HH - 13. fejezet: Ki az erősebb?

Jihyun:

A hétvégém teljes depresszióban telt, próbáltam eldönteni, mit tegyek Hyukkal, szakítsak vele, és töröljem ki a szívemből örökre, vagy üljünk le, és próbáljuk megbeszélni a történeteket. A második logikusan hangzott, hiszen nem tűnt erőszakos típusnak, és biztosan lenne magyarázata az ütésre, mégsem volt bátorságom átkopogni.

Hétfő reggel aztán gyomorgörccsel mentem iskolába, áldva az eget, amiért japánnal kezdtünk. N-ből akartam erőt meríteni, jó hírekre számítottam, kidolgozott tervre, amivel kicsináljuk Shimet, és megmentjük Hongbint a teljes idegösszeroppanástól, de N úgy nézett ki, mint aki a hétvégén szellemkastélyban járt. Sápadtan meredt maga elé, és alig reagált arra, amit mondtam neki. Egész órán szét volt esve, és amikor átadta a radírját, és a kardigánja kissé felcsúszott a karján, megláttam a zúzódásokat a csuklóján. Nem akartam rákérdezni, hogy esetleg megverték-e, mert pontosan tudtam, hogy ez milyen fájdalmas téma, és csak az említésétől is rázni kezdi az embert a hideg, de valahogy éreztetni szerettem volna vele, hogy rám számíthat.

– N, minden oké? – fordultam felé, elkerülve a testi érintkezést.

– Persze, csak kicsit sok a gondom – szabadkozott. Így, közelebbről nézve a szeme alatt sötét karikák égtek, és a szemgolyója bevörösödött, mint aki egész hétvégén egy percet sem aludt.

– Ha kell segítség az osztályelnökségben, akkor szívesen segítek – mondtam. Nem szerettem az ilyen bizottságokat, és nem is éreztem alkalmasnak magam arra, hogy másokért kiálljak, de szívesen elvállaltam kis feladatokat, hogy levegyek egy kis terhet N válláról.

– Ahhoz varázslónak kellene lenned – húzta sótlan mosolyra a száját N, és összepakolta a cuccait. – Gyere, tesi lesz. Ne késsünk el! Még át is kell öltözni.

Mindig idegesített a buta libák fecsegése, de most különösen zavart, ahogy a semmiről csacsogtak, és minden apróságnak hatalmas feneket kerítettek.

– Szerinted érdekel bárkit is, hogy mivel kened a hajad? – csattantam fel, amikor Soojung affektálása már elviselhetetlenné vált.

– De nagy szád lett, új lány! Mire vagy ilyen bátor? Azért, mert Hyuk a pasid, még nem leszel népszerűbb. A hernyó akkor is hernyó marad, ha menő a csávója.

– A levágott virág akkor is elszárad, ha ide-oda forgolódik – vágtam vissza egy másik metaforával. – Tudom, hogy szar érzés, amiért semmibe vesznek a fiúk, de ez van. El kellene gondolkodnod rajta, hogy vajon miért.

– Engem nem vesznek semmibe! – hajította a földre a fejpántját Soojung dühösen. Bár felpattant, nem hittem, hogy van mersze nekem esni.

– Igazad van. Tényleg nem. Téged csak annyiba vesznek, amennyit érsz. Egy éjszakába.

 A testneveléstanár érkezése akadályozta meg, hogy egymás hajának essünk, de az órán érződött a feszültség, és ahol tudtuk, akadályoztuk a másikat. A fiúknak is feltűnt, hogy a felállított csapatok mellett mi egy teljesen más háborút vívunk, és nem is szóltak bele túlzottan. Csípés, lökés, hajhúzás, beszólások, volt ott minden, fegyver nélkül gyilkoltuk egymást.

Amikor a tanár kiállított, és már csak padról figyelhettem a többieket, feltűnt, hogy N-en sokkal több sérülés van, mint japánon láttam. A fekete torna short és a fehér rövid ujjú póló láttatni engedte a végtagjait. A térdén lehorzsolódott a bőr, a bokája kissé be volt dagadva, és az alkarján tövisnyomok látszódtak. Abban biztos voltam, hogy az erdőben járt, de hogy vajon mi elől kellett menekülnie ahhoz, hogy utána így nézzen ki, abba bele sem mertem gondolni.

– Hongbin, szerinted mi történt N-nel? – kérdeztem a másik padra kényszerültet. Hongbin át sem öltözött, a tanárnak azt mondta, migrénes fejfájása van, és egyébként pontosan úgy is nézett ki, mint akinek perceken belül felrobban az agya.

– Hongbint most hagyd békén! Hongbin nem beszélget senkivel! – jelentette ki mogorván, és a kezét a fülére szorította, mintha zavarnák a hangok.

Mindenki szenvedett. Még Ken se sziporkázott, csinálta, amit rábíztak, és ez a poshadt, ragadós hangulat egész nap elkísérte az osztályt. Kémián és rajzon a padon fekve számoltuk a másodperceket, és az irodalom közeledte se villanyozta fel a társaságot. Félve pillantottam Hongbin felé, aki egy ideje már nem találkozott Shimmel. A veszekedésük óta vagy Hyuk jött iskolába irodalmas napokon, vagy egyszerűen ellógta őket, és most mindenki attól tartott, hogy újabb tárgyak repülnek majd át a termen.

Shimet persze nem zavarta, ha Hongbin elintézi magának, hogy kirúgassák, és extrán szívatta. Hongbin már az első szurkálás után kijelentette, hogy nem érzi jól magát, úgyhogy inkább ne vegyenek tudomást egymásról, de Shimet ez csak még inkább arra ösztökélte, hogy szemétkedjen.

– Han úr biztosan el tudja mondani nekünk, hogy mire gondolt a költő. Hasonlóan megbomlott elme.

Minden osztályban voltak olyan pillanatok, amikor megfagyott a levegőt, és még pisszenni sem mert senki. Az az apró mozgás, ami történt, csak Shim asztalánál zajlott, a tanár az egyik kezéből áttette a tollat a másikba, és arra várt, hogy Hongbin vagy kiröhögje, vagy ráborítsa az asztalt.

– Nos, Han úr? Várjuk a válaszát! Nem megy? Egyes szeretne kapni? Vagy adjam Hyuk úrnak? Az múltkor is motiválta.

– Han úr mindjárt beleveri a fejed a padba, te köcsög – morogta Hongbin, de olyan halkan, hogy még abban is kételkedtem, hogy én jól hallottam-e. A köcsög rész biztos volt.

– Hogy mondja? – provokálta tovább a tanár. – Nem hallom rendesen. Nyissa ki a száját!

Azzal egy időben, ahogy Hongbin rácsapott az asztalra, Leo keze kinyúlt, és szinte a padhoz szegezte a barátját, N pedig olyan dühösen pattant fel, hogy csak Ken kinyújtott lába akadályozta meg a székét abban, hogy felboruljon.

– Tanár úr, ez már több a soknál! – kezdte indulatosan az osztályelnök. Annyira dühös volt, hogy remegett a hangja, de a testtartása feszes és határozott maradt. – Felszólítom, hogy ezt azonnal fejezze be! A viselkedése elfogadhatatlan, sérti a diákok jogait, és teljességgel etikátlan. Legutóbb figyelmeztettem, hogy… – lovalta bele magát egyre jobban N, de Shim egy erényes mozdulattal leintette. Sokkal erősebb hangja volt N-nél, az osztályelnök alulmaradt mellette.

– Ez itt az én órám, és nem érdekel, hogy milyen nevetséges státuszt adtak neked az iskola bohócvezetőségéből, most azonnal elhallgatsz! Vagy felelni szeretnél? Csodásan mutatna az ötöseid mellett egy egyes. A szüleid el lennének ragadtatva a teljesítményedtől.

– Hú, bazd meg, én ez nem bírom – pattant fel Hongbin is, és kirántotta a karját a barátja szorításából.

Mindenki arra számított, hogy üvöltözni, meg erőszakoskodni fog, de csak összepakolta a cuccát, és még a székét is visszatolta. Már-már azt hihettünk, hogy ennyi volt az egész, Hongbin távozásával majd minden visszatér a rendes kerékvágásba, de még a tábla széléig sem jutott, amikor Shim megállította.

– Hiányozni is csak egy ideig lehet, Han úr. Ki fogják csapni, ha nem jár be, legyenek bármilyen elnézőek is a sajnálói.

– Ki mondta, hogy kihagyom az órát? – fordult meg Hongbin, hűvös, de elégedett mosollyal. – Ne aggódjon, tanár úr, azonnal visszajövök, csak lehívom az igazgatót!

– Mégis minek? – csattant fel Shim. Megremegett alatta a léc.

– Ő lesz a döntőbíró. Mi elmondjuk, hogy mi a gondjuk magával, Maga elmondhatja, hogy miért igazságtalan, gerinctelen és… hogy is mondta N? Etikátlan?! Meglátjuk, hogy ki győz.

– Nem akarod te, hogy elmondjam az osztálytársaid előtt, hogy mi a bajom veled!

– Fogadunk? – kérdezett vissza gúnyosan Hongbin, és elhagyta a termet.

Senki sem tudta, hogy blöfföl-e, de nem mertük megkockáztatni, hogy az igazgató érkezése meglepetésként érjen minket, és mindenki zizegni kezdett. Előkerültek az eddig hiányzó szöveggyűjtemények, Ravi sebesen összeszedte az eldobált papírgalacsinokat, Ken lekörmölte a táblára firkantott neveket. Shimmel nem is törődtünk, mintha egy antik váza lenne a sarokban, ami nagyon csúnya, és jó lenne már megszabadulni tőle.

Hongbin tartotta magát ahhoz, amit mondott, az igazgatóval tért vissza, de a nyilvános szembesítés helyett csak zárkörű megbeszélés lett a dologból, amin az osztályból Hongbin és N vett egyedül részt. Amíg ők a szomszédos teremben tárgyaltak, mi megpróbáltunk rájönni, hogy miről folyhat a diskurzus.

 – Hongbin tutira elmondja, hogy mikkel szívatta az öreg. Nem az a fajta, aki elhallgatná – vélekedett Ravi.

– Engem azért érdekelne, hogy miről beszélnek – rágta a tolla hegyét Ken. – Mi volt az a duma, hogy „Nem akarod te, hogy az osztálytársaid előtt mondjam el a problémámat?”. Van valami, amiről nem tudunk?

Megpróbáltam nem túl átlátszónak tűnni, de a két fiú szeme a lelkembe látott, és levágták, hogy tudok valamit. Rágták a fülem, hogy mondjam el, de kitartottam, és egy szó sem hagyta el a számat.

– Fiúk, mindenkinek vannak titkai. Gondolhatjátok, hogy nem fogom elmondani.

– Akkor megkérdezem Hyukot – rántotta meg a vállát Ken sértetten, de a következő pillanatban már vigyorgott. Nem az a típus volt, aki sokáig haragudna az emberre.

Hongbin nem jött vissza, de N felmutatott hüvelykujjal lépett a terembe, és miután az igazgató helyet foglalt Leo mellett, Shim se mert tovább pattogni. Olyan pöpec irodalom és magyar óránk volt, hogy azt akár még élvezni is lehetett volna, ha nem azon kattog mindenki, hová tűnt Hongbin. Voltak, akik azt mondták, hogy bár Shimet megregulázták, Hongbinnak el kell hagynia a sulit, voltak, akik csak ideiglenes felfüggesztésről beszéltek, Ken azt hangoztatta, hogy ez mind faszság, és Hongbinnak csak fáj a feje, és ezért hazament. N, legnagyobb meglepetésemre, meg sem próbált rendet tenni, sőt, szünetben kiment a teremből, mintha ez már nem is az ő osztálya lenne.

Hazafelé, rákérdeztem a dologra Leónál.

– Van bármi köze Hongbinnak N serüléseihez? N olyan fura volt egész nap.

– Ha valakin kék-lila foltot látsz, akkor az már biztosan Hongbin keze nyoma? – horkant fel Leo. Régen nem láttam ilyen tüskés formájában, talán csak az első pár napban beszélt így velem, azóta jó barátok voltunk.

– Sajnálom. Igazad van. Előítéletes voltam – vallottam be. Nem is tudom, miért viselkedtem így Hongbinnal, amikor éppen aznap bizonyította be, hogy felnőttesen is tudja intézni a nézeteltéréseit.

– Hongbinnak most nagyon nehéz. Összevesztek Hyukkal, és ez nagyon rosszul érinti.

Ha ez igaz volt, akkor Hyuk is szenvedett. Köztünk mosolyszünet volt, az anyja beteg, a testvérével éppen haragudtak egymásra. Nem volt senkije, aki támogathatná.

Kellett tennem pár kört, mire rávettem magam, hogy bekopogjak a szomszédba, de amikor már a verandán álltam, akkor se voltam teljesen biztos benne, hogy jól döntöttem. Féltem egy kicsit Hyuktól. Nem attól, hogy újra megüt, inkább attól, hogy már nem fogom úgy látni őt, mint korábban. Azt se tudtam, milyen az igazi Hyuk.

– Hyukhoz, igaz? – nyitott ajtót fáradtan Hongbin, és miután bólintottam, rám csukta az ajtót.

Nem tudtam mit kezdeni ezzel. Várjak? Menjek el? Hongbin nem akarja, hogy lássam Hyukot, vagy őt nem érdeklem már? Tényleg így akarja lezárni? Semmi magyarázat, semmi bocsánat, csak menjek Isten hírével, és kész? – zakatoltak a kérdések a fejemben, amikor egyszer csak kitárult az ajtó, és mielőtt még felocsúdhattam volna, már Hyuk karjai öleltek szorosan.

– Annyira sajnálom. Annyira, de annyira sajnálom – motyogta, és egész testében remegett.

Bennem is dúlt a feszültség, mégis reflexből vigasztalni kezdtem, először az ő fájdalmát akartam enyhíteni, hátha attól én is jobban érzem majd magam.

Nem mentünk be a házba, nem is akartam volna újra összefutni a félelmetes anyósommal, aki olyan rossz dolgokat jövendölt meg nekem, így csak a verandán maradtunk. Hyuk szorosan mellém ült le a hintaszékben, és úgy markolta a kezem, mintha attól félne, ha nem tart elég szorosan, semmivé válok.

– Tudom, hogy ez nem mentség arra, amit tettem, de… Jihyun…én… – kezdte Hyuk, de borzasztó nehezére esett a beszéd. Mintha minden szóért meg kellett volna küzdenie, izzadt, és remegett az alsóajka. – Én… beteg vagyok.

– Milyen beteg?

Hyuk hirtelen görnyedt össze mellettem, a kezét kikapta a sajátomból, és a homlokához szorította. Pontosan úgy nézett ki, mint Hongbin egész nap, szörnyű volt nézni, ahogy szenved.

– Hyuk? Minden rendben? Hogy segítsek?

– Van bent… Van bent a szobámban… az éjjeliszekrény felső… felső fiókjában gyógyszer. Hozd le, és add be akkor is… akkor is, ha ellenkezem! – nyökögte.

Azonnal teljesítettem a kérését, berontottam a házba, felrohantam az emeletre, de a szobájába csak nagy nehezen jutottam be. Mintha beragadt volna az ajtó, a kilincset le tudtam nyomni, és néha az ajtót is sikerült beljebb tolni, de volt, hogy megakadt. Egy pár pillanatig azt hittem, Hongbin van bent, és ő feszül neki az ajtónak, de akkor meg se tudtam volna mozdítani a súlyos falapot, úgyhogy csak keret okozhatta a fennakadást.

Hyuk éjjeli szekrényében azonnal ráakadtam a gyógyszerre, és majdnem leestem a lépcsőn, annyira siettem hozzá. A konyhában engedtem egy pohárnyi vizet, aztán, ahogy Hyuk kérte, leerőltettem a torkán az orvosságot. Nem volt egyszerű dolgom, mert folyton ellenállt, és kábé az egész pólója tiszta víz lett, mire végre sikerrel jártam, de ahogy a gyógyszer oldódott a szervezetében, úgy csökkent a kín az arcán.

– Hyuk… ez a fejfájás nagyon durva. Nem kellene orvoshoz menned?

– Járok orvoshoz. Nemsokára jobban leszek – szorította meg bíztatóan a kezem, és haloványan rám mosolygott. – Sajnálom, hogy ennyi bosszúságot okozok.

– Csak gyógyulj meg, jó?

– Jihyun, ami a pofont illeti. Soha többé nem csinálok ilyet. Tudom, hogy erre nincsen bocsánat, de mégis arra kérlek, próbáld meg elfelejteni nekem.

Biztosan nem tudtam elfelejteni, de szerettem Hyukot, és még egy esélyt kaphatott. Egyszer túl lehetett lépni ezen, de azt megfogadtam magamnak, hogy elég, ha csak egyszer erőszakosan lép fel velem szemben, és azonnal szakítok. Szeressem bármennyire, nem mehettem bele egy durva kapcsolatba.

– A betegségemmel kapcsolatban vannak olyan dolgok, amiket nem mondhatok el. Nem azért, mert nem akarom, hanem mert egyszerűen nem lehet.

– Hogy érted, hogy nem lehet?

– Ez… bonyolult – vakarta meg a fejét, és újra dörzsölni kezdte a halántékát. –  Ne kérdezz erről többet!

– De Hyuk… Ha ez engem is érint, akkor tudnom kell róla.

– Van fent a szobámban, a matrac alatt egy fekete füzet. Az a naplóm. Minden nap olvass el belőle egy bejegyzést, és akkor össze fogod tudni rakni a képet.

A titkok tárát csak nap végén kaptam meg. Amíg le nem bukott a vörös korong a horizont alá, ott maradtunk a hintaszékben, összekulcsolt ujjakkal, és csupa szép dologról beszélgettünk. Mit csinálunk majd hétvégén, hová megyünk el randizni, milyen couple ékszert veszünk. Jó érzés volt elhinni, hogy minden rendben van, de amint a szobám magányába kerültem, kezemben azzal az ijesztő füzettel, elöntöttek a kétségek. Hyuk beteg volt, és ahogy láttam, Hongbin is. Ráadásul bántott a titkolózás. Miért ne mondhatná el? Hogy-hogy nem teheti? Fél, hogy kikotyognám? Nem értettem.

Az első bejegyzés arról a napról szólt, amikor Hongbin kiejtette azt a fiút az ablakon.

El kell költöztünk innen. Mintha nem lenne tök mindegy. Tudom, hogy Hongbin csak rá akart ijeszteni arra a gyerekre, de már a terv is hülyeség volt. Hogyan gondolhatta ezt komolyan? Egyszerűen. Hongbin mindig is ment a saját feje után, de elköltözni… Olyan félelmetesen hangzik az egész. Nem mintha túlzottan szeretném az egyházi sulit, de itt a titkunk biztosan titok is marad. Beilleszkedni egy új környezetbe nem egyszerű, és lehet, hogy a tanárok se vennének fel minket. De ott legalább nem lesznek térítő idióták, akik azt hiszik, hogy füstölővel, meg jeges vizes kínzással mindent megoldhatnak. Néha úgy szeretnék csak én dönteni az életemről.

Az első furcsaság az volt benne, hogy néhány mondatot mintha teljesen más kéz írt volna. A betűk karakteresebbek voltak, és a ceruzát is jobban rányomták. Ha csak azokat olvastam el, mintha Hongbin egyszerű, hanyag, de szókimondó sorait olvastam volna, de lehetetlen volt, hogy sorközé ékelje be a saját mondandóját. Még ha el is olvasta az öccse írását, nem lett volna helye odaírni. Ezek együtt írnak naplót? – tanakodtam, de végül aztán félretettem a furcsa füzetet, és álomra hajtottam a fejem. Volt még időm bőven kitalálni, hogy Hyuk ezt miért adta oda.

Hongbin:

– Öregem, úgy nézel ki, mint akit fejbe vertek – jegyezte meg mosolyogva Leo. Én nem találtam ezt ilyen viccesnek.

– Úgy is érzem magam – szívtam bele még egyet a cigarettámba. – Bármit is vett be Hyuk, szépen kicsinált vele. Mintha K.O.-t kaptam volna. Még sosem éreztem ilyet.

– Pedig múltkor azt mondtad, hogy nem mindig tudtok egymás cselekedeteiről.

– Igen, de az természetes. Akkor pihenünk. Most viszont erőszakosan kiütöttek. Ez így teljesen más. Azt sem tudom, hogy az az idióta öcsém mit mondott el Jihyunnak. Remélem, semmit.

Bosszantott ez a dolog. Nem csak azért, mert nem bíztam abban a lányban, inkább az öcsém viselkedése zavart. Teljesen megváltozott. Hirtelen kizárt az életéből, nem beszélt velem, nem kért tanácsot, nem együtt döntöttünk, hanem ment a saját feje után. Mindenért én lettem a rossz, én okoztam a problémákat, és az én létezésem korlátozta, mintha egy idegesítő anyajegy lennék az arca közepén.

– Van már valamilyen ötleted Dr. Gam felkutatására? – kérdeztem Leót. Mivel nem bízhattam Hyukban, Leo lett a külső gépházam, és helyettem ő gondolkodott a fontos dolgokról. Nekem az lett az új feladatom, hogy háttérben tartsam Hyukot, nehogy megsejtse a tervem, és mindent elmondjon az imádott Dr. Im-ének.

– Van, de ahhoz kellene még egy ember.

– A mániáddá vált N bevonása – húztam el a számat.

N mindent tudott, az erdőben testközelből szembesülhetett az igazsággal. Akkor azt hittem, hogy Hyuk nem fog tudni felülkerekedni rajtam, de jobban lefárasztott az a hülye doki, mint gondoltam. N persze frászt kapott attól, hogy egyik percben még én álltam előtte, aztán hirtelen már Hyuk, és menekülni kezdett. Hyuk utána futott, hogy magyarázatot adjon, N viszont mintha az életéért rohant volna, és végül „mindhárman” sikeresen végiggurultunk a rózsabokordombon.

– Hongbin, beszélned kéne N-nel. Ez nekem is sokkoló volt, neki pedig még magyarázatot sem adtál.

– Tudod, hogy rossz vagyok az ilyesmiben.

– Akkor is beszélj vele! Elkísérlek.

Leónak igaza volt, nem hagyhattuk N-et kétségek között. Már csak azért sem, mert az az ember, aki fél, hülyeségeket tesz, és tartottam tőle, hogy N szája rossz embernek jár el. Az osztály előtt megvédett, Shim előtt megvédett, de rám sem mert nézni. Egész nap ignorált, és ha ez azzal járt, hogy a szeretett kis osztályát kellett otthagynia, akkor arra is képes volt.

– Te beszélsz, én itt megvárlak – cövekelt le Leo a kerítésnél, pedig reméltem, hogy bejön velem.

N anyukája köntösben nyitott ajtót, és azt mondta, hogy a fia már lefeküdt aludni, de amikor felvilágosítottam róla, hogy Hakyeon szobájában ég a villany, beengedett. A ház egészen más volt, mint a miénk. A falakon gyerekkori képek lógtak ABC-ről, a polcokon tanulmányi versenyek emléklapjai és kupái sorakoztak, a berendezés világos és barátságos volt, a lámpák narancssárgás fénybe vonták a domború tapétát.

Félve kopogtam be N-hez, aki, amikor meglátott, azonnal összerezzent, és az anyjára vándorolt a pillantása, végül aztán mégis úgy látta jobbnak, ha beinvitál. Nem ültem le, hiába kínált hellyel, csak nekitámaszkodtam a falnak, és összefűztem a karom a mellkasom előtt. Nagyon reméltem, hogy kérdezgetni fog, mert képtelenségnek tartottam, hogy összefüggően tudnék beszélni erről.

– Még mindig hihetetlen számomra, amit láttam – rogyott le a székre N. Szörnyen nézett ki. Sosem találtam igazán szép jelenségnek, de most borzasztóan ocsmánynak tűnt. Beteges, kialvatlan szemek, haloványbarna bőr, mint a poshadt halé, és kicserepesedett ajkak.

– Hihetetlen vagy sem, ez van – rántottam meg a vállam. Tényleg nem ártott volna, ha Leo is velem tart.

– Utána olvastam kicsit a betegségnek, de ilyet még soha senki nem jegyzett fel. Hogy lehet, hogy megváltozik a testetek?

– Nem tudom. Egyetlen orvos se tudja. Illetve, van egy, aki talán igen, de hozzá több lépcsőfokon lehet csak eljutni. Ebben kellene a segítséged.

N jótét lélek volt, aki ha a nagyvárosban élne, biztosan eladományozná az összes zsebpénzét a hajléktalanokra, így biztos voltam benne, hogy segíteni fog. Ha pedig segített, akkor nem kérdezett annyit, és hamar a célomra koncentrálhattunk.

– Csak akkor segítek, ha elmagyarázod ezt a dolgot. Látatlanban nem veszek részt.

Rohadj meg! – gondoltam, és mégis csak elfogadtam azt a széket, amire rámutatott. A félreértések elkerülése végett jó messze húztam tőle, nehogy azt higgye, hogy ezentúl barik leszünk. Megkértem, hogy kérdezzen. Annyira nem akartam részese lenni ennek a beszélgetésnek, hogy az már szinte fizikai fájdalmat okozott, de Leo tervéhez valamiért kellett N is. Nagyon reméltem, hogy valóban szükséges, és Leo nem csak barátokat akar szerezni nekem hirtelen.

– Hyuk, vagy te vagy az alapszemélyiség?

– Mindketten. Úgy éltünk mindig is, mint a testvérek. Egyszerre születtünk, és mindketten különböző testtel bírunk. Hyuk csak az utóbbi pár napban gondolja úgy, hogy púp vagyok a hátán.

– Különbözően néztek ki, de csak egy test van – javított ki.

– Na ne mondd! – horkantam fel. – Fel se tűnt…

Soha nem kellett bizonygatnom, hogy mi egyszerre vagyunk egyek és különbözőek. Tökéletesen működött az a hazugság, hogy bizonyos betegség miatt csak egyikőnk járhat iskolába, és a valóságtól nem is állt túlságosan távol. Ilyenkor ezt mi is így fogtuk fel. Amíg Hyuk oviban volt, én aludtam. Házon kívül, csak nagyon ritkán voltunk jelen a másik mellett, mert borzasztóan zavaró volt, hogy senki nem látja, hogy ott vagyunk. Amikor kiesett az a srác az ablakon, én láttam, hogy Hyuk a kezem után kap, de az osztálytársaim számára nem állt ott senki.

N nem vette magára a piszkálódásomat, tovább érdeklődött.

– És halljátok egymást gondolatait?

– Néha. Most például nem, mert rosszban vagyunk, és nem akarom, hogy Hyuk tudja, amit én tudok.

– Min kaptatok össze? És miért kell titkolózni előtte? Ez az ő teste is, nem?

Röviden összefoglaltam N-nek a történteket. A hülye dokit, Hyuk hirtelen kifordulását önmagából, a gyógyszereket, azt, hogy anyám egyre betegebb. N is osztozott velem abban a nézetemben, hogy nem ilyen szorult helyzetben kellene háborúznunk egymással, és bár azt nem hitte el, hogy Dr. Im keze benne lenne Dr. Gam eltűnésében, de azt ő sem hitte, hogy a doki önszántából lelépett volna egy büdös szó nélkül.

– Tehát, van ez a seouli doki, aki segíthet, de Hyuk nem tudhatja meg, hogy utána nyomozunk, mert attól félsz, hogy Dr. Im fülébe jut, és ő szabotálja az akciót – összegezte N a problémámat.

– Így van.

– És mi honnan tudjuk, hogy veled beszélünk? Úgy értem, azt mondtad, néha tisztában vagytok azzal, hogy a másik mit tud. Honnan tudjam, hogy biztonságos-e beszélnem veled?

– Én érzem, hogy Hyuk milyen helyzetben van. Ha felemelem a kezem, azt azt jelenti, hogy hallgass el, mert az öcsém magához tért. Ezt beszéltük meg Leóval.

– Ki tud még erről?

– Senki.

N-nek eltartott egy ideig, amíg belement a dologba, és miután ez megtörtént, Leót is felhívhattuk tárgyalni. A terve rizikós volt, de működhetett. N, mint iskolaelnök elhívhatta Dr. Im-et a suliba, hogy tárgyaljanak az iskolahétről. A doki pont olyannak nézett ki, mint aki szereti learatni a babérokat, úgyhogy biztosan lekötné egy ideig, hogy meggyőzze Hakyeon-t az előadói alkalmasságáról. Leo nem járt már jó ideje a rendelőben, így az új asszisztens maximum a városból ismerhette, és mivel elég magas, és elég helyes volt, könnyedén levehette a lábáról. Nem volt más dolgom, mint belopózni az iratok közé, és megkeresni Dr. Gam elérhetőségét. Valahol lennie kellett egy papírnak, amin szerepelt, hogy melyik kórházba helyezték át.

– Leo, már ne haragudj, hogy ezt mondom, de biztos, hogy képes leszel elcsábítani egy nőt? – kérdezte N feszengve. Majdnem felröhögtem a beszólásán.

– Sokat fejlődtem az utóbbi időben – biztosította a barátom sértetten. Én ráhagytam a dolgot. Engem egyáltalán nem érdekelt, hogy mit csinál, énekel, táncol, bábozik, vagy színészkedik a csajnak, a lényeg csak az volt, hogy kikapcsolja arra a pár percre, amíg elosonok a pult mellett.

A csapatunk összeállít, a terv megvolt, már csak abban bízhattunk, hogy sikerrel is járunk, és elérjünk Dr. Gamot. Egyre jobban szorított az idő, főleg, ha Hyuk gyógyszerezni kezdett. Még pár ilyen lórúgás, és elvesztem a pozíciómat.