Hyuk és Hongbin: augusztus 2016

2016. augusztus 31., szerda

2016. augusztus 30., kedd

Korán felkeltem az iskola miatt, sokkal hamarabb, mint kellett volna. Nem bírtam aludni, és a legjobb formámban szerettem volna bemenni, így még Hyuna előtt be kellett foglalnom a fürdőszobát. A hajamat már előző nap megmostam, csak ki kellett vasalnom, és belesütni néhány hullámot az elejére, aztán jöhetett a gondos bőrápolás.

– Hyuna! – kiabáltam rá a nővéremre, amikor kopogás nélkül bejött, és elkezdte ledobálni a ruháit.

– Most mi van? Mind a ketten lányok vagyunk. Nekem is az van, mint neked – rántotta meg a vállát a nővérem, és beállt a zuhany alá. Éppen a tusvonalamat húztam volna, amikor kikiabált. – Addig van időd végezni, amíg lefürdöm. Utána enyém a tükör.

Nagy szerencsém volt, hogy már régen nekikezdtem, és csak az utolsó simításokat kellett elvégeznem, mert Hyuna villámgyorsan fürdött reggelente. Esténként órákig képes volt a zuhanyrózsa alatt állni, és egy egész albumot elénekelni, de reggelente nem vágyott semmire, csak egy erős kávéra, és néhány falat édességre.

– Megcsinálom a reggelid, de siess! – lengettem meg felé a mutatóujjam, mintha én lennék az idősebb, és lementem a konyhába.

Apa újság híján egy „Barkácsolás kezdőknek” c. könyvet lapozgatott a kávéja felett. Ha jól láttam, éppen egy kerti bútort szerelt össze gondolatban, így nem zavartam, csak elővettem a palacsintához valókat. Már az olajat hevítettem, amikor megérezte a szagokat, és hátra fordult.

– Jó reggelt, kicsim. Ma nem kell főznöd, a szomszédasszony hozott át süteményt.

– Hyuk anyukája itt volt? – kérdeztem döbbenten. Igaz, hogy a rendszeres ápolás nem jelentette azt, hogy ne tudna járni, de én valamiért a fotelben ülve képzeltem el.

– Nem, nem – legyintett apa, és beleharapott a házi briósba. – Egy mogorva fiatalember volt itt. Gondolom, ő a híres báty, akiről annyit beszél a nővéred.

Egy rendes apa ezt nem úgy mondta volna, mintha ez rendben lenne, hanem minimum medvecsapdában képzeli el a lányára ugró férfiakat, de apa fejében meg sem fordult, hogy bármi gond lenne azzal, ha Hyuna rárepül a szomszédsrácra. Igaz, hogy belevetette magát a barkácsolásba, de azért volt még mit gyakorolnia.

Hyuna várakozva nézett rám, amikor megérkezett, hiszen a friss sütemények és egyéb édességek illata helyett csak a kávét érezhette. Én az asztal közepére böktem, majd elkezdtem összepakolni a tízórainkat. Az iskolába kaptunk ebédet, de mivel tudtam, hogy a nővérem milyen válogatós, neki duplán pakoltam a szendvicseket.

– Hongbinék anyukája olyan lehet, mint te. Nonstop süt. Tegnap meggyes süti, ma briós. Kíváncsi vagyok, holnap mi lesz.

– Hyuna, nem kellene kihasználnunk a szomszédunk kedvességét.

– Most miért? Csak beteg, nem hülye, és biztosan jól esik neki, hogy megesszük a főztjét. Egyébként is, nem te mondtad, hogy legyek kedvesebb az emberekkel?

Hyuna nem értette, hogy mire akarok kilyukadni, de meg sem próbáltam elmagyarázni. Túl korán volt még ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak, első körben annak is örültem volna, ha jól alakul a délelőttöm.

Az iskola kicsinek tűnt az otthonihoz képest, de így sem találtam benne semmit. Hiába kaptam térképet, és magyarázta el a portás, hogy hol találom a tanárit, rögtön eltévedtem. Éppen a tornateremből jöttem ki, amikor odakocogott hozzám egy magas, mosolygós fiú.

– Te vagy az tízedikes új lány, igaz? – kérdezte, és miután bólintottam, kezet rázott velem. – Én Cha Hakyeon vagyok, de hívj csak N-nek.

– N? – kérdeztem vissza bután. – Miért pont N?

– Hát, mert addig foglalva volt az ABC – mondta teljesen komolyan, majd láthatta az ábrázatomon, hogy teljesen hülyének nézem, és hangosan elkezdett nevetni. – Csak vicceltem. Japánt tanulok, és az „En” azt jelenti, kötelék. Tudod, én vagyok az osztály DÖK-öse.

– Értem – vágtam rá gyorsan, mielőtt még elkezdi kifejteni, hogy ez miért is passzol tökéletesen a tevékenységéhez. Túl ideges voltam ahhoz, hogy elviseljek egy Percy Weasleyt a nyakamon.

N szerencsére nem okoskodott tovább, és kedvesen a terembe kísért, ahol az osztályfőnök már nagyon várt rám. Szeleburdi egy nő volt, ez már abból lejött, ahogy a papírokat rendezgette az asztalon, valószínűleg az órarendemet kereste.

– Sun Jihyun, igaz? – tapogatta meg a vékony ujjaival a vállam, és odahúzott maga mellé. – Osztály! Figyelem! Itt van az új diák – jelentette ki szikrázó mosollyal, majd nyájasan felém fordult. – Mutatkozz be, kedvesem!

Miután elmondtam, hogy hívnak, és honnan jöttem, be is fejeződött a bemutatkozás, de továbbra is ott kellett rostokolnom a tanári asztal mellett, mint egy idiótának. Segítségkérően néztem a tanárnőre, de ő újra az iratkupac alá szorult, így muszáj volt Mr. DÖK-ös segítségét kérnem.

– Tanárnő… – köszörülte meg a torkát N. – Jihyun-shinak sajnos nincs már helye, kivéve, ha a kakukktojások helyére ül.

– Igen, igen, ez nagyon jó ötlet Hakyeon fiam! – kapta fel a fejét a tanárnő, és újra rám mosolygott. – Kedveském, sajnos nem tudok neked állandó helyet adni, de vedd úgy, hogy különleges vagy, és vándorol a padod – nevetett fel, de mivel nem viszonoztam a jókedvét, hamar leolvadt az arcáról a vigyor. – Van két osztálytársad, akik közül mindig csak az egyik jön iskolába, úgyhogy ott fogsz ülni, ahol éppen szabad a hely, jó?

– Úgy érti, hogy Hyuk és Hongbin helyén? – kérdeztem vissza.

– Oh, ismered Sanhyukot és a bátyát? – kérdezte meglepetten a tanárnő. Szegény Hongbin csak bátyként lett emlegetve.

– Igen, szomszédok vagyunk.

– Igazán sajnállak – vágta rá azonnal a tanárnő.

Ez elég bunkó megszólalás volt tőle. Igaz, hogy Hongbint nem tettem volna egy üdvözlőlap elejére, de azért azt egy kicsit meredeknek éreztem, hogy egy tanár ilyet mondjon. Még ha így is gondolja, nem mondhatná ki hangosan. Leégetni őket az egész osztály előtt nem szép dolog.

– Megjöttem – kiáltotta el magát Hongbin, majd ledobta magát az utolsó padra.

– Neked is jó reggelt, édes fiam – szűrte a fogai között dühösen a tanárnő, majd az üres asztalhoz kísért.

Aprót bólintottam a padtársamnak, majd elővettem egy vonalas füzetet, hogy lejegyzeteljem a fontos dátumokat. Egész este azon gondolkodtam, hogy mi olyan furcsa Hyukban, de csak most esett le, hogy a neve. Minden koreai név két szótagból állt, de ő csak Hyunkként mutatkozott be, és ez volt az, ami megzavart. Mondjuk, jobb így, mintha, mondjuk H lenne. Főleg, hogy Hongbin is H, úgyhogy akár még össze is veszhetnének rajta.

Éppen a saját poénomon nevetgéltem, amikor a padtársam megbökte a vállam. Kedves, mosolygós fiúnak tűnt, hatalmas szemekkel, és széles vigyorral.

– Itt az órarendem, másold le! Tőle soha nem kapod meg a sajátod – nyújtott át egy papír fecnit.

Elég csúnyán írt, de ki tudtam venni a lényeget. Elvileg minden óránk egyezett, csak angol helyett én japánt tanultam. Mivel apa külföldi volt, és a nagyszüleimmel csak angolul tudtunk beszélni, nem volt mit tanulnom róla.

– Japánt tanulsz? – olvasta ki a rubrikából a hanguljaimat a srác. – Akkor ABC-vel leszel egy csapatban.

– Úgy érted, N-nel? – kérdeztem vissza.

– Ja. ABC-nek csúfoljuk. Ki az isten választ magának egy betűt becenévnek? Ez csak a Death Note-ban működött.

Én is olvastam a mangát, és L volt az egyik kedvenc karakterem, úgyhogy egy dolgot legalább már találtam, ami összekötött az ideiglenes padtársammal. A másik srác, aki Hongbin mellett ült, nem tűnt túl barátságosnak, de nem is ragaszkodtam hozzá, hogy végigdumáljunk egy egész órát.

– Kim Wonshik vagyok, de hívj csak Ravinak.

– Ravi… – ízlelgettem. – Itt mindenkinek van beceneve?

– Mondjuk. Ez olyan iskolai szokás. Még a tanárok is becézik egymást.

Jó nagy állatkertbe kerültem – gondoltam, és megpróbáltam felvenni az osztályfőnöki óra fonalát, de sehogy sem sikerült. Óra végeztével rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs, miről volt szó. Abban biztos voltam, hogy a tanárnő folyamatosan beszélt, de hogy miről, az rejtély maradt.

– Ravi, pattanj, a mai napra helyet cserélünk! – parancsolt a szünetben Hongbin, mire Ravi unott fejjel fordult felé.

– Nem akarok Leo mellett ülni. Soha nem reagál arra, amit mondok.

– Figyeld gondosan az arcát. Ha megrebben a szemöldöke, az azt jelenti, hogy figyel rád.

Ravi lelkesen elindult hátra, és amint leült, azonnal rizsázni kezdett a Leo nevű fiúnak, aki ugyanazzal a pokerarccal nézett maga elé, mint a bemutatkozásom alatt. Elég mulatságos volt, ahogy Ravi szinte teljesen belelóg az arcába, és a rezdüléseit figyeli.

– Nagyszünetben körbevezetlek – jelentette ki Hongbin.

– Bocsi, de már Hyuk felajánlotta – hárítottam el a felajánlást, és tovább figyelmet Ravi szerencsétlenkedését. Leo éppen egy hanyag mozdulattal lelökte a csevegőt a székről, anélkül, hogy csak pislogott volna egyet.

Hongbin rosszul viselte, hogy elvonják a figyelmem, és aktivizálta magát. Úgy belecsípett a karomba, hogy feljajdultam tőle, és biztosra vettem, hogy meg fog látszani a nyoma. Hogy bánhat így egy nővel? Szemétláda! – mérgelődtem magamban, miközben fájósan dörgöltem a sérült karom.

– Most mi van? – rivalltam rá.

– Nem figyelsz rám. Azt mondtam, körbevezetlek a suliban.

– Hallottam. Én meg azt mondtam, hogy már Hyukkal megbeszéltük, hogy körbevezet.

– Mintha nem lenne tök mindegy, hogy vele mész, vagy velem! – fortyant fel Hongbin.

Nem tudtuk tovább folytatni a veszekedést, mert megérkezett a matematika tanár, két hatalmas vonalzóval a kezében, és kezdetét vette a geometria. Mindig is utáltam a matekot, de a tanár úr nagyon jól magyarázott, és gond nélkül sikerült megoldanom a feladatokat. Hongbin csak annyit csinált, hogy megszerkesztette a háromszögeket, de arra nem vette a fáradtságot, hogy számoljon is az adatokkal.

– Miért nem csinálsz semmit? – kérdeztem morcosan.

– Ha úgy megyek haza, hogy mindent megoldottam, szegény Hyunknak nem marad mit csinálnia, és nem tudnék élni a tudattal, hogy miattam unatkozik.

– Unatkozni? Háromoldalnyi házit kaptunk.

– Ugye? Szerintem is embertelen – csóválta meg a fejét, majd elővett egy sötétkék uzsonnás táskát, és nekikezdett a reggelijének.

Abban a reményben, hogy most egy ideig megszabadulok a hülyeségeitől, mert úgyis tele lesz a szája, elővettem én is a reggelimet, de hamar csalódnom kellett, Hongbin másodperceken belül felcsattant.

– A kurva életbe, Hyuk csomagját hoztam el – köpte ki a szendvics maradékát a szalvétájába, majd hirtelen mozdulattal lecsapta a doboz tetejét, és erényesen megfordította. Az alján egy felragasztott papír fecnin valóban ott állt Hyuk neve. – Ezerszer elmondtam neki, hogy a tetejére rakja a jelzéseket, ne az aljára! Mit hisz ez, hogy nekem van reggel arra energiám, hogy ezt figyeljem? Örülök, ha fel tudok kelni.

Elnevettem magam a zsörtölődésén. Mi is szoktunk ilyen apróságokon veszekedni Hyunával. Igaz, hogy kicsit furának találtam, hogy fel kell címkézni a cuccaikat, pedig nem is gyerekek, és nem is hasonlítanak egymásra, de minden család máshogy nyírta a füvét.

– Milyen a szendvics? – böktem a dobozra.

– Tonhalas.

– Kéred az enyémet? Tojásos sonkás.

– És akkor te mit eszel?

– A tiédet – ragadtam meg a dobozt, és odahúztam magamhoz. Mivel tudtam, hogy a fiúk szeretnek enni, a nagyobb szendvicsemet adtam oda neki, a másikat pedig félretettem vésztartaléknak.

– És nem baj, hogy már beleettem?

– Miért, van valami betegséged? – kérdeztem vissza felhúzott szemmel.

– Nincs.

– Akkor mi a gond? – haraptam bele a szendvicsbe. Nem volt semmi baja. Sőt! Igazán finom volt, de nem hibáztattam Hongbint, amiért fanyalgott tőle. Én a gombát nem tudtam semmi pénzért lenyelni, ő a hallal lehetett így.

Nem hittem abban, hogy egy nap alatt meg lehet ismerni valakit, de kezdtem kapizsgálni, hogyan működik Hongbin. Szeretett irányítani, és rosszul viselte, ha háttérbe szorul, úgyhogy nem volt más dolgom, csak reagálni a mondandójára, és akkor nem dühíti fel magát. A fiúk egyébként is olyan hamar fel tudták húzni magukat.

Őszintén, nem ragaszkodtam hozzá, hogy Hyuk kísérjen körbe a suliban, Hongbinnak igaza volt abban, hogy teljesen mindegy, melyikük játszik idegenvezetőt, de azért reméltem, hogy Hyuk nem fog megharagudni.

A tetőtérre elvileg tilos volt felmenni, Hongbin mégis ismerte a módját annak, hogy észrevétlenül felszökjünk a melléklépcsőn. Odafentről pazar volt a kilátás, és élveztem, ahogy a szél az arcomba csap.

– Nem mintha zavarnál, de Hyuk mikor jön suliba? Szeretném őt is megismerni.

– Még nem tudom. Ez mindig reggel dől el.

– Miért? Este még nem biztos, hogy ki a soros? – furcsálltam.

– Anya állapotától függ. Ha nagyon rosszul van, akkor Hyuk marad vele, ha nem vészes, akkor én.

Nehéz lehetett gondoskodniuk az anyjukról gyerekként, de arra még nem mertem rákérdezni, hogy mi a helyzet az apjukkal. Hongbin egyébként is zárkózottnak tűnt, és nem szabadott elrontanom a kellemessé alakult viszonyunkat.

A nagyszünetben összefutottam Hyunával is, aki teljesen el volt ájulva az idősebbektől. Persze ezt csak azután osztotta meg velem, hogy Hongbin eltűnt Leóval.

– Azt hittem, hogy a kisvárosban csak csúnya srácok vannak, de mindenki tök helyes. Ráadásul én lettem az új szenzáció, és már három meghívást is kaptam a délutánra. Tudtad, hogy itt van shake house?

– Lehet, hogy én is körbenézek délután a városban. Még be se mentünk a központba, pedig lassan be is kell vásárolni, mert amit magunkkal hoztunk a minihűtőben, az már nem sokáig jó.

A kisvárosban legjobban biciklivel lehetett volna közlekedni, de az enyémet még nem hozták meg, úgyhogy Ravinál rákérdeztem, megy-e itt valami busz.

– Busz? Csak a város felé megy busz, a központba nem. Szerintem menj bringával!

Nem mertem bevallani, hogy nincs biciklim, mert tudtam, milyen fontos az első benyomás. Hiába kezdenék el magyarázni arról, hogy még a furgonon van a bicaj, már mindenki szegény lánynak titulálna, amit el akarok kerülni. Az otthoni suliban a legrosszabbul keresőt folyamatosan szekálták, és a kajaszünetben megdobálták ételmaradékkal, úgyhogy nem vágytam erre a posztra.

Az utolsó előtti óránk irodalom volt, és alig vártam, hogy megismerjem a tanárunkat. Odahaza ötös voltam belőle, és soha nem okozott problémát megtanulni a verseket. Nagyon reméltem, hogy itt is olyan sikeres leszek ebből a tárgyból, ahogy korábban mindig is. A tanárunk egy bajszos férfi volt, hajlott háttal, és ősz hajjal. Az ázsiaiakra nem jellemzően növesztett magának egy kis sörhasat, miközben az arca pirospozsgásnak, és kissé beesettnek tűnt. Nagyon furcsa szerzet volt a kopott, szürke öltönyében, és a tekintete egyáltalán nem volt olyan kedves, mint a régi tanáromnak.

– Felelünk! – nyitotta fel a naplót, de anélkül, hogy belenézett volna, már mondta is az első nevet. – Jung Taekwoon.

A Leónak keresztelt fiú felállt, és maga elé motyogva elszavalta a verset. Egyetlen hiba sem volt benne, tökéletesen hangsúlyozott, csak annyira halkan, hogy alig lehetett belőle hallani valamit. Háromnegyedet kapott az előadására, és a tanár úr vagy öt percig köszörülte rajta a nyelvét, amiért nem tudja rendesen kinyitni a száját. Úgy sejtettem, fogszabályzója van és azért ilyen visszahúzódó, bár a pókerarca nem illett bele a képbe.

Cha Hakyeon lett a következő áldozat, aki csont nélkül vette az akadályt. Látszott, hogy ő az osztály eminense, mert a tanár már azelőtt bevéste neki az ötöst, hogy befejezte volna, és büszke mosollyal pödörte a bajuszát.

Ravi kortársban nyomta a verset, a szavalása inkább rappelésnek tűnt, de egy hármassal leülhetett, hogy átadja a helyét Hongbinnak, aki fénysebesen megspórolta az időt.

– Nem tanultam meg – jelentette ki.

– Han úr, méltóztatik megtanulni valaha egyetlen egy verset is az órámra, vagy ne is álmodjak ilyenekről?

– Szerintem a tanár úr már kinőtt abból a kórból, hogy higgyen a tündérmesékben.

– Rendben, akkor egyes – véste be a karót a naplóba a tanár, majd tovább szívatta az osztályt. – Han Sanhyuk.

– Az öcsém ma hiányzik – informálta Hongbin, de Mr. Shimet ez nem érdekelte.

– Akkor te felelsz helyette. Még mindig nem tudod a verset?

Hongbin gyilkos tekintettel meredt a tanárra, majd felküzdte magát a padból. Vért izzadva adta elő a verset úgy, hogy arra a legkedvesebb tanár is csak kettest adott volna, Hyuknak mégis ötöst írtak be. Az rendes volt a tanártól, hogy nem akarta szívatni szegényt a hanyag bátyja miatt, de ez elég igazságtalan volt a többiekkel szemben.

– Lee Jaehwan, húzzon ki minket ebből a dagonyából – kérte fáradtan a tanár.

Rossz döntés volt. Jaehwan láthatóan egy sort nem tanult meg a versből, de nagyon találékonyan kileste a rímeket az előtte ülő nyitott tankönyvéből, és költött egy teljesen új alkotást. Mindenki dőlt a nevetéstől az ostobaságoktól, amiket összehordott, de nem húzták meg, és a kreativitásáért még egy pluszpontot is kapott. Ahogy láttam, igen elégedetten foglalt helyet.

Az irodalomóra nagyon szárazon folytatódott tovább, a tanárból hiányzott a szenvedély, így a műremekek is csak poros frázisokká váltak az előadásában. Sajnáltam, hogy ilyen motiválatlan, és óra után oda is mentem hozzá, hogy javítsak a kedvén kicsit.

– Tanár úr, nem tudom, hogy itt hogyan szokás, de én nagyon szeretem az irodalmat, és az előző iskolámban volt lehetőség arra, hogy diákok tartsanak órát – magyaráztam, de a tanár úr csak fásultan bámult rám. – Arra gondoltam, hogy… Lehetne, hogy megtartsak pár órát szorgalmi feladatként?

Amint a mondat végére értem, a teremben megállt az idő, és mindenki abbahagyta, amit éppen csinált. Csak a tanár mozgott, ő is csak azért, hogy gonosz mosolyra húzza a száját. Amikor megszólalt, mintha egy megafonból szólt volna a hangja.

– Félévzárásig az irodalomórákat háromfős csoportokban fogjátok megtartani, és a teljesítményetek alapján osztályozlak titeket félévkor. A felosztásokat következő órára összeállítom. A csodás ötletet Sun kisasszonynak köszönjétek – nyomta fel magát az asztaltól a tanár úr, és a zakójának zsebébe tette a tollát. – Jung úr, én a helyében már most elnézést kérnék a szüleimtől a félévi bukásért.

Leo szája még vékonyabbá vált az elfojtott indulattól, és amint a tanár távozott a teremből, ő volt az első, aki felpattant a helyéről, és megindult felém. Egyetlen szó nélkül karon ragadott, és elkezdett rángatni az tető felé. Ijedten lestem hátra, abban reménykedve, hogy Hongbin talán utánam jön, és megment, de úgy tűnt, nem érdekli, hogy lelöknek-e a mélybe.

– Mire volt ez jó, hm? – támadt nekem Taekwoon. – Ha nem bírsz az energiáddal, akkor sportolj valamit, de ne minket szívass!

– Nem direkt csináltam. Nem tudtam, hogy ez lesz belőle. Csak egy kicsit izgalmasabbá akartam tenni az irodalomórákat.

– Gratulálok, sikerült. Remélem, veled kerülök egy csoportba, hogy legyen kin leverni a karót, amit az a köcsög beír nekünk – vágta az arcomba, majd dühösen elviharzott.

Az első napon nem alakítottam túl jól. Az egész osztályom utált, arról nem is beszélve, hogy a csoportmunkánál nem rüheltem semmit jobban. Gyűlöltem, ha valaki más értékelhetetlen munkája miatt kaptam én is rosszabb jegyet. Nagyon reméltem, hogy Ravival és N-nel kerülök egy csapatba. N biztosan lelkiismeretesen dolgozik majd, Ravi pedig elég kedves, és ha erősen fogom, nem lesz gond vele.

Az utolsó órán sem úsztuk meg Shim urat, a grammatikát és ő tartotta, és ha ez magában nem lett volna elég borzasztó, akkor még tetézte is.

– Sun kisasszony ötlete annyira elnyerte a tetszésemet, hogy nem is húzom tovább az időt, elmondom a beosztásokat.

Az ujjaimat tördelve hallgattam a neveket. N már az első körben elkelt, Ken legnagyobb örömére, ugyanis egy csoportba kerültek. Ravi egészen a végéig kitartott, az utolsó előtti csoportnál vesztettem csak el, és az utolsó három név kihirdetésekor már mindenki tudta, hogy én szívtam a legnagyobbat.

– Az utolsó három fő pedig a Han testvérek és Sun kisasszony.

Hongbin majdnem felrobbant mellettem. Ez eleve lehetetlen vállalkozás volt. Mégis hogyan tarthatnánk órát hárman, ha ketten alapból nincsenek egyszerre a suliban? Meg akartam kérdezni Hongbintól, hogy nem lehetne-e, hogy arra a pár napra, amikor mi jövünk, egyedül maradjon az anyukája, de úgy áradt belőle a harag, hogy inkább nem piszkáltam.

Mindenki nagyon pipa volt rám, mert nekem címezve extra adag házit kaptunk nyelvtanból is, úgyhogy amint kicsöngettek, én már ott sem voltam. Hongbinnal sem beszéltem, nehogy meglincseljenek a padok között. Bármikor átcsengethettem hozzájuk, szerencsére csak alig tíz lépést kellett tennem a házukig.

Amint hazaértem, kinyitottam a hűtőt, de nem találtam benne semmi ehetőt. Bármennyire is vacak volt a kedvem, el kellett mennem bevásárolni. Letörten magamra kaptam a sportcipőmet, és a leemeltem a bevásárlós szatyrot a polcról. Már a kertünk végében jártam, amikor valaki utánam kiabált.

– Kicsikém, várj egy pillanatot! – ragadta meg egy csontos kéz a vállam. A nőnek nagyon hideg, és kellemetlen érintése volt, de amikor felé fordultam, egy kedvesen mosolygó arc fogadott. – A szomszédból vagyok. Segítenél nekem? Felborult az egyik virágcserép, és nem tudom egyedül felállítani.

A nőben Hyukék anyukáját sejtettem, bár egyik fiú sem hasonlított rá túlzottan. Az arcuk teljesen más volt, főleg Hongbinnal, egyedül a fekete haját örökölhette az anyjától. Közelebbről nézve Hyukot talán már láttam a lágy vonásokban és a vékony szájban.

A cserép nem volt túl nehéz, de az asszony nagyon sápadtnak, és erőtlennek tűnt, mégis folyton mosolygott, és hálásan megpaskolta a kezem, amikor végeztünk a teraszon.

– Köszönöm, drágám. Ne haragudj, hogy feltartottalak. A könyvtárba igyekeztél?

– Ami azt illeti, vásárolni.

– Gyalog? Biciklivel gyorsabb lenne.

– Igen, csak tudja, még nem érkezett meg a bringám.

– Akkor vidd el az enyémet! – nevetett fel az apró hölgy, és már csoszogott is a hátsó kert felé.

Hiába próbáltam visszautasítani az ajánlatát, hajthatatlan maradt, és mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy használjam a kerékpárját. Nem szívesen fogadtam el a dolgot, mert féltem, hogy kárt teszek benne, de végül nem maradt más választásom. Hihetetlenül elment az idő, sietnem kellett a bevásárlással, mert másnapra rengeteg házink maradt.

Éppen Mrs Han felé hajoltam meg, amikor Hongbin megérkezett. Ha azt mondom, hogy nem örült a látottaknak, enyhén fogalmaztam.

– Te meg mit keresel kint? – förmedt rá az anyjára, aztán engem is észrevett, és tetőtől-talpig végigmért. – Mi van, itt is bajt akarsz okozni?

– Drágám, csak nekem segített. Eldőlt egy cserép, és…

– Leszarom a cserepet, fogd be a szádat! – torkolta le Hongbin. Felháborított, hogy így beszél az anyjával. Legyen akármilyen mérges is, mégis csak ő szülte, ráadásul beteg is.

– Hongbin-shi, hogy beszélhetsz így az anyáddal? Nem szégyelled magad?

Láttam, ahogy Hongbin felemeli a kezét, hogy megüssön, aztán hirtelen megállt a mozdulatban, és felpillantott az emeletre. Nem láttam senkit az ablak mögül, de elképzelhetőnek tartottam, hogy pár perce még Hyuk állt ott.

– Menj, és inkább vásárolj be! Estére legyél itt a bringával együtt – vetette oda haragosan a feketehajú szélvész, és karon ragadta az anyját. Elég durván rángatta be az épületbe, és legszívesebben utánuk mentem volna, nehogy bántsa az asszonyt, de nem volt jogom hozzá.

Még egy ideig vártam, hogy Hyuk kijöjjön, de aztán rájöttem, hogy most nálam fontosabb dolga is lehet. Biztosan nem egyszerű leállítani Hongbint, ha mérges.

A város kisboltjában minden frissnek és finomnak tűnt, és a seouli árakhoz képest egész olcsón megúsztam a nagybevásárlást. Sok mindent megvettem, és a bicikli valóban jó szolgálatot teljesített, mert biztosan képtelen lettem volna ezt mind egyedül hazacipelni.

Miután mindent behordtam a házunkba, a biciklit visszavittem a szertárba, és odabilincseltem a földbe szúrt vasrúdhoz. Amilyen szép rend volt a kertben, olyan rendetlenség uralkodott a raktárban, de úgy sejtettem, a fiúk nem sűrűn jártak oda. Valószínűleg az apjuké lehetett a hely.

Hatalmasat dobbant a szívem, amikor észrevettem, hogy áll mögöttem valaki. Nagyon lassan fordultam meg, készen rá, hogy a legközelebbi tárggyal agyoncsapjam, ha bántani akar, de csak Hyuk volt az.

– Minden oké? Nem akartalak megijeszteni.

– Persze, jól vagyok. Nagyon sajnálom a mai napot. Hongbin gondolom mesélte, hogy mekkora zűrt kavartam.

– Igen, említette – nevetett fel zavartan Hyuk. Sejtettem, milyen említés volt az. Csoda, hogy nem csuklottam.

– Figyelj, nem lehetne, hogy arra a pár napra anyukádra valaki más vigyázzon? Nincs egy megbízható ismerősötök, vagy egy segítő rokonotok?

– Ne aggódj, majd valahogy megoldjuk – mosolygott rám kedvesen Hyuk, és illedelmesen arrébb terelt a szertártól. Nem bántam, hogy kimegyünk a fényre, mert őszintén, futkosott a hátamon a hideg a sötét, ismeretlen helyektől.

Ahogy a fény rávetült Hyuk kezére, észrevettem, hogy friss kötés fedi. Nagyon érdekelt, hogy mi történt vele, de nem mertem megkérdezni. Azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy összeverekedtek a bátyjával, arról pedig biztosan nem szívesen beszélt volna.

– Még egyszer elnézést kérek, amiért így megkavartam az életeteket.

– Semmi gond. Te csak jót akartál. Shim az, aki pikkel ránk.

Szerintem csak Hongbinra pikkelt, de ettől Hyuk biztosan nem érezte jobban magát. Én is sokszor szívtam Hyuna miatt, de koránt sem annyiszor, mint ő. Néha átok volt, ha az embernek van egy testvére, aki ráadásul még idősebb is.

Amint visszamentem a házunkba, szorosan megöleltem a nővéremet, és hálát mondtam neki, amiért csak egy kicsit idegesítő.

Hyuk:

Ha azt hittem, hogy előző nap fáradtam el, akkor ezt újra kellett gondolnom. Nem elég, hogy rengeteg házit kaptunk, de meg kellett oldanunk egy lehetetlen küldetést is. Jihyun rendesen szarba kevert minket, de én nem haragudtam rá úgy, mint Hongbin.

– Legalább fejbe vágtad a villáskulccsal? – kérdezte a bátyám, amikor felmentem az emeletre.

– Ne magadból indulj ki! Láttam ám, hogy meg akartad ma ütni! Eszedbe se jusson kezet emelni egy nőre! Az is elég szörnyű, ahogy anyánkkal bánsz.

– Világosan megmondtuk neki a játékszabályokat. Ő szegte meg.

Inkább nem veszekedtem vele. Teljesen máshogy viszonyultunk anyához. Ő a terhet látta benne, és folyton veszekedett vele, én szántam és próbáltam segíteni neki. Azzal tisztában voltam, hogy mélyen mind a ketten ugyanannyira szeretjük őt, de Hongbin az évek múlásával egyre kevésbé tudta ezt kimutatni. Apa távozásáért, a költözésért, és minden rosszért, amit gyerekkorunkban elszenvedtünk őt hibáztatta, pedig anya igazán nem tehetett a betegségéről.

Néha szerettem volna kicsit egyedül lenni. Bezárkózni a szobámba, és magamra húzni a takarót csodának számított, mert Hongbin sosem hagyott egy perc nyugtot sem nekem. Nagyon szerettem azokat a heteket, amikor bezárkózott a szobájába, és végre levegőhöz jutott, de ez olyan ritkán történt meg, ráadásul most még fel is húzta magát Shim miatt. Nagyon féltem tőle, hogy az egészet szegény Jihyunon fogja leverni. Végre jött egy lány a szomszédba, akit még kedveltem is, és elég volt egyetlen nap ahhoz, hogy Hongbin el akarja üldözni.

– Amúgy, köszi, hogy nem engedted, hogy egyest kapjak – ültem le fáradtan az íróasztalom mögé.

– Három évet öregedtem közben. Úgy kellett előásni az agyam mélyéről, amit tegnap este összemotyogtál itt nekem. Még jó, hogy N előtt nyitva volt a könyv. Néha igazán kifizetődő a strébersége.

– N jó arc – jelentettem ki.

– Akárhányszor találkozunk, kioktat arról, hogy miért nem tanulok jobban! – fakadt ki Hongbin hisztizve.

– Mondom én, hogy jó arc – csaptam le neki a saját bűzbombáját, amit csak mosolyogva fogadott. Hiába ment néha az idegeimre, akkor is testvérek voltunk, és a nehéz időkben mindennél jobban össze kellett fognunk.

2016. augusztus 28., vasárnap

HH - 1. fejezet: Új város

Jihyun:

Semmi kedvem nem volt leköltözni egy kisvárosba. Nem voltam soha igazi, bulis nagyvárosi lány, úgy, mint Hyuna, a nővérem, de idegesített a nagy csend, az pedig különösen, hogy nem maradt választásom. Apámat ide helyezték át, a helyi konzervgyár részlegvezetőjévé, és tisztában voltam vele, hogy örülhet, hogy nem vágták ki az egész cégtől a szex botránya miatt. Miért kellett neki pont a főnöke irodájában megfektetnie az a nyomorult titkárnőt? És még ő csodálkozott, hogy Hyuna úgy fogyasztotta a férfiakat, mintha vattapamacsok lennének az esti tonikozáshoz.

Egyszerű, amerikai típusú házat kaptunk, amit akár a Twilight filmből is kirángathattak volna a fehér kerítésével, és a magas, rozoga lépcsőjével. Bella valahogy úgy érezhette magát, mint én; nem értette, mégis mit keres ott.

– Kicsim, segíts már a nővérednek! – szólt rám apa, két hatalmas dobozzal egyensúlyozva.

Hyuna a robbanásveszélyes bőröndjével küzdött, amit előző este csak úgy tudtunk becsukni, hogy mind a ketten ráültünk. Első körben a legszükségesebbeket hoztunk magunkkal, a többit a költöztető cég szállította utánunk. Én belefértem egy sporttáskába, Hyuna azonban mindent magával akart hozni.

– Unnie, miért nem kettőbe pakoltad? – emeltem meg a bőrönd egyik oldalát.

– Spórolni akartam. Miért, te szívesebben tennéd meg kétszer az utat? – emelte meg értetlenül az egyik szemöldökét, majd intett a fejével, hogy felfelé megyünk.

Az új ház egyik előnye az volt, hogy apánk lent kapott szobát, így nem kellett összefutnunk az aktuális nőivel, mi pedig az egész felsőszinten megosztozhattunk. Igaz, hogy a fürdőszobánk közös lett, de külön hálókban aludtunk, és ha mégis egymás társaságára vágynánk még egy kis társalgó sarkot is kialakíthattunk. A ház elhagyatott állapotban került hozzánk, de rengeteg lehetőséget tartogatott magában.

Hyuna szobája a szembe szomszédra nézett, de már rég felfedeztük, hogy ott csak egy öreg házaspár lakik, úgyhogy nem számíthatott arra, hogy egy helyes fiúnak sztriptízeljen reggelente.

– És neked milyen a felhozatal? – vágtatott át a szobámba, és az ablakra tapadt. A baloldali szomszédunk nem dugta még ki a fejét, de a gyönyörű virágoskert arról árulkodott, hogy gondos asszony van a háznál. Pontosan az ablakommal egyvonalban volt egy szoba, de a sötétítőt elhúzták, a lakója vagy dolgozott, vagy iskolában volt.

– Nekünk is fel kell szerelnünk ide egy rolót, hogy ne lássanak be – vizsgáltam meg a viseletes ablakkeretet.

– Mielőtt szétfúrnánk a falat, bizonyosodjunk meg róla, hogy megéri – kacsintott rám Hyuna, majd karon ragadott, és lerángatott az emeletről.

Apa éppen a munkához szükséges dobozát pakolta ki a konyhaasztalra, és szinte láttam a buborékokat a feje fölött, ahogy az új dolgozószobáját rendezi be a nappali sarkában. A hosszabbra hagyott, fekete haja csak a halántékán őszült, és igazán jóképű férfi volt, amit rengetegszer kihasznált. Hiába, minden nyugati férfi egzotikusnak számított, és bár rajtunk nem látszott túlzottan, hogy a lányai vagyunk, attól ő még az apánk volt, és mindketten utáltuk, hogy anya halála után nem talált magának rendes párt.

– Hova rohantok ilyen sietősen? – pillantott fel egy pillanatra az irattömbből. Alig bírtam felvenni a cipőmet, mert Hyuna még mindig a karomba kapaszkodott, nehogy elrohanjak a „csodás” ötlete elől.

– Köszönünk a szomszédoknak – adott magyarázatot a nővérem, és mielőtt még apa felvilágosíthatta volna, hogy ez csak Amerikában szokás, már a járdán is voltunk.

Egyáltalán nem voltam üdvözlős állapotban, a melegítőnadrágom a fenekemre tapadt, a felsőm átizzadt, és a hajam kész szénaboglyaként állt az autós utazás miatt, de ez Hyunát nem érdekelte. Ő most is úgy nézett ki, mint aki az újságokból lépett ki, hosszú, göndör haja a hátát simogatta, és a különlegesen zöld szemeit most is smink tette áthatóbbá.

– És hogy tervezed? Mindenkinek köszönünk, vagy csak az én kukkolómra vagy kíváncsi? – próbáltam meg rendbe szedni magamon a ruhát, de továbbra is idiótának éreztem magam.

– Az attól függ, hogy jó pasi-e – kacsintott rám a nővérem, és bekopogott a sötétvörösre festett ajtón.

Ahogy közelebbről megnéztem, az ő házuk sokkal szebbnek tűnt, a falról nem pattogzott le a festék, a kopogtatójuk úgy csillogott, mintha tegnap szerelték volna fel, és a lábtörlő is tiszta volt.

Már éppen szólni akartam, hogy nincsenek itthon, és menjünk haza, amikor kulcscsörgés ütötte meg a fülem. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem az ajtó mögül, hanem a pázsitról hallatszódott a csilingelés.

Szinte egyszerre fordultunk meg Hyunával, hogy aztán mindkettőnk álla leessen a döbbenettől. Egy magas, sötétbarna hajú srác fixírozott minket, hanyag testtartással, a táskáját lazán a könyökén tartva. Ordított róla, hogy zűrös valaki, ráadásul az arckifejezése sem árult el semmi jót, sokkal inkább tűnt dühösnek, mint meglepettnek.

– Várjatok, kitalálom! Ti vagytok az új szomszédok – mutatott végig rajtunk.

A bőrkarkötőjén megcsörrentek a láncok, ahogy felemelte a karját, de a nyakán is rengeteg ékszer lógott. Annak ellenére, hogy az ég beborult, ujjatlan, fekete trikóban volt, ami láttatni engedte az izmos karját. Nem volt úgy kigyúrva, mint azok a srácok, akik a nagyvárosban a kosárcsapatban játszottak, de jó erőben volt. Ahogy végigfuttattam rajta a szemem, egyetlen világos ruhadarabot sem láttam rajta, talpig feketében volt, még a tekintetében is mélysötét örvények éltek.

– Hyuna vagyok – indult meg a fiú felé magabiztosan a nővérem, és gyorsan kezet rázott vele. Azt persze nem felejtette el, hogy közben játékosan végigsimítson a lakkozott körmeivel a srác kézfején, a szomszédunk azonban úgy tűnt, nem foglalkozik vele. Unottnak, és egy kicsit bosszúsnak tűnt, amiért feltartjuk. – Ő a húgom, Jihyun. Te egyedül élsz itt? Csak azért, mert nagyon szép a kertetek.

– Anyám kertész – nézett el a fiú, és a nadrágjába törölte a kezét. Hyuna alig hallhatóan felszisszent, és nagyon reméltem, hogy nem fog már első nap balhét csapni.

– És van testvéred? Vagy egyke vagy? – kíváncsiskodott Hyuna a hűvös fogadtatás ellenére.

– Van egy öcsém, de ő nem az eseted.

– Honnan tudod, hogy nem az esetem? – kérdezte Hyuna széles mosollyal. Ismertem már ezt. Elkezdődött a csábítás.

– Nonstop tanul, és mindenkivel cukorborsó.

– És veled mi a helyzet? Te is cukorborsó vagy? – kérdezett vissza Hyuna. Úgy ejtette ki a cukorborsót, mintha tényleg a szájában lenne egy, és éppen most készülnek atomjaira szopogatni. Szörnyű volt, hogy nő létemre ilyenek jutottak eszembe, de a nővérem az a típusú ember volt, aki mindenkit képes magába bolondítani.

– Úgy nézek ki? – ment bele a játékba a sötét idegen. – Én ennél sokkal nagyobb falat vagyok. Apukád biztosan nem nézné jó szemmel, ha megakadnék a torkodon.

Oké, ez nekem már sok volt. Aprót köhintve megpróbáltam visszaterelni a beszélgetést a perverzitás talajáról valami sokkal kellemesebbre, és mivel izgultam, az első dolog, ami eszembe jutott, az iskola volt.

– A suliból jössz? Milyen hely?

– Hát, olyan, mint az összes többi suli – felelte rezignáltam a srác, de a szemét rajtam felejtette. Ez nem tetszett túlzottan a nővéremnek, de hiába próbálkozott terelni a beszélgetést, ennél a témánál maradtunk. – Melyik osztályba jártok?

– Én tizenegyedikes vagyok, Jihyun tizedikes. Gondolom, mi osztálytársak leszünk – simított végig a fiú vállán Hyuna, de még a szeme sem villant erre a srácnak, továbbra is engem mustrált.

– Én is tízedikes vagyok.

– Akkor az öcséd tényleg nem az esetem. Hány éves? Tizenkettő? – mondott le rögtön Hyuna a lehetőségről. Soha nem randizott nála fiatalabbal, mindig az idősebb pasikra bukott. Néha úgy éreztem, ez is apa hibája. Hyuna azért keresett középkorú férfiakat maga mellé, mert ő nem foglalkozott vele.

– Ikertestvérek vagyunk.

– Azta! Ugyanúgy néztek ki? – lelkendezett Hyuna.

– Nem. Egy cseppet sem hasonlítunk.

– De hát ikertestvérek vagytok, nem? – vette elő a nővérem a szőkébb énjét.

– Unnie, biztosan kétpetéjűek – súgtam oda, mire a magas fiú bólintott.

– A húgod sokkal okosabb nálad – jegyezte meg, és újra végignézett Hyunán. – Gondolom, nem az eszed miatt szoktak kedvelni a férfiak.

Ezek után nem igazán emlékszem, hogy miről szólt a beszélgetés, mert folyamatosan azon voltam, hogy lenyomjam a nővérem haragját. Minden összefolyt, csak arra eszméltem fel, hogy a konyhában vagyunk, és Hyuna dühösen lecsapja a bögréjét a pultra.

– Mit képzel ez magáról? – fortyant fel. – Hogy viselkedhet ilyen bunkón a szomszédjaival? És még a nevét sem árulta el.

– Ne foglalkozz vele! Minek idegesíted magad, ha nem is érdekel? – túrtam bele a hajamba. Igazán szerettem volna már a zuhany alatt állni.

– Ki mondta, hogy nem érdekel? – harapott a szájába Hyuna izgatottan. El sem hittem, hogy képes felrúgni a „nem randizom fiatalabb srácokkal” szabályt a barátságtalan szomszédunk miatt. – Szeretem a kihívásokat, és te is hallottad, hogy kikezdett velem. Csak kéreti magát. Az a legjobb.

Már láttam magam előtt, mi lesz ebből másnap. Amint belépünk a suliba, Hyuna azonnal ráveti magát a végzős srácokra, és teljesen el fog feledkezni a sötét alakról. Egyébként sem baj, ha nem csinál botrányt az utcában. Nem akartam rossz viszonyban lenni a szomszédjainkkal, elég volt, hogy odahaza folyamatosan hallgathattam az emeleten, ahogy a nővéremről beszélnek. Akármilyen csapodár életet is élt, akkor is a testvérem volt, és fájt, ha rosszat hallottam róla.

A relaxáló zuhanyzásból végül nem lett semmi, mert csak hidegvíz jött a zuhanyrózsából, és apa síkhülye volt a barkácsoláshoz. Éppen az ősi telefonkönyvet bújta, hogy vízvezeték szerelőt találjon a kisvárosban, amikor kopogtattak.

Fáradtan nyitottam ki az ajtót, hogy szembetaláljam magam egy kedvesen mosolygó fiúval. Egy tálca süteményt tartott a kezében, mintha tényleg Amerikában lennénk, és olyan fényesen csillogott a sötétbarna szeme, hogy kedvem támadt megcsipkedni az arcát.

– Szia, Hyuk vagyok. A bátyám mondta, hogy megérkeztetek. Ezt anya küldi.

Átvettem a meggyes rácsos sütit, és elálltam az ajtóból, hogy be tudjon jönni. Bár tudtam, hogy egyidősek vagyunk, sokkal fiatalabbnak tűnt. Egyedül a ruhái árulkodtak arról, hogy a korosztályom. Világos farmerkabát, fehér feslő hatalmas fekete számokkal, és világos csőnadrág. Egyáltalán nem tűnt olyan strébernek, ahogy a bátyja beállította, bár Hyuna engem is mindig úgy jellemzett, mint egy szürke kisegeret, ha magára akarta terelni a figyelmet.

– A vízvezeték szerelő? – kiabált ki apa, elfeledkezve róla, hogy még csak hívni akarta a szerelőt.

– Nem, a szomszéd fiú vagyok, uram, de szívesen megnézem a vízvezetéket, ha szeretné – nevetett fel Hyuk dallamosan. Meglepően mély hangja volt ahhoz képest, hogy az arca egy nyolcadikoséhoz hasonlított.

– Értesz hozzá? – lelkesedett fel apa. – Megköszönném, ha megnéznéd. Nekem ez kínai, és a lányok nem akarnak hideg vízben fürdeni.

Hyuk azonnal kibújt a kabátjából, és elindult a pince felé. Apa vigyorogva követte, és halkan odasúgta nekem, hogy már ebből látszik, hogy profi a srác. Szerintem csak itt is a pincében kezdődtek a csövek, mint minden kertes háznál, de hogy is várhattam, hogy apa megértse ezt, ha még életében nem járt vidéken? A nagyijék is felhőkarcolókban laktak L.A-ban, és amikor apa Koreába költözött anya miatt, akkor is egy panelházba kerültek.

Hyuna a mélyvörös fürdőköpenyében ült le kanapéra, hogy átlapozza a legújabb magazinját, amit még a fővárosból hozott magával, de megakasztotta az idegen dzseki.

– A vízvezeték szerelőnek ilyen menő kabátra futja? – emelte fel, mintha át akarná világítani az ablakon beáradó fénnyel. – Mondjuk, elég kis véznának tűnik. Szerinted sok munkát kap ilyen testtel?

– A szomszéd srácé.

– Igen? – ugrott fel Hyuna, és végigsimított ruháját. – Hol van?

– A pincében apával, de ne éld bele magad, nem Mr. Rejtélyesen Sötét van itt, hanem az öccse.

Hyuna lelkesedése a felére csökkent, de azért továbbra is kíváncsi volt minden hímneműre, aki 500 méteres körzetben tartózkodott, így a lépcső tetejére osont, és lelesett a fiúkra. Amikor visszajött, nevetgélve a fülembe súgott.

– Ő is elég cuki, de meghagyom neked.

– Köszi. Nem mintha kértem volna.

Az ilyen megszólalásaim után Hyuna mindig nekikezdett a hegyi beszédének, ami arról szólt, hogy jó lenne bepasiznom, mert ilyen tempóval szűzen fogok meghalni, de akár a falnak is beszélhetett volna. Két olyan közeli családtagot ismertem, akik gondolkodás nélkül odaadták a testüket mindenféle kétes embernek, úgyhogy pontosan tudtam, hogyan ne éljem az életemet. Persze, én is vágytam arra, hogy egy fiú a tenyerén hordozzon, és legyen miért kicsípnem magam, de egyáltalán nem rohantam úgy utánuk, mint a nővérem.

– Soha se gondoltam volna, hogy ennyi az egész – nevetett fel zavartan apa, ahogy felfelé tartottak a lépcsőn. Hyuna ezzel egy időben rohant fel az emeltre, és feltartotta a hüvelykujját bátorításként. Nem értettem, miért gondolja azt, hogy el kell tűnnie ahhoz, hogy felfigyeljen rám egy srác. – Kicsim, képzeld, csak meg kellett nyitni a meleg vizes csövet. De hát honnan tudtam volna, hogy pont az az?

Nem akartam tippeket adni apának, hogyan derítheti ki sérülés nélkül az ember, hogy melyik a meleg vizes cső, mert Hyuk már így is komplett idiótának nézhetett, és ez elég rossz indítás. A bátyja megismerte a pasifaló nővéremet, ő találkozott az antiapámmal, már csak abban bízhattam, hogy az anyja legalább velem jóban lesz.

– Egyébként, bocsi a bátyám miatt – mosolygott rám elnézést kérően Hyuk, ahogy belebújt a kabátjába. – Ő mindenkivel ilyen, ez nem nektek szólt.

– Semmi gond. Nem is volt olyan vészes.

– Mondta, hogy osztálytársak leszünk. Ha szeretnéd, holnap… – kezdett bele Hyuk, aztán hirtelen elhallgatott, majd szórakozottan a fejére csapott, mintha helyre akarná ütni odabent az agyát.

– Mi a gond? – kérdeztem kíváncsian. Soha nem láttam még, hogy valaki ilyen komikusan szidta volna magát. Sorozatokban sokszor komédiáznak így a színészek, de hogy egy velem egykorú srác ilyet tegyen?! Döbbenetesnek találtam.

– Azt akartam mondani, hogy holnap szívesen körbevezetlek a suliban, de eszembe jutott, hogy most én maradok otthon.

– Hogy érted, hogy most te maradsz otthon? Neked nem kell suliba járnod?

– Anyukánk nagyon beteg, és valakinek mindig ápolnia kell, úgyhogy Hongbinnal felváltva járunk suliba. Egyszer ő megy, egyszer én.

– És nem nehéz így? El tudjátok magyarázni egymásnak rendesen az anyagot?

– Nos, én tanulok kettőnk helyett is, ő meg teljesíti a kötelező megjelenést. Sajnos muszáj így megoldanunk, mert anya nem tűr el maga mellett idegent, a sulis életről azonban egyikünk sem akar lemaradni, úgyhogy ez van. Ez is jobb, mint a semmi.

Így már érthető volt, miért nem nyitott senki ajtót. Ha az anyukájuk olyan beteg, hogy folytonos ápolásra szorul, talán még az ajtóig sem tud egyedül elmenni. És ez azt is megmagyarázza, hogy Hongbin miért volt olyan ellenséges velünk. Bizonyára csak az anyját védte. Sőt, az is lehet, hogy szégyelli egy kicsit – ötlött fel a gondolat a fejemben, bár azt nem értettem, miért védek ilyen vehemensen egy idegent.

– Nyugi, túl fogom élni az első napot. Majd amikor te jössz iskolába, körbevezethetsz.

Végül ebben maradtunk.

A fürdés isteni volt, és ki sem akartam szállni a zuhanykabinból, de apa figyelmeztetett, hogy ne maradjak sokáig, mert Hyuk szerint hamar elmegy a víz. A házra bőven ráfért volna egy bojlercsere, de most nem aggódtam a pénzért. A kisvárosban csak nem élnek olyan pénzéhes kurvák, akiket apa úgy szeret, úgyhogy bőven marad pénzünk arra, hogy kipofozzuk a lakást. Mindig is érdekelt a belsőépítészet, és úgy terveztem, hogy lakberendezőnek fogok tanulni, de azzal, hogy ide költöztünk, egy lépéssel távolabb kerültem ettől az álomtól. Miért vennének fel Seoulban egy menő egyetemre, ha egy porfészekben érettségiztem le? Utáltam apát, amiért nem tudta a farkát a nadrágjában tartani.

Hyuk:

Felfrissített a fürdés, olyan érzés volt, mintha újjászülettem volna. Lefárasztott a nap, arról nem is beszélve, hogy még rengeteget kellett tanulnom, mert Hongbin megint semmit nem jegyzetelt a suliban.

– Tudod, ha N nem lenne, mindketten megbuknánk – vetettem oda a bátyámnak, miközben megpróbáltam kidörgölni a hajamból a nedvességet.

– Még jó, hogy ilyen lelkiismeretes seggnyaló.

– Ne beszélj így róla! – szidtam meg. – Csak segíteni akar.

– Tudod, hogy mit gondolok erről – húzta fel a szemöldökét Hongbin, és bár az ágyban feküdt, még így is éreztem, ahogy a hátamba mélyed a fekete tekintete. Hiába voltunk testvérek, még engem is kirázott a hideg attól, ha így bámult. – Leo ezerszer jobb arc.

– Ja, de Leo csak veled hajlandó beszélgetni, és amikor én társalognék vele, csak faarccal bámul. Ha megszólal, az arról szól, hogy mekkora gyökér vagyok.

– Mondom én, hogy jó arc – vigyorodott el Hongbin. Azt is nagyon utáltam, amikor másokat reszkírozott, de ennél ezerszer rosszabb volt, amikor rajtam élezte a nyelvét.

– Mindegy, a lényeg, hogy tanulnom kell, úgyhogy ne vond el a figyelmem.

Hongbin széttárta a karját, és még jobban szétdobta magát az ágyamon. Nem bántam volna, ha elalszik, és nem kell félpercenként megállnom az olvasásban. Ahhoz képest, hogy Hongbin alig kommunikált a környezetével, nekem szerette jártatni a száját.

A történelemmel és a fizikával hamar végeztem, de a versolvasáskor Hongbin megelégelte a tétlenséget, és felült az ágyamban. Még ezelőtt félreraktam a könyvet, hogy kinyithatta volna a száját. Nem akartam felidegesíteni. Rosszul viselte, ha nem figyeltem oda rá.

– Hyukie, mit gondolsz az új szomszédról?

– Látszik, hogy városiak. Az apa nem tudta megnyitni a meleg vizet, a zöldszemű nyíltan kikezdett veled, a barnahajú lány azonban rendesnek tűnik.

– Rendesnek? – kérdezett vissza Hongbin sejtelmesen.

– Jól van, aranyos, de mielőtt még többet látnám bele, nem, nem vagyok belezúgva.

– Nem is akartam erre utalni – vigyorodott el átlátszóan. – Egyébként, szerintem is nagyon édes.

Rosszat sejtettem. Hongbin úgy mondta a nagyon édeset, hogy a szőr felállt tőle a hátamon. Még azelőtt beszélnem kellett a fejével, hogy hülyeséget csinálna.

– Hongbin, ne csináld! Emlékezz rá, hogy nekünk is milyen nehéz volt beilleszkedni, amikor ideköltöztünk.

– Maximum neked volt nehéz. Te is tudod, hogy jól jártunk azzal, hogy itt senki nem ismer minket.

Nem szerettem erről beszélni. Mérges voltam, amiért eljöttünk a nagyvárosból, ahol olyan jól éreztem magam az iskolában, de megértettem, hogy nem volt más választásunk. Hongbin meg is ölhette volna azt a fiút, akit kilökött az ablakon. Ráadásul anya állapota is egyre romlott, és egy idő után kezdett fojtogatóvá válni a szomszédok „segítsége”. Itt, a kisvárosban igaz, hogy mi lettünk „fura családnak” címkézve, de senki nem akarta beleásni magát az életükbe, és elfogadták, hogy nehezen nyitunk mások felé.

– Hongbin, kérlek, ne legyél megszállott, jó?

– Ne zizegj már annyit! Észre fogod venni, ha megszállott leszek.

Ebben nem kételkedtem. Az első jelek mindig azok voltak, hogy Hongbin rendszeresen akart iskolába járni. Általában jobban szeretett otthon maradni, és csak néha-néha kardoskodott az mellett, hogy beüljön a padba, akkor is csak azért, mert unatkozott, vagy hiányzott neki az a jégember Leo. Jihyun rendes lánynak tűnt, és nem akartam, hogy Hongbin tönkretegye.

– Hyukie… – A nevem a szájából olyan sikamlósan hangzott, mintha kígyó lennék, aki minden egyes résben megtalálja az útját. – Tudtad, hogy a szobád ablaka pontosan rálát az övére?

Nagyszerű… – gondoltam fáradtan. Hongbin máris elkezdte a beteg kis játékát.