugorjon a folyóba bánatában, és kikísértem az ajtón, átmentem a szomszédba. Beszélni akartam Hyukkal. Elmagyarázni neki, hogy mi történt pontosan, és hogy nekem tényleg ő tetszik, és semmit nem akarok Leótól.

Az ajtót sajnos Hongbin nyitotta ki.

– Mit akarsz? – kérdezte ellenségesen.

– Hyukot keresem.

– Nincs mondandója számodra.

– Igen? És ezt te döntöd el? – fortyantam fel. Hyukkal akartam beszélni, nem vele. Miért olyan nehéz kihívnia? Miért ítélkezik mások helyett? A helyében befognám a számat – kezdtem egyre inkább felhúzni magam.

– Megbántottad. Ő komolyan gondolta veled, de semmivel sem vagy jobb, mint a nővéred. Egyik fiú be, a másik ki járkál belőled.

Csípős pofont adtam neki, úgy, hogy az egész kezem belesajgott, de nem érdekelt. Undorító dolgokat mondott, pedig nem ismert. Nem tudott rólam semmit. Mérges volt, amiért miattam szomorú az öccse, de ez nem jogosította fel arra, hogy rágalmazzon.

– Menj innen! – parancsolt rám.

– Nem megyek. Beszélni akarok Hyukkal.

– Hyuk nem fog beszélni veled.

Megpróbáltam belógni mellette, de szorosabban a testére húzta az ajtót, és arrébb lökött az útból. Úgy védte azt a házat, mint egy pitbull.

– Szépen megkérlek, hogy hívd ide Hyukot. Legalább hagy magyarázzam meg.

Hongbin mintha egy percre elgondolkodott volna a dolgon, de aztán erényesen megrázta a fejét, mintha ki akarná rázni onnan az együtt érző gondolatokat, és visszalépett a házba. Az orrom előtt vágta be az ajtót, és hiába kopogtattam, senki nem nyitotta ki előttem. Hyukot csak az iskolában győzhettem meg, feltéve, ha egyáltalán bejön az elkövetkezendő napokban.

Hongbin:

Úgy sejtettem, Hyuk túlreagálja kicsit a dolgokat, hiszen Leo nem olyan fiú, aki ráhajtana más kiszemeltjére, de őszintén, kihasználtam, hogy így alakultak a dolgok. Ha már ennyitől megingott a bizalma abban a lányban, akkor nem szabadott komolyan venni az érzéseit, csak egy hirtelen fellángolás volt.

– Nyugi, Hyuk. Majd jön másik – próbáltam megnyugtatni.

– De miért viselkedett így? Én őszinte voltam vele, még anyáról is meséltem neki, erre ő Leóval csókolózgat? Hogyan gondolta ezt? Vagy szerinte ez nem gáz? Mintha csak egy test lenne.

– Jól van, Hyuk, zárd le! Értelmetlen miatta szomorkodnod. Majd én gondoskodom róla, hogy ne járjon el a szája.

Hyuk rám vetette magát, és lefogta a kezeimet. Olyan szomorú és elkeseredett volt, hogy rossz volt ránézni.

– Ne csinálj semmit, kérlek! Nem akarom, hogy baja essen. Ígérem, hogy békén fogom hagyni, csak ne aktivizáld magad.

– Rendben – mentem bele. – Ez az alkunk. Egészen addig nem lépek semmit, amíg te sem.

Nem akartam belegyalogolni Hyuk életébe, és önjelölt istenként rendelkezni, de meg kellett védenem magunkat. Az ilyen helyzetekben mindent nagyon sötéten láttam. Dr. Gam is idegesítő volt a folytonos túlbuzgóságával, de mit csináltunk volna, ha más orvosok is jönnek a városba? Én nem bírnám ki, ha kísérleti patkányokat csinálnának a családunkból. Elég szörnyű, hogy anya beteg. Nem akartam, hogy Hyuk agyát is átmossák. Tisztában voltam vele, hogyan működnek ezek a dolgok. Addig magyaráznak neki valamit, amíg már sajátjának nem érezi a gondolatot. Mi nem voltunk betegek, tökéletesen tiszta volt az elménk, egyetlen egyszer sem éreztünk úgy, mint anya. Nem kellett az életünkbe a felhajtás.

Miután Hyukot lefektettem aludni, és az érzelmeitől kimerült kis manót elnyomta az álom, elmentem az erdőbe, hogy rendbe tegyem, amit elrontottam. Erényesen bekopogtam egykori barátomhoz, majd letérdeltem a lábtörlőre, és lehajtott fejjel vártam, hogy előbukkanjon. Csak a sötétbarna papucsot láttam meg, ami túl apró volt ahhoz, hogy a hatalmas apjáé legyen, de igazán az sem érdekelt volna, ha ő ruház meg. Megérdemeltem.

– Annyiszor ütsz meg, ahányszor csak akarsz – tártam szét a karomat.

– Nincs olyan mennyiség, amivel feloldozás kaphatnál – vágta oda zaklatottan Leo. – Elárultál engem. Tudtad, hogy tetszik nekem, és rámozdultál. Egy barát nem tesz ilyet.

– Szörnyű barát vagyok, de fontos vagy nekem. Kérlek, bocsáss meg! Megteszek bármit.

Leo felhúzott a földről, de nem ölelt meg, csak behívott a házba. Töltött nekem egy pohárkával az apja whiskyjéből, amit nagy bánatában kinyitott, majd miután mind a ketten ittunk egy kört, eltűntetett minden nyomot.

A szobáját már kívülről ismertem. Nem volt túl nagy, az egyszemélyes ágyát a falhoz tolták, mellette állt egy ruhásszekrény, az ablak alatt pedig egy íróasztal. Amikor néha ott aludtam nála, alig fértem el a szűk folyosón a bútorok között, de szerettem ott lenni. Sok emléket idézett fel bennem. Igaz, hogy csak pár éve ismertük egymást, de Leo igazán közel került hozzám. Az életemet is rábíztam volna.

– Két feltétellel bocsátok meg neked – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Egy, segítened kell Hyunával. Olyan népszerű akarok lenni a lányok körében, mint te. És néhány ruhád se jönne rosszul.

– Oké. A szekrényem a tiéd – mosolyodtam el. – Még Hyuk ruháiból is tudok adni, ha nagyon kell.

– Nem, köszi – rándult meg Leo szája, de a mosolygást még nem engedélyezte magának teljesen. – A másik feltételem az, hogy elmondod nekem, mi ez. És az igazat szeretném hallani.

Fogalmam sincs, hogyan került Leóhoz az orvosi papír, de elég kellemetlen szituációba hozott. Gyorsan végigfutottam a tartalmát, és semmi pozitívumot nem írt. Főleg, hogy már az első sorból feltűnhetett Leónak, hogy valami nem stimmel velem.

– Honnan szerezted ezt? – kérdeztem sötéten. Leo nem ijedt meg tőlem, elégszer hallotta már ezt a hangszínemet, pontosan tudta, hogy mit kell ilyenkor tennie.

– Amikor Dr. Gam kezelt, láttam egy „elzárt akták” fiókot, és amikor kiment, belelestem. A név miatt először nem hittem, hogy rólad szólna, de mivel nem ismerek más Hongbint a városban, elhoztam. Másnap visszavittem egy másolatot, és szerencsére senkinek nem tűnt fel a dolog. Ez az akkori jellemzésed, azóta nem tudom, változott-e valami.

Leo diplomatikusan fejezte ki magát. Nyugodtan mondhatta volna, hogy rosszabbodott, az lenne a teljes igazság, mert ezen az egy éves iraton is már úgy voltam feltűntetve, mint „erőszakos, megszállott, kivételesen veszélyes”. Nekem legjobban az akta végén szereplő „Nem hajlandó együttműködni” megjegyzés tetszett, de megértettem Leót, hogy ez őt nem deríti jobb kedvre.

– Tudod, hogy mi a véleményem Dr. Gamról. Nem ért máshoz, csak a gyógyszeres kezeléshez, és azt a saját bőrödön tapasztaltad, mekkora kamu.

Leót rendszeresen bántalmazta az apja, néha keményebben, néha csak egy-két pofonnal, de ez rányomta a bélyegét a viselkedésére, és egy ideig Dr. Gam is kezelte. Ahelyett, hogy az apjának adott volna kezelést, felírt Leónak mindenféle bogyót, amitől olyan depressziós lett, hogyha csak egy hónappal később jövünk a városba, akkor már nem élne.

– Nekem is ugyanaz a véleményem róla, mint neked, de ő mégis csak orvos. És ami ide van leírva, az… Hongbin, igaz ez? Igaz? – mutatott rá a táblázat egyik rubrikájára.

Elöntött a düh. Legszívesebben cafatjaira téptem volna azt a nyomorult jegyzetet, de azzal biztosan nem nyugtattam volna meg a barátomat.

– Ez hazugság – mondtam, és minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne remegjen a hangom. Ha valamivel ki lehetett borítani, akkor az ez a szó volt, de igazán nem akartam kárt tenni Taekwoonban.

– Pedig ez megmagyarázná a nevedet is – mutatott Leo a fenti sorra. Ott valóban a Lee Hongbin állt. – Hyuk nem is az ikertestvéred, de még csak a rokonod se, igaz? Ezért nem hasonlítotok egymásra, és ezért tűnsz te sokkal idősebbnek.

– Fejezzük ezt be! – kértem. Ökölbe szorult a kezem az asztalon, és zakatolt a fejem.

Régen éreztem már ilyen rosszul magam, és amikor legutóbb elvesztettem az irányítást a haragom felett, majdnem agyonvertem valakit az erdőben. Az egészet úgy állították be később, hogy rablótámadás volt, de én tökéletesen tudtam, ki ütött.

– Könnyen megoldhatjuk ezt az egészet – mondta Leo, és karba fonta a kezét. – Mondd meg Hyuknak, hogy jöjjön ide. Mondd meg neki, hogy beszélni akarok vele. Ő biztosan igazat fog mondani.

Kikapcsoltam. Nem emlékeztem semmire, csak a hatalmas sötétségre, majd a hold fényére, ahogy bevetült az ablakon. A földön feküdtem, odakötve az asztal lábához, és hiába fészkelődtem, nem bírtam kiszabadulni. Odakint szirénák zúgtak, és ha felemeltem a fejem, láttam, ahogy az ezüstös derengést ütemesen kék és vörös szín váltja fel. Fájt az öklöm, és tompa fájdalom égett a karomban, mintha megütöttem volna valakit.

Ugye nem? – ért a felismerés.

Még erősebben rángattam a köteleimet. Az nem lehet, hogy bántottam Leót. Az nem lehet, hogy azok odakint a mentők, és éppen őt viszik el. Az nem lehet, hogy én börtönbe kerüljek – öntöttek el a kétségek, majd meghallottam, ahogy kinyílik az ajtó. Nem bírtam odafordulni, csak azt éreztem, hogy valaki megbökdösi a hátam.

– Hongbin, magadnál vagy? Jól érzed magad? – kérdezte Leo.

– Mi történt?

– Még mindig ideges vagy?

– Mindjárt az leszek, ha nem oldozol el – morogtam rá bosszankodva.

Amint megszabadultam a féken tartóktól, azonnal a nyakába vetettem magam. Bármit is tettem, amíg nem voltam tudatomnál, rohadtul sajnáltam. Leo volt a legjobb barátom, és megérdemelte, hogy őszinte legyek vele, csak ezt még soha senkinek nem mondtam el.

– Mi történt? – kérdeztem.

– Az, ami a papírra van írva. Rám támadtál, és alig bírtam védekezni. Azt hiszem, meg akartál fojtani, de apa hazajött, és lerángatott rólam. Egymásnak estetek, és nagyon csúnyán megruháztad őt. Tudom, hogy szörnyeteg, de az apám, és nem akartam, hogy megöld, de Hyuk még idejében megérkezett, és lefogott téged. Apát viszont muszáj volt kórházba szállítani. Szerencsére részeg volt, és nem emlékszik rád, de… Azt hiszem nem maradhatok itt tovább. Azt mondtam a mentősöknek, hogy én tettem.

Nem kellett volna ezt hazudnia. Nem érdemeltem meg azok után, hogy meg akartam fojtani. A kezeimre meredtem, majd vissza Leóra, és dühömben beleboxoltam a parkettába. Ez nem mehetett így tovább. Ezt nem játszhattam tovább, hiszen ez az eset se rajtam múlott. Mindent Hyuknak köszönhettem.

– Leo, mindent megteszek azért, hogy ne legyen bajod ebből, rendben? Megígérem neked, hogy találok segítséget, de az biztosan nem Dr. Gam lesz. Ő egyszerűen nem ért meg engem.

Leo szorosan ölelt meg, pedig azt hittem, fél tőlem. Bele sem mertem gondolni, hogyan nézhettem ki. Igazi állattá válhattam arra az időre, és gyűlöltem magam ezért.

– Hyuk mindent elmondott. És én itt vagyok neked, jó? Nekem megnyílhatsz, ha másnak nem megy. Megértelek.

Taekwoon igazi barátom volt. Aki egy ilyen eset után nem futott el, az vagy őrült, vagy igaz barát. És ez a közös titok egyébként is összeláncolt minket. Most már valóban mindent tudott rólam.