HH - 17. fejezet: Kész a leltár

Jihyun:

Hiába írt Hyuk időközönként magáról, hogy jól van, és ne aggódjak, több hónapot kihagytak az ikrek az iskolából. Lemaradtak a kiselőadásokról, és úgy sejtettem, a tehetségkutatón se indulnak már, de leginkább attól tartottam, hogy a tanáraink nem fogják tolerálni a sok hiányzásukat. Leo se tudott semmit, és amíg a legjobb barátja vissza nem tért, egyedül gubbasztott a padban. Mégse maradt egyedül, a fiúk távolléte óta, N, Ken és Leo együtt mentek haza, pedig mindhárom fiú nagyon különbözött egymástól. Ezek mégis mikor lettek jóban? – morfondíroztam, de nem mertem megkérdezni Taekwoont, hiába éltünk együtt. Úgy sejtettem, nem avatna be, és elszámolással sem tartozott.

Amikor Hyuk visszatért, egészen más embernek tűnt. Magabiztosan lépett be az osztályba, fogadta az éljenzést, a nagyon kíváncsiakat kiszolgálta pár morzsával a távollétéről, örültem, hogy jól van. Amikor elment, kínozta a fejfájás, szenvedett a betegségével, és a másik énjével, akivel úgy tűnt, mintha háborút vívnának. Bármit is csináltak az elmúlt időszakban, sikerült megtalálniuk az egyensúlyt.

– Jól nézel ki – simítottam bele Hyuk barna hajába. – Minden oké?

– Jól vagyunk. Viszont szükségem lesz a segítségedre. Irtózatosan le vagyunk maradva.

„És ez kit érdekel?” – ütötte meg Hongbin hangja a fülemet, pedig Hyuk szája nem mozgott. Biztos csak képzelődtem – nyugtattam magam, és átadtam a páromnak a füzeteket.

– Lemásoltam őket.

– Szuper vagy – lelkesedett Hyuk aranyosan, és puszit nyomott az arcomra. – Tudtam, hogy rád számíthatok.

A nap legrizikósabb pontja mindenképpen a duplaóra Shimmel, aki nagyon kiegyensúlyozottnak és szinte boldognak tűnt, hogy az ikrek problémásabb tagja nem vesz részt az óráját, és mind féltünk tőle, mi lesz, ha beleköpnek a levesébe. Az, hogy Hyuk jött első nap, megalapozta a békés indulást, de Shimnél sose lehetett tudni, mikor veszi elő a kegyetlen oldalát.

Shim a tőle megszokott lendülettel érkezett meg, odaköszönt nekünk, majd leültette az osztályt. A névsorolvasásánál kapásból kihagyta volna Hyukot, aki hamar jelezte a hiányosságot, és mélyen meghajolt a tanár úr felé.

– Visszatért az iskolába az osztály egyik legjobbja. Kár, hogy a bátyádat nem tudtad ott hagyni, ahol jártál…

– Mindent megteszünk, hogy pótoljuk a lemaradást, tanár úr.

– Sok lesz. Lemaradtatok a legjobb olvasmányokról. Remélem, nem fog belefájdulni a kezetek a beadandókba. Péntekre kérem őket. Óra után elmondom, mi a követelmény.

Kegyetlenség volt ilyen kevés időt adni, ennyi tananyag bepótlására, de Hyuk nyugodt maradt, nem esett kétségbe, kinéztem belőle, hogy képes kiolvasni az összes kötelezőt, és az órai jegyzeteket a határidőig. A kérdés csak az volt, Hongbin hagyja-e.

Érdekelt, hová tűntek, amikor megtudtam, hogy az anyjuk meghalt, attól féltem, talán velük is szörnyűség történt. A nagymama, aki az eset óta a házban élt, Hongbin mogorvaságát idézte, nem akart velem beszélni, szinte elkergetett, amikor becsöngettem, és semmilyen információval nem szolgált. Ha Hyuk nem írt volna nekem, biztosan beleőrültem volna az idegességbe.

Alig vártam, hogy véget érjen az aznapi tanítás, kettesben akartam lenni a párommal, és kifaggatni, mi történt vele, és hogy érzi magát. Hyuk nem visszakozott, amikor megkértem, mondjon el mindent, de ahelyett, hogy átjött volna, az erdőbe kísért. Ahogy haladtam mögötte, egy pillanatra elfogott a félelem, mi van, ha Hongbin sétál előttem, csak Hyuknak álcázza magát, de mit árthatott volna nekem ő? Illetve inkább, miért ártott volna? Hiszen az öccse kedvese voltam, és semmi rosszat nem tettem, falaztam nekik, amíg tudtam, másoltam a füzeteket, és a nagyanyjukat se háborgattam annyiszor. Bár igaz, hogy Hongbin esetén az ész érvek általában hatástalan fegyverek.

– Seoulban voltunk egy orvosnál, aki segített nekünk összehangolni az érdekeinket.

– És mi a helyzet Dr. Immel? Égre-földre keresett titeket, az első pár hétben minden nap megfordult az iskolában.

– Inkább felfordulhatna már! – morogta Hongbin, ezúttal tisztán hallottam a hangját az egyik fatörzs felől.

Hatalmasat sikítottam, amikor megláttam a fekete haját, a sötét, ragadozó tekintetét, és megéreztem a jellegzetes, édeskés illatát az orromban. Féltem tőle, hogy teljesen megbolondultam.  Hiszen Hyuk és Hongbin nem lehet egyszerre egy helyen.

– H-Hogy lehet ott Hongbin, amikor te ott vagy? – mutattam hol az egyik, hol a másik fiúra. Hongbin makacsul nem akart eltűnni.

– Ez is egy trükk, amit megtanultunk. Hongbin… Hongbin képes rá, hogy… látassa magát.

Ez felfoghatatlan volt, szinte már rémisztő. Mi másra lehetett még képes? Ez egyszerűen túlment minden felfogható határon, le kellett ülnöm kicsit, hogy feldolgozhassam.

Ha jobban átgondoltam, ez jól jött nekünk, ugyanis – bár ezt sosem vallottam be Hyuknak – én rettegtem tőle, hogy egyszer, amikor megcsókolom a páromat, átalakul Hongbinná, és ellopja a csókom. Így jelen lehetett úgy is, hogy nem bitorolja el Hyuk testét, és ha pár napra nélkülöznöm kellett is a lovagomat, azt hiszem, ennyit kibírtam.

Hyuk sok mindent mesélt az orvosról, magáról a kezelésről kevesebbet, de nem faggattam, tiszteletben tartottam, hogy ez az ő titkuk. Hongbin közben felszívódott, biztosan fárasztó lehetett neki ez a trükk. Abban sosem lehettem biztos, hogy abból mennyit hall, amennyit Hyukkal beszélek, de bíztam a fiatalabban annyira, hogy képes legyen kizárni őt.

Rengeteget gondolkodtam rajta, hogyan lehet fenntartani egy ilyen kapcsolatot, de mindenképpen szükségünk volt Hongbin empátiájára. Egyedül attól tartottam, mi lesz akkor, ha ő esik szerelembe valakivel. Nem akartam Hyuk testét senkinek átadni, még egy rövid időre sem.

Hongbin:

Amint beléptem az iskolába, azonnal összegyűjtöttem a csapatot egy megbeszélésre. Biztosabb lett volna ABC-nél megbeszélni a dolgokat, de nem akartam addig várni, véghez kellett vinnem a célomat és legyőzni Dr. Imet. Először azt kellett megtudnom, mit művelt az az alak, amíg távol jártam, nem hittem, hogy csak úgy visszahúzódott volna a rendelőjébe.

– Sokat járkált ide a dili doki, és rólad kérdezősködött, hogy mit tudunk rólad, és mikor jössz vissza – erősítette meg Ken a feltételezésemet.

– Többször járt az igazgatónál, és egyszer az egész tanári kar összeült, pedig nem volt megbeszélésük – egészítette ki Hakyeon.

– Nálatok is járt, beszélt nagyanyáddal, de az ábrázatából ítélve nem járt sikerrel.

Még nem jártunk Hyukkal otthon, és ennek egyik legégetőbb oka a nagymamánk volt, akiről fogalmunk se volt, hogy fog viszonyulni hozzánk. Régen levegőnek nézett minket, nem foglalkozott velünk, de anya halála után visszatért, és rajta kívül nem igen maradt rokonunk, aki törődhetne velünk. Nagyon reméltem, hogy legalább vele nem kell majd küzdenem, nyugodtan pihenhetek otthon. Minden erőmre szükségem volt, hogy elüldözzem Imet az öcsémtől, és mielőtt a rendőrség érte jönne, és az orvosi kamara széttépné a kamu diplomáját, egy életre megemlegesse, hogy belém kötött.

Ahhoz, hogy a tervem jól sikerüljön, szükségem volt a csapat segítségére. Tudtam, hol akarok leszámolni vele, ugyanott, ahol annak idején Dr. Gamot haragomban megütöttem. Jelképes helye lesz a bennem tomboló vihar végső lecsendesítésének.

– Mindenki megértette, mi a feladata? – kérdeztem, és olyat tettem, amit ritkán szoktam. – Köszönöm, hogy segítetek. Hálás vagyok.

A kezelés alatt megértettem, hogy beismerni azt, hogy együtt erősebbek vagyunk, nem szégyen, hanem erény, mert tudunk alkalmazkodni, és képesek vagyunk leadni a saját egónkból. Szerettem volna, ha a csapat is érzi, hogy számomra milyen fontos és különleges az, hogy őket beavattam a titkomba és rájuk bíztam annak sikerességét.

Leóval még maradtunk egy kicsit, Dr. Imről már mindent elmeséltek, de neki még volt egy története, ami elmondásra várt.

– Mi a helyzet Hyunával? – kérdeztem rá, mire Leo azonnal elvörösödött.

– Semmi… – felelte szégyenlősen, és kissé felhúzta a vállait.

– Semmi?!

– Jó, hát alakul… Még nem csókolóztunk, de azt hiszem, Hyunának egyre jobban tetszem.

A Hyuna típusú lányok, akik egyik ágyból másztak a másikra, igazából mindig arra vágytak, hogy egyszer tovább maradjanak egy éjszakánál. Leo egy olyan típusú fiú, aki hűséges és elkötelezett barátja lesz bármilyen nőnek, akit megszeret, és az, hogy különböztek Jihyun nővérével, eléggé izgalmassá válhatott a kalandokat szerető Hyunának. Reméltem, hogy Leo elég tökös lesz ahhoz, hogy kihasználja a megfelelő alkalmat, és végleg magába bolondítsa a kiszemeltjét.

– Sok sikert, haver – pacsiztam le vele, és nagy levegőt véve hazamentem, hogy hosszú kihagyást követően először találkozzak a nagyanyámmal.

Az egész világot okoltam azért, amiért anya állapota romlott, az apánk elhagyott, a nagyszüleink elfordultak tőlünk, és el kellett költöznünk a nagyvárosból. Mintha minden, ami körülvett volna, szándékosan az akaratom ellenére történt volna. Mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem, így hát haragudtam minden egyes emberi lényre, aki boldogabb lehet nálam. A nagyanyám sokat hibázott, de a temetést követően a házban maradt, vagy beszélni akart velünk, vagy úgy gondolta, ideje vigyáznia ránk, kíváncsi voltam, mi a maradásának valódi oka.

Megálltam egy pillanatra az ajtó előtt, és elképzeltem, milyen lenne, ha anya még élne. Igazából, bármelyik személyiségével – talán az utolsót leszámítva – szívesen találkoztam volna, mert az azt jelentené, hogy él. Szerettem volna megsemmisíteni a szobáját, hogy ne emlékeztessen arra a napra, amikor rátaláltam. Szerettem volna érezni a sütemény illatát, a frissen locsolt virágföld szúrós szagát, anya hajában az üde sampont.

A házban már nem ugyanazok a szagok fogadtak, kiszellőztettek, kifestettek, mintha egy teljesen új otthonba léptem volna be. A nagymama kicserélte a törött bútorokat, elhúzta a függönyöket, egészen más színben láttam a házunkat. Talán nem is baj, hogy megváltozott.

– Hyuk? – lépett ki a nagyi a konyhából, és amikor meglátta, hogy csak én vagyok az, összefűzte az ujjai maga előtt. – Hongbin… Hát megjöttél.

– Meg – foglaltam össze a tényeket, és végigfuttattam a tekintetemet a konyhán. Az maradt a legugyanolyanabb. – Látom, kitakarítottál.

– Igen, szükséges volt. Féltem, hogy megharagszotok, de… Néha el kell engedni dolgokat.

Ha azt gondolta, hogy csak úgy elengedem neki, hogy nem volt mellettünk a nehéz időszakunkban, nagyot tévedett. Vannak olyan bűnök, amiket el lehet intézni egy bocsánatkéréssel, és vannak olyanok, amikhez sok idő, és sok empátia kell. Senki sem várhatott tőlem ekkora változást!

– Sajnálom, Hongbin. Ostorozom magam minden nap, hogy nem álltam mellétek. Ha itt vagyok, talán tudok valahogy segíteni. Én csak… nagyon féltem. Féltem látni, hogy a lányom néha nem is a lányom, hanem valaki más, egy idegen. Szörnyű érzés volt. Tudom, hogy önző voltam.

Nem mondtam semmit, csak behajoltam a hűtőbe, hogy kivegyem az ásványvizes üveget. Amikor egy műkörmös kéz a vállamhoz ért, egy pillanatra eszembe jutott Mandy, aztán emlékeztettem magam, hogy ő is anyával halt. Csak a nagyanyám próbált rábírni, hogy forduljak felé, de én a víz kitöltésére koncentráltam.

– Beszélhetek… Beszélhetek majd Hyukkal is?

– Holnap. Ma az én napom van.

– Értem. Szóval napok vannak. Megjegyzem.

Ami nekünk természetes, az a nagyanyámnak teljesen új, bele kellett rázódnia az életvitelünkbe, ha tényleg maradni akart.

Szerencsére a szobánkban semmi sem változott, a ruháink ott lógtak, ahol hagytuk őket, rajtuk Hyuk cetlijeivel, amivel számomra akarta jelezni, melyik az ő ruhája, nehogy felvegyem. A stílusunk különbözött, nem kellett attól tartania, hogy kellenek a béna göncei, ha régen kölcsön is vettem őket, csak azért tettem, hogy bosszantsam. Már egyek voltunk, nem kellettek különbségtételek. Osztozunk a testünkön, hát osztozzunk a cuccainkon is!

Indulás előtt ellenőriztem magam a tükörben, a hajam fekete színe természetesnek hatott, az orrom, a szám, a vonásaim, mind az enyémek voltak, utánozhatatlan és egyedi. Minden apró részletet megfigyeltem magamon, és hiába kutattam, csak egyetlen dolog változott meg bennem, a tekintetem. Már nem lángolt benne az a harag, ami korábban, megnyugodtam, elfogadtam a sorsomat. Mégis, még egyszer, utoljára meg kellett mutatnom Dr. Imnek a legrosszabb énemet. Akkor végre elengedhettem a múltat.

Az orvos bedőlt a csalinak, nem bírta ki, hogy ne jöjjön el arra a helyre, amit Hakyeon megsúgott neki. Hihető, hogy az osztályelnök nem bírva a felelősségből fakadó bűntudattal, végül beszél a jó és segíteni próbáló orvossal. Közben Ken megszerez minden kompromittáló adatot a dokiról, hogyan kezeli a betegeit, milyen gyógyszereket ír fel, és milyen nyilvántartásokat vezet róluk. Leo dolga nem volt más, mint feltartóztatni az asszisztenst, aki már múltkor is bedőlt a sármjának.

– Doktor úr, úgy örülök, hogy látom – gúnyolódtam, és nekidőltem az egyik fatörzsnek. – Úgy hallottam, égre-földre keresett.

– Mit tettél az öcséddel? – támadt azonnal nekem a szavaival, de megmozdulni nem mert.

– Kikapcsoltam egy időre. Így minden sokkal tisztább és viccesebb – mosolyodtam el, és mélyen az orvos szemébe néztem. – Itt vagyok. A kérdés csak az, hogy biztos-e ebben.

Dr. Im nagyot ugrott, amikor egy másik Hongbin is megjelent a fák között. Hol rám, hol a kivetülésre pillantott, talán azon merengve, megbolondult-e. A játék azonban még csak most kezdődött.

– Melyik az igazi Hongbin, doktor úr? – kérdeztem, és egyre jelentettem meg az alakokat. – Ez? Vagy talán ez? Esetleg ez? – vettük körbe, és csökkentettük a szabad mozgásterét. – Vagy az, amelyik a torkát szorítja?

Im fuldokolni kezdett, de nem esett össze, megtartottam a súlyát, és egészen közel hajoltam hozzá. Azt akartam, hogy elvesszen a tekintetemben, ne lásson semmit, csak azt a mérhetetlen gyűlöletet és haragot, amit iránta éreztem.

– Ez csak illúzió. Csak képzelődöm – nyökögte.

– Ha elfogy a levegője, meglátjuk, hogy illúzió-e – vigyorogtam rá. – Maga kihasználta az öcsém jóhiszeműségét, veszélyes, és rossz gyógyszereket adott neki, félrekezelte, és ki tudja még hány beteggel tett így! Orvos! Kétségbeesett beteget várják magától azt, hogy segítsen, és nem tesz mást, csak rombol! Tönkretesz mindent! – üvöltöttem vele teljes hangerővel, majd hirtelen csendesedtem le, síri hangon szólalva meg: – Most én teszem tönkre magát.

Hallottam a fejemben anyám sikolyait, a szenvedését, a könyörgését, hogy valaki segítsen rajta, láttam a rettegést a szemében, a félelmet a remegő tagjaiban. Hányszor kívánhatta azt, hogy inkább halna meg, minthogy szenvedni lássuk őt! Hányszor reménykedhetett, hogy csoda történik, és a hangok elhalnak a fejében. Hányszor tehette bele minden bizalmát egy álnok köpenyesbe, aki túlságosan egoista volt ahhoz, hogy beismerje, ez az eset túlnő a képességein. Egyetlen orvosban bíztam csak az egész világon, Dr. Bamban, neki kellett volna kezelnie anyát, de mind Dr. Gam, mind az a mocsadék Dr. Im elzárta a lehetőséget az anyámtól. Ők akarták learatni a babérokat, ők akartak az orvosai lenni egy ilyen érdekes esetnek, maguknak akarták a dicsőséget, miközben anyám szépen lassan elveszett a hangok és árnyak között.

Dr. Im a földre esett, úgy vonaglott ott, és kaparta a körmével a kemény talajt, mintha inkább alá ásná magát, csak hogy ne kelljen látnia engem. Sokkos állapotban volt, talán a tudata is összeomlott, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy ugyanazt élje át, mint az anyám, hogy minden egyes percben attól kelljen rettegnie, mikor kezdődik el az őrület.

– Vége van – súgtam az orvos fülébe.

Vége volt. Megcsináltam. Vége van. Végre megkönnyebbülhettem, évek elfojtott haragja, kétségbeesése, tehetetlensége szakadt ki belőlem, már nem éreztem semmit, csak megnyugvást. Ideje volt átadni Hyuknak a helyemet.

„Kész a leltár.

Éltem - és ebbe más is belehalt már.”

Legyél jó, Hyuk, és találd meg a boldogságodat!