HH - 8. fejezet: Egyezség

Jihyun:

Már kora reggel érezni lehetett rajtam a feszültséget. Hyuna csak a sót kérte el a rántottához, de máris rákiabáltam. Apa nyakát behúzva falatozott, és inkább nem kérdezte meg, mi bajom, a nővérem meg sötét szemekkel fújtatott rám. Egyébként is a bögyében voltam a leós eset miatt, nem tudta megbocsátani, hogy elvontam róla a figyelmet.

Hevesen dobogó szívvel mentem be az osztályterembe, azt remélve, hogy Hyuk érkezik aznap, de mindkét pad üres volt. Bármelyikbe beülhettem, de hogy elősegítsem a szerencsét, Leo mellett foglaltam helyet. A fiú ma különösen visszahúzódónak tűnt, egyszerű ruhákban jött be, mintha el akarna tűnni, és csak egy apró bólintással köszönt.

Szinte szuggeráltam a Ravi melletti helyet. Muszáj volt beszélnem Hyukkal. Tudnia kellett, hogy ez az egész egy hatalmas félreértés, és engem tényleg ő érdekel. Én nem vagyok olyan, mint a nővérem, ha kell, akkor az összes pasi ügyemről beszámolok neki, csak adjon még egy esélyt. Meg akartam próbálni vele.

Az osztályfőnöki óra már réges-régen elkezdődött, és Kim tanárnő láthatóan megkönnyebbült, hogy Hongbin nincs a teremben. Amikor kinyílt az ajtó, azonnal látszott rajta az idegesség. Én is odakaptam a fejem, arra várva, hogy Hongbin megérkezzen, de csak Hyuk lépett be lehajtott fejjel, majd miután elnézést kért a késésért, helyet foglalt. A tanárnő meg sem szidta, amiért csak most érkezett, örült, hogy nem a bátyja jött iskolába.

Osztályfőnöki órán a továbbtanulásról esett szó, de valójában nem arról beszéltünk, hogy mi mit szeretnénk, és hogyan képzeljük el a jövőnket, meg egyáltalán az érettségit, Kim tanárnő a saját élményeiről mesélt. Elmondta, hogy véleménye szerint melyik a legjobb egyetem, és hogy minimum kitűnőnek kell lennünk ahhoz, hogy oda bejussunk, de talán még az is kevés. N-en kívül senki nem figyelt rá, az egymásra talált Ravi-Ken páros Hyukon keresztül susmorgott valamit, Leo pedig az asztal alatt tépkedte a pulcsijáról a szöszöket. Mivel halálra untam magam, megpróbáltam szóra bírni a padtársamat.

– Mi a helyzet? Jobban vagy már? – utaltam a tegnapi gyászos hangulatára.

– Nem. Apám kórházban van, és lehet, hogy állami gondozásba kerülök.

Ez megdöbbentett. Az apja kórházba van? És lehet, hogy árvaházba kerül? Ez csak is azt jelenthette, hogy a sérüléseket Leo okozta, amit őszintén szólva, nem csodálnék. Egyszer mindenki visszaüt, főleg akkor, ha már hosszú évek alatt elfojtott indulatok szabadulnak ki.

– És nem javítana a helyzeteden, ha elmondanád, hogy… elég keményen nevelt téged.

Leo teste megrázkódott, és bár soha nem mondta el nekem, abból, amit a kávézóban láttam, teljesen egyértelmű volt, hogy verik. Mindenki előtt felpofozni valakit, ráadásul ilyen erővel, és ennyiszer – mert többet kapott volna, ha Hongbin nem tűnik fel –, nem jelenthetett mást. Egy normális szülő visszavenne a haragjából, és maximum otthon keverne le egy taslit a gyerekének, de Leo semmi olyat nem tett, amiért verést érdemelt volna.

– Ha elmondom, az sem változtat semmin. Nincs rokonom, akihez mehetnék, ő pedig többé nem tudja gondomat viselni, úgyhogy reménytelen a helyzetem.

Sajnáltam szegényt, és dühített, amiért nem tudok segíteni neki. Jobb életet érdemelt, olyat, ami pozitív ingerekben gazdag, hogy kinyíljon egy kicsit, és bátrabb legyen. Egy árvaház nem neki való. Leo visszahúzódó típus, nem bírná ki a folytonos piszkálódást, és az ilyen helyeken azonnal ráugranak arra, aki gyenge és sebezhető.

Amint kicsöngettek, azonnal Hyukhoz akartam rohanni, hogy átbeszéljük a dolgokat, de ehelyett ő jött a padunkhoz. Rendezve a gondolataimat, szóra nyitottam a számat, de Hyuk Leóhoz beszélt, és engem teljesen levegőnek nézett.

– Leo-shi, beszélhetnénk? – kérdezte illedelmesen, mire a magas padtársam bólintott egyet.

Kimentek a teremből, és amikor pár perc múlva követtem őket, teljesen eltűntek. Először az udvarra mentem, hátha ott tárgyalnak, majd megnéztem az eldugottabb folyosókon és az ebédlőben is, de teljesen felszívódtak. Már becsöngettek, mire eszembe jutott a tető, és mivel minden áron beszélni akartam Hyukkal, úgy döntöttem, kések egy kicsit matematikáról.

Valóban ott voltak. Teljesen a peremén beszélgettek, és csak a hátukat láttam az ajtóból kukucskálva. Nem mertem jobban kinyitni, mert nagyon nyikorgott a régi fémajtó, és nem akartam lebukni. Úgy terveztem, amint felállnak, hátrébb lépek, és ott várakozok, hogy amikor lefelé indulnak, úgy tűnjön, hogy éppen most érkeztem.

Hyuk azonban keresztülhúzta a számításaimat.

– Mi lenne, ha nem leskelődnél? – kérdezte dühösen. – Várj meg a lépcsőházban!

Fogalmam sem volt róla, honnan tudja, hogy ott vagyok. Lehet, hogy a nagy szél ellenére is meghallotta, hogy kinyitom az ajtót, vagy esetleg, ilyen jók lennének az érzékei? Velem is néha előfordult, hogy úgy éreztem, mintha figyelnének, és reggel is a hátamba mélyedtek a pillantások a lányok részéről, amikor leültem a helyemre. Még nem felejtették el a tesin történteket.

Úgy tettem, ahogy Hyuk kérte, a lépcsőházban vártam, és alig öt perc múlva Leo fel is bukkant mellettem. Nem mondott semmit, de egy pillanatra megállt, és rám nézett. Szerettem volna olvasni a tekintetéből, de semmiről nem mesélt. Bármi is volt a célja ezzel, bármit is akart üzenni, nem érkezett meg a figyelmeztetés.

Hyuk zsebre tett kézzel állt, az egész testtartása távolságtartás sugallt, és az idegesség azonnal rám ragadt. Hiába találtam ki este, hogy mit fogok mondani, az agyam teljesen kiürült, és nem tudtam koncentrálni. Megvártam, hogy ő kezdjen neki a beszélgetésnek.

– Tegnap megfogadtam, hogy elkerüllek, és többé nem érdekelsz, de este sok minden történt, ami megváltoztatta az elhatározásomat. Szükségem van a segítségedre. Gondolom, Leo elmondta, hogy mi történt. Mi nagyon szívesen segítenénk neki, de a helyzetünk nem teszi lehetővé.

– Hogyan tudnék segíteni? – kérdeztem. Nem csak azért, mert Hyuk erre kért, magamtól is mindent megtettem volna azért, hogy Leo ne kerüljön árvaházba.

– Leo nemsokára tizennyolc, csak egy évről lenne szó, és mivel úgy is mindenki úgy tudja, hogy együtt vagytok, még fel sem tűnne a dolog.

– Nem vagyunk együtt – javítottam ki. És mi az, hogy mindenki úgy tudja? Csak Hyuna tudja úgy, de ő meg… Az nem lehet, hogy elújságolta mindenkinek!

Azt hittem, hogy titokban tartja majd a bukását, de abba nem gondoltam bele, hogy egy féltékeny nő kiszámíthatatlan. Hyuna nem, hogy kussolt, de mindenkinek elújságolta, hogy összejöttünk, hátha ez olyan kellemetlen számomra, hogy dobom Leót. Te jó isten! Ha hazaérünk, megfojtom.

– Nem tudom, hogy mi van köztetek, de nem is érdekel – jelentette ki hűvösen Hyuk. Egy pillanatra egészen hasonlított Hongbinra. – Ez most Leóról szól. Az apád biztos munkát kapott, és ha a nagyvárosból jöttetek, anyagilag sem állhattok olyan rosszul. Megkérhetnéd az apukádat, hogy amíg Leo nem lesz tizennyolc, vegye gondozásba. Ez nem jár semmivel, annyi az egész, hogy jogilag is nálatok aludhat. Biztos vagyok benne, hogy meghálálná. Ha ez nem elég, cserébe megpróbálok megbocsátani neked.

Nem hittem, hogy apa nagyon ellenezné a dolgot. Mindig is szeretett volna egy fiút, és el is kellett neki a segítség a ház körül, attól már jobban tartottam, hogy a nővérem mit szólna hozzá. Az biztos, hogy egy hosszú, és kimerítő családi beszélgetés szükséges a lebonyolításához, de működhetett.

– Beszélek vele, de tudd, hogy nem azért, mert cserébe megbocsátasz. Anélkül is megtenném.

Hyuk bólintott, majd anélkül, hogy felmerülne, menjünk együtt, megfordult, és elindult vissza a terembe. Haragudott rám, meg volt sérve, és továbbra is eltaszított magától, de ahogy ő is mondta, a dolgok megváltoztak. Kedveltem, és valószínűleg ő is kedvelt, ez ellen nem tehetett. A haragja szépen lassan úgyis el fog párologni.

Törin és fizikán szüntelenül azon gondolkodtam, hogyan fog zajlani a beszélgetés. Először mindenképpen nekem kellett beszélnem apuval, lehetőleg Hyuna nélkül, aztán Leónak is találkoznia kellett vele, hogy kicsit jobban megismerjék egymást.

Leo irodalom előtt bökte meg a vállam, és motyogott egy köszönömöt, pedig még semmit nem tettem érte. Shim úr igazán elemében volt aznap, extra unalmasan adta elő a tananyagot, és olyan dolgokat kérdezett tőlünk, amiket nem tudhattunk. Idegileg és testileg is fáradtan vonszoltam magam haza, és amíg apa haza nem jött, a szobámba zárkóztam. Hyuna nem kereste a társaságom, és mivel féltem tőle, hogy azonnal felrobbannék, amint meglátom, én se erőltettem az összefutást.

– Apa, beszélhetnénk? – léptem oda hozzá, és édes jó apám arcán azonnal végigfutott a változás. Szerintem menten attól tartott, hogy nagypapa lesz, mert olyan sápadt lett, hogy attól féltem, összeesik. – Nyugi, semmi gond nincs. Csak szívességet szeretnék kérni tőled.

– Pénz kellene? – törölte le az izzadtságot a homlokáról. – Mennyit adjak, és mire?

– Ez ennél egy kicsit bonyolultabb.

Félrehívtam a nappaliba, és elmeséltem a lényeget. Hogy Leo – a fiú, akivel az asztalt szerelte – milyen helyzetbe került, és hogy hogyan tudnánk segíteni rajta. Apa meglepően együttműködő volt.

– Persze, ez semmiség. Olyan, mintha csak itt aludna egy ideig a kis barátod, ugye?

– Apa, ne mond már, hogy kis barátom. Nem vagyok alsós.

– Bocsánat – mosolyodott el, és körbenézett a nappalin. – El kell ide a szorgos kéz, és az a fiú nagyon ügyes volt.

Én is tisztában voltam vele, hogy ez nem csak ennyiből áll, jogi procedúra lesz apának az egész, de mindig jól tárgyalt, és azért, mert lefokozták egy konzervgyárba, attól a képességei még nem tűntek el.

Hyunának persze nem tetszett az ötlet.

– Hogy kerülgessem Jihyun pasiját? Kizárt! Nem egyezem bele.

– Hyuna, ne legyél már ilyen! Tényleg azt akarod, hogy árvaházba menjen? És egyébként sem a pasim.

– Mi vagyunk mi, szeretetszolgálat? – fortyant fel. – Az egész várost nem akarod befogadni a házunkba?

Zaklatottan összetúrtam a hajam, és legszívesebben Hyunára borítottam volna a limonádémat. Hogy lehetett ilyen szívtelen? Nem az egész várost akartam befogadni, csak egyetlen embert, akit kedveltem, és aki rengeteget szenvedett már. Hyuna könnyen volt ilyen gőgös, egész életében elkényeztették, és soha nem szenvedett hiányt semmiből.

Mielőtt azonban ráüvölthettem volna, apa rácsapott az asztalra. Mind a ketten döbbenten fordultunk felé, mert még soha nem csinált ilyet. Folyton diplomatikusan, szinte nyalizva hozott szabályokat, hogy „Na, egyezetek már bele!”, de most úgy tűnt, nagyon elszánt.

– Hyuna, a fiú addig marad nálunk, ameddig tizennyolc éves nem lesz, és biztos vagyok benne, hogy dolgozni is fog. Amint lesz annyi keresete, hogy elköltözhessen, el fog. Nem marad örökre itt. Ennyi időt kibírsz.

– De, apa…! – kezdett bele Hyuna, apu azonban elcsitította.

– Már döntöttem. Így lesz, és kész.

Hyuna dühös fúriaként pattant fel, és engem okolt mindenért. Nem lehetett lenyugtatni, így megvártuk, amíg kiüvölti magát, és bezárkózik a szobájába. Biztos voltam benne, hogy végigbőgi az egész estét, másnap azonban semmi nem fog látszódni rajta.

– Drágám, hogy értette Hyuna, hogy ez a Taekwoon a fiúd?

– Hyuna féltékeny egy félreértés miatt.

– Értem. Szóval akkor neki tetszik?

– Nos… – gondolkodtam el egy pillanatra. Hyuna azt mondta, hogy nem tetszik neki Leo, de mégis kiakadt. – Ez elég bonyolult – feleltem diplomatikusan. Ha én sem értettem, kételkedtem benne, hogy apának menne.

Fürdés után, messziről elkerülve a nővéremet kimentem a kertbe, nézni a csillagokat. Jó idő volt, az eget nem takarták felhők, és a kisvárosban sokkal jobban látszódtak a szikrázó kis pontok. Amennyire utáltam ide jönni, annál jobban élveztem a friss levegőt és a természet közelségét. Az erdőbe még nem mertem mélyebbre menni, de talán egyik hétvégén megjön hozzá a kedvem, és túrázok egy jót.

– Mit mondott apád? – Majdnem szívrohamot kaptam a hirtelen megszólítástól. Hongbin úgy mozgott, akár egy szellem, és a mély hangja még félelmetesebbé tette.

– Beleegyezett.

– Nagyszerű – ült le mellém, és ő is az égre meredt. Amennyit a verandán égő lámpafényből láttam, nagyon nyúzottnak tűnt. A fekete szemei alatt sötét karikák égtek, és a haja is szénakazalnak tűnt, pedig mindig nagyon stílusosan lőtte be a frizuráját. – Rendes tőletek, hogy befogadjátok.

– Semmiség. A nappaliban van elég hely, és unatkozni sem fog, mert apa már előre látja, milyen munkákba vonja be. És te is közel leszel hozzá, ha valami srácos dologra vágyna.

– Meg a nővéred is az emeleten van, ha nőre vágyna – jegyezte meg, és kitépett egy marék füvet a gyepükből. Nem bántam, a kert olyan foltos volt, hogy fel sem tűnt a rongálása.

– Ne legyél gonosz! – szidtam meg gyengéden. Hyuna továbbra is a testvérem volt, még ha Hongbinnak igaza is van. – Hyuna most egyébként is tök zabos ránk. Azt hiszi, hogy van köztem és Leo között valami, és úgy viselkedik, mint egy féltékeny vadállat.

– Az öcsém is ezt gondolja – emelte meg a szemöldökét Hongbin, és rám sandított.

– És te? Te már nem gondolod ezt?

– Nem. Hiszek Leónak. – Szóval nekem nem hitt. Nem lepett meg, Hongbin saját magán kívül talán csak az öccsében bízott. Még Leóval se lehetett feszültségmentes a kapcsolatuk.

Hongbin:

Örültem, hogy Hyuknak eszébe jutott ez az ötlet, mert biztosan nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha Leo miattam kerül árvaházba. Az egy szörnyű hely lehetett. Egyszer elbóklásztam arra, de a régi, templomszerű épület olyan rossz érzéseket keltett bennem, hogy inkább visszafordultam. Még az iskolánkba sem járt onnan egyetlen gyerek sem, hanem több kilométerre arrébb szállították el őket egy speciális intézménybe. Leo szerint javítóintézet volt, de lehet, hogy csak felzárkóztatták őket. Még mi is alig tudtunk így tanulni, az el sem tudtam képzelni, hogy azok a gyerekek mit csinálnak. Egymás hegyén-hátán élnek, mindenki zajong, és bántják egymást, esélytelen jól teljesíteni, még ha jó képességeid is vannak.

Hyuk látta rajtam, hogy szarul vagyok, és megpróbált felvidítani.

– Hongbinie, nézd mit találtam! – emelte fel a mobilját. A képen ő mosolygott a tükörbe, és pedig olyan fejet vágtam mögötte, mint aki elmeroggyantnak nézi. Nem volt túl előnyös fotó, de az is csoda, hogy sikerült lekapnia. – Fotózkodjunk! Gyerünk, szedd össze magad, és lőjünk pár képet.

– A csajok szokták ezt csinálni – morogtam az orrom alatt, de azért elmentem a fürdőszobába, és megmostam az arcom.

Rengeteg alapozó kellett ahhoz, hogy ne nézzek ki borzasztóan, de miután beszárítottam a hajam, sokkal jobb lett az összehatás. Hyuk szélesen vigyorgott rám, majd miután magam elé engedtem, már el is lőtte az első képet.

– Hé, várj már! Tök hülye fejet vágok – torkoltam le, és elragadó mosolyt vágtam a kamerába. Továbbra is rejtély volt számomra, hogyan tudja elérni, hogy szerepeljek egy fényképen.

Amikor végeztünk, megnéztük az eredményt, és kiválogattuk a jobbakat. Rengeteg olyan készült, ahol elmosódott az arcom, vagy teljesen szellemszerűnek tűntem a fényhatások miatt, de a legtöbb egészen jól sikerült. Mindketten piszok jóképűen voltunk – én talán egy kicsivel jobban.

Hyukie nagyon lelkes lett, és egész este nem hagyott békén, mindent együtt akart velem csinálni, pedig másnap suli volt, és mindkettőnkre ráfért volna a pihi. Mégis, jól esett ez a testvéri szórakozás, kellett már egy kis kikapcsolódás. Ha Jihyun igazat mondott, akkor Leo élete is rendeződik egy időre, és nekem se kell marcangolnom magam miatta.

Mióta Leót beavattam a titkomba, nem beszéltünk egymással. Megértettem, hogy időre van szüksége, a helyében én is ezt tettem volna. Titkon azért reméltem, hogy hamar túlteszi magát rajta, és újra olyan jóban lehetünk, mint régen. Hiszen Hyukkal beszélt, és eljutottak a fülembe azok a mondatok, amiket nekem szánt.

– Hyukie, – kezdtem, eldőlve az ágyon. Hyuk mellettem feküdt, fejjel lefelé, ha kinyújtottam a kezem, elértem a haját. – szerinted lesz egyszer normális életünk?

– Szerintem a körülményekhez képest most is normális. Lehetne rosszabb is.

– Ez igaz. De mi lesz, ha családot akarunk? Ki akarna járni velünk egy ilyen család mellett?

– Ne csináld már, Hongbin! – nevetett fel Hyuk jóízűen. – Pont te gondolkozol ilyesmin?

– Én is gondolkodhatok ezen – motyogtam magam elé. Olyan elhagyatottnak éreztem magam. Én nem vágyhattam igazi családra? Én nem akarhattam komoly kapcsolatot?

– Hongbin… – szólított ijedten Hyuk, bűnbánattal a hangjában. Megfordult, és felkúszott mellém, hogy az arcunk egyvonalban legyen. – én nem úgy gondoltam. Persze, hogy te is gondolkodhatsz ezen. Sőt, szerintem ha megismer valaki, akkor rájön, hogy milyen cuki tudsz lenni.

– Azért túlzásokba ne essünk! – figyelmeztettem játékosan.

Jó érzés volt még csak ránézni is. Annyi mindenben különböztünk, de a lelkünk hasonló volt. Az érem két oldala is egy fémhez tartozott. Egyszer szerettem volna magamra tetoválni egy ying-yangot, hogy szimbolizáljam magunkat, de Hyuk szabotálta az akciót. Azt mondta, ne csúnyítsam el a testet, amit a szüleinktől kaptam. Néha igazán régimódian tudott gondolkodni, de ráhagytam. Végül is, igaza volt. E nélkül is tudtam, hogy összetartozunk.

HH - 7. fejezet: Árulás

Jihyun:

Hyuk a hétvégén nem keresett fel, csak Hongbint láttam vasárnap délben füvet nyírni. Kicsit úgy éreztem, ezt az egyéni műsort nekem szánta, ugyanis nem vett fel hozzá pólót, és amikor „véletlenül” észrevette, hogy az ablakban állok, széles mosollyal odaintegetett. Nagyon nagyot tévedett, ha azt hitte, hogy a jó testével levehet a lábamról. Ennél sokkal, de sokkal több kellett, ha ki akarta ütni Hyukot a nyeregből.

Hétfőn japánnal kezdtünk, és N-nel együtt éppen a terembe tartottunk visszafelé, hogy tesi előtt letegyük a cuccainkat, amikor Hyuna elhúzott mellettem. N, fiú lévén, azonnal zavarttá vált, de hősiesen követett tovább, nem engedett a szirén csábításának. A nővérem egyenesen a hátsó sorba ment, és bár a nagy zsivaj miatt nem hallottam a mondandóját, azt tökéletesen láttam, ahogy átnyújt egy pólót Hongbinnak. Ez volt rajta aznap, amikor felment „szerelni”.

Leo pokerarcáról tökéletesen lehullott a védelmi rendszer, és fokozatosan borult el a pillantása. Amikor a nővérem elhagyta a káoszt, amit okozott, a feketehajú felpattant, és még a székét is felborította a nagy hevességben. Hongbin is lassan követte, és a pólóval a kezében próbálta nyugtatni a barátját, mire akkora jobbegyenest kapott, hogy hanyatt vágódott a padlón.

N azonnal aktivizálta magát, és még az előtt a két fiú közé állt, hogy összeverekedhettek volna, de ez nem simította el a feszültséget. Leo volt a veszélyesebb kettőjük közül, őt kellett elszeparálni, és amikor elvágtatott mellettem, felálltak a karomon a szőrszálak a belőle áradó idegességtől. Szívesen utána mentem volna, de a fiúknak hagyni kellett egy kis teret, hogy lenyugodjanak.

Rá sem néztem a feltápászkodó Hongbinra, csak betettem a japánfelszerelést a padomba, és magamhoz vettem a táskámat. A szerdai és csütörtöki testnevelésórákon gimnasztikáztunk, és ha a tanárnő tartotta a szavát, akkor a csapatsportok következtek. Elképzeltem, hogy Leo és Hongbin kosárellenfelek lesznek, de valahogy mindig a sötétszeműt fejét láttam a földhöz csapódni a labda helyett.

– Mit parádéztak már megint Hongbinék? – kötötte magas lófarokba a hosszú, szőke haját Soojung. Feszes, vörös kisnadrág volt rajta, és a szürke pólója rátapadt a push up-os kosaraira.

– Biztos azon a ribanc Hyunán vesztek össze – rántotta meg a vállát az egyik lány, aki általában kettővel Ravi mögött ült. – Valami olyasmit mondott, hogy Hongbin a szobájában hagyta a pólóját.

– Az a ribanc Hyuna a nővérem, és nem tűröm, hogy ilyeneket mondj róla! – szólaltam fel durván. Igaz, hogy tényleg falta a pasikat, és nulla randi után lefeküdtek Hongbinnal, de akkor is fájt, ha rosszakat hallottam róla. Nekem jogom volt leribancozni, másnak nem. – Ha elfelejtetted volna, Hongbin a szomszédunk, és apám kérte meg, hogy jöjjön át segíteni. Azért, mert levette a pólóját, nem szexeltek automatikusan.

Tudtam, hogy ez hazugság. Hyuna egy percig sem titkolta előttem, hogy lefeküdtek, de erről nem kellett tudnia az egész iskolának. Ez az ő dolguk volt, és senkire nem tartozott. Egyik lány sem volt Hongbin barátnője, szóval nem törhettek pálcát a nővérem felett.

Persze senki nem hitt nekem, de azt megjegyezték, hogy bele mertem szólni a gyűlöletkampányukba, és a bosszújukat hamar megéreztem. A lányok kidobósakor egyáltalán nem lábra, vagy karra céloztak, többször csak a fiúk figyelmeztető bekiabálásán múlott, hogy nem találta telibe az arcom a száguldó golyó. Nem maradtam bent a végéig, mert egy ütés eltalálta a vállam, de a házból szurkoltam, hogy Soojung veszítsen. Személyesen se kedveltem, és az ellenkező csapatban is volt, úgyhogy az elbukása esetén nekik kellett húsz kört futni az udvaron, és mi nézhettük a fiúk játékát.

Végül az istenek meghallgatták a fohászaimat, és Soojungot kidobták, így a mi csapatunk felmászhatott a bordásfal tetejére, és onnan nézhettük a fiúkat. Ők távolugrással sorsolták ki a két csapatkapitányt, és Leo a hosszú lábaival ezt hamar a magáénak tudhatta, az pedig, hogy Hongbin majdnem akkorát ugrott, mint ő, csak még inkább kiélezte az ellentétüket. Hongbin taktikusan választott maga mellé embereket, Leónak teljesen mindegy volt. Szerintem azt se bánta volna, ha veszít, csak legalább egyszer találja el Hongbint.

Csak Ravi került Leo mellé, és amikor elkezdődött a játék, látszott a különbség. Ken és N jól helyezkedtek, még Ravi csak bebújt mások háta mögé, de ez elég hatásosnak bizonyult, mert sokáig kihúzta vele. Amikor a labda Leóhoz került, olyan erővel dobta egykori barátja irányába, hogyha Hongbin nem hajol le, biztosan kiütik. A pad egy jó öt centit elmozdult, amikor felfogta a dobás erejét, és amikor a következő körben újra Leóhoz került a dobás lehetősége, Ken annak ellenére is hasra vetette magát, hogy Hongbin közelében sem volt. Még a bordásfal tetejéről is hallottam, hogy mit kiabál, miközben a földön csúszik.

– Itt lőnek, bazdmeg!

A tanárnőnek is feltűnt, hogy Leo túl durván játszik, és erényesen rászólt, hogy vigyázzon a többiek biztonságára, de ez nem sokat segített. Leo egy ideig visszavonult, és hagyta, hogy a társai próbálkozzanak, de amikor újra elérkezett az idő, nem fogta vissza az erejét.

– Tanárnő, ez így nem jó! – emelte fel a hangját N, mire Ravi durván letorkolta.

– Fogd már be ABC!

– Ja, Nóra, fogd be, mert Leo úgy kidob, hogy kanjik fognak repkedni a fejed körül! – paskolta meg barátian Ken a csapattársa vállát, majd felvette a földről a lasztit.

A végjátszma előtt Leo egyik halálbombája eltalálta N-t, és szegény fiúk kétrét görnyedt a hasát ért ütéstől, de hamar feltette a kezét, hogy bizonygassa, semmi baja. N nagyon kitartó volt, de tényleg rosszul nézett ki, nem szabadott volna annyira erőltetnie a részvételt.

– Ha velem van bajod, akkor azt rajtam verd le, ne az osztálytársainkon – kiabált rá Hongbin a bűnösre, és indulatosan meglökte Leót.

A másiknak több sem kellett, Hongbin kapott egy újabb foltot az arcára, és a földön fetrengve csépelték egymást, amíg a tanárnő közbe nem avatkozott. Mindkettőt felzavarta tanáriba egy kis beszélgetésre, N-et pedig Ken kísérte el az orvosiba. A fiúnak kezdett egyre zöldebb lenni az ábrázata, és nem lepődtem volna meg, ha a folyosón kidobja a taccsot, amit addig magában tartott.

Hiába kaphatott kiadós fejmosást a két jómadár, kémián úgy áradt belőlük az ellenszenv, hogy Ravi megelégelte a dolgot, és ráparancsolt Leóra, hogy azonnal cseréljen vele helyet. Ennek a mögöttünk ülők nem örültek túlzottan, hiszen Taekwoon nagyon magas volt, de amikor leült, és antiszociális üzemmódba kapcsolva lecsúszott a széken, ez fel sem tűnt.

Fújtatott dühében, és egész órán nem írt le semmit, pedig abból ítélve, ahogy a tanár beszélt vele, nem lehetett túl jó ebből a tárgyból. Leo szenvedései azonban nem értek véget arra a napra, mert rajzórán az is bebizonyosodott, hogy úgy rajzol, akár egy általános iskolás. Először arra gondoltam, hogy csak magasról tesz az egészre, és azért rajzol a bábuk helyett hurkákat, de amikor a tanár elsétált mellettünk, megjegyezte, hogy tavaly óta semmit sem változott. Bezzeg Ken! Már régen árnyékolt, amikor én még a körvonalaknál tartottam, és amikor elkészült, mintha egy fekete-fehér fényképet láttam volna. Nagyon tehetséges volt a rajzban, és csodáltam, hogy nem ezzel indul a Csillagfényben. Persze, az kevésbé közönségvonzó, mint például a stand up comedy, de kételkedtem benne, hogy az egész iskola kedvelné Ken humorát.

– N, jobban érzed magad? – hallottam meg Leo halvány hangját. Amikor a szólított nem figyelt oda rá, megdobta a ceruzájával, majd újra elnézést kért. N azonnal rávágta, hogy nem haragszik, és felejtsék el, de a tesztje alapján haragtartó típus volt. Biztosan nem tudott ilyen hamar megbocsátani.

Bár ha az órarendbe pillantottam, a hétfő nem is volt olyan szörnyű, Leónak maga lehetett a pokol, mert a rajzórát rögtön egy duplaóra követte Shim úrral. Szerencsére még nem nekik kellett előadást tartaniuk, de a bajszos öreg azonnal észrevette a helycserét.

– Minden órán máshogy fogtok ülni? Nincs egy kialakult ülésrendetek? – kérdezte piszkálódva. – Ez egy tanítási óra, nem pedig sörsátor. Han úr, tegye le az a vizes palackot.

Leo szemöldöke megrándult Hongbin említésére. Azért, meg tudtam érteni, hogy dühös. Tetszett neki Hyuna, és ezt valószínűleg a legjobb barátjával is közölte, mire az jól összefeküdt vele. Elég szemétség volt, főleg úgy, hogy Hongbin nem akart tartós kapcsolatot, és akármelyik másik lánynál bepróbálkozhatott volna, de neki pont az én nővéremre fájt a foga. Lusta disznó – csóváltam meg a fejem.

Leo nyugtalanul fészkelődött mellettem, és azt hittem, amint kicsöngetnek az utolsó óráról, ő lesz az első, aki felpattan, és kiviharzik a teremből, ehelyett megkocogtatta a vállam.

– Sietsz haza? Nincs kedved eljönni velem sétálni?

Elfogadtam a dolgot. Ha Leo segítséget kért, akkor segítenem kellett, mert nem hittem, hogy olyan ember lenne, aki még egyszer kinyitja a száját. Együtt hagytuk el a termet, és nem vétettem el Hongbin sötét pillantását, de nem érdekelt, hogy mit gondol. Ő csinálta ezt az egész felfordulást a hülye férfihormonjai miatt, úgyhogy csak hálával tartozott nekem, amiért megpróbálom összekanalazni a barátját.

Meg akartam várni, hogy Leo szólaljon meg, nehogy lerohanásnak vegye a kérdéseimet, így egészen addig nem beszéltünk, amíg meg nem érkeztünk az utcánkba. Fogalmam sem volt, hogy haza akar kísérni, nem is figyeltem az utat, csak a széles, szomorúan leeresztett vállait láttam.

– Jihyun, mi a baj velem? Csúnya vagyok? Vagy túl magas?

Leo hosszú, fekete pulcsija egészen kinyúlt attól, ahogy az ujját húzogatta, és kicsit kopott is volt már, de nem a ruhái okozták a gondot. A gyászos arckifejezése teljesen elmosta az amúgy egészen helyes vonásait, és ha kicsit belőtte volna a frizuráját, sokkal menőbb lehetett volna.

– Kicsit jobban oda kellene figyelned a kisugárzásodra. Ha folyton semleges arcot vágsz, akkor az emberek meg fognak ijedni tőled. Többet kellene nyitnod. Ez olyan, mint az előadásnál. Ha magabiztosan, erős hangon kezdesz neki, akkor rád ragad a tekintet, de ha összehúzott tartással motyogsz, akkor senkit nem fog érdekelni, hogy milyen vagy.

Leo tűnődve bólogatott, majd összecsapta a tenyerét, és határozott tekintettel felém fordult.

– Otthon leszel ma? Fél, nem is, inkább háromnegyed óra múlva átjövök, és megmutatom, milyen a magabiztos Taekwoon – jelentetett ki, majd könyörgővé vált a csillogás a szemében. – Segítesz, ugye?

Nem volt más választásom, segítenem kellett neki, bár kicsit tartottam a magabiztos Taekwoontól. Mégis mire készül? Reméltem, hogy nem csinál semmi butaságot, csupán tart egy gyors ruhabemutatót nekem. Mégis mi máshoz kellene neki háromnegyed óra?

Amíg vártam rá, összeütöttem egy gyors ebédet. Nem csináltam sokat, mert apa még munkában volt, és úgyis csak vacsorára ér haza, ami sült virsli, és tepsis burgonya lesz, úgyhogy a tojásos-sajtos tésztát csak ketten ettük Hyunával. A nővérem jókedvűen ért haza, nem is sejtve, hogy mekkora balhét kavart az osztályomban.

– Ez isteni finom – kezdett el falatozni a pultnak támaszkodva. – Egyszer megtaníthatnál főzni.

– Amikor legutóbb megpróbáltuk, elvágtad a kezed, és kijelentetted, hogy egész életedben rendelni fogsz – emlékeztettem. Hyuna nem mozgott otthonosan a konyhában, pedig jó érzéke volt az ízekhez, amikor ő fűszerezte a húsokat, sokkal finomabbak lettek.

– Az már régen volt, útközben rájöttem, hogy étellel jól lehet fiúkat csábítani. Ugye? Neked is jól ment szombaton – kacsintott rám.

Miután Hongbin lelépett az ablakomból, a nővérem vette át a helyét, hogy onnan figyeljen minket Hyukkal. Szörnyű volt, hogy nincsen magánszférája az embernek, de azért valamilyen szinten jól is esett, hogy a nővérem gondoskodik rólam, és érdekli, hogyan bánnak velem a fiúk. Persze, Hyuktól nem kellett tartania, kenyérre lehetett kenni, ha kicsit kint hagytuk a napon.

Amikor kopogtak, egészen elfelejtkeztem róla, hogy Leót várjuk, és döbbenten bámultam végig az előttem álló srácon. Divatos, fekete kabát volt rajta, oldalsó zipzárral, és széles nyakkarimával. Nem is értettem, miért nem ezt szokta hordani az elnyűtt, fekete szövegkabátja helyett. Feszülős, fekete csőnadrágot húzott hozzá, és a fekete hajában apró borzos hullámok bújtak meg, amitől sokkal dúsabbnak tűnt.

Már éppen nyitni akartam a számat egy WOW-ra, amikor letapasztotta a sajátjával. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy sorozatban, ahogy a tenyerével megtámasztotta a fejem, és nekinyomott a falnak. Ha nem döbbentem volna meg annyira, még egészen élvezetes csók is lett volna, de így csak nyitott szemmel meredtem rá, teljesen kusza gondolatokkal.

– Hé! – kiabált fel Hyuna, mire Leo azonnal elreppent tőlem, és a hang irányába fordult.

Ahogy észrevette Hyunát, egy pillanatra a magabiztos tartása megrogyott, de aztán összekapta a hidegvérét, és még arra is volt energiája, hogy kérdően felemelje a szemöldökét. Hyuna majdnem felrobbant ettől a gesztustól, de Leo nem foglalkozott vele, csak visszafordult hozzám, és sóhajtott egy nagyot.

– Ez jól esett – jelentette ki, majd köszönés nélkül lelépett.

Én sokkos állapotban tátogtam a falnál, és el sem hittem, hogy aki az előbb itt volt, az ugyanaz a Leo, aki makogni szokott a tanárok kérdéseikor. Bármit is csinált magával abban a háromnegyed órában, nagyon hatásos volt, bár azt azért el fogom mondani neki, hogy engedély nélkül csókolgatni lányokat nem szép dolog, és sürgősen szokjon le róla.

– Ez-ez-ez mi volt? – tört ki Hyunából a hisztériás énje. – Nem úgy volt, hogy ez a madárijesztő engem bír? Mikor cserélt le rád?

– Madárijesztő? – kérdeztem sóhajtva. Talán egy kicsit túljátszottam, de Hyuna annyira zabos volt, hogy észre sem vette. – Szerintem rohadt dögös volt.

Hyuna a pultra dobta a villát, amit egészen addig szorongatott, és felvágtatott az emeletre. Még sosem láttam ilyen féltékenynek, pedig Leo be sem jött neki. Szar érzés lehetett, hogy valaki semmibe vette, amikor ott voltam. Én folyton így éreztem a közelében. A fiúk számára láthatatlan lettem, ha Hyuna ragyogott, és az, hogy ez most megfordult, szörnyen piszkálta a csőrét. Ha Leónak az volt a célja, hogy felhívja magára a figyelmet, sikerrel járt.

A fejemet csóválva mosogattam el, és miután a nővérem megmaradt adagját betettem a hűtőbe, elindultam a szobámba. El sem hittem, hogy Leo tényleg lecsókolt. Az ajkai puhák voltak, és ahogy ilyen közel került hozzám, éreztem a férfiparfümjét is, ami majdnem olyan titokzatos illatú volt, mint a gazdája maga. Őszintén, egészen a fejembe szállt.

A szobámba lépve azonnal feltűnt a fekete sziluett, de nagyon hamar a számra tapadt egy fehér kézfej.

– Ne sikíts, csak én vagyok – mondta Leo. Az ablakom tárva-nyitva volt, valószínűleg azon keresztül jutott be, de nem kis bátorságról tett tanúbizonyságot ezzel, mert csak a rozoga ereszt használhatta. – Nagyon sajnálom az előbbit. Lehet, hogy kicsit túlzásba vittem.

Miután sikeresen lefejtettem magamról a kezét, egyetértően bólintottam. Leo leült az ágyamra, és a tenyerébe temette az arcát, mint aki képes perceken belül összeomlani, úgyhogy gyorsan csatlakoztam hozzá, hogy megnyugtassam.

– Nagyon jó voltál, Hyuna hihetetlenül felhúzta magát.

– Én nem akartam, hogy haragudjon rám.

– Leo, ne viccelj már! – veregettem meg a vállát. – Felkeltetted az érdeklődését. Hyuna nem tudja elviselni, ha nem rá figyelnek, és te most pont ezt csináltad. Ezek után rád fog tapadni, de nem szabad hamar elgyengülnöd. Kiismerhetetlennek kell lenned.

– Nem azt mondtad, hogy nyissak mások felé? – ráncolta össze a homlokát. – Ti nők hihetetlenek vagytok. Egyszer ezt akarjátok, egyszer meg azt.

Nehéz volt ezt elmagyarázni neki, mert számomra egyértelmű volt, hogy mi a vonzó.

– Az a srác, aki jól kijön a környezetével, de nehezen kapható, dögös. Ti is az ilyen lányokat szeretitek, nem?

– Mondhatjuk. Az is fontos, hogy okos legyen és érdekelje a belső is.

– Leo, te egy rendes srác vagy, és ha olyan magabiztos maradsz, mint odalent, akkor nem lesz semmi bajod. Az a lényeg, hogy ne ess rögtön Hyuna lába elé, csak azért, mert körüldong téged.

Leo gondterheltnek tűnt, mint aki úgy érzi, hogy az egész világ szakadt a vállára, pedig csak el akart csábítani egy lányt. Igaz, hogy az a lány a nővérem, de nagy fát dicsőség kivágni. Leónak főleg a kapcsolatok kiépítésében kellett fejlődnie, viszont az osztályunkba elég jófej srácok jártak, szinte az is elég volt, ha Ravival összehaverkodott, és onnan a rapperre bízta magát.

Mindketten megugrottunk kissé, amikor kopogtak az ajtón. Hyuna kért bebocsátást, de meg sem várta, hogy engedélyt adjak, már be ki is tárta az ajtót. Amikor meglátta Leót az ágyamon, azonnal elöntötte a pulykaméreg, de Hyuk arcfejezése sem tért el túlzottan az övétől.

– Itt a másik pasid – jelentette ki Hyuna, és elcsörtetett a szobája felé. Olyan erővel vágta be az ajtót, hogy Leo arcán láttam a fa fájdalmát.

Hyuk kényelmetlenül belépett a szobámba, és zsebre tett kézzel megállt az íróasztalom mellett. Leóval ijedten néztünk össze, és ő ugrott fel először.

– Hyuk, ez nem az, amit Hyuna mond. Mi csak beszélgettünk. Az a csók…

– Csók? – kérdezte Hyuk fejhangon. Olyan arcot vágott, mint akit gyomorszájon ütöttek.

– Csak a nővéremet akarta Leo féltékennyé tenni – magyarázkodtam, de Hyuk arca már elsötétült.

– Nem, ne magyarázkodj! – emelte fel a kezét, hogy aztán távolságtartóan összefűzze maga előtt. – Nem tartozol nekem semmivel. Azzal csókolózol, akivel akarsz – fordult meg, és anélkül, hogy elmondta volna, miért érkezett, távozott.

Leo teljesen megsemmisülve ült le a gurulós székemre.

– Ez életem legrosszabb napja – mondta. Egyetértettem vele. Hyuk most azt hitte, hogy olyan lány vagyok, aki bárki tervéhez kölcsönadja magát, és valószínűleg a közös pillanatainkat is úgy látta, hogy én csak szórakoztam vele.

Miután sikerült Leót annyira összeszednem, hogy ne ugorjon a folyóba bánatában, és kikísértem az ajtón, átmentem a szomszédba. Beszélni akartam Hyukkal. Elmagyarázni neki, hogy mi történt pontosan, és hogy nekem tényleg ő tetszik, és semmit nem akarok Leótól.

Az ajtót sajnos Hongbin nyitotta ki.

– Mit akarsz? – kérdezte ellenségesen.

– Hyukot keresem.

– Nincs mondandója számodra.

– Igen? És ezt te döntöd el? – fortyantam fel. Hyukkal akartam beszélni, nem vele. Miért olyan nehéz kihívnia? Miért ítélkezik mások helyett? A helyében befognám a számat – kezdtem egyre inkább felhúzni magam.

– Megbántottad. Ő komolyan gondolta veled, de semmivel sem vagy jobb, mint a nővéred. Egyik fiú be, a másik ki járkál belőled.

Csípős pofont adtam neki, úgy, hogy az egész kezem belesajgott, de nem érdekelt. Undorító dolgokat mondott, pedig nem ismert. Nem tudott rólam semmit. Mérges volt, amiért miattam szomorú az öccse, de ez nem jogosította fel arra, hogy rágalmazzon.

– Menj innen! – parancsolt rám.

– Nem megyek. Beszélni akarok Hyukkal.

– Hyuk nem fog beszélni veled.

Megpróbáltam belógni mellette, de szorosabban a testére húzta az ajtót, és arrébb lökött az útból. Úgy védte azt a házat, mint egy pitbull.

– Szépen megkérlek, hogy hívd ide Hyukot. Legalább hagy magyarázzam meg.

Hongbin mintha egy percre elgondolkodott volna a dolgon, de aztán erényesen megrázta a fejét, mintha ki akarná rázni onnan az együtt érző gondolatokat, és visszalépett a házba. Az orrom előtt vágta be az ajtót, és hiába kopogtattam, senki nem nyitotta ki előttem. Hyukot csak az iskolában győzhettem meg, feltéve, ha egyáltalán bejön az elkövetkezendő napokban.

Hongbin:

Úgy sejtettem, Hyuk túlreagálja kicsit a dolgokat, hiszen Leo nem olyan fiú, aki ráhajtana más kiszemeltjére, de őszintén, kihasználtam, hogy így alakultak a dolgok. Ha már ennyitől megingott a bizalma abban a lányban, akkor nem szabadott komolyan venni az érzéseit, csak egy hirtelen fellángolás volt.

– Nyugi, Hyuk. Majd jön másik – próbáltam megnyugtatni.

– De miért viselkedett így? Én őszinte voltam vele, még anyáról is meséltem neki, erre ő Leóval csókolózgat? Hogyan gondolta ezt? Vagy szerinte ez nem gáz? Mintha csak egy test lenne.

– Jól van, Hyuk, zárd le! Értelmetlen miatta szomorkodnod. Majd én gondoskodom róla, hogy ne járjon el a szája.

Hyuk rám vetette magát, és lefogta a kezeimet. Olyan szomorú és elkeseredett volt, hogy rossz volt ránézni.

– Ne csinálj semmit, kérlek! Nem akarom, hogy baja essen. Ígérem, hogy békén fogom hagyni, csak ne aktivizáld magad.

– Rendben – mentem bele. – Ez az alkunk. Egészen addig nem lépek semmit, amíg te sem.

Nem akartam belegyalogolni Hyuk életébe, és önjelölt istenként rendelkezni, de meg kellett védenem magunkat. Az ilyen helyzetekben mindent nagyon sötéten láttam. Dr. Gam is idegesítő volt a folytonos túlbuzgóságával, de mit csináltunk volna, ha más orvosok is jönnek a városba? Én nem bírnám ki, ha kísérleti patkányokat csinálnának a családunkból. Elég szörnyű, hogy anya beteg. Nem akartam, hogy Hyuk agyát is átmossák. Tisztában voltam vele, hogyan működnek ezek a dolgok. Addig magyaráznak neki valamit, amíg már sajátjának nem érezi a gondolatot. Mi nem voltunk betegek, tökéletesen tiszta volt az elménk, egyetlen egyszer sem éreztünk úgy, mint anya. Nem kellett az életünkbe a felhajtás.

Miután Hyukot lefektettem aludni, és az érzelmeitől kimerült kis manót elnyomta az álom, elmentem az erdőbe, hogy rendbe tegyem, amit elrontottam. Erényesen bekopogtam egykori barátomhoz, majd letérdeltem a lábtörlőre, és lehajtott fejjel vártam, hogy előbukkanjon. Csak a sötétbarna papucsot láttam meg, ami túl apró volt ahhoz, hogy a hatalmas apjáé legyen, de igazán az sem érdekelt volna, ha ő ruház meg. Megérdemeltem.

– Annyiszor ütsz meg, ahányszor csak akarsz – tártam szét a karomat.

– Nincs olyan mennyiség, amivel feloldozás kaphatnál – vágta oda zaklatottan Leo. – Elárultál engem. Tudtad, hogy tetszik nekem, és rámozdultál. Egy barát nem tesz ilyet.

– Szörnyű barát vagyok, de fontos vagy nekem. Kérlek, bocsáss meg! Megteszek bármit.

Leo felhúzott a földről, de nem ölelt meg, csak behívott a házba. Töltött nekem egy pohárkával az apja whiskyjéből, amit nagy bánatában kinyitott, majd miután mind a ketten ittunk egy kört, eltűntetett minden nyomot.

A szobáját már kívülről ismertem. Nem volt túl nagy, az egyszemélyes ágyát a falhoz tolták, mellette állt egy ruhásszekrény, az ablak alatt pedig egy íróasztal. Amikor néha ott aludtam nála, alig fértem el a szűk folyosón a bútorok között, de szerettem ott lenni. Sok emléket idézett fel bennem. Igaz, hogy csak pár éve ismertük egymást, de Leo igazán közel került hozzám. Az életemet is rábíztam volna.

– Két feltétellel bocsátok meg neked – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Egy, segítened kell Hyunával. Olyan népszerű akarok lenni a lányok körében, mint te. És néhány ruhád se jönne rosszul.

– Oké. A szekrényem a tiéd – mosolyodtam el. – Még Hyuk ruháiból is tudok adni, ha nagyon kell.

– Nem, köszi – rándult meg Leo szája, de a mosolygást még nem engedélyezte magának teljesen. – A másik feltételem az, hogy elmondod nekem, mi ez. És az igazat szeretném hallani.

Fogalmam sincs, hogyan került Leóhoz az orvosi papír, de elég kellemetlen szituációba hozott. Gyorsan végigfutottam a tartalmát, és semmi pozitívumot nem írt. Főleg, hogy már az első sorból feltűnhetett Leónak, hogy valami nem stimmel velem.

– Honnan szerezted ezt? – kérdeztem sötéten. Leo nem ijedt meg tőlem, elégszer hallotta már ezt a hangszínemet, pontosan tudta, hogy mit kell ilyenkor tennie.

– Amikor Dr. Gam kezelt, láttam egy „elzárt akták” fiókot, és amikor kiment, belelestem. A név miatt először nem hittem, hogy rólad szólna, de mivel nem ismerek más Hongbint a városban, elhoztam. Másnap visszavittem egy másolatot, és szerencsére senkinek nem tűnt fel a dolog. Ez az akkori jellemzésed, azóta nem tudom, változott-e valami.

Leo diplomatikusan fejezte ki magát. Nyugodtan mondhatta volna, hogy rosszabbodott, az lenne a teljes igazság, mert ezen az egy éves iraton is már úgy voltam feltűntetve, mint „erőszakos, megszállott, kivételesen veszélyes”. Nekem legjobban az akta végén szereplő „Nem hajlandó együttműködni” megjegyzés tetszett, de megértettem Leót, hogy ez őt nem deríti jobb kedvre.

– Tudod, hogy mi a véleményem Dr. Gamról. Nem ért máshoz, csak a gyógyszeres kezeléshez, és azt a saját bőrödön tapasztaltad, mekkora kamu.

Leót rendszeresen bántalmazta az apja, néha keményebben, néha csak egy-két pofonnal, de ez rányomta a bélyegét a viselkedésére, és egy ideig Dr. Gam is kezelte. Ahelyett, hogy az apjának adott volna kezelést, felírt Leónak mindenféle bogyót, amitől olyan depressziós lett, hogyha csak egy hónappal később jövünk a városba, akkor már nem élne.

– Nekem is ugyanaz a véleményem róla, mint neked, de ő mégis csak orvos. És ami ide van leírva, az… Hongbin, igaz ez? Igaz? – mutatott rá a táblázat egyik rubrikájára.

Elöntött a düh. Legszívesebben cafatjaira téptem volna azt a nyomorult jegyzetet, de azzal biztosan nem nyugtattam volna meg a barátomat.

– Ez hazugság – mondtam, és minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne remegjen a hangom. Ha valamivel ki lehetett borítani, akkor az ez a szó volt, de igazán nem akartam kárt tenni Taekwoonban.

– Pedig ez megmagyarázná a nevedet is – mutatott Leo a fenti sorra. Ott valóban a Lee Hongbin állt. – Hyuk nem is az ikertestvéred, de még csak a rokonod se, igaz? Ezért nem hasonlítotok egymásra, és ezért tűnsz te sokkal idősebbnek.

– Fejezzük ezt be! – kértem. Ökölbe szorult a kezem az asztalon, és zakatolt a fejem.

Régen éreztem már ilyen rosszul magam, és amikor legutóbb elvesztettem az irányítást a haragom felett, majdnem agyonvertem valakit az erdőben. Az egészet úgy állították be később, hogy rablótámadás volt, de én tökéletesen tudtam, ki ütött.

– Könnyen megoldhatjuk ezt az egészet – mondta Leo, és karba fonta a kezét. – Mondd meg Hyuknak, hogy jöjjön ide. Mondd meg neki, hogy beszélni akarok vele. Ő biztosan igazat fog mondani.

Kikapcsoltam. Nem emlékeztem semmire, csak a hatalmas sötétségre, majd a hold fényére, ahogy bevetült az ablakon. A földön feküdtem, odakötve az asztal lábához, és hiába fészkelődtem, nem bírtam kiszabadulni. Odakint szirénák zúgtak, és ha felemeltem a fejem, láttam, ahogy az ezüstös derengést ütemesen kék és vörös szín váltja fel. Fájt az öklöm, és tompa fájdalom égett a karomban, mintha megütöttem volna valakit.

Ugye nem? – ért a felismerés.

Még erősebben rángattam a köteleimet. Az nem lehet, hogy bántottam Leót. Az nem lehet, hogy azok odakint a mentők, és éppen őt viszik el. Az nem lehet, hogy én börtönbe kerüljek – öntöttek el a kétségek, majd meghallottam, ahogy kinyílik az ajtó. Nem bírtam odafordulni, csak azt éreztem, hogy valaki megbökdösi a hátam.

– Hongbin, magadnál vagy? Jól érzed magad? – kérdezte Leo.

– Mi történt?

– Még mindig ideges vagy?

– Mindjárt az leszek, ha nem oldozol el – morogtam rá bosszankodva.

Amint megszabadultam a féken tartóktól, azonnal a nyakába vetettem magam. Bármit is tettem, amíg nem voltam tudatomnál, rohadtul sajnáltam. Leo volt a legjobb barátom, és megérdemelte, hogy őszinte legyek vele, csak ezt még soha senkinek nem mondtam el.

– Mi történt? – kérdeztem.

– Az, ami a papírra van írva. Rám támadtál, és alig bírtam védekezni. Azt hiszem, meg akartál fojtani, de apa hazajött, és lerángatott rólam. Egymásnak estetek, és nagyon csúnyán megruháztad őt. Tudom, hogy szörnyeteg, de az apám, és nem akartam, hogy megöld, de Hyuk még idejében megérkezett, és lefogott téged. Apát viszont muszáj volt kórházba szállítani. Szerencsére részeg volt, és nem emlékszik rád, de… Azt hiszem nem maradhatok itt tovább. Azt mondtam a mentősöknek, hogy én tettem.

Nem kellett volna ezt hazudnia. Nem érdemeltem meg azok után, hogy meg akartam fojtani. A kezeimre meredtem, majd vissza Leóra, és dühömben beleboxoltam a parkettába. Ez nem mehetett így tovább. Ezt nem játszhattam tovább, hiszen ez az eset se rajtam múlott. Mindent Hyuknak köszönhettem.

– Leo, mindent megteszek azért, hogy ne legyen bajod ebből, rendben? Megígérem neked, hogy találok segítséget, de az biztosan nem Dr. Gam lesz. Ő egyszerűen nem ért meg engem.

Leo szorosan ölelt meg, pedig azt hittem, fél tőlem. Bele sem mertem gondolni, hogyan nézhettem ki. Igazi állattá válhattam arra az időre, és gyűlöltem magam ezért.

– Hyuk mindent elmondott. És én itt vagyok neked, jó? Nekem megnyílhatsz, ha másnak nem megy. Megértelek.

Taekwoon igazi barátom volt. Aki egy ilyen eset után nem futott el, az vagy őrült, vagy igaz barát. És ez a közös titok egyébként is összeláncolt minket. Most már valóban mindent tudott rólam.

HH - 6. fejezet: Piknik

Jihyun:

Korán reggel felkeltem, hogy nekiálljak a sütögetésnek. Mivel nem tudtam, hogy Hyuk mit szeret, mindent elkészítettem, amiről tudtam, hogy jó vagyok benne. Édeset, sósat, savanyút, füstöltet és sültet is készítettem, és amikor bedobozoltam őket, a legnagyobb kosarunkat kellett felhasználnom.

Éjszaka nem sokat aludtam, annyira izgatott voltam, így rengeteg időt kellett a fürdőben töltenem ahhoz, hogy elfogadható külsőt varázsoljak magamnak. Hyuna hétvége lévén sokáig aludt, így senkivel nem kellett versengenem a helyért, mégis folyton úgy éreztem, versenyt futok az idővel. Hyukkal fél tizenkettőre beszéltük meg a találkát, mondván addigra már biztosan mind a ketten felébredünk, és elég éhesek is leszünk, de én már fél tizenegykor hadirendben álltam, és fogalmam sem volt, hogyan fogom átvészelni azt az egyórányi várakozást.

Majdnem lezakóztam a lépcsőn, amikor kopogtak, és mielőtt kinyitottam volna, gyorsan átfésültem a hajam az ujjaimmal. Nem tudhattam biztosra, nem-e Hyuk az, aki meglátogat. Lehet, hogy ő is ugyanolyan izgatott volt, mint én, és nem bírt már magával.

– Jó reggelt, királylány. Látom, nagyon készülsz a nagy napra – köszöntött Hongbin, és besomfordált mellettem.

– Te meg mit keresel itt? – kérdeztem zavartan. Nagyon reméltem, hogy nem akarja elrontani a jókedvemet. Ha azt mondaná, hogy Hyuk lemondta a randit, biztosan megfojtom.

– Tegnap este megkért apukád, hogy nézzem meg a rolót, amit Leo feltett a nővéred szobájába, mert nem működik jól. Gondolom, Leo éppen nem a szereléssel volt akkor elfoglalva, ez okozhatta a hibát.

– Hyuna még alszik. Felkeltem – intettem az emelet felé, de Hongbin elállta az utam.

– Nem szükséges. Majd én felkeltem. Biztosan örülni fog.

Abban nem kételkedtem, hogy Hyuna szívesen látná Hongbint az ágya közvetlen közelében, de abban már kételkedtem, hogy mindezt álmos, csipás szemmel kívánná. Mégis, a kisördög a vállamon azt üzente, a nővérem megérdemel egy kis szívatást. Aztán még jól is elsülhet a dolog, és Hongbin nem csak a sötétítőjét szereli meg. Nekem csak jó, ha Mr. Bajkeverő nem rondit bele a randimba.

A lépcső aljáról hallgatóztam, Hyuna felsikít-e, de miután Hongbin fél óra elteltével sem jött elő, azonban nem hallottam semmilyen kopácsolásra utaló hangokat, eldőlt, hogyan alakult az ébresztés. Hyuna foga az első találkozás óta fájt Hongbinra, engem meg nem érdekelt, hogy mit csinál. Annyi pasi legyeskedett körülötte, hogy nehéz lett volna megszámolni, egy nem osztott, vagy szorzott.

Fél tizenkettőkor pontban elindultam a szomszédba, és megálltam Hyuk ablaka előtt. Nem mertem bekopogni a bejáratnál, mert nem tudtam, az anyukája alszik-e, és a kert tökéletes találkapont volt.

Csak vártam és vártam, de Hyuk nem bukkant elő. Már éppen azon gondolkodtam, Hongbin nem zárta-e be a szobájába, amikor meghallottam az idősebb hangját az ablakomból.

– Na, mi az, az öcsi berezelt?

Dühösen fordultam hátra, hogy lebarmoljam, amiért be mert menni a szobámba, de a torkomra fagytak a szavak. Hongbin félmeztelenül lógott ki az ablakon, és teljes képtelenség lett volna figyelmen kívül hagyni a kidolgozott izmait.

– Te meg mit keresel a szobámban? – fordítottam el róla a tekintetem pironkodva, és letettem a nehéz kosarat a földre. Hyuk igazán felbukkanhatott volna már. Miért késett ennyit? Nem a világ végére kellett elutaznia, csak kisétálni az ajtón, és hármat lépnie.

– Bocsi, de Hyunáéból elég nehezen tudnánk beszélgetni. Szeretnéd, ha felhívnám Hyukie-t? Lehet, hogy beszorult a fürdőszobába.

– Ha megtudom, hogy a te kezed van ebben, esküszöm, hogy megbánod – fenyegettem meg.

Hallottam, ahogy Hongbin telefonál, majd az éles nevetését, ami egyre távolodott. Nagyon reméltem, hogy befejezi a játszadozást, és végre elmondja, hogy hol van Hyuk. Lehet, hogy berezelt, és meggondolta magát? Vagy esetleg megbántottam valamivel? Nem emlékeztem rá, hogy bármi rosszat tettem volna, de az ember sosem lehetett biztos a másokra gyakorolt hatásában, így a számat rágcsálva vártam, hogy Hongbin megérkezzen.

Vágtató szívvel pördültem meg, amikor valaki megkocogtatta a vállam, de csak Hongbin került hangtalanul mögém. És, oh basszus, tökre félmeztelen volt! Az ablakból is elég hatásosan csábítottak a kockái, de közvetlen közelből felhevült az egész testem, ahogy végigpillantottam a hasfalán. Máskor is ült már mellettem, de most mégis erősen megcsapott a férfias, friss illata. Nagyon kellemes parfümje volt.

– Hyukie mindjárt jön, ne aggódj! – kacsintott rám, majd hátrafelé integetve bement a házukba. Ha minden jól alakul, elő sem jön onnan, amíg a randi be nem fejeződik.

Hyuk zaklatottan érkezett meg, és sűrűn elnézést kért, amiért megvárakoztatott. Kiderült, hogy bár éjszaka rosszul aludt, valamikor a hajnali órákban elnyomta az álom, és nem ébredt fel az ébresztőre. Látszott rajta, hogy gyorsan kapkodta fel a ruhákat, mert az ingjét csak félig tűrte be, és a nadrágja is elég gyűröttnek nézett ki.

– Szerintem ez így jobb lenne – húztam ki a fehér ingjét a farmeréből. Így sokkal menőbbnek tűnt, a betűrt fazon csak a kisiskolásoknak állt jól.

Hyuk nagyon kellemetlenül érezhette magát, mert a zavar mosoly az arcáról nem akart eltűnni, még evés közben sem. Egy-egy fogásnál felcsillant a szeme, de egyszerűen képtelen volt leküzdeni a rossz kezdést. Megértettem, hogy rosszul érzi magát, amiért elkésett a saját kertjükből, de egyáltalán nem haragudtam már rá. Az volt a lényeg, hogy megérkezett.

– Hyuk, mesélsz még nekem a suliról? A mostani osztálytársainkkal jártatok nyolcadikba is?

– Nem mindenkivel, de a nagy részükkel igen. Vannak, akik a környező városokból járnak ide gimibe. Megy egy busz kifelé, azzal szokták behozni őket. Elég nehéz volt utolsó évben beilleszkedni, de N azonnal szívélyesen fogadott, és általánosban is Ravi mellett ültem.

– És mi a helyzet Kennel?

– Vele mindenki jóban van, de sosem kerültünk igazán közel egymáshoz. Ken állítólag az előző osztálykiránduláskor lelkizett N-nel, de azóta se látta senki komolynak. Folyton hülyül, de jól is jön, mert így legalább nem unalmas a suli.

Ha jobban belegondoltam, nem is hiányzott annyira az előző osztályom. Voltak barátnőim, de senkivel nem jártunk át egymáshoz, az jó hangulat csak addig tartott, amíg ki nem csengettek az utolsó óráról, egyetlen egyszer sem mentem el senkivel moziba, vagy plázázni. Ha ilyen csajos kikapcsolódásra vágytam, akkor ott volt a nővérem, és bár elhívott randizni pár srác, a csóknál sosem jutottunk tovább. Így visszatekintve nem lehetettem túl népszerű az osztályomba, és ezzel az előélettel tökéletesen beillettem a kisvárosi gimi forgatagába.

– Maradj már! – tört ki az indulat Hyukból, majd azonnal elnézést kért, amikor észrevette a döbbent ábrázatomat. – Bocsánat, nem neked mondtam. Hogbinnak szólt. Folyton hívogat.

–  Akkor kapcsolt ki a telefonod – ajánlottam. – Ha akar valamit, majd kijön.

Hyuk ünnepélyesen kikapcsolta a telefonját, és kicsit közelebb húzódott. A városról mesélt, hogy mit hol találok, és hogy milyen nehezen tájékozódott eleinte. Jól esett, hogy valaki megérti a problémámat. Azoknak, akik itt nőttek fel, magától értetődő volt a központi rész, de én eddig csak a shake house-ig jutottam, és útközben nem is igazán figyeltem, hogy milyen épületeket hagytunk el.

– Nem szeretnél bemenni? Szívesen körbevezetlek, aztán befejezzük az étel maradékát. Már egy morzsa sem férne belém – ajánlotta Hyuk.

A küszöbig követtem Hyukot, és azt hittem, hogy a bátyjához hasonlóan ő sem enged be, de legnagyobb meglepetésemre intett, hogy fáradjak beljebb. Óvatosan léptem be a furcsa házba, és folyamatosan a lépcső tetejét fürkésztem, hogy vajon melyik pillanatban tőr ki onnan Hongbin üvöltözve. Az emeleten azonban csendes volt, mintha nem lenne odafent senki. Hyuna jól kifáraszthatta – gondoltam kuncogva, és Hyuk után mentem a konyhába. A hűtőt rogyásig pakolták ételekkel, egy hatalmas lábosra azt írták, Hyukie-é és még szívecskét is rajzoltak mellé, de kételkedtem benne, hogy Hyuk azt mind meg tudná enni. Maximum egy hét alatt sikerülne neki, ha addigra nem utálja meg a tartalmát.

Csak egy hajszálon múlott, hogy nem sikkantottam fel, amikor egy kéz a vállamhoz ért. Ijedten pördültem meg, és amikor megláttam Hyuk édesanyját, mélyen meghajoltam. Most nem volt olyan mosolygós, mint korábban, nagyon komoly tekintettel nézett hol engem, hol a fiát, és kihúzott, egyenes tartással járt, mintha semmi baja nem lenne.

– Anya, elmegyünk a városba, jó? Jól érzed magad? – kérdezte Hyuk kedvesen, és megsimogatta az anyja kezét.

– Megleszek. Siess haza, és vigyázz maga… – kezdte az anyuka, majd hirtelen megmerevedett. Én is rögtön odaugrottam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól van-e, majd felkaptam egy tiszta poharat, és teli töltöttem hideg vízzel.

Hyuk anyukája újra görnyedtnek és erőtlennek tűnt, úgy kellett elkísérnünk a székig. Az arca szempillantás alatt sápadt és beesett lett, és erőtlen hangon cincogott Hyuknak. A kezei remegtek, amikor végigsimítottak a kölyök arcon, de a sötétbarna szemeiben őszinte szeretet égett.

– Nagyon szép barátnőd van, kicsim. Vigyázz rá nagyon, és…

Az anyuka összegörnyedt, és fájóan felnyögött, mire Hyuk ijedten kapta rám a pillantását, majd leguggolt az anyja elé, és összefűzte az ujjaikat.

– Anya, bírd ki! Mindjárt jobb lesz – bíztatta.

Szörnyű volt látni ezt az egészet. Nem akartam, hogy ilyen állapotban egyedül maradjon, hiába hangzott jól a közös városnézés. Hyuk egy percre sem tudna ellazulni, ha folyton az anyjáért izgulna, arról nem is beszélve, hogy én se. Mi még ezerszer elmehettünk együtt sétálni, de Hyuknak csak egy anyja volt, akire vigyáznia kellett.

Először azt hittem, hogy Hongbin kacag az emeleten, aztán rájöttem, hogy ez a hang a törékeny nőből jön. Kísértetiesen hasonlított ez a két nevetés, mind a kettőben gúny, és megvetés csendült. Hyuk anyukája teljesen úgy viselkedett abban a röpke pár percben, mint akinek…

Döbbenten néztem Hyukra, aki már egy ideje engem figyelhetett, majd amikor észrevette, hogy felütött a gyanú a fejemben, szomorúan visszafordult az anyjához.

– Gyere velem – kérte fáradtan, és felsegítette a jó kedélyű hölgyet. A nő karjának mozgásában volt valami elnagyzolt elegánsság, mintha revütáncos lenne, és úgy botladozott, mint aki magas sarkúban jár.

Hyuk gyengéden bekísérte az anyját az ágyra, majd miután beadta neki a gyógyszereit, egyszerűen rázárta az ajtót. Éppen nyitottam volna a számat, hogy jobb, ha inkább elhalasszuk a randi folytatását, amikor felkapta a kabátját, és a csuklómnál fogva magával húzott az utcára. Nem fogott erősen, de meglepett ez a határozottság. Hyuk inkább olyannak tűnt, aki kedvesen megkéri az embert, és szavakkal éri el az akaratát, most mégis a fizikai erejét használta.

Sokáig nem szóltunk egymáshoz. Ő határozott léptekkel haladt elől, én utána kajtatattam. Gyors iramot diktált, és mivel ez nem az én tempóm volt, többször összeakadt a lábam, vagy majdnem felbuktam egy kavicsban, aztán úgy félúton Hyuk hirtelen megállt, és elengedte a csuklóm.

– Kérlek, ne mondd el senkinek! – mondta maga elé, de nem emelte rám a tekintetét. Most egy kicsit hasonlított Hongbinra. A testét majd szétvetette a belső küzdelem, szinte hallottam, ahogy forognak a fogaskerekek a fejében, de nem akartam, hogy magára legyen utalva.

– Hyuk… – érintettem meg óvatosan a vállát, mire kissé összerezzent. – Nem kell aggódnod, nem fogom elmondani senkinek.

Hyuk hálásan bólogatott, de a mosolya nem volt őszinte. Bár tovább folytattuk az utat, szinte tényleg csak sétáltunk. Több épület mellett is elhaladtunk, de Hyuk nem mondott róluk semmit, mintha nem is látná őket. Lehajtott fejjel kullogott, de az ökölbeszorított keze elárulta, hogy ideges. Eszembe jutott az osztályfőnök hülye tesztje. Akkor Hongbin azt mondta, hogy Hyuk is hirtelenharagú, csak jól titkolja.

– Várj meg itt! De el ne mozdulj! – ragadtam meg mindkét vállát, majd besiettem a kisboltba.

Nem vettem túl erős piát, két hűtött sörrel megelégedtem, úgysem az alkohol volt a lényeg, hanem a hangulat. A srácok valahogy így szokták csinálni, leülnek valahova, és miközben iszogatnak, feltárják egymásnak a lelküket. Nem akartam beleártani magam Hyuk életébe, de meg akartam teremteni a lehetőséget, hogy megnyíljon felém, ha úgy gondolja. Azt mindenki tudta a suliban, hogy a Han testvérek anyja beteg, de ennél többről nem értesültek. Nehéz lehetett titkolniuk, és talán pontosan ezért, egymáson kívül nem is tudták megbeszélni senkivel a gondjaikat.

Mivel nem ismertem annyira a környéket, addig mentünk, amíg egy padot nem találtunk, de hamar rájöttem, hogy ez nem jó helyszín. Bárki kihallgathatta a beszélgetésünket, és Hyuk se tudna úgy ellazulni, hogy tízpercenként megy el mellettünk egy unatkozó nyugdíjas.

– Hol tudnánk beszélgetni? – kértem végül segítséget a búskomor Hyuktól.

– Hongbin tud egy helyet. Biztosan nem haragszik meg, ha kölcsönveszem.

Nem hittem, hogy Hongbin nagyon bánná, ha az öccse kiadná magából a fájdalmat. A memóriám pedig egyébként is rossz volt, úgyhogy nem kellett attól sem tartania, hogy ezentúl odajárnék a titkos bázisára.

Sokáig hatoltunk be a környező erdőbe, mire elértünk egy hatalmas, szürke szikláig. A környezetében eldobált kupakok tanúsították, hogy nemrég jártak itt valakik, és a földet is kitaposták. Hyuk egy könnyed mozdulattal felnyomta magát a sziklára, majd engem is felsegített.

Egy kiálló éllel lepattintottam a sörösüveg tetejét, majd összekoccintottam az üvegem Hyukéval. Ő élvezettel kortyolt bele, bár nem nézett ki nagy piásnak. Mi Hyunával néha megittunk egy-egy pohárka likőrt, amikor csajos estét tartottunk, de soha nem vittük túlzásba. Nem szerettem azokat az embereket, akik céltalanul elmentek az éjszakába azért, hogy jól lerészegedjenek. Mégis mi jó abban, ha nem emlékszel semmire, és idegenek fogdosták össze a feneked?

– Sajnálom, hogy látnod kellett ezt. Nagyon ritkán történik ilyen gyorsan.

– Őszinte leszek hozzád. Először megijedtem, aztán összeraktam, hogy mi lehet az oka, és már nem féltem annyira.

– Mi ebbe születtünk bele, és el sem tudom képzelni, milyen lehet ez egy külsősnek. Biztosan félelmetes. Hiszen egy ember, de mégis olyan különböző személyek élnek benne.

– Mesélsz erről egy kicsit? Akkor következőleg már tudni fogom, hogy éppen hogyan szóljak hozzá.

Hyuk meglepetten pislogott felém.

– Legközelebb? Lesz legközelebb? – kérdezte óvatosan.

– Ha csak te nem akarod másképp – mondtam. Nem akartam rá erőltetni magam, de ez engem igazán nem zavart. Az anyukája beteg volt, nem tehetett arról, hogy néha nem önmaga, és ez semmit nem von le Hyuk értékeiből. Sőt, nagyon becsülendő, hogy ilyen erős. Nem mindenki tudná olyan nyugodtan venni ezeket az akadályokat, mint ő. Ott volt például Hongbin…

Hyuk kiitta a sörének nagy részét, mire megszólalt, és amíg beszélt, az arcom helyett a kezét figyelte. Az ujjai a karkötőjével játszottak, a fonott darab vége már teljesen szétbomlott, és több helyen bekoszolódott, de Hyuknak fontos lehetett, mert még mindig hordta.

– Anya egy gyárban dolgozott, ahol ruhákat címkéztek át. A darabok Európából kerültek át hozzánk, és csak nagyon sokára derült ki, hogy sugárzóak. Többen megbetegedtek a dolgozók közül. Volt, aki megvakult, és a legtöbbjüknek bőrproblémái alakultak ki, de anya nagyon különlegesen sérült meg. Ő töltött legtöbb időt a központi raktárban, így nagyobb adagban kapta a káros hatásokat.

– És nem pereskedtetek? Gondolom, anyukád kezelése nem volt két won.

– Apa egy menő cégnél dolgozott, és nem akarta, hogy megtudja a környezete, hogy a felesége mentális betegséggel küzd. Még én is emlékszem rá gyerekkoromból, hogy anya csak nagyon ritkán volt furcsa, aztán az állapota romlani kezdett, és apa meglépett. Egy ideig a nagyanyánknál laktunk, de Hongbin nem jött ki jól vele. Ez jogilag elég furcsa, de papíron most is vele élünk itt. Az más kérdés, hogy a valóságban Hongbin a családfő, aki ellátja az anyánkat, és gondoskodik róla, hogy legyen mit enni és felvenni. A nagyi állja az anyagiakat, és ünnepekkor még ajándékot is küld, de ennyi.

Ez így elég durva volt. Már az is nehéz lehetett, hogy együtt éljenek egy személyiségzavaros rokonnal, de hogy ezt teljesen egyedül, felnőtt segítsége nélkül vigyék végig, az igazán döbbenetes volt. Hyuk mondandója sok mindent megmagyarázott Hongbin viselkedéséből, és kezdtem egészen más fényben látni azt a fiút. Hihetetlen erőről tett tanúbizonyságot azzal, hogy képes volt nevelni nem csak az öccsét, de valamilyen szinten magát is. Kételkedtem benne, hogy az anyuka erre képes lehetett, és ha a nagyi ennyire nem törődik velük, a múltban sem lehetett másképp.

– És sok személyisége van anyukádnak?

– Három, de mindegyik teljesen más. Ott van anya, aki kedves és aranyos. Szeret sütni, és gondozni a kertet, vele találkoztál, amikor kölcsönadta a biciklit. Egyébként Hwayeon a keresztneve. Szép, igaz? – Hyukon látszott, hogy nagyon szereti az anyukáját, de azt hiszem, ez minden fiúval így volt. És, hát, a lányokkal is, még ha néha nem is látszott.

– Igen, tényleg szép. Milyen kínai írásjelekből áll?

– A szépség és a jólét. Ez mindaddig meg is adatott neki, amíg meg nem betegedett. Bár szerintem még most is szép, de ha megnézed a régi fényképeket, igazán érhető, hogy apám beleszeretett.

Igazán aranyos volt Hyuk, ahogy az anyukájáról beszélt. Összefűzte a lábait, és lóbálni kezdte, mint egy kisfiú, a szája szélén halovány mosoly játszott. Igaz, hogy alig lehetett kiszúrni, de az azonnal szembeöltött, amikor eltűnt onnan.

– A második, Kyungjea. Róla nem tudok sokat, ritkán találkozom vele. Nagyon szigorú, olyan parancsnok féle. Szűkszavú, úgyhogy semmit nem árult el magáról. Hongbin talán jobban ismeri, de nem ajánlom, hogy ilyenekről beszélj vele. Már attól is a plafonon lesz, hogy megtudtad.

– És a harmadik? Ő az, aki nevetett, igaz? Elég ijesztő volt.

– Mandy... – már abban benne volt minden, ahogy kiejtette ezt a nevet Hyuk a száján. – Ő a legrosszabb. Egy angol bárénekes, aki régen elvesztette a motivációját, ezért folyton bajt kever. Iszik és drogozik, ráadásul szereti a fiatal fiúkat.

Amikor leesett, hogy Hyuk mit mondott az imént, hatalmasra nyílt szemekkel néztem rá, mire azonnal tiltakozni kezdett.

– Nem, nem úgy! Minden szemilyiség tudja, hogy anya gyerekei vagyunk. Tudod, ezt egy kicsit bonyolult elmagyarázni. Ez most biztosan sok neked.

Tényleg sok volt. Felfogni ennyi új információt is megterhelő, de belegondolni abba, milyen lehet együtt élni egy ilyen személlyel, még kínzóbb. Így már teljesen megértettem, hogy miért kell mindig otthon maradnia az egyik Han testvérnek. Lehet, hogy reggel még úgy hagyja otthon Hyuk az anyját, hogy orchideákat gondoz, Hongbin viszont már a borospoharat csavarja ki Mandy kezéből.

Hyuna:

Sosem viseltem jól, ha valaki felébresztett, és ezúttal is le akartam üvölteni a fejét a gonosz látogatónak, de megakadtam a mozdulatban. Hongbin fölém hajolt, és hirtelen hihetetlenül közel került a helyes arca, és ezt fél pillanattal az ébredész után nehéz volt feldolgozni.

Már éppen köszönni akartam, amikor hirtelen megcsókolt. Határozottan nyomta az anyémnek a száját, miközben a tenyerével megtámasztotta a fejem, és se perc alatt a takaróm alatt lett. Nem bántam, amit csinál, élvezettel simultam az erős karjaiba, hiszen már az első nap megtetszett. Nekem nem voltak olyan fenntartásaim a testi kapcsolatokkal, mint a húgomnak. Két érett ember miért ne élvezhetné egymást társaságát? Én tizennyolc voltam, és igazán nem szándékoztam világgá kürtölni, hogy Hongbin még kiskorú. Mit számít az az egy év? Ostobaság.

Amikor lehúztam róla a pólót, és végigsimítottam a hátán, már éreztem, hogy nagyon jó alapanyagokat fogok, így kissé feljebb toltam, hogy jobban lássam. Kidolgozott izmok, fehér bőr, helyes, rózsaszín mellbimbók, és apró, világos szőrszálak a köldöke alatt, mintha nyílként szolgálnának az ágyékához.

– Tetszik, amit látsz? – kérdezte Hongbin büszke mosollyal, majd a fejem fölé fogta a karjaimat, és újra megcsókolt.

Rengeteg szenvedély volt benne, mintha ki lenne éhezve, és már nem tudna gátat szabni az érzéseinek. Ahogy lassan elengedte az egyik kezével a csuklómat, és benyúlt a hálóingem alá, jólesően felnyögtem. Szerettem, ha egy férfi képes így hatni rán. Irányított, de nem uralkodott, élvezetett okozott és kapott egyszerre.

Hongbin minden csókja a fellegekbe repített. A mozdulataiból látszott, hogy nem először csinál ilyet, és az aktus közben is jól teljesített. Folyamatosan tartotta a szemkontaktust, miközben körkörösen mozgatta a csípőjét, és csak akkor kezdett el rendeseket lökni, aikor már könyörögtem. Elsőre sikerült feljuttatnia a csúcsra, de sajnos nem maradt mellettem az orgazmusa után, hamar kiszállt az ágyból. A használt óvszert egy papírzsebkendőbe csavarva a kukába dobta, és áttörölte a leizzadt testét a törölközőmmel. Ahogy néztem a tökéletes testén táncolni a reggeli napsugarakat, újra megkívántam, de Hongbin magamra hagyott. Csak az ottfelejtett pólója utalt arra, hogy visszatér még.

Hongbin:

A reggeli etye-petye jól esett a testemnek, és a másodrangú céljait is beteljesítette, bejuthattam Jihyun szobájába, és piszkálhattam egy kicsit a saját ablakából. Aranyos szobája volt, de látszott rajta, hogy még nem költözött be igazán. Nem mesélt semmiről, nem tükrözte a személyiségét, sehol se láttam egy jellemző színt, vagy kiegészítőt, ami alapján többet tudhatnék róla.

Tisztában voltam vele, hogy Hyukie ki fog akadni, amiért elintéztem neki egy laza késést, de a randi így sokkal érdekesebbé vált. Ha minden olajozottan megy, akkor csak eszméletlenül édesek lesznek, de becsapják magukat. Egy kapcsolat attól válik szilárddá, hogy együtt veszik az akadályokat.

Miután Hyukot felráztam az álmából, és a kikészített ruháira mutattam, végig kellett hallgatnom egy rövidke kioktatást, de ennél csúnyábban is leszidott már. Nagyon jól nézett ki az öcsi ilyen rövidke készülődési idő ellenére is, a haja már este úgy állt, ahogy kell, alapozóra pedig nem volt szüksége.

A napom teljes nyugalomban telt volna, ha anya nem keveri a bajt. Hyuk jól kezelte a nehezét, de miután felszívódott, nekem kellett elsimítani a ráncokat. Nem örültem neki, hogy Jihyun megtudta a családi titkot, de ha tényleg úgy tervezték, hogy komolyan veszik a dolgot, előbb vagy utóbb úgyis rájött volna. Talán jobb így. Ha ezzel a tudással is érdekli az öcsém, akkor belevaló csaj, de ha fél, akkor még visszavonulhat harag nélkül.

– Folyamatosam Jihyunon jár az eszem – vallota be Hyuk az esti vacsikor. – Annyira tetszik nekem, de nem tudom, hogy működne-e.

– Miattam nem kell aggódnod. Lehet, hogy piszkállak néha titeket, de nem fogom tönkretenni a boldogságotokat.

– Jó, de mi van, ha tényleg komolyra fordulnak a dolgok? Ha érettségi után összeköltözunk, vagy összeházasodunk, és esetleg teherbe esik, akkor...?

– Hé-hé-hé! – kaptam ki a villát a kezéből. – Azért ennyire még ne szaladj előre! Ahhoz először meg kell hódítanod, aztán nem árt megtartanod, és gyereknevelés előtt inkább fektesd le!

Hyuk a füle tövéig elvörösödött, pedig nem volt a szexben semmi szégyenkeznivaló, arról nem is beszélve, hogy tökéletesen tisztában voltam vele, hogy fejben mindent tud róla. És bár kissé gátlásos volt, nem féltettem éles helyzetekben sem. Jihyun tökéletes első barátnő lenne, de nekem azért fenntartásaim voltak vele kapcsolatban. Nem akartam, hogy mindent tudjon rólunk, hiszen mégis csak idegen. Még csak pár napja került ide, és... – morfondíroztam, de Hyuk olvasott a gondolataimban.

– Nyugi, Hongbin, én is tudom, hogy még nem tartunk ott, hogy mindent elmondjak neki.

– Vannak olyan dolgok, amiknek örökre titokban kell maradniuk – zártam le a beszélgetést, és bezárkóztam a saját gondolataimba.

Hyuk sosem volt hülyegyerek, de a szerelem könnyen elvehetette az eszét, úgyhogy minden egyes pillanatban résen kellett lennem, nehogy hülyeséget csináljon. Azért költöztünk el, és azért kezdtünk új életet, hogy biztonságban legyünk, és ne kelljen a túlbuzgó idiótáktól rettegnünk. Akármilyen fontos is volt Hyuknak ez a lány, egy dologban biztos voltam: nem fogom engedni, hogy tönkretegyen minket.