HH - 15. fejezet: Összeesküvés

Jihyun:

Amikor csütörtökön Hyuk jött iskolába, hűvösen viselkedtem vele, és megkértem N-t, üljön mellém. Az osztályelnök készségesen csatlakozott hozzám, és szerencsére nem faggatózott az okokról. Hyuk ennél már sokkal kíváncsibb volt.

– Jihyun, mi a baj? Hongbin bántott meg valamivel? – tudakolta az első szünetben.

– Hagyjatok békén mind a ketten!

– Kérlek, mondd el, hogy mi a baj! Fogalmam sincs, hogy mi történt tegnap. Ha tudsz valamit, mondd el, mert így csak elbeszélünk egymás mellett.

Sosem voltam az a fajta lány, aki nyilvánosan csinálna jelenetet, így most is tartottam magam ahhoz, hogy a magánéletünk csak ránk tartozik, és semmi köze hozzá az osztálynak.

– Majd irodalom után megbeszéljük – mondtam szűkszavúan, és firkálgatni kezdtem a füzetemet.

Annyira haragudtam rá, hogy még az új, világosbarna hajszíne is csak felhúzott. Engem lekoptatott azzal a kifogással, hogy beteg, de ahhoz nem volt elég beteg, hogy lemondja a fodrászát. Ráadásul nemigen segített akkor sem, amikor az anyja rám támadott, nem tudom, Hyuk miért várta el, hogy mézes-mázas legyek vele. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy semmit nem vett észre abból, ami odalent történt. Még ha aludt is, otthagytam egy kisebb marék hajat a dohányzó asztalon, ami nem tartozhatott se az anyjához, se a bátyjához. Vagy egy férfitől ne várjak olyat, hogy ilyen apróságot észrevesz?

Legszívesebben megütöttem volna, vagy megtéptem volna a csinos, új frizuráját, de tesin annyira kiéltem a dühöm a kidobós közben, hogy óra után már nem voltam dühös, csak nagyon fáradt. Éjszaka alig tudtam aludni, mert folyamatosan az az ördögi arc kísértett, ráadásul a fekte füzetet is oda-vissza kiolvastam, mégsem jöttem rá semmire.

Az irodalom óra ugyanolyan unalmasra sikerült, mint mindig, a kedvenc tárgyam azalatt az idő alatt, amióta itt éltem, a leggyűlöltebb lett. Nem bántam volna, ha a tanár elutazott volna egy hosszabb konferenciára, és elfelejtett volna visszajönni.

Hyuk úgy állt az ajtóban, mintha mindjárt elmenne a busza, szinte minden egyes pillantásában benne volt a siettetés, így szándékosan lassan pakoltam össze. A húszperces ebédszünet elég lett volna megebédelni, de úgy éreztem, Hyuk nem hagyná, hogy élvezzem az ételt, és addig ragozná azt, amit be akar adagolni nekem, hogy egy falatot sem tudnék enni.

– Menjünk a tetőre – ragadta meg a csuklóm, de alig tettünk pár lépést, kitéptem magam a szorításból. Az előző nap emlékei még olyan hevesen éltek bennem, hogy azonnal égnek álltak a szőrszálak a karomon, ahogy durván hozzám ért valaki. Reggel is majdnem leüvöltöttem Hyuna haját, amiért a kelleténél szorosabban ölelt meg.

– Jihyun, nem tudom, hogy… – kezdte Hyuk, de felemeltem a kezem, és egészen addig így maradtam, amíg a szuszogását se lehetett már hallani.

– Nem akarok tudni semmi mást, csak azt a titkot, amit úgy rejtegettek előlem a bátyáddal. Ha nem vagy képes elmondani, akkor semmi értelme annak, hogy egy párt alkossunk.

– Jihyun, ez zsarolás.

– Nem érdekel, hogy zsarolás – kiáltottam rá. – Elegem van ebből az idegbajból. Nem bírom ezt már tovább. Vagy elmondod, vagy kiszállok, és úgy oldod meg a bajaidat, ahogy akarod.

– Ez nem olyan, amit csak úgy elmondhatok.

– Tegyél egy próbát, hátha sikerül – gúnyolódtam.

Jobban megnézve, Hyuk arca fáradtnak tűnt, megviseltnek, mintha egyetlen nyugodt perce sem lenne. A kedves, életteli csillogás, amivel úgy levett a lábamról, eltűnt, ideges és ijesztő fény villogott a szemében.

– Rendben – sóhajtott fel megadóan, és leült a földre. Törökülésben helyezkedett el, mintha meditálni akarna, de nem tett mást, csak lehunyt szemmel koncentrált. – Emlékszel, amikor anyám betegségéről beszéltem?

– Igen. Mi van vele?

– Az, hogy én is örököltem – vágta vissza indulatosan.

Egy pillanatra megfordultak velem a felhők, így leguggoltam Hyuk mellé a földre. Nem akartam elhinni. Mindig is ott motoszkált bennem a félelem, hogy mi van, ha Hyuk furcsa viselkedése valójában a betegsége rejtegetése.  Ez mindent megmagyarázott volna.

– Tehát, amikor azt mondtad, hogy beteg vagy, és nem jöttél iskolába, valójában a másik személyiséged volt bezárva a szobába? Ezért nem segítettél tegnap sem?

– Tegnap? – pattant fel Hyuk szeme. – Mi történt tegnap?

Tehát nem emlékszik semmire, amit a másik élt meg – summáztam, és gyorsan elmeséltem neki a történeteket. Nem szorítkoztam a részletekre, Hyuk így is elég bűnbánó fejet vágott ahhoz, hogy ne akarjam kínozni. Érthető volt, hogy félt elmondani a betegségét azok után, hogy testközelből tapasztaltam a negatívumokat az anyja oldaláról. Nagyon reméltem, hogy Hyuk nincs olyan rossz állapotban, mint ő.

– És mit lehet tudni a másik személyiségedről? Hogyan tudom felismerni?

– Nem kell felismerned, mert már találkoztál vele. Hongbinnak hívják.

Ha nem guggoltam volna, ettől biztosan padlót fogok. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy Hyuk talán sokkal betegebb, mint állítja, ha a saját bátyjára ilyet mond, aztán beugrott a napló. Az apró mozaikok úgy kerültek a helyükre, mintha egy láthatatlan kéz irányította volna őket. A két testvér sosem mutatkozott együtt, egymás tökéletes ellentétei voltak, és azt követően, hogy lefeküdtem Hyukkal, olyanokat tudott Hongbin, amit nem szabadott volna. Ráadásul az anyjuk is pontosan ezt mondta: Azt sem tudod, hogy kivel feküdtél le. Tehát így értette.

– Hogy lehet, hogy Hongbin…? – kerestem a szavakat. – Hiszen teljesen máshogy néztek ki.

– Fogalmam sincs. Amikor gyerek voltam, egy seouli orvos megpróbálta megfejteni a rejtélyt, de anya állapota rosszabbodott, így egyre kevesebbszer mentünk oda. Idővel teljesen megszakadt a kapcsolat. Dr Im nagyon lelkes, és szeretne segíteni nekem. Azt mondja, hogy anyánk betegsége valahogy mutálódott bennünk, de ennél tovább még ő sem jutott. Még rengeteg vizsgálatot kell megcsinálni, hogy valahogy rájöjjünk, mi is ez az egész.

Ha nem velem történt volna, biztosan nem hiszem el, hogy ilyen lehetséges. Hiszen, mintha két teljesen különböző emberről beszéltünk volna. Ráadásul Hongbin lefeküdt Hyunával…

– Hyuk, akkor ez most biztosan a te tested? Úgy értem… szóval… Hongbin és a nővérem…

– Hongbin nem látszik a fotókon, én igen, ebből következőleg ez az én testem, és ő a személyiség. Sajnálom, ami Hyunával történt, de ha ő irányít, nem sok beleszólásom van az életembe.

Ha úgy néztem, hogy az, amit Hongbin csinált, nem tartozik Hyukra, kicsit könnyebb volt elfogadni, hogy kvázi megcsalt, de ez nem rendezett mindent. Az utóbbi időben látványosan eltávolodott egymástól ez a kettő, a hajszínűk is megváltozott, és Hyuk valószínűleg gyógyszerekkel is megpróbálta elnyomni az erőszakos testvérét.

– Hyuk, Hongbin nem fog kiakadni, hogy orvoshoz jársz? Gondolom, ő nem akarja, hogy kezeljenek.

– Persze, hogy nem akarja. Fél, hogy eltűnik. Én is félnék a helyében, de Dr Immel felül tudok kerekedni rajta, és nem hagyom, hogy közénk álljon. Hongbin csak egy…

Hyuk hirtelen merevedett meg, mintha a torkára forrtak volna a szavak, majd a fejéhez kapott, és egészen összegörnyedt. Most már tudtam, hogy ez mit jelent, Hongbin át akarta venni az irányítást felette.

– Hyuk, van nálad gyógyszer?

– A… A táskámban – nyüszített. Pokoli kínokat élhetett át, egész testében remegett, és úgy ölelte át magát, mintha attól félne, darabjaira esik.

Az apró dobozban már alig voltak szemek, és fogalmam sem volt róla, hány darabot szedjek ki, így lefeszegettem Hyuk tenyerét a karjáról, és a kezébe adtam az orvosságot.

– Hyuk, próbáld meg összeszedni magad. Itt van a gyógyszer.

Mintha minden lassított felvételben történt volna, a doboz megdőlt, Hyuk keze úgy remegett, mintha a begörcsölt izmait akarta volna működésre bízni, majd a fehér tégely átszelte a levegőt, és lezuhant a tetőről. A szemeim azonnal követték az útját, de még időben visszafordultam ahhoz, hogy lássam az átváltozást. Mintha egy fátyolt fújt volna arrébb a szél, Hyuk haja megnőtt és rózsaszínre fakult, a szemei kerekebbé váltak, és sötétebb írisz költözött a kedves barna szemek helyére. Pillanatok alatt Hyukból Hongbin vált, és azok a tekintetek semmi jót nem ígértek.

– Szóval tudod – állapította meg, majd talpra küzdte magát, és színpadiasan széttárta a karját. – De azt hiszem, ez ellene már nem sokat tudok tenni. Mindketten tudjuk, mi történik veled, ha eljár a szád. Megnézzük, hogy te, vagy a gyógyszeres doboz esik-e le hamarabb a tetőről. Ha túléled, kérhetsz érte egy ötöst fizikán.

Hongbint láthatóan szórakoztatta, hogy életveszélyesen megfenyegetett, és úgy integetett, mintha szívesen találkozna velem újra. Nagyon reméltem, hogy Dr Im tényleg olyan penge, mint Hyuk állította, és egy életre hűvösre teszi ezt a kibírhatatlan alakot. Hongbin létezéséből semmi jó nem származott, se nekem, se Hyuknak. Mégse járhattam egyszerre két fiúval.

Hongbin:

Leo tekintete azonnal felcsillant, amikor beléptem a terembe, de nem mert semmit mondani. Az osztály persze felfigyelt a furcsa változásra, még sosem váltottuk egymást Hyukkal félidőben, de a dolgok felgyorsultak, és nem várhattam egy egész napot arra, hogy beszéljek a csapatommal. Az előző napi agymunka megviselt, de gyorsan visszanyertem az erőmet, szerencsére még azelőtt érvényesítettem az akaratomat, hogy az a nyavalyás bogyó szedált volna.

– Időben átment az üzenet? – súgtam oda Leónak, de nem tudott válaszolni, mert az az energiabomba Ravi bevetődött elénk.

– Hát te meg mit keresel itt, Hongbin? Hol voltál eddig?

– Hyuknak hányingere lett, így beugrottam a helyére. Felelősségteljes bátyként hogyan hagyhattam volna, hogy lemaradjon… Milyen óra is jön?

– Biológia, te felelősségteljes báty. Mi lenne Hyukkal nélküled? – csóválta meg a fejét Ravi, majd visszament a haverjaihoz.

Nem kockáztattam meg újra, hogy megzavarjanak, elég volt Leótól egy bólintás, hogy megnyugodjak.

A küldetés sikerrel zárult, biológia után már a kezemben tartottam a szükséges iratokat, már csak telefonálnom kellett. N nem csatlakozott a kupaktanácshoz, és Leo is feszültebbnek tűnt a szokottnál, pedig már nem volt mitől tartani. Egy lépéssel Hyuk előtt jártam, és csak arra kellett odafigyelnem, hogy ne fogjon gyanút.

– Figyelj, Hongbin, van egy kis gond – kezdte Leo gyászos ábrázattal.

– Mi van?

– Emlékszel, hogy kidobtad a leleteket az ablakon? Na, mármost én nem értem oda időben, de láttam, hogy mi történt. Azok a papírlapok lebegtek, aztán egyenesen Ken biciklikosarába estek, ő meg úgy megiramodott, mintha szellem elől menekülne. Mire utolértük, már mindent tudott. Sajnálom.

Nem örültem a hírnek, Ken elég kelekótya volt, egy ilyen fontos titkot sosem szabadott volna megtudnia, de már nem tehettem semmit. A lényeg, hogy megvoltak a papírok, és megkerülhettem nem csak Hyukkot, de Dr Imet is.

– Talán elmagyarázhatnád Kennek, hogy jobban megértse – vetette fel Leo, és mielőtt még letorkolhattam volna, N és az újdonsült szövetségesünk befordultak a folyosóra. Ken pontosan úgy nézett ki, mint aki pillanatokon belül összeszarja magát, úgyhogy inkább megfogadtam Leo tanácsát.

Nem mondtam neki sokat, csak a lényeget, hogy Hyuk és én egyek vagyunk, fingunk nincs, mi a betegségünk, és megpróbáljuk kideríteni, ha befogja a száját, és falaz Hyuk előtt.

– Nem is tudom, srácok. Hyuknak is tudnia kellene erről, nem? – vonakodott a nagyszájú.

– Nem. Hyuk most nem tud tisztán gondolkodni.

– Hát, ő valószínűleg ugyanezt mondaná rólad. Honnan tudjam, ki mond igazat?

Kicsit megtornáztattam az ujjaimat, készen arra, hogy agyonverjem ezt az idiótát, amikor a csapat problémamegoldója felszólalt.

– Ha nem bízol Hongbinban, bízz bennem! Kicsit utánanéztem ennek a fickónak, és egyszer már kirúgták egy klinikáról a túlzó módszerei miatt. Hongbinra injekcióval támadt, és elég furcsa, hogy Hyuk ilyen ellenséges lett a semmiből. Te is tudod, hogy mindig milyen tisztelettel beszélt Hongbinról. Arról nem is szólva, hogy Dr. Gam eltűnése is igen furcsa.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer hálás leszek ABC-nek, de így történt, se perc alatt megoldotta azt, amit én csak erővel lettem volna képes. Ha jobban belegondoltam, egész jó kis csapat gyűlt körém. Én képviseltem az erőt, N a bizalmat, Leo az észt, Ken meg… Hát Ken elég hülye volt ahhoz, hogyha furcsán viselkedne, senkinek ne szúrjon szemet.

– Menjünk a szokásos helyre, ott felhívom Dr. Gamot – fordultam Leo felé, majd anélkül, hogy megvártam volna a beleegyezésüket, elindultam. Még hallottam, ahogy Ken kisebb fáziskéséssel megkérdezi:

– És hol van a szokásos hely?

Éreztem, hogy lesz még bajom vele. Ken és én… Őszintén szólva, talán még beszélni sem beszéltünk egymással soha. Én zárkózott voltam, titkolózó, nem szerettem társaságban lenni, és zavart, ha valaki túlfűtötten állt mindenhez. Ken hangos, élettel teli, vicces és teljességgel komolytalan. Nem gondoltam volna, hogy valaha egy brancsba kerülünk mi ketten.

Az úton a sörözős helyünkig, átgondoltam, hol ronthattuk el Hyukkal a kapcsolatunkat. Láthatóan feszült köztünk nézeteltérés Jihyun miatt, és Dr Im adta be végül a kegyelemdöfést, de a szikra az én hülyeségem volt. Ha ott, akkor nem ütöm meg Jihyunt, Hyuk nem rágott volna be rám, és Dr. Im katyvasza sem jut el hozzá. Ez volt az én fogyatékosságom, hogy folyton mindent erővel akartam elintézni. Az óvodába is verekedtem, a csuhásoknál sem kellett volna kilógatnom azt a szerencsétlent az ablakon, még ha nem is én engedtem el, és ott volt még Leo apja is, aki bár megérdemelte a verést, nem szabadott volna kórházba juttatnom.

– Kihangosítom, hogy ti is halljátok.

Már nem bízhattam csak magamban, hiába zártam el gondosan Hyuk elől az információkat, nem lehettem biztos benne, hogy a védelmem elég erős a gyógyszerek ellen. Hiába csináltam mindig mindent egyedül, ebben az új helyzetben rá kellett támaszkodnom a szövetségeseimre.

A telefon kicsöngött, és már gondolatban hozzávágtam az egyik sziklához a készüléket, amikor Dr. Gam végre méltóztatott felvenni.

– Hongbin vagyok – kezdtem, mire mély csend telepedett a kagyló túloldalára.

– Mondd a vezetéknevedet is – suttogott Ken, mintha így nem hallhatnák, hogy ott van.

– Szerinted hány Hongbint ismer rajtam kívül? – csattantam fel.

– Nem tudhatod. Lehet, hogy ahová ment, ott a Hongbin egy népszerű név.

– Ja, és mindnek személyiségzavara van – flegmáztam, majd visszafordítottam a figyelmem a dokira. – Dr. Gam, egyszer mondom el, úgyhogy nagyon figyeljen. Szükségem van a segítségére.

Elég szürreálisan lehetett számára, hogy az, aki pofánvágta egy hűtőtáskával, most a segítségét kéri, de túl nagy szarba kerültem, úgyhogy meg kellett alázkodnom.

– Mondjad, Hongbin! Miben segítsek? – Dr. Gam hangja nagyon megtörtnek tűnt, Dr. Im bizonyára őt is padlóra küldte.

– Kellene a seouli doki száma. Fel akarom venni vele a kapcsolatot, mert a váltótársa egy pöcs.

– Hongbin, szépen beszélj! – szólt rám N. Nem tudom, miért hitte azt, hogy az anyám lett.

– Mindjárt diktálom a számát. Van nálad papír?

Nagy szerencsénk volt, hogy az iskolából jöttünk, így minimum két füzettel számolhattunk, N és Ken mind a ketten nagyon becsületesen körmöltek az órán, igaz, nem ugyanazt. A telefonszám egy központi szám lehetett, és bár jobban örültem volna egy mobilnak, ez is megtette. A lényeg az volt, hogy időpontot egyeztethessek a dokival, és elkezdjük a konzultációt. Ha jobban megértettem a betegségünket, talán Hyukhoz is közelebb kerülhettem.

– Kösz, Dr. Gam. Ha lehet, ne említse annak az Im faszkalapnak, hogy kerestem.

– Emiatt ne aggódj, fiam! Sok sikert, és ne feledd, hogy ti ketten vagytok egyek Hyukkal!

Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy a kezemben tudhattam a megoldást, és azonnal élni is akartam vele. A telefont egy titkárnő vette fel, akinek először röviden össze kellett foglalnom, hogy mit szeretnék, és mikor jártam utoljára Dr. Bamnál. Két hétre teljesen be volt táblázva a doki, de utána, hétfőn reggel kezdhettem nála. Már csak azt kellett megoldanom, hogy valaki vagy figyeljen anyára, vagy magammal vigyem anélkül, hogy útközben kiakadna. Lehet, neki sem ártott volna, ha Dr. Bam kezelésbe veszi.

– Kösz, srácok. Nagy segítség voltatok – öklöztem össze mindenkivel, majd Leóval megindultunk hazafelé.

Régóta először elégedettséget és boldogságot éreztem. Nem arról szólt ez az egész, hogy legyőzzem Hyukot, hanem arról, hogy helyes irányba tereljem az életünket. Hyuk az öcsém volt, egészen eddig úgy éltünk együtt, mint testvérek, és vissza akartam szerezni azokat a régi, szép időket. Már Jihyun sem idegesített, ha el tudott fogadni, akkor én is eltűrtem, nem akadékoskodtam.

Már akkor tudtam, hogy valami nincs rendben, amikor beléptem a házba. A sötétítőket nem húzták fel, a nappaliban széttépett papírlapok hevertek, és természetellenes volt a csend. Azonnal anyám szobájához mentem, de az ajtót bezárták, és hiába rángattam a kilincset, nem jött válasz odabentről. Négykézlábra ereszkedtem, hogy megkeressem az ajtó alsó résén kirúgott kulcsot, amikor egy papírlapba ütközött a kezem. Egy levél volt, de félúton áthúzták az egészet, majd élesen beleszakítottak. A sok papír közül egyetlen egy maradt épségben, az a dohányzóasztalon hevert.

Olvasni kezdtem.

Hyukie,

Itt abba is hagytam, ez nem nekem szólt, nem akartam beleütni az orrom. A nekem szóló üzenet a lap másik oldalán kezdődött.

Hongbin!

Te vagy az erősebb, mindig is te voltál, bánj jól az öcséddel, és fogjatok össze! Az orvosok mindig azt mondták nekem, hogy olvassuk össze a személyiségeimet eggyé, akkor boldog leszek és szabad, de ismertem őket, ismertem a vágyaikat és az érzéseiket, nem végezhettem velük úgy, mintha csak legyek lennének a falon. Tudom, hogy mi lett a vége, de még mindig úgy hiszem, hogy ez a helyes. Te és az öcséd, mind a ketten egyedi, megismételhetetlen és teljes értékű emberek vagytok, továbbra is éljetek együtt olyan jól, mint eddig. Szeresd őt, és támogasd a párkapcsolatában, Jihyun nagyon kedves, aranyos lány, jót fog tenni neki. Te se zárkózz el, szerethető, jószívű fiú vagy, még ha sosem mondtam ezt neked, akkor is. Minden bajt rád hárítottam, mindenért téged okoltalak, pedig csak én voltam gyenge. Kérlek, bocsáss meg nekem! Nagyon szeretlek. Sajnálom, hogy nem mondtam többször.

A könnyeimmel küszködve borogattam fel a bútorokat a házban, de az a nyavalyás kulcs sehogy nem került a kezem ügyébe. Végül a szőnyeg alatt találtam meg, és remegő kézzel illesztettem a zárba.

Tudtam, hogy mit fogok találni az ajtó túloldalán, a levélből teljesen egyértelmű volt, de nem voltam felkészülve rá, hogy milyen hatással lesz rám. Erre senki sem lehetett felkészülve.

Először a gyomrom szorult össze, és kínzó öklendezésbe kezdtem, majd szúrni kezdett a szemem, és térdre zuhantam. Az egész testem remegett, és olyan hűvösséget éreztem magam körül, mintha egy hűtőházba léptem volna. Az ablakokon nem volt kilincs, és a redőny semmit nem engedett át, mégis, elég volt a kintről jövő szellő, hogy a test megmozduljon, és a kötél ingázó feszülése, mintha a fülembe égett volna.

– Segítség! Valaki segítsen! – üvöltöttem fel, és egészen kicsire húztam össze magam a földön. Azt sem bántam volna, ha az egész nyomorult ház rám szakad, és örökre maga alá temet. Meg akartam halni, és már éppen azon voltam, hogy egyszerűen kikapcsolom magam, amikor eszembe jutott az öcsém. Ha kiszállok, látni fogja – villant át a fejemen, és minden erőmet összeszedve talpra küzdöttem magam. Amint egyenesbe kerültem, az émelygés újrakezdődött, és többször majdnem elhánytam magam, de végül eljutottam a radiátorhoz.

Ez nem egy véletlen, vagy egy hirtelen elhatározás műve volt. A kötél átfutott a karnison és a csilláron, a végét a gázcsőhöz kötötték, anyám az ágy lábtámlájáról ugrott le. Amikor megvettük, már akkor tudtam, hogy egy egyszerű matrac megfelelne, de az, aki meg akart halni, valahogy úgyis megoldotta volna.

Nem volt kérdéses, hogy meghalt-e, éreztem a testének hűvösségéből, teljesen felesleges lett volna mentőt hívni. Ehelyett inkább lefejtettem a nyakáról a kötelet, a helyére kötöttem a kedvenc sálját, hogy eltakarja a nyomokat, és befektettem az ágyba.

Kivánszorogtam a nappaliba, akár egy zombi, majd tárcsáztam azt a számot, amit sosem akartam volna. A nagymamám elmenthette magának a számunkat, mert úgy vette fel, mintha egy porszívóügynök zavarta volna meg a délutáni sziesztájában.

– Mit akartok?

– Hongbin vagyok. Anya meghalt. Gyere ide.

Nem vártam meg a válaszát, csak visszatettem a kagylót a helyére, és magamra kanyarítottam a kabátomat. A vezetékes telefon fülsüketítően csengett a néma, üres házban, és még a bejárati ajtót is nyitva hagytam. Ki akart volna oda bemenni? Az sem zavart volna, ha fellángol a hátam mögött, és eléget minden fájdalmat és keserűséget.

Rágyújtottam egy szál cigire, és mélyre szívtam a füstöt. Hyuk, most már tényleg egyedül maradtunk – gondoltam, és elindultam bele a nagy semmibe. Hogy hová tartottam? Én magam sem tudtam.

HH - 14. fejezet: Tervek

Jihyun:

Kedden egyik fiú sem jött iskolába, N viszont visszanyerte a régi jókedvét, és kárpótlásul, amiért olyan hűvösen bánt velem, az egész napot együtt töltöttük. A legutóbbi felajánlásomat pedig olyan komolyan vette, hogy kinevezett elnökhelyettesnek, és megkért, szerda délután maradjak bent vele, hogy átbeszéljük az egészséghét lebonyolítását. Én szívesebben dolgoztam volna az egyre közelgő tehetségkutató műsoron, de N ragaszkodott hozzá, hogy a környezetvédelemről, egészséges táplálkozásról, és testi-lelki betegségekről gyűjtsek adatot. Az előző iskolámban is volt ilyen rendezvény, de sosem szerettem. Egy hétig minden színes plakátoktól fénylett, aztán ahogy vége lett, minden eltűnt, és a cigisek tovább cigiztek, a hamburgerevők tovább szennyezték a szervezetüket, a bulisok tovább piáltak minden péntek délután. Teljesen feleslegesnek éreztem a céltalan fejtágítást, de a suli így akarta, hát így kellett lennie.

Hyukkal nem beszéltem aznap semmit, csak egy sms-t írt, hogy lebetegedett, de ne aggódjak, minden rendben lesz. Kicsit sem nyugtatott meg ezzel, csak még idegesebb lettem. A megismerkedésünk elején makk egészséges volt, mostanában pedig egyre romlott az állapota. Nagyon reméltem, hogy nem hazudik, és tényleg semmi komoly baja nincsen.

Szerdán aztán Hongbin jött iskolába, de egész furán nézett ki. Sárga kötött pulcsi volt rajta, sötét bársonynadrág, és szokásától eltérően mosolygott. Még sosem láttam Hongbint így vigyorogni. Szinte füléig ért a szája, és egy csepp gúnyosság sem volt benne. Csupán a szeme csillogott dühösen, erős kontrasztot alkotva így a többivel. A fekete baseballsapkáját mélyen a szemébe húzta, mintha rejtegetne valamit.

– De fura vagy ma, Hongbin – állapította meg Ravi nevetve az utolsó előtti padon ülve. A hely tulajdonosai odakint traccsoltak, így nem szólták meg az osztály vagányát az elbitorlásért.

– Ugye? Engem is meglepett – nevetgélt Hongbin, mint aki szívott valamit.

A jókedve öt percen belül áthagyományozódott a többiekre, pontosan abban a pillanatban, hogy az énektanárnő levetette vele a sapkát, és végre valahára megláthattuk a rózsaszín tincseit. Hongbinnak – hogy menjen a fenébe – még ez is jól állt, de a fulladozó közhangulat rám is átragadt, és nem bírtam visszafojtani a kuncogásomat. Akármilyen színt is szeretett volna, nagyon félresikerült.

– Binnie-barbie add már meg a fodrászod számát! Halloweenra én is beújítok egy ilyen frizkót – piszkálták a nagyhangúak, Hongbin meg ahelyett, hogy beverte volna a képüket, csak szendén vigyorgott, és megsemmisülten letette a fejét a padra.

Minden tanár megrökönyödve bámulta az újdonságot, és bár nem jegyezték meg a nemtetszésüket, látszott az arcukon a visszafojtott nevetés. Nem is értettem, Hongbin hogyan tervezte ezt. Az éjfekete tincseit nem lehetett egyről a kettőre kiszőkíteni, fokozatosan kellett volna világosítani, és akkor talán elkerülhette volna ezt a halványrózsaszín árnyalatot.

Testnevelésen szívatták a legtöbben, szándékosan a lányok csapatába akarták betuszkolni, és a hangulatán az sem emelhetett, hogy a legutóbbi félresikerült irodalomóra pótlását is aznap, hetedig órában tartottuk meg. Mindenki tudta, hogy Shim lesz a beszólások zászlós hajója, és bár ígéretet tett az igazgatónak arról, hogy nem kivételez Hongbinnal, a hajával attól még csesztethette.

– Látom, Han úr, külsőben is megváltozott, nem csak hozzáállásban. Igazán becsülendő a lelkesedése, de talán kissé túlzásba vitte – jegyezte meg kárörvendő vigyorral, Hongbin arca azonban továbbra sem borult el, ugyanolyan kenyérre kenhetően viselkedett, mintha nem lenne egészen önmaga.

Nem tudom, mikor tanulta meg ilyen jól kezelni az indulatait, de csillagos ötösre vizsgázott, és még egy káromkodás sem hagyta el a száját egész óra alatt. Leo hűséges barátként tartotta benne a lelket, folyton a sarkában volt, és egyetlen egyszer sem nevette el magát a viccesebbnél viccesebb elszólásoknál.

Suli után írtam egy sms-t Hyuknak, hogyha jól érzi magát, találkozhatnánk, de szinte azonnal kaptam is a visszautasítást. Szerettem volna átmenni hozzá, ápolgatni, levest főzni neki, beszélgetni vele, hogy ne unatkozzon, de féltem a házban élő „szörnyetegtől”. Folyton azok a gonosz mondatok jártak az eszemben: „Hogy fogsz sírni, amikor megismered a fiúk valódi természetét”.

Zaklatott voltam, és unatkoztam egyedül, így, hogy elüssem az időt, és kicsit lefoglaljam a gondolataimat, inkább olvastam egy újabb fejezetet Hyuk naplójából.

Az új osztály egész jó, már ki is néztem magamnak pár srácot, akikkel szívesen haverkodnék. Ravi nagyon menőnek tűnik, hihetetlenül jó ruhái vannak, és barátságosan is fogadott. Aztán ott van Ken, akinek egész nap be nem állt a szája, és csak vicceseket mondott. N-et nem tudom hová tenni. Biztos, hogy a tanárok bízták meg azzal, hogy körbevezessen, és gondoskodjon rólam, de közben őszintének tűnt, lehet, hogy először vele spanolok le, aztán jöhetnek a többiek.

Egyetlen fiú van csak, akiről már most tudom, hogy messze el fogom kerülni: Taekwoon. Olyan hideg. Úgy nézett rám, mintha egy betolakodó lennék, egy undorító poloska, aki betévedt az ablakon, és nem akar kiszállni a teremből. Először azt hittem, hogy csak velem ilyen ellenséges, de a szünetben se viselkedett másképp. A leghátsó padban ült, teljesen egyedül, némán, és öt percen keresztül meg sem mozdult. Úgy tűnt, senki sem kedveli.

Az új osztály tök lehangoló. Arról a tenyérbe mászó Hakyeonról lerítt, hogy feladatba kapta a seggnyalást, és azt hitte, engem is úgy palira vehet vele, mint az öcsémet. Mindig is utáltam az ilyen tanárok kedvence kis pondrókat. Ravi az osztály menője, de különösebben nem érdekel, se versenyezni nem akarok vele, se barátkozni. Ken viccesnek tűnik, de túl komolytalan hozzám, nem értené meg a gondolataimat, és nem is bíznék olyasvalakiben, aki ennyire gyerekes.

A padtársam fura egy alak. Ő volt az egyetlen, aki nem akart benyalni nekem. Órákon keresztül ott ült mellettem, és mereven bámult előre. Csendes volt, távolságtartó, és úgy tűnt, nem érdekli túlzottan a környezete. Tetszett ez a hozzáállás. Az okosak mindig fel tudták mérni, hogy kikkel állnak szemben, és ez a fiú tökéletesen tisztában volt azzal a színjátékkal, amit az osztály csak az én kedvemért nyomott le.

Ebédszünetben szóba elegyedtem vele. Nem mondtam sokat, egyetlen mondat elég volt, hogy felkeltsem a figyelmét. „Idiótákkal vagyok körülvéve.” Ezt mondtam, mire halovány mosoly ült ki az arcára, majd némi várakozást követően, alig hallhatóan megszólalt. „Te is?” – kérdezte, és amikor találkozott a tekintetünk, azonnal megéreztem, hogy végre találtam valakit, akiben majdnem annyi a keserűség, mint bennem, és aki majdnem annyira vágyik a szeretetre, mint én. Érzem, jól ki fogunk mi jönni egymással.

Kétség sem fért hozzá, kihez tartozik a második bejegyzés, de azt továbbra sem értettem, hogyan írhatott bele Hyuk soraiba pár lappal korábban. A napló egy bensőséges dolog, nem osztja meg az ember senkivel, még az ikertestvérével sem. Ha tényleg ennyire közel álltak egymáshoz, hogy még egymás sorait is kiegészítették, akkor végképp nem értettem, miért adta oda nekem a naplót Hyuk. Miért akarta, hogy ennyire belehelyezkedjek a fejébe?

Mosogatás közben is még ezen járt az eszem, és hiába csacsogott Hyuna a fülembe, meg sem hallottam, amit mondott.

– Figyelsz te rám egyáltalán? – kopogtatta meg a fejem a nővérem, mintha azt ellenőrizné, nem veszett-e el útközben a tartalma.

– Bocsi, elgondolkodtam – tettem le a törlőrongyot, és végigpásztáztam a konyhát. – Leo?

– Elment Hongbinnal valahová, még azt sem mondta, hogy mikor jön. Pedig jó lenne, ha hazaérne vacsira, ha már én főzök.

– Úgy érted, hogy beteszed a sütőbe a krumplit meg a csirkefalatokat? – cukkoltam a nővérem nagy főzőtudományát.

– A főzés az főzés. Nem kell kötekedni, hugi.

Sokáig őrlődtem, átmenjek-e Hyukhoz, ha már koradélután visszautasította a találkozást, de egyszerűen nem bírtam magammal. Látnom kellett. Felvettem hát egy vékonyka kardigánt, és bekopogtam a szomszédba. Hyuk anyukája kedves mosollyal nyitott ajtót, és nagyon emlékeztetett arra az aranyos nőre, aki a virágokat gondozta az első találkozásunknál, így megkíséreltem beszélgetni vele.

– Csókolom, Hyukhoz jöttem látogatóba. Nem gond, ha zavarom?

– Dehogy! Gyere csak be. Mindjárt szólok neki – invitált be az aprótermetű nő, és felsietett az emeletre.

Megdöbbentő tisztaság uralkodott a nappaliban. Az ablakokat lemosták, a földet felporszívózták, a bútorok ragyogtak, és enyhe citromos illat lengte körbe a szobát. Pontosan ilyennek képzeltem a ház belsejét, amikor először találkoztam a fiúk anyjával. Szinte hihetetlen volt, hogy nem is olyan régen még mindenhol szemét és újságpapírok hevertek.

– Hyuk úgy tűnik, nincs itthon – szólt le a lépcső tetejéről az „anyósom”.

– Biztos az orvosnál lesz.

– Nem, a kezelései esténként vannak. Gondolom, Hongbin rángatta el valahová.

Hongbin hihetetlenül felelőtlen volt. Miért kellett szekálnia egy beteget? Hyuknak pihenésre volt szüksége, hogy elmúljon a fejfájása, némi sétára, és nyugalomra, amit Hongbin biztosan nem adhatott meg neki, még akkor sem, ha egész nap kimondottan cukormázas volt.

– Jihyun, nincs kedved megnézni Hyukie gyerekkori képeit? Ha itthon lenne, úgysem engedné.

Egy ilyen lehetőséget nem lehetett kihagyni. Hyuk biztosan irtó aranyos lehetett gyerekként, Hongbinra meg aztán még kíváncsibb voltam, hiszen a legfélelmetesebb tigris is aranyos kiscicaként kezdte.

Arra számítottam, hogy minden felvételen majd két mosolygós szempár, két kerekded arc tűnik fel, de csalódnom kellett. Csupán Hyukról voltak képek.

– Hongbinét is meg szabad nézni? Olyan kíváncsi vagyok – mosolyogtam kedvesen a mellettem ülőre. Nagyon átlátszó lehetett a próbálkozásom, mert az „anyósom” arcára mindentudó mosoly ült ki.

– Igen, azt elhiszem. Hongbin még annyira se akarná mutogatni ezeket neked, mint Hyukie, de sajnos nem tudok róla képet mutatni. Ő sosem látszik rajtuk.

– Úgy érti, nem szeret fotózkodni? – segítettem ki a beteget.

Hongin olyan önelégülten viselkedett néha, hogy teljesen meg voltam győződve róla, hogy otthon a tükör előtt állva selfie-ket lő magáról, és aztán hosszú percekig gyönyörködik az eredményben. Úgy tűnt, csak a csajok előtt szeretett szerepelni.

– Csak ez az egyetlen van, amin viszonylag jól látszik – húzott elő egy fekete-fehér polaroidot a ház asszonya. A lap széle már sárgult a sok forgatástól és az alakok is megfakultak rajta. Illetve, csak egyetlen alak volt fakó, mintha az ő alakját satírozták volna ki a kíváncsi kezek. Pontosan így néztek ki azok a kísértetfotók is, amikkel egyesek bizonyítani akarták a szellemek létezését.

– Biztosan bemozdult – emeltem kicsit közelebb a szememhez a felvételt. Az a baba, akinek a mosolygós szemeiről, és az állának vonalából lerítt, hogy Hyuk, kristálytisztán látszott, amíg a mellette fekvő, az apró lábait az égbe nyújtó testvére csak önmaga kísérteties sziluettje volt.

– Ezen a képen olyan, mintha Hongbin nem is létezne.

– És ki mondta, hogy létezik? – kérdezte az anyuka gúnyosan.

Hirtelen fordultam oda, és egy szörny arca nézett vissza rám. A kedves, gyámoltalan asszony arcvonásai teljesen eltorzultak, a szemeit nagyra nyitotta, az orrcimpái kitágultak, és úgy vicsorgott rám, mintha egy démon bújt volna belé.

– Ostoba kislány – ragadta meg erősen a karomat. A hangja elvékonyult, mint az öregasszonyoknak, és mintha köszörültek volna, úgy csikorgatta a fogait. – Nem tudsz, te semmit.

– Eresszen el! – próbáltam meg kirántani a szorításból a karomat, de vasmarkok szorultak körém. Abban a törékeny nőben hirtelen egy monstrum ereje költözött, nem tudtam szabadulni a fogásából.

– Nézd csak! Nézd! – borította ki elém a dohányzóasztalra a doboz tartalmát. A fényképek úgy hevertek előttem, mint a szétterített kártyalapok. – Látod ezt? És ezt? Na meg ezt? – kapkodtak az ideges ujjak a képek felé. – Hol van Hongbin? Hol van? HOL VAN? – a végén már üvöltött, és én egyre jobban féltem.

A felkaromat, mintha satuba fogták volna, a hajam előre esett, és a könnyeim hozzátapasztották a hajszálakat az arcomhoz. Hihetetlenül melegem volt, és közben remegtem a félelemtől.

– Válaszolj! Hol van Hongbin? – rántott rajtam egyet a nő, és az arcomat az asztal lapjának nyomta.

– Nem tudom – sírtam fel. – Nem tudom, hogy hol van Hongbin. Kérem, engedjen el! Ez fáj.

– Hát persze, hogy nem tudod – hajolt egészen rám a szörnyeteg, és a fülembe suttogott csitítva. – Egy ostoba kislány vagy, akivel kényük-kedvükre játszanak a fiúk. Hiszen még azt sem tudod, hogy melyikük vette el a szüzességedet.

– Már, hogy ne tudnám?! – kértem ki magamnak, és feljebb toltam a fejem. – És egyébként is, mit vájkál a magánéletemben? Azt se tudom, hogy ki maga! – förmedtem rá. Egyik személyiségnek sem felelt meg, akiket Hyuk leírt, valószínűleg egy új alteregóval lehetett dolgom.

A szörnyeteg úgy kapta el tőlem a kezét, mintha megégettem volna, majd egy erős, de bíztató szorítást éreztem a vállamnál.

– Jihyun, most menj! Siess! És ne gyere ide többet egyedül – raccsolt egy brites akcentus, majd a görcsös ujjak az asztalra csaptak, pontosan a fejem mellett. – Menj már! Nem tudom sokáig visszatartani.

Hanyatt-homlok menekültem ki abból a pokoli házból, és egészen a szobámig futottam. Bezártam ajtót-ablakot, és lecincáltam magamról a ruhákat. Az egész testem izzadtságban úszott, a hajam nedves kazalként ült csomókban a fejemen, ahogy idegességemben összetúrtam. A kezeim remegtek, az idegeim rojtosan lógtak, és a sírással küszködve gyűrtem a lapokat a fekete naplóban, hátha rátalálok valami magyarázatra. Fogalmam sem volt róla, mi folyik ott, abban a házban, és mit rejtegetnek előlem a fiúk, de a végére kellett járnom. Nem hagyhattam, hogy továbbra is én maradjak a báb, és ők a mesterek. Valamit rejtegettek, de megesküdtem rá, hogy kiderítem, és az arcukba vágom bosszúként, amiért hülyét csináltak belőlem.

Hongbin:

Minden készen állt, az embereim elfoglalták a helyüket, és nekem nem volt más dolgom, minthogy koncentráljak. Két cél lebegett a szemem előtt: lenyomni Hyukot és megszerezni a papírokat. Bár a terv az előző nap még úgy indult, hogy csak Dr. Gam elérhetősége kell, szükségem volt egy friss másolatra a betegkartonomról, hogy ne üres kézzel menjek Seoulba, ha Dr. Gam megadja a címet.

Korábban a telekinézist ösztönből használtam, amikor túlságosan dühössé váltam, vagy amikor megijedtem. Most viszont minden azon múlott, milyen pontossággal tudom mozgatni a tárgyakat, akár úgyis, hogy nem is látom őket.

A bevetés elindult, Dr. Im megérkezett N-hez az iskolába, Leo pedig belekezdett a hódításba. Jól kellett időzítenem, minden másodperceken múlott. Amikor a lány megfordult, átrohantam az előszobán, és guggoló állásban megérkeztem a pult mellé. A széles fából faragott recepciós állás pont eltakart, de nem gubbaszthattam ott sokáig, amilyen gyorsan csak lehetett, meg kellett szereznem a kulcsot a szekrényből.

– És milyen filmeket szeretsz? Mostanában rengeteg újdonság érkezett a moziba – dobott fel egy új témát Leo. Egész ügyesen csinálta, a feszültség jó hatással volt rá, ha nem irodalomórán kellett szerepelnie.

– Hogy milyen filmeket? – kérdezett vissza a recepciós lány. A hangjából kiérződött, bekapta a csalit.

Sajnos a kulcsokat itt nem úgy tartották, mint a suliban, hogy minden teremhez egy tartozott, itt az összes egy közös kulcscsomón függött, hiszen egy recepciósnak egy ilyen kis rendelőben így volt a legkönnyebb. Számunkra ez egyszerre jelentett áldást és átkot is. Jól jött, hogy nem látványos egy kulcs elbitorlása, azonban számomra kész macera volt. Nem elég, hogy le kellett lebegtetnem onnan a kis szemetet, de úgy kellett mindezt véghezvinnem, hogy ne csörrenjen meg a többi.

Lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem a mozgatni kívánt tárgyat és a környezetét. Egyszerűbb lett volna, ha nem korlátozom a látásomat, de féltem, hogyha megerőltetem a szemem, és elkezd hasogatni a fejem, Hyuk magához tér.

– Úgy halottam a Halálig a tiéd nagyon jó – szűrődött be a tudatomba Leo hangja. – Elvileg thriller, de nem kell félned, megvédelek hazafelé, ha rád támadna valami – flörtölt kissé esetlenül.

A kulcs hűvösen simult az izzadt tenyerembe, és egy lépéssel közelebb kerültem a célomhoz. A lábaim remegtek, amikor törpejárásban elküzdöttem magam az ajtóig, majd olyan gyorsan slisszoltam be, hogy még a huzatot sem lehetett érezni.

Odabent szusszanhattam egy keveset, mielőtt elkezdtem feltúrni az irattartót. A hozzá tartozó kulcsokat az asztal fiókja rejtette, amit egy egyszerű gémkapoccsal tökéletesen fel lehetett törni. Az aktám sokkal vastagabb lett, mint sejtettem, de minden egyes leletet és hozzáfűzést lefénymásoltam. A digitális képeket gondosan eltávolítottam a gépből, majd az övem szorításába dugtam a papírokat.

A nehezebb és időigényesebb munka azonban csak ezt követően várt rám. Fogalmam sem volt ugyanis, hogy hol rejtegetheti Dr. Im az elődjének hozzáférhetőségét. Megnéztem a fiókokban, a falióra mögött és még a kanapé réseibe is belenyúltam, de semmi nem akadt a kezembe, némi porcicán kívül.

Bár a telefonomat csak búgásra állítottam, mégis hatalmasat ugrottam, amikor rezegni kezdett. N írt, és semmi jóra nem számíthattunk ez után. „A Sas elindult.” állt az üzenetben, bár azt nem értettem, miért használtunk ilyen ostoba megnevezéseket. Im mindenre hasonlított, ami beleillik az undorító témakörbe, de a sassal köszönő viszonyban sem állt.

Újra megnéztem a korábbi helyeket, de nem teleportált oda hirtelen, amit kerestem. A tollakat megpróbáltam olyan katonás rendben visszaállítani, mint, ahogy hagyták őket, majd az ablakot vizsgáltam át. Kinyitottam a rozoga szárnyakat, és végigfuttattam rajtuk a kezem, hátha rátalálok valahol egy mélyedésre, de sehol nem találtam egyetlen nyomot sem.

– Hongbin! – A nevem úgy csattant, akár egy ostor, és azonnal hátra pördültem az ajtó felé, hogy elbánjak az érkezővel, de senki nem állt mögöttem. – Hé, Hongbin! Itt vagyok lent.

El sem hittem, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Ken a bicaja mellett vigyorgott fel rám, és nem úgy tűnt, mint aki a köszönés után egyszerűen csak tovább állna.

– Ken, húzz el innen!

– Te meg mit keresel ott fent? Dr. Im a suliban van – csóválta meg a fejét, majd leesett neki, hogy pontosan azért vagyok a rendelőben, mert a doki távol jár. – Hongbin, nem lesz ebből gáz? Ez mégis csak egy doki. Azokat mindig védik a zsaruk.

– Ken, inkább… – kezdtem, de már nem tudtam befejezni, mert megnyikordult az ajtó, és az utolsó pillanatban dobtam hasra magam a kanapé mögé.

A szoba birtoklója megérkezett, és a hurok a nyakam köré szorult. Bármelyik percben lebukhattam, és még mindig nem tudtam, hol van Dr. Gam elérhetősége. Ráadásul legalább a megszerzett kartoték anyagát biztonságba kellett juttatnom. Nem volt más választásom, meg kellett játszanom magam.

A hátamra dobtam magam, és hangosan köhögni kezdtem, mint aki most ébredt egy lidérces álomból, ahol a víz alá nyomták a fejét. Az orvos erre azonnal odarohant hozzám, és felsegített.

–  Hyuk, jól vagy? Mit keresel te itt? – segített fel.

Nagyon vigyáznom kellett, hogy ne sejtse meg a ruhám alá rejtett papírokat, így amennyire csak tudtam, a saját erőmből másztam fel a kanapéra. Veszélyes játékot űztem. Félig vonultam csak vissza, hogy Hyuk külseje éppen, hogy előjöjjön, de a tudatát még ne nyerje vissza. Tudtam, hogy alig van öt percem rá, hogy meglógjak, a koncentrációm már így is veszített az erejéből, egyre homályosabban láttam a tárgyak körvonalát.

– Kaphatnék egy pohár vizet? – kértem reszelős hangon, és amint a doki megfordult, azonnal akcióba léptem.

A papírok hangtalanul szálltak ki az ablakon, majd úgy estek le, mintha egy hatalmas sziklát rejtenének. Nem volt más választásom, bíznom kellett abban, hogy Ken összeszedi őket, és megőrzi, amíg Leónak fel nem tűnik, hogy egy új személy is belekeveredett ebbe az egészbe.

– Hyuk, vérzik az orrod – nyomott egy zsebkendőt az arcomba Dr. Im, majd segített meginni a vizet. Túl sokat használtam a képességemet, kezdett visszaütni. – Emlékszel rá, hogy kerültél ide?

– Rosszul éreztem magam, Hongbin egész nap elnyomott, és beszélni akartam Önnel.

– Rendben, beszéljünk csak, de előtte megvizsgállak – sietett a táskájához az orvos, és akkor esett le, hol lapul a kincs, amikor a szoros csatok engedtek a szorításból.

Leo, a táskában van! A táskájában van a papír! – szuggeráltam minden erőmmel a barátomra, és nagyon bíztam benne, hogy sikerült átvinni az információt. Már azt sem tudtam megvárni, hogy Dr. Im visszaérkezzen, egyszerűen elájultam. Remélhetőleg nem örökre.

Kaptam egy díjat!

Kedves Mindenki!

Szanditól kaptam egy díjat, amit kezdésnek nagyon szeretnék megköszönni. Jól esik nem csak az, hogy gondolt rám, hanem azok a kedves, őszinte szavak, amelyekkel jellemezte a díjazott történeteimet. Nagyon hálás vagyok érte.

A korábbi blogolós életemben kaptam már ilyen díjat, akkoriban viszont ezek kezdtek nagyon körlevelesek lenni. Mindenki küldött mindenkinek, és egy idő után értékét vesztették a kis képecskék. Azzal, hogy Szandi jellemzéseket is írt azokhoz, akiknek továbbította, személyesebbé tette, így én is kiteszem, igaz, egy kicsit megszegem a szabályokat.

Első szabályszegésem, hogy bár elvileg csak Szandi kérdéseire kellene válaszolnom, azokat is megválaszolom, amiket ő kapott.

1. Ki a kedvenc hősnőd?

Ha sorozatról beszélünk, a kedvenc hősnőm a Triangle-ös Oh Junghee. Egy határozott, felnőtt nő, aki nem hagyja, hogy férfiak rángassák, kimondja a véleményét, gondoskodik a családjáról és nem csábul el a pénz és a hatalom lehetőségétől. Animében a Naruto Ötödik Hokagékja, Tsunade. Ugyancsak azért, amiért Junghee megkapta ezt a státuszt. Könyves kedvenc hősnőm… Ez már nehezebb kérdés, de talán Tessa a Pokoli szerkezetekből, vagy Catniss az Éhezők viadalából.

2. A dal, ami mindig könnyeket csal a szemedbe?

Ritkán sírok dalokon, de a Roxette: Listen to your heart mindig meg tud hatni.

3. Kedvenc festmény/festő?

Nincs ilyen.

4. Ki a múzsád íráskor?

Ha fanfictionről van szó, akkor Jaejoong, ha bármilyen írásról, akkor mindig más, mert zenére szoktam írni.

5. Mi vett rá az írásra?

Rengeteg történet kavargott a fejemben, és kezdeni akartam velük valamit.

6. Kedvenc Disney meséd?

Oroszlánkirály (főleg 2), Herkules, Mulán,

7. Mi ragad meg egy történetben?

Mindenképpen jó írói készséggel kell rendelkeznie az alkotónak, plusz hitelesség, egyediség fogalmazásban és történetben is. Olvasóként én is ott akarok lenni a szereplőkkel, át akarom érezni a boldogságukat és a fájdalmukat.

8. Képes illusztrációkról mi a véleményed?

Egy blogon nagyon hasznos tud lenni a képes illusztráció, de sosem helyettesítheti a leírást. Ha valaki csak annyit tud leírni, amit az olvasó a képen is lát, és ez nem ad hozzá semmit a történethez, vagy a belső képhez, akkor az „írónak” még nagyon sokat kell gyakorolnia.

9. Melyik könyv változatta meg az életedet?

Cassandra Clare Végzet Ereklyéi sorozata. Mióta elolvastam, nem csak látszólag vagyok elfogadó a mássággal kapcsolatban. A könyv ráébresztett, hogy a szerelem és mindenféle érzelem emberek között jön létre, nem nemek között.

10. Narnia, vagy Gyűrűk Ura?

Csak a filmekről tudok nyilatkozni. Gyűrűk Ura.

11. Melyik írásodra vagy a legbüszkébb, és miért?

Itt most csak a fanfictiönöket nézem, és akkor az Inkognitó. Ezzel a történettel szereztem ismeretséget magamnak a KPOP fanfictionök világában, és többször újraolvasva nagyon büszke vagyok arra, hogy sikerült véghezvinnem több szereplőnél is személyiségváltozást, és úgy érzem, kellően át tudtam adni az érzéseket az olvasóimnak. És bár még nincsen kész, a HH is nagy vállveregetés magamnak, elég nehéz volt úgy megírni, hogy végig utalgassak, de ne legyen semmi eltűnő, és csak az ominózus fejezet után újraolvasva essen le mindenkinek, hogy az elejétől kezdve ott lobogtattam előttetek a megoldást.

12. Mi nyújt számodra inspirációt?

Bármi. A legkisebb dolog is meg tud ihletni. Íráskor zenét hallgatok. Minden történetemhez más-más dalok tartoznak.

13. Ha ihlethiányod van, mit teszel, hogy visszatérjen?

Folyatok egy másik történetet, vagy elkezdek egy újat. Ihlet mindig van, csak nem biztos, hogy ahhoz a történethez, amit be szeretnénk, vagy be kellene fejezni.

14. Gondoltál már valaha arra, hogy abbahagyod az írást?

Nem. Mindig írok valamit, és mindig is fogok, maximum nem mutatom meg senkinek. Ez egy lélektisztító folyamat, ahol kiadhatod a gondolataidat, és jobbá teheted önmagadat közben.

15. Hogy állsz a kötelezőkkel?

Tanárnak készülök, és úgy gondolom a klasszikus iskolai kötelező olvasmányok sokszor rossz ütemben, rossz helyen, és rossz formában jelennek meg. Én szeretnék majd több kortárs ifjúsági irodalmat beemelni a tantervembe (remélhetőleg, erre lesz lehetőségem), hogy a diákok az irodalmat ne valami poros, öreg, unalmas, érthetetlen dolognak gondolják, hanem valami olyannak, ami élő, színes, zizegő, és aminek akár ők is a részesei lehetnek. Kicsit konkrétabban válaszolva a kérdésre, vannak olyan kötelező olvasmányok általános iskolából és középsuliból is, amiket nem olvastam el, az egyetemen pedig még inkább, ugyanis el sem hinnétek, néha mennyit kellene elolvasnunk egy-egy vizsgára. Kedvenc kötelező olvasmányaim: Az ember tragédiája, Tartuffe, Babaszoba, Rómeó és Júlia, Édes Anna, Az apostol. Amiket nem szeretek, vagy nem olvastam el/végig: Bovaryné, Egri csillagok, Légy jó mindhalálig, Az arany virágcserép.

16. Mi volt az első könyv, amit önszántadból vettél a kezedbe?

Már kisgyerekként is szerettem olvasni, és a kedvencem a Fehér ló fia volt. Ha tinédzser korból kell mondani ifjúsági irodalmat, akkor a Twilight.

17. Van valamilyen fóbiád?

Nem bírom a szárazságot (liszt, por, homok).

18. Kutyás vagy, vagy macskás?

Macskás. Félek a kutyáktól, még a legkisebbtől is.

19. Mi a napod legjobb pontja?

Üdvözölni a családtagjaimat, amikor hazaérnek.

20. Kedvenc zene?

Mindig más. Számomra a No.1 banda mindig is a the GazettE lesz, de aktuális kedvenc szám most BTS: Not Today, Taemin: Goodbye, Mosta X: Shine Forever.

A második szabályszegésem pedig az lenne, hogy nem tíz embernek küldöm tovább, inkább csak leírom nektek, hogy melyek azok a blogok, amiket én igazán jónak tartok, és ahogy Szandi is tette, én is írok melléjük némi indoklást. Mindegyik yaoi blog, inkább azt olvasok, illetve heterónál még nem találtam olyat, ami elnyerte volna a tetszésemet. Hátulról kezdem a listát.

3. Cloud9 : Nagyon sokat agyaltam azon, hogyan fogalmazzam meg úgy a véleményemet, hogy ne bántsam meg őket, és ha olvassák, szeretném leszögezni, hogy nem bántásból mondom/írom azt, amit, hanem csupán jó szándékból, építő jelleggel. Mert a Cloud9-en lévő írások nyelvtanilag és írói készségben nem ütik meg azt a mércét, amit én általában elvárok, DE! mégis figyelemmel kísérem őket, és olvasom a Pet-et és a SugaKook-ot. Miért? Mert mégis el tudják érni azt, hogy érdekeljen a folytatás. Ez a két történet ugyanis jó, csak nincsen még kiforrottan megírva. Én egyébként sem szeretem az olyan váltó nézőpontot, ahol (még ha csak az elején is, de) megismétli az cselekmények elmesélését a soron következő szereplő. Minek? Emlékszik rá az olvasó, hogy mit olvasott két sorral korábban. Ez nem csak a Cloud9-es írásra vonatkozik, ez a kritikám erre az egész írói stílusra értendő, nem a Cloud9-es írókat akarom bántani, csak ez nagyon nem az én zsánerem. Az a történet pedig, amit az említetteken kívül kiemelnék, egy novella, a Gondoltadvolna?, ami a legjobb novella az oldalon. Erotikus, buja, és lekötötte a figyelmemet, végig olvastam az első szótól az utolsóig, nem ugrottam át benne semmit. Szeretném, ha minden írásuk legalább ilyen lenne. Egyébként nagyon kedvesek, és nyitottak a kritikára, remélem nem vesztem el a fejem ez után a bejegyzés után sem.

2. Sóhajom : Itt csak az Egy angyal könnyét és a Holdfény Herceget olvastam, amik egymás folytatásai, és ezek nagyon hatásos, erős történetek. Durván lélekfacsaróak, és arcon csapkodnám a szereplőit, amiért ilyen önzőek és lenézőek. Kár, hogy nincs befejezve. Izgatottan várom a folytatását.

1. Visual Moon: Szerintem a legtehetségesebb amatőr író, akit valaha olvastam. Ő minden kritériumnak megfelel, amit leírtam abban a pontban, hogy mi az, ami megfog egy történetben. Szeretnék egyszer úgy írni, ahogy ő. Az Árvák is nagyon érdekes történet, mindenkinek ajánlani tudom, de számomra a Macska-egér játék a legjobb fanfiction, amit olvastam. Hihetetlenül bele tudsz helyezkedni az egészbe, hátborzongató, kegyetlen, brutális, de nem úgy, ahogy mostanában divatos, hogy az írók egymással versengenek, ki tud nagyobb embertelenséget papírra vetni. Nem. Itt minden okkal történik, minden érthető és a karakterek személyiségéből fakad. Zseniális. Mindenkinek el kell olvasnia, még akkor is, ha nem tudja, hogy ki az a Jaejoong, vagy Yunho, ha nem ismeri se a TVXQ-t, se a KPOP-ot, és hozzá még a yaoit is utálja. Nem ezen van itt a hangsúly. Akármilyen névvel, akármilyen kultúrával behelyettesítve is életszerű, hatásos és zseniális az iromány. Ez a történet ihlette a Világtalanok c. írásomat, ami közel sem olyan jó, mint a Macska-egér játék, de igyekeztem felnőni az unnie-hoz.