Hongbin:
Izgultam,
folyton attól féltem, hogy elvesztem az irányítást, és Hyuk az előtt tér
magához, hogy találkoztam volt Dr. Bammal. Egy lepukkant hotelben húztam meg
magam, nem akartam sokat költeni, csak kellett egy hely, ahol lepakolok, amíg
el nem indulok a rendelőbe.
Váróra
számítottam, ahol furcsa és idegen betegek várnak majd arra, hogy bekerüljenek,
de a folyosón nem ült senki, az ajtóra ragasztott papírok szerint csak
időpontra lehetett érkezni a doktor úrhoz.
Öt perccel a
megbeszélt idő előtt kijött a titkárnő, és bekísért a belső várakozóba, a
kellemes bőrkanapé mellett egy akváriumban halak úszkáltak, a rádióból zene
szólt, a légkondicionálóból hideg szellő fújt rám.
– Kér esetleg
valamit inni, uram? – kérdezte a hölgy kedvesen.
– Nem.
– Beviszem az
aktáját a doktor úrnak. Nemsokára szólítani fogja – nyújtotta a kezét, és én
átadtam neki a barnafedelű, kopott dossziét.
Gyűlöltem
várakozni, de minél feszültebb voltam, annál erősebbnek éreztem magam, az
elhatározás, hogy én akarok irányítani erőt adott ahhoz, hogy háttérben tartsam
Hyukot. Még fel sem dolgozhatta az anyánk halálát, a gyásza időt adott nekem,
és erre volt a legnagyobb szükségem.
Az orvos
irodájában semmi sem volt ismerős, csak az illat, az erős mentol, ami beitta
magát a szőnyegbe, a kárpitokba, és a doktor köpenyébe. Más szag esetében
megkértem volna, hogy szellőztessünk ki, de ettől megnyugodtam. Lehet azért,
mert gyerekként nála nem féltem, ellentétben Dr. Gammál, vagy még inkább
veszélyes Dr. Imnél.
– Régen láttuk
egymást, Hogbin. Jól megnőttetek.
– Megnézte az
irataimat?
– Meg. Miben
szeretnéd a segítségemet kérni?
– Történt
mostanában pár dolog, amitől összekavarodtunk Hyukkal.
Mindent
elmeséltem neki, kezdve azzal a lánnyal, akibe Hyuk beleszeretett, majd az
anyám romló betegségével, hogy megjelent az új személyiség és felfalta a
többit, és az anyám végül öngyilkos lett. Aztán, hogy Hyuk eltávolodott tőlem
az új, gonosz orvos miatt, aki veszélyes és erős gyógyszereket ad neki, amitől
kiesek a nyeregből, és mindenáron el akarja érni, hogy eltűnjek.
– Ti vagytok a
legkülönlegesebb eset, akivel valaha találkoztam, ezért amit mondok, életemben
először nem száz százalékosan tudományos. Még rendes kategóriát sem tudok
mondani rátok, mert több betegség ismertetőjegyeivel is rendelkeztek, közben
pedig a telepátia, és a telekinezés teljesen kívül esik a tudomány talaján.
Őrültnek hinnének a kollégáim, ha elmesélném. Közben pedig tudom, hogy igazat
mondasz.
– Meg is tudom
mutatni, ha akarja.
Nem szoktam
hencegni ezzel, amikor felfedeztem, megijedtem tőle. Arra gondoltam, ha már
korábban elsajátítom, és tökéletesre fejlesztem, talán azt a gyereket is meg
tudtam volna menteni, aki kiesett az ablakon. Hyuknak semmilyen különleges
képessége nem volt, és a telepátia csak egyszer működött, amikor Leónak üzentem
Dr. Im irodájában.
Mivel fáradt
voltam, csak pár milliméterre tudtam megemelni a papírt a gondolataimmal, de
Dr. Bam nem is azért fogadott, hogy trükkökkel szórakoztassam. Azt akartam,
hogy felfejtse a „betegségünket”, kibékítsen Hyukkal, és helyre hozza, amit az
a sarlatán elrontott.
– Tudod, mi az
a gyógyszer, amit a kolléga felírt Hyuknak? Az aktádban nincs feltüntetve.
– Nem tudom.
Nekem mindegyik gyógyszer ugyanolyan, de ha van mintája, meg tudom mutatni a
dobozát.
Meglepődtem,
milyen sokféle gyógyszert rejtett a kisszekrény, ijesztő volt, az még inkább,
hogy ezek az apró pirulák milyen durva kemikáliákat tartalmazhatnak. A
gyógyszerek között viszont nem volt ott az, amit Hyuk szedett, csak arra tudtam
rábökni, amit először bevett, és az anyám kapta.
– Ezt követően
lettetek érzékenyek a villódzó fényre, igaz? Tudod, az öcséd mennyit szedett be
belőle?
– Fogalmam
sincs.
Tetszett a
doki beszéde, teljes értékű emberként kezelt, és Hyukkot az öcsémnek hívta, nem
a másiknak, vagy a másik személyiségnek, ezt nagyra értékeltem. Dr. Im teljes
nevét a memóriám legmélyéről kellett előhalásznom, és nem tetszett az a harag,
ami átsuhant az orvos arcán. Úgy tűnt, ennek az Imnek nagy hírneve lehetett
Seoulban is, bár azt hiszem, ABC is említette, hogy eltanácsolták valahonnan,
mert túlzónak ítélték a módszereit.
– Az előző
kezelőorvosotok… – kereste ki a nevét a papírról a szemüveges, kedves bácsika.
– Dr. Gam, említette, hogy miért kellett távoznia a városotokból?
– Nem. Egyszer
csak eltűnt, és nem magyarázkodott akkor sem, amikor felhívtam. Mondjuk, nem is
voltunk túl jóban…
– Igen,
olvastam a feljegyzéseiben. A jellemzésed… igen erőteljes. Ezzel csak őt
tüntetted ki, vagy most vagy túl udvarias?
– Nem bíztam
benne. Nem szeretem az orvosokat. Maga eddig normálisnak tűnik.
Nagy volt a
kontraszt a köpenyesek között, Dr. Gam a kezdetektől fogva betegnek kezelt,
belement a játékba, testvérnek nevezett minket Hyukkal, de soha nem tekintett
az öcsémmel egyenrangúnak. Dr. Im egyenesen csak személyiségnek nevezett,
fecskendővel támadt rám, és gyilkos gyógyszerekkel akart tömni. Dr. Bam mellett
nem éreztem magam veszélyben, megbíztam benne. Kicsit olyan érzésem támadt,
mintha a nagyapám lenne.
– A kezelés
hosszadalmas lesz, és szükségünk lesz az öcséd beleegyezésére is.
– Nem fog
örülni, hogy ide hoztam, ő Dr. Im megszállottja. Plusz, most utál engem, és az
anyánk halálát sem dolgozta fel. Ellent fog állni.
– Engedd, hogy
beszéljek vele! Meggyőzöm, hogy működjön együtt. Mindkettőtök érdeke, hogy
megismerjétek és megértsétek az állapototokat.
Féltem
hátradőlni, és átadni a stafétabotot Hyuknak, de az orvos csak úgy kezelhetett
minket, ha mindketten felhatalmaztuk rá, még szerencse, hogy csak ketten
voltunk, anyám esetében ez sokkal érdekesebb játszma lett volna. Sajnáltam,
hogy nem kerestem fel korábban, talán meg tudta volna menteni.
Hyuk:
Ha meg kellene
neveznem, mi az, amit a legjobban utálok abban, ha Hongbin átveszi az
irányítást, az, hogy idegen helyen ébredek, és nem tudom, hogyan kerültem oda.
Az kissé megnyugtatott, hogy egy orvosi rendelőnek tűnő szobában feküdtem, és
az asztalnál mosolygó öregúr is egy orvosra hasonlított, de nem értettem, hogy
lehet, hogy Hongbin ide hozott. Hiszen utálta az dokikat, nem bízott egyben
sem, úgy sejtettem, Dr. Imet képes lenne puszta kézzel meggyilkolni.
– Nem tudom,
emlékszel-e rám, Hyuk. Dr. Bam vagyok, gyerekkorotokban kezeltelek titeket.
– Emlékszem a
mentolos cukorkákra – böktem a fehér tálkára, ami valószínűleg ugyanolyan fehér
kavicsokat rejtett. – Hogy kerülök ide?
– Hongbin
felkeresett, hogy a segítségemet kérje. Szeretné, ha kezelnélek titeket, és
együtt jobban megismernénk a különleges helyzeteteket.
Hogy Hongbin
önmaga felkeressen egy köpenyest, ahogy ő szokta őket nevezni, abszurdnak
hatott. Ha bármilyen másik orvosnál tértem volna magamhoz, homlok-hanyatt
rohantam volna ki a rendelőből, de Dr. Bamra én is emlékeztem. Nem lehetett
rossz szakember, a falakon rengeteg oklevél függött, az irodájában az
otthonosság mellett szerepet kapott a technika is, sokkal jobban felszerelt
rendelője volt, mint Dr. Imnek. Talán nem ártott, ha engedtem, hogy
megvizsgáljon.
– El tudnád mondani
a gyógyszer nevét, amit az utóbbi időben szedsz?
Elmondtam
neki, és nem tetszett az arcára kiült felháborodott döbbenet. Dr. Im is
említette, hogy a tabletták igen erősek, de az én állapotom is igen súlyos, és
én nem kételkedtem a tudásában. Tüzetesen elmagyarázta, hogyan fog zajlani a
kezelés, mi és miért történik, tudtam, ha le akarom gyengíteni Hongbin hatalmát
felettem, akkor áldozatokat kell hoznom.
– Azt hiszem,
hogy Dr. Im félrekezel titeket. Nem vagytok skizofrének. Az állapotok sokkal
jobban hajaz a multiplex személyiségzavarra, de nem lehet egyetlen kategóriát
se rátok húzni. Elmondom, hogy mi a különbség a kettő között.
Ahogy Dr. Bam
elmagyarázta, megértettem, hogy tényleg nem vagyunk skizofrének, és nem érettem
Dr. Im miért aszerint kezel. Ő volt az orvos, jobban kellett volna értenie
hozzá, mint nekem, és minél többet magyarázott az új orvosom, annál jobban
szégyelltem magam. Hongbinnak igaza volt, olyasvalakiben bíztam meg, akiben nem
szabadott volna, és csak neki köszönhettem, hogy nem történt nagyobb baj.
Aláírtam a
felhatalmazást, és megbeszéltük, hogy mikor kell újra kelezésre jönni, de
amikor kiléptem az ajtón, fogalmam sem volt, hová is kellene mennem. Hiszen
Hongbin intézett mindent, ő foglalt szállást, a cuccainkat is ő tette le valahol,
egyedül el voltam veszve.
Hongbin… Hongbin… Hongbin! –
szólongattam gondolatban, de nem reagált. El kellett ütnöm az időt, amíg
magához nem tért, vagy át nem vette az irányítást. Seoulban úgyis régen jártam
már, turistaként sétálgattam, néztem az épületeket, majd beültem enni egy sütit
az egyik kávézóban. Jihyunra gondoltam, hogy teljes értékű párként kellene
kezelnem, rá kellene támaszkodnom és megosztani vele az aggályaimat. Biztosan
össze volt zavarodva, a titkolózás miatt csak hibát halmoztunk hibára,
csodáltam, hogy még mindig mellettem maradt.
– Na, mi van,
öcsi? – tört ki belőlem Hongbin hangja hirtelen, és a mellettem elhaladó srác
furcsállva nézett rám.
– Semmi, hyung
– motyogta maga elé, és egy távolabbi asztalhoz ült le.
Normális vagy? Elég lett volna csak a
fejemben mondanod! Nem láttam Hongbint, pedig általában szoktam, aztán
megmozdult a szemben lévő szék, és Hongbin lassan alakot öltött rajta. Mérgesen
és fáradtan nézett rám, de pont ideje volt túlesni ezen a testvéri
beszélgetésen. Mégis, úgy gondoltam, egy ilyen forgalmas kávézó talán még se a
legjobb választás erre.
– Mutasd meg,
hol a szállásunk. Ott beszélünk – suttogtam magam elé, majd miután fizettem,
követtem a bátyámat.
Hongbin haját
újra matt feketének láttam, bár ha kormányt váltunk, biztosra vettem, hogy
megint rózsaszín lesz. Ki akartam szúrni vele, amikor azt hitte, hogy irányít,
elküldtem fodrászhoz, hogy kivilágosítsa a haját. Mivel azonban az ez az én
testem, az én hajamat szívták ki, de ha tükörbe néztem, világosbarna lettem,
rajta meg rózsaszín látszott. Nem igazán értettem a külsőnket, és hogy mi
történik ilyenkor a testemmel, de nagyon reméltem, hogy Dr. Bam majd előáll egy
ötlettel.
Ijesztően
szakadt szobát bérelt Hongbin, hamar eldöntöttük, hogy valami jobb kell. A kezelés
hetekig eltarthatott, aggasztott, hogy ki kell hagynom a sulit, de a
gyógyulásunk fontosabb volt, és ahhoz, hogy pihenni tudjunk, jobb körülmények
kellettek.
– Sajnálom,
Hongbin. Idióta voltam.
– Ennyitől nem
fogok megenyhülni. Ha rajtad múlott volna, már mindketten a padlón lennénk. Nem
bíztál bennem egy lány miatt, és rábíztad a testünket egy alkalmatlan baromra.
– Szeretem
Jihyunt, és te megütötted az én képemben. Féltem, hogy tönkremegy az életem a
sok hazugságtól, és elvesztem őt. Dr. Im… Olyan meggyőzőnek tűnt. Nem tudom,
miért hittem neki olyan könnyen.
– Nem adott be
neked semmit? Lehet, hogy valamilyen szerrel manipulált.
Eszembe jutott
a hipnózis, hogy egy kattogó zenére kellett koncentrálnom, majd előkerült egy
lánc, amit az orrom előtt lóbált, és még szagok, amiket nem tudtam volna
azonosítani, de felismertem volna ezer közül is. Talán Hongbinnak igaza volt,
és a hipnózis nem gyógyított, csak elérte, hogy együttműködő legyek, és belé
helyezzem a bizalmamat, kissé túlzóan is. Iszonyatosan haragudtam rá emiatt,
orvosként nem csak etikátlannak, de szigorúan tilosnak kellene lennie, hogy
ilyesmit használjon, ilyen célra. El sem mertem képzelni, Hongbin mit fog tenni
vele, ha a kezei közé kaparintja.
– Gondolkodtál
már azon, mi lesz, ha kiderül, hogy jól gondoljuk, és én csak egy személyiség
vagyok?
– A bátyám
vagy, ezen nem változtathat senki. Többé nem engedem.
– És Jihyunnal
hogy tervezed a jövőtöket? Hétköznaponként te vagy vele, hétvégén meg azt
csinálok, amit akarok?
– Majd
kitaláljuk. Most koncentráljunk a kezelésre. A többi ráér később.
Azt mégsem
akartam, hogy Jihyun aggódjon értem, írtam neki egy sms-t, amit Hongbin jócskán
megcenzúrázott, de reméltem, hogy megnyugtatja, és Leóhoz is elér az üzenet,
hogy falazzon nekünk a városban. Hongbin nem árulta el, hogy kik tartoznak
bele, de azt mondta, van egy csapata, aki majd megoldja helyettünk a nehezét.
Nagyon reméltem, hogy igaza van, és se nem csapnak ki a suliból, se nem
üldöznek el a városból. Féltem, milyen hatalma lehet Dr. Imnek a tudással a
kezében. Ha elmondta a suliban, hogy miben szenvedünk, kételkedtem benne, hogy
az osztálytársaink valaha újra találkozni akarnak velünk.
Hongbin:
Természetesen
az idővel arányosan lettem egyre türelmetlenebb, de kárpótolt, hogy a doki jó
kezelési tervet dobott össze nekünk, és minden találkozásnál megtudtam valamit
magunkról és az állapotunkról. Csak azt nem tudtuk megfejteni, hogyan nézhetünk
ki különbözően, ha Hyuk testén osztozunk.
– Már csak a
telepátia maradt válaszként. Lehet, hogy valahogy képes vagy arra, hogy
irányítsd a környezetedet, és elhiteted velük, hogy más látnak. Mintha
hipnotizálnád őket.
Elvileg már
babaként is ezt csináltam, úgyhogy akkor igazán penge lehettem benne, de ez nem
magyarázta meg, hogyan szerepelhetek néhány fényképen. A készüléknek nem volt
agya, amit átprogramozhattam volna.
Sok mindent
kipróbáltunk, zenét hallgattam, az orvos felvett különböző lencséjű
szemüvegeket, még meditált is, de akárhányszor rám nézett, engem látott. Már
végképp lemondtunk a megoldásról, amikor eszembe jutott Hyuk kis barátnője, és
az a mozdulat, amit minden találkozásunk előtt tett.
– Doki,
lehetséges, hogy más az illatom ilyenkor? Vagyis Hyuk illata, vagy, hogy is
mondjam…
Az orvos
izzadtság mintát vett tőlem, és Hyuktól is, és elküldte a laborba, hogy
vizsgálják ki. Az eredményre sokat kellett várni, addig viszont kikúrálta
belőlünk a fénygyengeséget, és azokat az egyéb károkat, amiket Dr. Im okozott.
Már nem éreztem magam olyan fáradtnak, és semmilyen tükröződés nem irritálta a
szemünket. Megkönnyebbülnek éreztem magam, mintha egy hosszantartó, bosszantó
náthától szabadultam volna meg végre.
A sejtésem
beigazolódott, a laborvizsgálat eredménye kimutatta, hogy az izzadtságuk
megváltozik, amikor személyiséget váltunk, az én esetemben bizonyos értékek
magasabbá, vagy alacsonyabbá válnak, és megjelenik egy új elem is. Dr. Bam
felajánlotta, hogy kutatást kezdeményezhet ezen összetevő megismerésére, de nem
akartam, hogy nyilvánosságot kapjon az ügy. Elég volt tudni, hogy így működik,
többet nem akartam.
– Két hét
múlva várlak titeket vissza. Ha bármi gond van, jelentkezzetek előbb.
Intézzétek el a dolgaitokat, és jelezzétek, mikor jelentsem fel Im doktort a
kamaránál, és a rendőrségen – búcsúzott tőlünk Dr. Bam.
Úgy akartam
visszamenni a városba, hogy Im azt hitte, nyeregben van, és befolyással bír
fölöttünk. Meg akartam tudni, miért akarja tönkretenni az életünket, mi a célja
és hogyan tervezi azt elérni. Előnnyel indultunk, hiszen már nem szenvedtünk az
átkaitól, kiegyensúlyozottabb lett Hyukkal a kapcsolatunk, mint valaha, és ő
erről semmi nem tudott. Nem kellett mást tennünk, csak elérni, hogy elbízza
magát. Alig vártam, hogy romba döntsem a fellegvárát.
