HH - 13. fejezet: Ki az erősebb?

Jihyun:

A hétvégém teljes depresszióban telt, próbáltam eldönteni, mit tegyek Hyukkal, szakítsak vele, és töröljem ki a szívemből örökre, vagy üljünk le, és próbáljuk megbeszélni a történeteket. A második logikusan hangzott, hiszen nem tűnt erőszakos típusnak, és biztosan lenne magyarázata az ütésre, mégsem volt bátorságom átkopogni.

Hétfő reggel aztán gyomorgörccsel mentem iskolába, áldva az eget, amiért japánnal kezdtünk. N-ből akartam erőt meríteni, jó hírekre számítottam, kidolgozott tervre, amivel kicsináljuk Shimet, és megmentjük Hongbint a teljes idegösszeroppanástól, de N úgy nézett ki, mint aki a hétvégén szellemkastélyban járt. Sápadtan meredt maga elé, és alig reagált arra, amit mondtam neki. Egész órán szét volt esve, és amikor átadta a radírját, és a kardigánja kissé felcsúszott a karján, megláttam a zúzódásokat a csuklóján. Nem akartam rákérdezni, hogy esetleg megverték-e, mert pontosan tudtam, hogy ez milyen fájdalmas téma, és csak az említésétől is rázni kezdi az embert a hideg, de valahogy éreztetni szerettem volna vele, hogy rám számíthat.

– N, minden oké? – fordultam felé, elkerülve a testi érintkezést.

– Persze, csak kicsit sok a gondom – szabadkozott. Így, közelebbről nézve a szeme alatt sötét karikák égtek, és a szemgolyója bevörösödött, mint aki egész hétvégén egy percet sem aludt.

– Ha kell segítség az osztályelnökségben, akkor szívesen segítek – mondtam. Nem szerettem az ilyen bizottságokat, és nem is éreztem alkalmasnak magam arra, hogy másokért kiálljak, de szívesen elvállaltam kis feladatokat, hogy levegyek egy kis terhet N válláról.

– Ahhoz varázslónak kellene lenned – húzta sótlan mosolyra a száját N, és összepakolta a cuccait. – Gyere, tesi lesz. Ne késsünk el! Még át is kell öltözni.

Mindig idegesített a buta libák fecsegése, de most különösen zavart, ahogy a semmiről csacsogtak, és minden apróságnak hatalmas feneket kerítettek.

– Szerinted érdekel bárkit is, hogy mivel kened a hajad? – csattantam fel, amikor Soojung affektálása már elviselhetetlenné vált.

– De nagy szád lett, új lány! Mire vagy ilyen bátor? Azért, mert Hyuk a pasid, még nem leszel népszerűbb. A hernyó akkor is hernyó marad, ha menő a csávója.

– A levágott virág akkor is elszárad, ha ide-oda forgolódik – vágtam vissza egy másik metaforával. – Tudom, hogy szar érzés, amiért semmibe vesznek a fiúk, de ez van. El kellene gondolkodnod rajta, hogy vajon miért.

– Engem nem vesznek semmibe! – hajította a földre a fejpántját Soojung dühösen. Bár felpattant, nem hittem, hogy van mersze nekem esni.

– Igazad van. Tényleg nem. Téged csak annyiba vesznek, amennyit érsz. Egy éjszakába.

 A testneveléstanár érkezése akadályozta meg, hogy egymás hajának essünk, de az órán érződött a feszültség, és ahol tudtuk, akadályoztuk a másikat. A fiúknak is feltűnt, hogy a felállított csapatok mellett mi egy teljesen más háborút vívunk, és nem is szóltak bele túlzottan. Csípés, lökés, hajhúzás, beszólások, volt ott minden, fegyver nélkül gyilkoltuk egymást.

Amikor a tanár kiállított, és már csak padról figyelhettem a többieket, feltűnt, hogy N-en sokkal több sérülés van, mint japánon láttam. A fekete torna short és a fehér rövid ujjú póló láttatni engedte a végtagjait. A térdén lehorzsolódott a bőr, a bokája kissé be volt dagadva, és az alkarján tövisnyomok látszódtak. Abban biztos voltam, hogy az erdőben járt, de hogy vajon mi elől kellett menekülnie ahhoz, hogy utána így nézzen ki, abba bele sem mertem gondolni.

– Hongbin, szerinted mi történt N-nel? – kérdeztem a másik padra kényszerültet. Hongbin át sem öltözött, a tanárnak azt mondta, migrénes fejfájása van, és egyébként pontosan úgy is nézett ki, mint akinek perceken belül felrobban az agya.

– Hongbint most hagyd békén! Hongbin nem beszélget senkivel! – jelentette ki mogorván, és a kezét a fülére szorította, mintha zavarnák a hangok.

Mindenki szenvedett. Még Ken se sziporkázott, csinálta, amit rábíztak, és ez a poshadt, ragadós hangulat egész nap elkísérte az osztályt. Kémián és rajzon a padon fekve számoltuk a másodperceket, és az irodalom közeledte se villanyozta fel a társaságot. Félve pillantottam Hongbin felé, aki egy ideje már nem találkozott Shimmel. A veszekedésük óta vagy Hyuk jött iskolába irodalmas napokon, vagy egyszerűen ellógta őket, és most mindenki attól tartott, hogy újabb tárgyak repülnek majd át a termen.

Shimet persze nem zavarta, ha Hongbin elintézi magának, hogy kirúgassák, és extrán szívatta. Hongbin már az első szurkálás után kijelentette, hogy nem érzi jól magát, úgyhogy inkább ne vegyenek tudomást egymásról, de Shimet ez csak még inkább arra ösztökélte, hogy szemétkedjen.

– Han úr biztosan el tudja mondani nekünk, hogy mire gondolt a költő. Hasonlóan megbomlott elme.

Minden osztályban voltak olyan pillanatok, amikor megfagyott a levegőt, és még pisszenni sem mert senki. Az az apró mozgás, ami történt, csak Shim asztalánál zajlott, a tanár az egyik kezéből áttette a tollat a másikba, és arra várt, hogy Hongbin vagy kiröhögje, vagy ráborítsa az asztalt.

– Nos, Han úr? Várjuk a válaszát! Nem megy? Egyes szeretne kapni? Vagy adjam Hyuk úrnak? Az múltkor is motiválta.

– Han úr mindjárt beleveri a fejed a padba, te köcsög – morogta Hongbin, de olyan halkan, hogy még abban is kételkedtem, hogy én jól hallottam-e. A köcsög rész biztos volt.

– Hogy mondja? – provokálta tovább a tanár. – Nem hallom rendesen. Nyissa ki a száját!

Azzal egy időben, ahogy Hongbin rácsapott az asztalra, Leo keze kinyúlt, és szinte a padhoz szegezte a barátját, N pedig olyan dühösen pattant fel, hogy csak Ken kinyújtott lába akadályozta meg a székét abban, hogy felboruljon.

– Tanár úr, ez már több a soknál! – kezdte indulatosan az osztályelnök. Annyira dühös volt, hogy remegett a hangja, de a testtartása feszes és határozott maradt. – Felszólítom, hogy ezt azonnal fejezze be! A viselkedése elfogadhatatlan, sérti a diákok jogait, és teljességgel etikátlan. Legutóbb figyelmeztettem, hogy… – lovalta bele magát egyre jobban N, de Shim egy erényes mozdulattal leintette. Sokkal erősebb hangja volt N-nél, az osztályelnök alulmaradt mellette.

– Ez itt az én órám, és nem érdekel, hogy milyen nevetséges státuszt adtak neked az iskola bohócvezetőségéből, most azonnal elhallgatsz! Vagy felelni szeretnél? Csodásan mutatna az ötöseid mellett egy egyes. A szüleid el lennének ragadtatva a teljesítményedtől.

– Hú, bazd meg, én ez nem bírom – pattant fel Hongbin is, és kirántotta a karját a barátja szorításából.

Mindenki arra számított, hogy üvöltözni, meg erőszakoskodni fog, de csak összepakolta a cuccát, és még a székét is visszatolta. Már-már azt hihettünk, hogy ennyi volt az egész, Hongbin távozásával majd minden visszatér a rendes kerékvágásba, de még a tábla széléig sem jutott, amikor Shim megállította.

– Hiányozni is csak egy ideig lehet, Han úr. Ki fogják csapni, ha nem jár be, legyenek bármilyen elnézőek is a sajnálói.

– Ki mondta, hogy kihagyom az órát? – fordult meg Hongbin, hűvös, de elégedett mosollyal. – Ne aggódjon, tanár úr, azonnal visszajövök, csak lehívom az igazgatót!

– Mégis minek? – csattant fel Shim. Megremegett alatta a léc.

– Ő lesz a döntőbíró. Mi elmondjuk, hogy mi a gondjuk magával, Maga elmondhatja, hogy miért igazságtalan, gerinctelen és… hogy is mondta N? Etikátlan?! Meglátjuk, hogy ki győz.

– Nem akarod te, hogy elmondjam az osztálytársaid előtt, hogy mi a bajom veled!

– Fogadunk? – kérdezett vissza gúnyosan Hongbin, és elhagyta a termet.

Senki sem tudta, hogy blöfföl-e, de nem mertük megkockáztatni, hogy az igazgató érkezése meglepetésként érjen minket, és mindenki zizegni kezdett. Előkerültek az eddig hiányzó szöveggyűjtemények, Ravi sebesen összeszedte az eldobált papírgalacsinokat, Ken lekörmölte a táblára firkantott neveket. Shimmel nem is törődtünk, mintha egy antik váza lenne a sarokban, ami nagyon csúnya, és jó lenne már megszabadulni tőle.

Hongbin tartotta magát ahhoz, amit mondott, az igazgatóval tért vissza, de a nyilvános szembesítés helyett csak zárkörű megbeszélés lett a dologból, amin az osztályból Hongbin és N vett egyedül részt. Amíg ők a szomszédos teremben tárgyaltak, mi megpróbáltunk rájönni, hogy miről folyhat a diskurzus.

 – Hongbin tutira elmondja, hogy mikkel szívatta az öreg. Nem az a fajta, aki elhallgatná – vélekedett Ravi.

– Engem azért érdekelne, hogy miről beszélnek – rágta a tolla hegyét Ken. – Mi volt az a duma, hogy „Nem akarod te, hogy az osztálytársaid előtt mondjam el a problémámat?”. Van valami, amiről nem tudunk?

Megpróbáltam nem túl átlátszónak tűnni, de a két fiú szeme a lelkembe látott, és levágták, hogy tudok valamit. Rágták a fülem, hogy mondjam el, de kitartottam, és egy szó sem hagyta el a számat.

– Fiúk, mindenkinek vannak titkai. Gondolhatjátok, hogy nem fogom elmondani.

– Akkor megkérdezem Hyukot – rántotta meg a vállát Ken sértetten, de a következő pillanatban már vigyorgott. Nem az a típus volt, aki sokáig haragudna az emberre.

Hongbin nem jött vissza, de N felmutatott hüvelykujjal lépett a terembe, és miután az igazgató helyet foglalt Leo mellett, Shim se mert tovább pattogni. Olyan pöpec irodalom és magyar óránk volt, hogy azt akár még élvezni is lehetett volna, ha nem azon kattog mindenki, hová tűnt Hongbin. Voltak, akik azt mondták, hogy bár Shimet megregulázták, Hongbinnak el kell hagynia a sulit, voltak, akik csak ideiglenes felfüggesztésről beszéltek, Ken azt hangoztatta, hogy ez mind faszság, és Hongbinnak csak fáj a feje, és ezért hazament. N, legnagyobb meglepetésemre, meg sem próbált rendet tenni, sőt, szünetben kiment a teremből, mintha ez már nem is az ő osztálya lenne.

Hazafelé, rákérdeztem a dologra Leónál.

– Van bármi köze Hongbinnak N serüléseihez? N olyan fura volt egész nap.

– Ha valakin kék-lila foltot látsz, akkor az már biztosan Hongbin keze nyoma? – horkant fel Leo. Régen nem láttam ilyen tüskés formájában, talán csak az első pár napban beszélt így velem, azóta jó barátok voltunk.

– Sajnálom. Igazad van. Előítéletes voltam – vallottam be. Nem is tudom, miért viselkedtem így Hongbinnal, amikor éppen aznap bizonyította be, hogy felnőttesen is tudja intézni a nézeteltéréseit.

– Hongbinnak most nagyon nehéz. Összevesztek Hyukkal, és ez nagyon rosszul érinti.

Ha ez igaz volt, akkor Hyuk is szenvedett. Köztünk mosolyszünet volt, az anyja beteg, a testvérével éppen haragudtak egymásra. Nem volt senkije, aki támogathatná.

Kellett tennem pár kört, mire rávettem magam, hogy bekopogjak a szomszédba, de amikor már a verandán álltam, akkor se voltam teljesen biztos benne, hogy jól döntöttem. Féltem egy kicsit Hyuktól. Nem attól, hogy újra megüt, inkább attól, hogy már nem fogom úgy látni őt, mint korábban. Azt se tudtam, milyen az igazi Hyuk.

– Hyukhoz, igaz? – nyitott ajtót fáradtan Hongbin, és miután bólintottam, rám csukta az ajtót.

Nem tudtam mit kezdeni ezzel. Várjak? Menjek el? Hongbin nem akarja, hogy lássam Hyukot, vagy őt nem érdeklem már? Tényleg így akarja lezárni? Semmi magyarázat, semmi bocsánat, csak menjek Isten hírével, és kész? – zakatoltak a kérdések a fejemben, amikor egyszer csak kitárult az ajtó, és mielőtt még felocsúdhattam volna, már Hyuk karjai öleltek szorosan.

– Annyira sajnálom. Annyira, de annyira sajnálom – motyogta, és egész testében remegett.

Bennem is dúlt a feszültség, mégis reflexből vigasztalni kezdtem, először az ő fájdalmát akartam enyhíteni, hátha attól én is jobban érzem majd magam.

Nem mentünk be a házba, nem is akartam volna újra összefutni a félelmetes anyósommal, aki olyan rossz dolgokat jövendölt meg nekem, így csak a verandán maradtunk. Hyuk szorosan mellém ült le a hintaszékben, és úgy markolta a kezem, mintha attól félne, ha nem tart elég szorosan, semmivé válok.

– Tudom, hogy ez nem mentség arra, amit tettem, de… Jihyun…én… – kezdte Hyuk, de borzasztó nehezére esett a beszéd. Mintha minden szóért meg kellett volna küzdenie, izzadt, és remegett az alsóajka. – Én… beteg vagyok.

– Milyen beteg?

Hyuk hirtelen görnyedt össze mellettem, a kezét kikapta a sajátomból, és a homlokához szorította. Pontosan úgy nézett ki, mint Hongbin egész nap, szörnyű volt nézni, ahogy szenved.

– Hyuk? Minden rendben? Hogy segítsek?

– Van bent… Van bent a szobámban… az éjjeliszekrény felső… felső fiókjában gyógyszer. Hozd le, és add be akkor is… akkor is, ha ellenkezem! – nyökögte.

Azonnal teljesítettem a kérését, berontottam a házba, felrohantam az emeletre, de a szobájába csak nagy nehezen jutottam be. Mintha beragadt volna az ajtó, a kilincset le tudtam nyomni, és néha az ajtót is sikerült beljebb tolni, de volt, hogy megakadt. Egy pár pillanatig azt hittem, Hongbin van bent, és ő feszül neki az ajtónak, de akkor meg se tudtam volna mozdítani a súlyos falapot, úgyhogy csak keret okozhatta a fennakadást.

Hyuk éjjeli szekrényében azonnal ráakadtam a gyógyszerre, és majdnem leestem a lépcsőn, annyira siettem hozzá. A konyhában engedtem egy pohárnyi vizet, aztán, ahogy Hyuk kérte, leerőltettem a torkán az orvosságot. Nem volt egyszerű dolgom, mert folyton ellenállt, és kábé az egész pólója tiszta víz lett, mire végre sikerrel jártam, de ahogy a gyógyszer oldódott a szervezetében, úgy csökkent a kín az arcán.

– Hyuk… ez a fejfájás nagyon durva. Nem kellene orvoshoz menned?

– Járok orvoshoz. Nemsokára jobban leszek – szorította meg bíztatóan a kezem, és haloványan rám mosolygott. – Sajnálom, hogy ennyi bosszúságot okozok.

– Csak gyógyulj meg, jó?

– Jihyun, ami a pofont illeti. Soha többé nem csinálok ilyet. Tudom, hogy erre nincsen bocsánat, de mégis arra kérlek, próbáld meg elfelejteni nekem.

Biztosan nem tudtam elfelejteni, de szerettem Hyukot, és még egy esélyt kaphatott. Egyszer túl lehetett lépni ezen, de azt megfogadtam magamnak, hogy elég, ha csak egyszer erőszakosan lép fel velem szemben, és azonnal szakítok. Szeressem bármennyire, nem mehettem bele egy durva kapcsolatba.

– A betegségemmel kapcsolatban vannak olyan dolgok, amiket nem mondhatok el. Nem azért, mert nem akarom, hanem mert egyszerűen nem lehet.

– Hogy érted, hogy nem lehet?

– Ez… bonyolult – vakarta meg a fejét, és újra dörzsölni kezdte a halántékát. –  Ne kérdezz erről többet!

– De Hyuk… Ha ez engem is érint, akkor tudnom kell róla.

– Van fent a szobámban, a matrac alatt egy fekete füzet. Az a naplóm. Minden nap olvass el belőle egy bejegyzést, és akkor össze fogod tudni rakni a képet.

A titkok tárát csak nap végén kaptam meg. Amíg le nem bukott a vörös korong a horizont alá, ott maradtunk a hintaszékben, összekulcsolt ujjakkal, és csupa szép dologról beszélgettünk. Mit csinálunk majd hétvégén, hová megyünk el randizni, milyen couple ékszert veszünk. Jó érzés volt elhinni, hogy minden rendben van, de amint a szobám magányába kerültem, kezemben azzal az ijesztő füzettel, elöntöttek a kétségek. Hyuk beteg volt, és ahogy láttam, Hongbin is. Ráadásul bántott a titkolózás. Miért ne mondhatná el? Hogy-hogy nem teheti? Fél, hogy kikotyognám? Nem értettem.

Az első bejegyzés arról a napról szólt, amikor Hongbin kiejtette azt a fiút az ablakon.

El kell költöztünk innen. Mintha nem lenne tök mindegy. Tudom, hogy Hongbin csak rá akart ijeszteni arra a gyerekre, de már a terv is hülyeség volt. Hogyan gondolhatta ezt komolyan? Egyszerűen. Hongbin mindig is ment a saját feje után, de elköltözni… Olyan félelmetesen hangzik az egész. Nem mintha túlzottan szeretném az egyházi sulit, de itt a titkunk biztosan titok is marad. Beilleszkedni egy új környezetbe nem egyszerű, és lehet, hogy a tanárok se vennének fel minket. De ott legalább nem lesznek térítő idióták, akik azt hiszik, hogy füstölővel, meg jeges vizes kínzással mindent megoldhatnak. Néha úgy szeretnék csak én dönteni az életemről.

Az első furcsaság az volt benne, hogy néhány mondatot mintha teljesen más kéz írt volna. A betűk karakteresebbek voltak, és a ceruzát is jobban rányomták. Ha csak azokat olvastam el, mintha Hongbin egyszerű, hanyag, de szókimondó sorait olvastam volna, de lehetetlen volt, hogy sorközé ékelje be a saját mondandóját. Még ha el is olvasta az öccse írását, nem lett volna helye odaírni. Ezek együtt írnak naplót? – tanakodtam, de végül aztán félretettem a furcsa füzetet, és álomra hajtottam a fejem. Volt még időm bőven kitalálni, hogy Hyuk ezt miért adta oda.

Hongbin:

– Öregem, úgy nézel ki, mint akit fejbe vertek – jegyezte meg mosolyogva Leo. Én nem találtam ezt ilyen viccesnek.

– Úgy is érzem magam – szívtam bele még egyet a cigarettámba. – Bármit is vett be Hyuk, szépen kicsinált vele. Mintha K.O.-t kaptam volna. Még sosem éreztem ilyet.

– Pedig múltkor azt mondtad, hogy nem mindig tudtok egymás cselekedeteiről.

– Igen, de az természetes. Akkor pihenünk. Most viszont erőszakosan kiütöttek. Ez így teljesen más. Azt sem tudom, hogy az az idióta öcsém mit mondott el Jihyunnak. Remélem, semmit.

Bosszantott ez a dolog. Nem csak azért, mert nem bíztam abban a lányban, inkább az öcsém viselkedése zavart. Teljesen megváltozott. Hirtelen kizárt az életéből, nem beszélt velem, nem kért tanácsot, nem együtt döntöttünk, hanem ment a saját feje után. Mindenért én lettem a rossz, én okoztam a problémákat, és az én létezésem korlátozta, mintha egy idegesítő anyajegy lennék az arca közepén.

– Van már valamilyen ötleted Dr. Gam felkutatására? – kérdeztem Leót. Mivel nem bízhattam Hyukban, Leo lett a külső gépházam, és helyettem ő gondolkodott a fontos dolgokról. Nekem az lett az új feladatom, hogy háttérben tartsam Hyukot, nehogy megsejtse a tervem, és mindent elmondjon az imádott Dr. Im-ének.

– Van, de ahhoz kellene még egy ember.

– A mániáddá vált N bevonása – húztam el a számat.

N mindent tudott, az erdőben testközelből szembesülhetett az igazsággal. Akkor azt hittem, hogy Hyuk nem fog tudni felülkerekedni rajtam, de jobban lefárasztott az a hülye doki, mint gondoltam. N persze frászt kapott attól, hogy egyik percben még én álltam előtte, aztán hirtelen már Hyuk, és menekülni kezdett. Hyuk utána futott, hogy magyarázatot adjon, N viszont mintha az életéért rohant volna, és végül „mindhárman” sikeresen végiggurultunk a rózsabokordombon.

– Hongbin, beszélned kéne N-nel. Ez nekem is sokkoló volt, neki pedig még magyarázatot sem adtál.

– Tudod, hogy rossz vagyok az ilyesmiben.

– Akkor is beszélj vele! Elkísérlek.

Leónak igaza volt, nem hagyhattuk N-et kétségek között. Már csak azért sem, mert az az ember, aki fél, hülyeségeket tesz, és tartottam tőle, hogy N szája rossz embernek jár el. Az osztály előtt megvédett, Shim előtt megvédett, de rám sem mert nézni. Egész nap ignorált, és ha ez azzal járt, hogy a szeretett kis osztályát kellett otthagynia, akkor arra is képes volt.

– Te beszélsz, én itt megvárlak – cövekelt le Leo a kerítésnél, pedig reméltem, hogy bejön velem.

N anyukája köntösben nyitott ajtót, és azt mondta, hogy a fia már lefeküdt aludni, de amikor felvilágosítottam róla, hogy Hakyeon szobájában ég a villany, beengedett. A ház egészen más volt, mint a miénk. A falakon gyerekkori képek lógtak ABC-ről, a polcokon tanulmányi versenyek emléklapjai és kupái sorakoztak, a berendezés világos és barátságos volt, a lámpák narancssárgás fénybe vonták a domború tapétát.

Félve kopogtam be N-hez, aki, amikor meglátott, azonnal összerezzent, és az anyjára vándorolt a pillantása, végül aztán mégis úgy látta jobbnak, ha beinvitál. Nem ültem le, hiába kínált hellyel, csak nekitámaszkodtam a falnak, és összefűztem a karom a mellkasom előtt. Nagyon reméltem, hogy kérdezgetni fog, mert képtelenségnek tartottam, hogy összefüggően tudnék beszélni erről.

– Még mindig hihetetlen számomra, amit láttam – rogyott le a székre N. Szörnyen nézett ki. Sosem találtam igazán szép jelenségnek, de most borzasztóan ocsmánynak tűnt. Beteges, kialvatlan szemek, haloványbarna bőr, mint a poshadt halé, és kicserepesedett ajkak.

– Hihetetlen vagy sem, ez van – rántottam meg a vállam. Tényleg nem ártott volna, ha Leo is velem tart.

– Utána olvastam kicsit a betegségnek, de ilyet még soha senki nem jegyzett fel. Hogy lehet, hogy megváltozik a testetek?

– Nem tudom. Egyetlen orvos se tudja. Illetve, van egy, aki talán igen, de hozzá több lépcsőfokon lehet csak eljutni. Ebben kellene a segítséged.

N jótét lélek volt, aki ha a nagyvárosban élne, biztosan eladományozná az összes zsebpénzét a hajléktalanokra, így biztos voltam benne, hogy segíteni fog. Ha pedig segített, akkor nem kérdezett annyit, és hamar a célomra koncentrálhattunk.

– Csak akkor segítek, ha elmagyarázod ezt a dolgot. Látatlanban nem veszek részt.

Rohadj meg! – gondoltam, és mégis csak elfogadtam azt a széket, amire rámutatott. A félreértések elkerülése végett jó messze húztam tőle, nehogy azt higgye, hogy ezentúl barik leszünk. Megkértem, hogy kérdezzen. Annyira nem akartam részese lenni ennek a beszélgetésnek, hogy az már szinte fizikai fájdalmat okozott, de Leo tervéhez valamiért kellett N is. Nagyon reméltem, hogy valóban szükséges, és Leo nem csak barátokat akar szerezni nekem hirtelen.

– Hyuk, vagy te vagy az alapszemélyiség?

– Mindketten. Úgy éltünk mindig is, mint a testvérek. Egyszerre születtünk, és mindketten különböző testtel bírunk. Hyuk csak az utóbbi pár napban gondolja úgy, hogy púp vagyok a hátán.

– Különbözően néztek ki, de csak egy test van – javított ki.

– Na ne mondd! – horkantam fel. – Fel se tűnt…

Soha nem kellett bizonygatnom, hogy mi egyszerre vagyunk egyek és különbözőek. Tökéletesen működött az a hazugság, hogy bizonyos betegség miatt csak egyikőnk járhat iskolába, és a valóságtól nem is állt túlságosan távol. Ilyenkor ezt mi is így fogtuk fel. Amíg Hyuk oviban volt, én aludtam. Házon kívül, csak nagyon ritkán voltunk jelen a másik mellett, mert borzasztóan zavaró volt, hogy senki nem látja, hogy ott vagyunk. Amikor kiesett az a srác az ablakon, én láttam, hogy Hyuk a kezem után kap, de az osztálytársaim számára nem állt ott senki.

N nem vette magára a piszkálódásomat, tovább érdeklődött.

– És halljátok egymást gondolatait?

– Néha. Most például nem, mert rosszban vagyunk, és nem akarom, hogy Hyuk tudja, amit én tudok.

– Min kaptatok össze? És miért kell titkolózni előtte? Ez az ő teste is, nem?

Röviden összefoglaltam N-nek a történteket. A hülye dokit, Hyuk hirtelen kifordulását önmagából, a gyógyszereket, azt, hogy anyám egyre betegebb. N is osztozott velem abban a nézetemben, hogy nem ilyen szorult helyzetben kellene háborúznunk egymással, és bár azt nem hitte el, hogy Dr. Im keze benne lenne Dr. Gam eltűnésében, de azt ő sem hitte, hogy a doki önszántából lelépett volna egy büdös szó nélkül.

– Tehát, van ez a seouli doki, aki segíthet, de Hyuk nem tudhatja meg, hogy utána nyomozunk, mert attól félsz, hogy Dr. Im fülébe jut, és ő szabotálja az akciót – összegezte N a problémámat.

– Így van.

– És mi honnan tudjuk, hogy veled beszélünk? Úgy értem, azt mondtad, néha tisztában vagytok azzal, hogy a másik mit tud. Honnan tudjam, hogy biztonságos-e beszélnem veled?

– Én érzem, hogy Hyuk milyen helyzetben van. Ha felemelem a kezem, azt azt jelenti, hogy hallgass el, mert az öcsém magához tért. Ezt beszéltük meg Leóval.

– Ki tud még erről?

– Senki.

N-nek eltartott egy ideig, amíg belement a dologba, és miután ez megtörtént, Leót is felhívhattuk tárgyalni. A terve rizikós volt, de működhetett. N, mint iskolaelnök elhívhatta Dr. Im-et a suliba, hogy tárgyaljanak az iskolahétről. A doki pont olyannak nézett ki, mint aki szereti learatni a babérokat, úgyhogy biztosan lekötné egy ideig, hogy meggyőzze Hakyeon-t az előadói alkalmasságáról. Leo nem járt már jó ideje a rendelőben, így az új asszisztens maximum a városból ismerhette, és mivel elég magas, és elég helyes volt, könnyedén levehette a lábáról. Nem volt más dolgom, mint belopózni az iratok közé, és megkeresni Dr. Gam elérhetőségét. Valahol lennie kellett egy papírnak, amin szerepelt, hogy melyik kórházba helyezték át.

– Leo, már ne haragudj, hogy ezt mondom, de biztos, hogy képes leszel elcsábítani egy nőt? – kérdezte N feszengve. Majdnem felröhögtem a beszólásán.

– Sokat fejlődtem az utóbbi időben – biztosította a barátom sértetten. Én ráhagytam a dolgot. Engem egyáltalán nem érdekelt, hogy mit csinál, énekel, táncol, bábozik, vagy színészkedik a csajnak, a lényeg csak az volt, hogy kikapcsolja arra a pár percre, amíg elosonok a pult mellett.

A csapatunk összeállít, a terv megvolt, már csak abban bízhattunk, hogy sikerrel is járunk, és elérjünk Dr. Gamot. Egyre jobban szorított az idő, főleg, ha Hyuk gyógyszerezni kezdett. Még pár ilyen lórúgás, és elvesztem a pozíciómat.

HH - 12. fejezet: Mindenhol ott vagy

Jihyun:

Nem arról volt szó, hogy nem tudnék meglenni Hyuk nélkül, de mióta Hongbin megverte, még a wc-re is alig akartam elengedni. Féltettem. Ismertem már a fiúkat annyira, hogy tudjam, sosem vállalnák fel egy nő előtt, ha betegek. Hyuk hiába mondta, hogy tökéletesen jól van, látszott rajta, hogy sápadt és folyamatosan fejfájásra panaszkodott. Főztem neki gyógyteát, és rengeteg házi gyógymódot kitaláltunk, de nem lett jobban. Azt mondta, rosszul alszik, és folyton felriad valamire.

– Zaklatott vagyok. Mintha belülről marna valami, és nem tudom, hogy micsoda – magyarázta egyik délután. – Mint amikor elmész otthonról, és úgy érzed, hogy elfelejtettél valamit, de nem jut eszedbe, hogy mi az.

Szerettem volna kikapcsolni, hogy ne agyaljon annyit. Hongbin sztrájkolt az iskolát illetően, úgyhogy Hyuknak nem kellett azon aggódnia, hogy lemarad, mégis nyugtalan volt. Én is észrevettem rajta, hogy fura. Nem figyelt rám, elbambult, és folyton a száját nyalogatta. Először azt hittem, ez valami jelzés akar lenni, hogy csókoljam meg, de aztán rájöttem, hogy csak a feszültségét akarja levezetni.

– Hyuk, nem akarsz pénteken velem aludni? – vetettem fel az egyik nap.

– Veled? – kérdezte döbbenten. – Hol?

– Nálam. Leo már kiköltözött tőlem. Apa biztosan nem szólna meg, és ha anyukádnak szüksége lenne rád, itt vagyunk a szomszédban.

Lehet, hogy túlbecsültem magam, de úgy éreztem, ha együtt aludnánk, Hyuk megnyugodhatna. Ha sokat beszélgetek vele, és szépen lassan feloldom a feszültségét, azzal csak neki teszek jót. Ráadásul nem árt, ha közelebb kerülünk egymáshoz. Nem bűn együtt aludni.

Aztán pénteken mégis elfogott az izgalom. Mi van, ha több történik? Vagy Hyuk többet akar? Készen állok én erre? Akarom egyáltalán? Nem fogom elcseszni? – rohantak meg a kérdések, és muszáj volt ahhoz fordulnom, aki ebben sokkal tapasztaltabb volt, mint én.

Azt hittem, hogy Hyuna majd cukkolni fog, de teljesen normálisan viselkedett. Iskola után elment velem a központba fehérneműt venni, és bár itt nem árultak olyan minőségi darabokat, mint „otthon”, ezek is elég csipkések és elég kihívóak voltak. Igazából, furán éreztem magam bennük, de mégsem akartam macis butyiban mutatkozni Hyuk előtt, ha lekerülne rólunk a ruha.

– Csak legyél laza. Majd lesz, ahogy lesz. Ha túlizgulod, mindkettőtöknek ciki lesz – figyelmeztetett a nővérem.

Folyamatosan azt szajkóztam magamban, hogy „Nem izgulod túl, laza leszel”, de minél közelebb kerültünk a hat órához, amikor Hyuk átjön, annál idegesebb lettem. Fel s alá járkáltam a szobámban, és minden pillanatban arrébbmozdítottam valamit, hogy minden tökéletes legyen, de egyedül én voltam az, aki nem úgy állt, ahogy kellene.

Azt hittem, hogy Hyuk majd nyugodtabb lesz, de ő is ezerrel zizegett, és apa teljesen félreértette a szituációt. Az egész vacsorát végigmosolyogta, és amint végeztünk az utolsó rizsszemmel, elégedetten felénk sandított.

– Jól van, menjetek csak. Látom, hogy már alig fértek a bőrötökbe.

Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, a kezembe temettem az arcom, és el akartam ásni magam a föld alá. Hogy hozhatott volna még ennél is kellemetlenebb helyzetbe az apám? Még jó, hogy óvszert nem nyomott Hyuk kezébe. Vagy Leónál már eljátszotta a nagyapa kártyát?

– Jihyun… – köszörülte meg a torkát Hyuk. – Én nem akarok siettetni semmit. Nem úgy jöttem át, hogy… Szóval… Érted. Nem baj, ha csak alszunk.

– Kikészítettem neked törölközőt, és az ágy bármelyik oldalán aludhatsz – tereltem a témát, és felkaptam a világoskék fürdőköpenyemet. – Elmegyek fürödni.

A szívem majd’ kiugrott a helyéről, ahogy beléptem a zuhany alá, és rengeteg ideig folyattam magamra a forró vizet. A kabin fogságában ki tudtam kapcsolni, és kissé megnyugodtam, aztán eszembe jutott, hogyha túl sokat szöszölök, Hyuk megunja a várakozást, és rekord sebességgel törölköztem meg.

Fogalmam sem volt, hogyan öltözzek fel. Hyuna azt mondta, hogy elég csak a szexi fehérnemű, meg a köpeny, amíg eljutok a szobámig, de úgy feszélyezett a gondolat, hogy egyszer csak ledobok magamról mindent. Mintha én nyomnám Hyuk kezébe az óvszert…

Végül szemérmesebb szerelést választottam, és egy térközépig érő hálóinggel elfedtem a titkot. A hajam kissé begöndörödött a párától, így átszaladtam rajta párszor a hajkefével, és kentem egy kis hidratálókrémet az arcomra.

Hyuk türelmesen ült az ágyam szélén, és a telefonját nyomta. Egyáltalán nem tűnt már idegesnek. Lehet, hogy neki is csak egy kis magányra volt szüksége, hogy rendezze az érzéseit.

Rám azonban nem volt jó hatással, hogy egyedül maradtam a szobámban. Újra idegessé váltam, és azt próbálgattam, hogyan várjam vissza Hyukot. Feküdjek be az ágyba? Vagy álldogáljak hülyén a matrac mellett? Nyúljak el rajta szexin, mint a filmekben? Olyan nehéz volt jól csinálni az első alkalmat.

Hyuk nem húzott pólót, csak egy fekete alsónadrágban tért vissza, és bár már láttam félmeztelenül, most mégis elemi erővel tört rám a forróság. Koránt sem volt olyan kidolgozott teste, mint Hongbinnak, de látszottak a szép izmok a halovány bőre alatt, és a hasa hihetetlenül kockás volt. Nem is emlékeztem rá, hogy ilyen jó a teste.

Hirtelen ért a csókja, és ahogy kiszűrtem belőle, nem csak formalitás volt. Ahhoz képest, hogy azt mondta, nem akar semmit elsietni, eldöntött az ágyon, és egészen rám mászott. A karjai kitámasztották, így nem nyomott össze, mégis hihetetlenül aprónak éreztem magam alatta.

Ahogy egyre bátrabban viszonoztam az ostromát, úgy ereszkedett egyre jobban rám, hogy az egyik keze szabaddá váljon, és elindulhasson felfedezni a combom. Beleremegtem, ahogy végigsimított a finom, puha tenyerével a bőrömön, és amikor egészen a derekam fölé tűrte a hálóinget, a vér az arcomba tódult. Hevesen kapkodtam a levegőt, és egyszerre akartam, hogy közel, és, hogy távol legyen tőlem.

A lámpa lekapcsolása után kissé jobban éreztem magam, és amikor egészen lehúzta rólam a hálóinget, már nem akartam világgá menekülni. Helyette a nyakába kapaszkodtam, és átfordítottam magunkat. A hajamat eltűrtem az útból, és csókokkal leptem el, először a nyakát, majd a felsőtestét. Hyuk hasa remegett a puszijaim alatt, de a boxerénél lejjebb nem mertem merészkedni.

Meglepett azzal, hogy felült, de amikor újra a tenyerébe fogta az arcom, és megcsókolt, nem foglalkoztam a realitással. Még ha éreztem is, ahogy hozzám nyomódik a merevedése. A nyakamra csúszó csókjai, hamar megtalálták az utat a melltartó által megemelt melleimhez, és akaratom ellenére is megugrottam kicsit, amikor a pánt meglazult a vállamon.

– Hyuk… – kaptam magam elé a kezem, hogy az anyagot a helyén tartsam.

– Gyors? – kérdezte rekedten. Majdnem olyan mély lett a hangja, mint Hongbinnak.

– Egy kicsit… Nem lehetne, hogy inkább feküdjünk? – kérdeztem. Hiába lettem sokkal kiszolgáltatottabb alatta, mégis jobban megnyugtatott. Biztonságot éreztem akkor, de ha én kerültem felülre, az olyan érzés volt, mintha teljesítenem kellene.

Hyuk gyengéden visszafordított maga alá, és lassan megcsókolt. Először csak az ajkaink simogatták egymást, majd ahogy a nyelvünk összefonódott felcsaptak a lángok. Egyre többre és többre vágytam, jó érzés volt összesimulni, és a vágy egészen elködösítette a józan gondolkodásomat. Amikor Hyuk lehúzta rólam a melltartót, és apró csókokkal kezdte becézgetni a szabaddá vált domborulataimat, én lepődtem meg legjobban azon, ahogy a hajába túrtam, hogy közelebb nyomjam magamhoz a fejét.

Hyuk vagy nagyon jól titkolta, hogy ez neki az első, vagy volt már valaki mással is együtt, de semmi izgalmat nem éreztem belőle. Biztosan vezette a testem, de minden mozdulatára odafigyelt, nehogy fájdalmat okozzon. Egy pillanatra bevillant, hogy jó ötlet-e két hétnyi járás után meglépni ezt, de aztán rájöttem, hogy rohadtul nem érdekel. Hyuk a barátom volt, és neki akartam adni magam, az nem számított, hogy egy hete, egy hónapja, vagy egy éve vagyunk együtt. Most jött el az ideje, és kész.

Már az ujjai is furcsa érzést keltettek bennem, amikor azonban megéreztem az ékességének hegyét, egy pillanatra kételkedni kezdtem abban, hogy ez menni fog-e. Biológiailag lehetséges volt, hogy belém férjen, különben az emberiség már réges-régen kihalt volna, de ettől még nem nyugodtam meg. Hyuk bíztatóan simogatott, és millimétereket mozdított csak a csípőjén, de ettől nem éreztem magam jobban. Néha már azon gondolkodtam, lehet, jobb lenne, ha egyszerűen csak előre lökné magát, és essünk túl a nehezén, de aztán minden mozdulatnál, amikor belém hasított a fájdalom, átértékeltem magamban ezt a tervet.

– Ez nekem nem a legjobb érzés – nyögtem fel a sokadig próbálkozás után.

– Túlságosan szorítasz. Próbálj meg ellazulni!

Én próbáltam, de sehogy sem ment. Abba akartam hagyni az egészet. Talán elsiettük, és még nem álltam készen rá. Vagy ez mindenkinek ilyen rossz volt? Zavart, hogy ügyetlenkedem, és nem tudok megfelelni Hyuknak. Biztosan ő is kellemetlenül érezte magát. Utáltam, hogy ilyen ügyetlen vagyok.

Észre sem vettem, hogy legördült egy könnycsepp a szememből, de Hyuk megérezte, és azonnal simogatni kezdte az arcom.

– Jaj, ne sírj! Akkor inkább abbahagyom. Nem akarok fájdalmat okozni neked.

– Nem azért sírok, mert annyira fájna. Csak… szégyellem magam.

Hyuk csókja édes és alapos volt, látszott, hogy meg akar nyugtatni, és fellélegeztem, amikor azzal a pár centivel is, de kihúzódott belőlem. Az apró puszik, amiket az arcomra nyomott, eltüntették a rosszkedvem, bár még mindig szorította egy kicsit a mellkasomat a szomorúság.

– Azt akarom, hogy neked is jó legyen – mondta, és újra végigcsókolta a testem.

Utána akartam kapni, amikor a lábam közé került a feje, de gyengéden megragadta a csuklóm, és a matracra helyezte. Zavarban voltam, és a szabad kezem az arcom elé is kaptam, de szó se róla, jó érzés volt, ahogy nyalogatott. Amikor újra belém vezette az ujjait, már nem éreztem olyan kellemetlennek.

– Most már sokkal nedvesebb vagy – állapította meg, én pedig refelxből fejbe vágtam a párnával.

– És muszáj ezt hangosan kimondanod? Elég lett volna, ha megtartod magadnak.

– De ez jó – csúszott vissza hozzám egy apró puszira. – Most már eléggé felizgattalak. Jó volt, mi?

– Néha kísértetiesen hasonlítasz az bátyádra – nyögtem fel mérgesen.

– Jó, akkor visszaveszek egy kicsit – nevetett fel, és újabb csókot adott, ezúttal sokkal hosszabbat. – Megpróbáljuk újra?

   Aprót bólintottam, és felkészültem az újabb kínzóan feszítő érzésre, de ezúttal már sokkal elviselhetőbb volt. Nem mondom, hogy fájdalommentesen zajlott, de koránt sem fájt annyira, mint előtte. Hyuk nagyon lassan mozgott, és amikor kissé megemelte a lábam, egy-egy lökésnél még fel is nyögtem.

Végül én nem tudtam ettől elélvezni, de summázva, egészen élveztem a dolgot, és Hyuk ujjai végül engem is feljuttattak a csúcsra. Hihetetlenül elfáradtam, sokkal fullasztóbb volt, mint egy dupla tesi, de megérte. Úgy éreztem, összekovácsolt minket, és a legjobb az egészben az összebújás volt, ahogy Hyuk a karjába zárt, és a nyakamig betakart, mintha hatalmas beteg lennék, akit a legapróbb széltől is óvni kell. Olyan aranyos volt.

Minden tökéletesnek tűnt, amíg ránk nem virradt a reggel.

Az ébresztésem felért egy vödörnyi jeges vízzel. Nem elég, hogy hirtelen ért a támadást, de nem is a pasimtól kaptam, hanem az idegesítő bátyától.

– Jó reggelt – ugrott be mellém Hongbin, mintha otthon lenne, és le se lehetett vakarni a vigyort az arcáról. – Milyen volt az éjszakád?

Első reakcióként szorosan magam köré tekerjem a takarót, aztán agyonvertem Hongbint a párnámmal. Addig ütöttem, amíg zsibbadni nem kezdett a karom, ő meg csak röhögött rajtam, és meg sem érezte a püfölésem. Hogy lehet valaki ennyire pofátlan? Hogy képzeli, hogy csak úgy bejön a szobámba engedély nélkül? Mi lett volna, ha be sem vagyok takarva?

– Távolságtartási végzést fogok kérni ellened, te idióta! – ütöttem egy utolsót. – Én sem mászkálok be hozzád, amikor meztelen vagy.

– Pedig nyugodtan bejöhetnél. Nem zavarna.

– Barom.

– Amúgy meg nem tudom, mit hisztizel. Tegnap mindent láttam.

Azonnal az ablak felé kaptam a tekintetem. Nem volt elhúzva a függöny. Hongbin simán beláthatott, amíg felkapcsolva hagytuk a lámpát, utána azonban képtelenség, hogy átlátott volna a sötéten.

– Hazudsz. Sötét volt.

– Igen? Jó, akkor biztosan nincsen anyajegy a bal combodon, és a körömlakk se gyöngyházszínű a lábkörmödön.

A mondat első felével még el is hitethette volna velem, hogy tényleg ilyen jó a látása, de a lábkörmös résszel lebuktatta magát. Tutira benézett a takaró alá, amíg aludtam.

– Te kukkoló mocsadék! – sóztam rá egyet a vállára. – Meg foglak öletni Hyukkal.

– Tud róla – rántotta meg a vállát. Azért, abban kételkedtem, hogy ezt Hyuk is ilyen lazán venné.

– És egyébként, ő most hol van? – kérdeztem. Kicsit rosszul esett, hogy nem együtt ébredtünk.

– A szomszédban. Menj csak át!

Ahhoz, hogy átmehessek, először az kellett, hogy Hongbin elhúzzon a szobámból, de nem úgy tűnt, mint aki nagyon ki akarna kelni az ágyamból. Mivel nem akartam ennél is dühösebb lenni, én léptem le. A fürdőszobában leakasztottam a szárítóról az első dolgot, ami a kezem ügyébe került, és gyors arcmosás után már a földszinten is voltam. Leo éppen a kenyérpirítóval folytatott ádáz küzdelmet, és észre sem vette, hogy elszáguldottam mellette, Hyuna még aludt.

Az első dolog, ami feltűnt a szomszédban, a nagy rendetlenség volt. Mindenhol újságcikkek hevertek, de tartalmukban semmi közük nem volt egymáshoz. Mintha különböző lapokból tépték volna ki őket, de az elrendezésük mégis pontos, és jól megtervezett volt. Akárki is akarta kitapétázni vele a nappalit, célja volt vele.

– Hyukie barátnője, igaz? – hallottam meg az „anyósom” hangját. Elég mély volt, így először azt hittem, Mandy az, de a mozgása, és a gesztikulálása egyáltalán nem volt ismerős. Eszembe jutott a kiképző tiszt, akivel a legritkábban találkoztam, de őt Hyuk úgy jellemezte, mint egy katonát, ez a görnyedt testtartás pedig nem erre utalt.

– Jól van, asszonyom?

– Csodásan. Te? Milyen volt az éjszakád?

– Hát… Miért kérdezni?

– Olyan nevetségesek az ilyen naiv kislányok. Hogy fogsz sírni, amikor megismered a fiúk valódi természetét. Nevetséges lesz, ahogy undorodni kezdesz majd magadtól. Igazán jól fogok szórakozni

– Fejezd be! – szólalt meg Hyuk. Észre sem vettem, mikor érkezett meg. Védekezően elém állt, mintha veszélyben lennék, és az anyja tekintetébe fúrta a sajátját. – Anya, menj a szobádba, és hagyd békén Jihyunt!

– Miért? Félsz, hogy kikotyogom neki a titkodat?

– Fogd be! – rivallt rá Hyuk, ezúttal sokkal keményebben. Még nem is hallottam így beszélni.

A nő mondani akart valamit, de Hyuk rávetette magát, és lebirkózta a földre. A kezét a szájára tapasztotta, majd elhalászott a zsebéből egy gyógyszeres levelet, és fél kézzel kipattintott belőle egy szemet. Szó szerint leerőltette az anyja torkán a bogyót, és amikor a végtagjai már nem vergődtek tovább, eleresztette.

Sokkolva álltam a groteszk nappali közepén, de hiába vártam volna Hyuktól vigasztalást, csak elutasítást kaptam.

– Jihyun, menj innen!

– De, Hyuk… Mi volt az, amit az anyád mondott? Milyen titokról van szó?

– Semmilyenről! – kiabált rám. – Nem kell tudnod semmiről – lépett oda hozzám, és megragadta a karom, hogy „kikísérjen” az utcára. Amennyire tudtam, ellenálltam.

– Hogy érted azt, hogy nem kell tudnom semmiről? Ha engem is érint… A barátom vagy. Hogyan segítsek, ha nem tudok…?

Hirtelen ért a pofon, Hyuk nem aprózta el, a fülem is belecsengett, de ezzel még nem volt vége. A vállamat markolva erősen a falhoz lökött, majd durván megragadta az állam, és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek. Egészen sötét volt a tekintete, az a kedves, boldog melegség, amihez hozzászoktam kiveszett belőle.

– Ne kérdezősködsz, és ne kutakodsz az életünkben, mert esküszöm, hogy örökre elhallgattatlak. Érd be azzal a hellyel, amid van!

Sírva szakítottam ki magam Hyuk karjából, és még a takaróm alatt is remegtem. Félelmetes volt. Fájt az arcom ott, ahol megütött, és az előző estét követően ez az egész szituáció még szörnyűbb lett. Hyuknak csak ennyit jelentett az egész? Megkapott, és most már csönd a nevem? Tényleg ennyire félreismertem volna?

Meg sem mozdultam, amikor kinyílt az ajtó. A sírást, amennyire tudtam, visszafogtam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a látogatómat. Senki tanácsára, vagy vigasztalására nem volt szükségem. Magamban kellett rendeznem az érzéseimet.

– Jihyun… – csendült fel egy halovány hang, egészen közel az arcomhoz. Leo valószínűleg leguggolt az ágy mellé, hogy jobban halljam.

– Hagyj békén! Egyedül akarok lenni.

– Bármi is történt odabent, ne hibáztass érte senkit!

– Te tudod, igaz? Te tudod azt, amit nekem nem szabad. Hongbin legnagyobb cimborája vagy, tutira elmondta neked.

Azzal, hogy Leo nem válaszolt, beismerte a sejtésemet. Őt beavatták a titkukba, engem, aki elvileg Hyuk szerelme vagyok, meg felpofoztak a kíváncsiságomért. Miért nem tudta egyszerűen megmondani, hogy majd elmondja később? Miért kellett kezet emelnie rám?

– Soha többé nem akarom látni.

– Azért beszéljétek majd meg… Ha mind a ketten lenyugodtatok… Jót tenne nektek.

Hálás voltam Leónak, amiért nem adott több kéretlen tanácsot, és magamra hagyott. Folyton annak az ijesztő személyiségnek a mondatai jártak a fejemben, hogy mennyire sírni fogok, ha rájövök a fiúk igazi természetére… Hongbinról eddig is tudtam, hogy erőszakos és kezelhetetlen, de úgy tűnt, Hyuk se maradt le tőle, csak egészen mostanáig tökéletesen titkolta.

A nap hátralévő részét ágyban töltöttem, és a kötelező olvasmányokon rágtam túl magam, hogy elvonjam a figyelmem. Csak éppen annyit ettem, amennyit Leo belém tudott könyörögni, de az a pár szem alma, és sajtdarabka aligha tett erősebbé. Az érzelmi hurrikán, ami bennem tombolt, és a kevés tápanyag legyengített, estére már betegnek is éreztem magam.

Aznap hamar lefeküdtem aludni, mégsem jött álom a szememre. A párnámat szorosan magamhoz ölelve gubbasztottam a takaró alatt, amikor egyszer csak megmozdult mellettem a matrac. Azonnal megpördültem, és a lámpakapcsoló után nyúltam, de egy erős marok megragadta a csuklóm, és a hátamra fordított. Nem bírtam szabadulni a fölém magasodó alaktól, és a sötétség miatt azt sem láttam, ki az pontosan.

– Nem ajánlom, hogy sikíts – zengett Hongbin mély, fenyegető hangja. Bármit is akart, nem baráti szándékkal jött.

– Mit akarsz? – sziszegtem. Fájt, ahogy szorított.

– Elfelejted, ami ma történt, és nem keresed többé az öcsémet. Ha rólunk kérdeznek, megnémulsz, és nem ütöd bele az orrod soha többé a dolgainkba.

– Mégis… – kezdtem, de a tiltakozásra azonnal a torkomra szorultak Hongbin hosszú, hideg ujjai. Megpróbáltam lefejteni őket, de egyre erősebben markoltak, mintha ki akarnák szorítani belőlem a levegőt.

Amikor Hongbin megszólalt, a lehelete égette a fülem.

– Megmondtam neked! Örökre elhallgattatlak, ha nem maradsz a helyeden.

Sikítva ébredtem fel, és egészen addig nem tudtam megnyugodni, amíg ezerszer körbe nem simogattam a testem. Hiába ébredtem fel, a testem még érezte a nyakamra szoruló ujjakat, és a jeges félelmet, ami körbeölelt. Az agyam tökéletes munkát végzett, ahogy összemosta Hongbin ijesztő viselkedését Hyuk kegyetlen mondataival, és egész éjszaka egy szemhunyásnyit se tudtam aludni tőle. Törökülésben ültem az ágyamon, felkapcsolt kislámpával, és az ablak és az ágyam között épített akadály se nyugtatott meg. Az ajtómat kulcsra zártam, mégis folyton úgy éreztem, mintha Hongbin fekete szemei a szoba minden pontjáról figyelnének.

Hyuk:

Erősen ziháltam a futástól, de anélkül sikerült eljutnom Dr. Gam rendelőjéhez, hogy Hongbinba botlottam volna. Azok után, ami délelőtt történt, el kellett jönnöm. Ez nem történhetett meg még egyszer. Ha Jihyun egyáltalán megbocsát nekem, nem engedhetem meg magamnak, hogy újra rátámadjak.

Már a rendelőből áradó füstölő illata is furcsa volt, aztán ahogy betoltam az ajtót, egy idegen orvost pillantottam meg az ismerős bőrszékben.

– Elnézést, én csak… – szabadkoztam, de az orvos megállított, mielőtt távozhattam volna. Magas, vékony fickó volt, hosszú hajjal, amit a tarkójára fésült, és egy jó nagy adag zselével fixált. Világoskék ingje, mocsárszínű nadrágja, és fényesen barna csizmája volt az orvosi köpeny alatt. A táblája szerint Dr. Im Taejae-nek hívták.

– Han úr, jöjjön csak be! – kísért a kanapéhoz, és kivette a fiókból az aktámat. – Dr. Gamot áthelyezték, nem tudom, említette-e Önnek. Ne aggódjon, minden betegét áttanulmányoztam, az Ön helyzetével is tisztában vagyok.

– Doktor úr, én… Nem is tudom, hogyan kezdjem…

– Engedje el magát, és meséljen! Tudja, Dr. Gam igazán kiváló szakember, azonban úgy érzem, a maguk baját rossz oldalról közelítette meg. Az anyjuk betegségére már sokkal korszerűbb módszerek vannak, pontos tájékoztatás után remélem, beleegyezik, hogy kipróbáljam őket.

Az orvosokat egyébként is fenntartással kezeltem, és nem tetszett ez a túlontúl udvarias modor, de Dr. Gam gyógyszeres kezeléséből már igazán elegem lett. Anya állapota semmit nem javult tőle, és a reggeli viselkedése semmi jót nem ígért.

– Doktor úr, ma történt valami. Én nem akartam, de…

– Ne aggódjon! Biztonságban van. Ez nem a maga felelőssége. Kérem, mondjon el mindent, töviről hegyire.

Hongbin:

Azok után, ami reggel történt, és amilyen állapotban találtam a nappalit, megugrottam, amikor anya egyszer csak megjelent mellettem a konyhában. Ideges voltam, és feszült, így főzni kezdtem, hátha megnyugtat, de hiába aprítottam kis kockákra a krumplit, nem lettem jobban tőle.

– Hogy jöttél ki? – kérdeztem. Eddig még sosem sikerült kiszabadítani magát a kötelekből. Lehet, hogy erősebben kellett volna meghúznom a csomót?

– Hongbin, most nem érünk rá ilyesmire. Fogalmam sincs, meddig maradhatok – fordított maga felé Mandy. Az ujjai görcsösen szorították a vörös köpenyét, mintha attól félne, ha nem teszi, képtelen lesz a testben tartani magát. Igaz, hogy az eddigiek közül ő volt a legproblémásabb, de mi mindig jól kijöttünk. Nem véletlenül hozzám jött.

– Hallgatlak.

– Az új személyiség erős. Erősebb, mint én. Kyungjae-t már eltűntette, és anyátok is egyre halványabb. Nem tudok kapcsolatba lépni vele, és csak nagyon ritkán látom a gondolatait. Fogalmam sincs, hogy nő-e vagy férfi, hogy hány éves, vagy honnan ismerheted meg, de egyben biztos vagyok. Gyűlöl titeket. Féltékeny rátok, és mindent elkövet azért, hogy tönkre tegyen titeket. Veszélyes mindenkire.

– Le tudod győzni?

– Nem. Orvosi segítség kell, de jobb, mint Dr. Gam.

Eszembe jutott a seouli orvos, aki gyerekként kezelt minket. Dr. Gam azt mondta, meg van az elérhetősége, ha egy menő klinikán dolgozik, biztosan érti a dolgát. Nincs más dolgom, mint megkérni, hogy segítsen anyának, és tüntesse el ezt az új, ragadós személyiséget, aki meg akarja keseríteni az életünket.

Hyuk:

– Értem – vakarta meg az állát az orvos, amikor a mondandóm végére értem. – Mindenképpen szükséges a gyógyszeres kezelés, ezen kívül viszont hipnózist is alkalmazni fogok. Nem tudom, van-e erről valamilyen tapasztalatod.

– Tudom, hogyan működik. Amikor gyerekek voltunk… – kezdtem, de nem tudtam befejezni.

Hongbin hirtelen érkezett, és dühös volt. Nagyon, nagyon dühös.

Hongbin:

– Ki maga, és mit akar? – szegeztem az idegen fickónak a legfontosabb kérdést. Nem neki kellett volna abban a székben ülnie. Hol van Dr. Gam és miért beszélget ez az alak az öcsémmel? Egyáltalán mikor jött ide Hyuk, és én miért nem tudok róla?

– Kérlek, nyugodj meg! Erőszakkal nem érsz el semmit.

– Ne nyugtatgasson engem, hanem válaszoljon a kérdésemre! – csaptam az asztalra. Semmit sem utáltam jobban annál, mint amikor a felfokozott pillanatokban csitítani akarnak.

– Dr. Im vagyok, Dr. Gam helyett érkeztem.

– Helyett? Hogy érti, hogy helyett? Hol van ő?

– Áthelyezték egy másik városba, ezentúl én rendelek itt.

Nem tetszett nekem ez az alak. Túlságosan tenyérbe mászó képe volt, ráadásul úgy nézett rám, mintha egy megvetendő pondró lennék. Mit képzelt magáról? Nem tudott rólam semmit!

Képtelenségnek tartottam, hogy Dr. Gam nem szólt volna arról, hogy lelép. Kötelessége lenne tájékoztatni. Ő anyánk orvosa, és bár sosem voltunk puszipajtások, azt is megemlítette, hogy a seouli orvos felkeresett. Ha így, egy szó nélkül köddé vált, az nem lehetett véletlen.

– Játszunk tiszta lapokkal. Maga elmondja, hogy hová tűntette Dr. Gamot, én pedig megígértem, hogy nem fogom pofán vágni egy hűtőtáskával.

– A paranoia nem szerepelt az aktádban, de úgy látom, fel kell vennem rá. Miért gondolod, hogy bármit is tettem az orvosotokkal? Ha az értesüléseim nem csalnak, rossz volt a viszonyotok.

– Dugja fel az értésüléseit, és válaszoljon normálisan! Nem jó ujjat húzni velem.

Azzal a gúnyos mosollyal, amivel végig nézett rajtam, vérig sértett. Mocsadék! Gyűlöltem az ilyen alakokat. Hát, ha Dr. Gamnak nem engedtem, hogy gyógyszerekkel tömjön, ennek a görénynek még azt sem fogom engedni, hogy az anyámat kezelje!

– Meglátjuk, mit tud tenni ellenem egy _ _ _.

Hatalmas hibát követett el azzal, hogy így hívott. Vajon nem tudja, hogy ettől vérszemet kapok, vagy egyszerűen csak ki akar hozni a sodromból? Mindegy. Beverem a képét!

Az öklöm nem ért célba, de nem lepett meg a kitéréssel, és a következővel már eltaláltam az állát. Ahhoz képest, hogy milyen esetlennek tűnt a hosszú végtagjaival gyorsan mozgott, és hatásosan hárította a csapásaimat.

Már éppen láttam a megfelelő pillanatot egy jól irányzott jobbegyeneshez, amikor az a tetű kicselezett. Az orvosi kislámpával egyenesen a szemembe világított, és ez nem csak színes karikákat festett a látóterembe, de szörnyű fejfájást is okozott. Most találkoztunk először, csak Dr. Gam feljegyzéseiből tudhatta, hogy legutóbb is rosszul lettem, amikor megcsillant a fény a szemüvegen, de nem volt fenntartása az ellen, hogy ezt felhasználja ellenem.

Újra neki akartam esni, de megint a szemembe világított, és a kínzó fejfájás a földre terített. Olyan volt, mintha lángra kapott volna az agyam, és egyre homályosabbá váltak a tárgyak körvonalai. Minden erőmmel próbáltam hátrébb csúszni a dokitól, és csak az ujjaim takarásából lestem ki, de ettől csak kontrasztosabb lett a fényhatás.

– Erősebb vagy nála! Ne hagyd, hogy elhatalmasodjon rajtad! – kiabált az orvos, és tudtam, ha egy perccel is tovább maradok, véglegesen kiüt a nyeregből. El kellett tűnnöm onnan.

Minden kezem ügyébe került dolgot felborítottam, hogy barikádot képezzek kettőnk közé, de ő talpon volt, és könnyedén átlépte, még én a földön kúsztam, mint egy sebesült kutya.

A pulcsimnál fogva ragadott meg, és húzott a kanapéhoz. Kitámasztottam az alkarját, és elterítettem a szemembe világító fényt, de egyre gyengültem, és már csak az acél idegeim tartottak magamnál.

– Fejezd be a küzdést! Erősebb vagyok nálad – morgott rám, és az utolsó pillanatban vetettem oldalra magam, így a fecskendő a kanapéba fúródott.

– Erősebb? – nyögtem fel. – Injekcióval én is erős lennék – küzdöttem talpra magam, de nagyon imbolyogtam, és úgy éreztem, a legkisebb széllöket is ledöntene a lábamról.

– Még sosem találkoztam ilyen kitartó _ _ _ -el, túlteszel az eddigi pácienseimen.

– Ha még egyszer kimondja, kitépem a nyelvét! – figyelmeztettem, de csak időt akartam nyerni.

Az orvos érezte, hogy ez nagyon rosszul érint, így folyton az általam legjobban utált szót emlegette, de ezzel nagyobb szívességet nem is tehetett volna. A dühtől felszabadultak a rejtett tartalékaim, de tisztában voltam vele, hogy csak egy esélyem lesz. Egyetlen egyszer próbálhatom meg, és ha elrontom, a karmai közt végzem.

Először, el kellett jutnom az ajtóhoz úgy, hogy ne szúrjon neki szemet, ezért hát kihasználtam, hogy orvos, és leköti a beszélgetés.

– A páciens és a doktor között harmóniának kell lennie, hogy akar így kezelni? Nem bízok olyanokban, akik fecskendővel támadnak rám.

– Meg kell védenem magam. Ha együttműködnél, nem kellene erőszakot alkalmaznom.

– Nem olvasta elég tüzetesen az aktámat? Vastaggal ki van emelve benne, hogy különösen erőszakosan hárítóm el az együttműködést.

Amikor az orvos reflexszerűen a szekrény felé nézett, akkor robbantottam a bombát. A levegőbe repülő papírok nem csak megijesztették, de a látását is megzavarták, így ki tudtam slisszolni az ajtón.

Úgy futottam, mintha az életem múlna rajta, mélyen az erdőbe, ahol biztonságba kerülök. Nem akartam, hogy megtudja, hogy képes vagyok telekinézisre, de e nélkül biztosan a rendelőben ragadtam volna.

– Hyuk! – emeltem fel a hangom, de csak éppen annyira, hogy az öcsém meghallja. – Hyuk! Gyere elő! Ne most bujkálj!

Már a testtartásából tudtam, hogy tart tőlem, pedig nem akartam megverni. Első körben csak le akartam üvölteni a fejét, amiért elsőre megbízott egy ilyen veszélyes dokiban. Fogalmam sem volt róla, hogy mit mondott rólunk, de minden információra szükségem volt. Csak úgy harcolhattam ellene, ha beleláttam a fejébe.

– Mit mondtál neki?

– Semmit.

– Ne most kezdj el hazudni nekem! Hyuk, mit mondtál neki? – üvöltöttem rá. Mióta állt Hyuk ellenkező oldalon, mint én?

– Semmi közöd hozzá. Ez az én életem. Semmi közöd nincs hozzám.

– Már hogy ne lenne? A bátyád vagyok.

– Nem vagy a testvérem.

Ez szíven ütött. Hogy mondhatta ezt? Tudom, hogy engem hibáztatott a reggel történtekért, de ezt nem érdemeltem meg. Még, hogy nem vagyunk testvérek? Megőrült?

– Hyuk, gondold meg, hogy mit mondasz! Nem vagyunk ellenségek. Nem fogom bántani a dokit, csak szeretném tudni, hogy mit mondtál neki.

– Nem mondok el neked soha többé semmit. Folyton azt szajkózod, hogy mi összetartozunk, és csak egymásra számíthatunk, de ez nem igaz. Neked van szükséged rám, én nem szorulok a segítségedre.

– Azért ez nem igaz – vágtam közbe. Ha száz kezem lenne, se tudnám megszámolni, hányszor kellett segítenem neki. Hyuk ennyire elfelejtette, hogy hányszor kezdte úgy a mondatait, hogy: „Kérlek, Hongbin…”?

Hirtelen támadt a gondolat a fejemben, és mindent elkövettem volna azért, hogy ne legyen igaz. Hyuk egyetlen veszekedésünkkor se vágta a fejemhez azt, hogy ne lennénk testvérek, ahogy azt se kérdőjelezte meg soha, hogy mi összetartozunk. Most mégis, mint a villámcsapás, így kezdett el gondolkodni. Hát, ha ennek nincs köze a dokihoz, akkor én… Már nem is tudtam, mi vagyok.

– Hyuk, hallod te, hogy mit mondasz? Mikor ártottam neked, hogy ezt érdemeljem?

– Mikor? – csattant fel Hyuk. Még sosem láttam ilyen zaklatottnak. Szinte a sírás szélén állt, és remegett az indulattól. – Reggel. Ki ütött Hongbin? Hm? Ki ütött kettőnk közül? Te vagy én?

– Hagyjuk már ezt! Ha kell, akkor ezer rózsát viszek neki, csak térj már észhez!

– Teljesen mindegy, hány virágot viszel neki, mert azt hiszi, hogy én voltam! Érted? Ő engem látott. Engem, nem téged.

Kezdett sok lenni ebből a beszélgetésből. A doki lefárasztott, és Hyuk minden ellenállása csak szívta az erőmet. Le kellett nyugtatnom. Vagy legalább fegyverszünetet kötni, és egy nyugodtabb pillanatban tisztázni a félreértést. Így nem tűnhettem el.

– Hyuk… Mindent meg fogunk beszélni, és jóváteszem a reggelit, de kérlek, ne dolgozz ellenem! Anya nagyon rossz állapotban van. Össze kell fognunk.

– Az orvos majd meggyógyítja. Sokkal pengébb, mint Dr. Gam.

– Mandy azt mondta, hogy az új személyiség felfalta Kyungjae-t, és anya is halványodni kezdett. Nincs most időnk egymással háborúzni.

– Mandy mondta? – kérdezte Hyuk bizalmatlanul, és összefűzte maga előtt a kaját. – Ti jól megértitek egymást, mi? Hasonlítotok is. Élősködők. Se neki, se neked nem hiszek. Majd Dr. Im kezelésbe veszi anyát, és meg fog gyógyulni.

– Hyuk… – tettem felé egy lépést, de a következő szavai megállásra késztettek.

– Ha nem működsz együtt, te leszel a következő, akit kezelésbe fog venni.

Ha Dr. Gamot gyűlöltem, akkor nincs is arra szó, amit az új doki irányába éreztem. Mégis mióta tartunk ott, hogy Hyuk lett az irányító, és én a megtűrt? Mégis mióta lettem lefokozva bátyból beteggé?

– Nem veszed észre, hogyan beszélsz? Nem veszed észre, hogy átmosták az agyad?

– Megszállott vagy.

– Te meg idióta.

– Idióta? Engem egy személyiség ne idiótázzon le!

Éppen készen álltam rá, hogy melegebb éghajlatra küldjem az öcsémet, amikor megzörrent mögöttem a bokor. Fehér köpenyre számítottam, holdfényben csillogó fecskendőre, és gúnyos vigyorra, azonban egészen mást kaptam. Egy érdeklődő, kissé ijedt barna szempár nézett rám, keresve rajtam a megbomlás jeleit.

– Hongbin, te meg mit beszélsz itt magadban? – kérdezte N feszengve.

– Hyuk, tényleg csatázni akarsz velem? – kérdeztem gondolatban az öcsémet. – Akkor, nézzük meg, hogy melyikünk az erősebb? Meg tudod menteni a barátodat, vagy túl gyenge vagy hozzá?

HH - 11. fejezet: Villámcsapások

Jihyun:

Hiába nem jött Hyuk iskolába egész héten, suli után azonnal hozzá mentem. Eredetileg azért, hogy odaadjam neki az anyagot, valójában, hogy láthassam. A környezetünknek fel sem tűnt, hogy együtt vagyunk. A találkozásaink nem abból álltak, hogy végeláthatatlanul nyaltuk egymást, helyette közös programokat csináltunk, rengeteget beszélgettünk, és a csókokat és árulkodó érintéseket meghagytuk a szobának.

– Drágám, segítenél? – kérdezte az anyukája, amikor a nappaliban tévéztünk. Éppen süteményt sütött, és teljesen normálisnak tűnt.

Tartottam a tálcát, amíg rápakolta a tepsire a kakaós csigákat, és megfogtam a sütő ajtaját, nehogy megégesse magát. A vállig érő, fekete haját magas kontyba fogta, és kedvesen mosolygott rám, mégis, amikor beálltam mellé mosogatni, valami igazán furát kérdezett.

– Te a fiam barátnője vagy, igaz?

– Igen.

– És melyiké?

– Hyuké – feleltem zavartan. Ez igazán kellemetlen volt. Még meg kellett szoknom, hogy az „anyósom” néha kissé szenilissé válik.

– És Hongbin még egyszer sem akarta tönkre tenni? Ez meglepő.

Hongbinnal legutóbb akkor találkoztam, amikor Hyuk beteg lett, azóta egyetlen egyszer sem futottunk össze. Úgy tűnt, nincs is otthon. Leo néha lelépett, hogy találkozzon vele, tehát egyáltalán nem szívódott fel, de engem elkerült. Őszintén, nem bántam.

Jobban belegondolva, még egyetlen egyszer sem kérdeztem meg Hyukot, hogy mit szól Hongbin a kapcsolatunkhoz. A hülye is láthatta, hogy milyen szoros a viszonyuk, és nem akartam, hogy esetleg miattam hajba kapjanak. Hongbin birtokló típusnak tűnt.

– Hyuk, holnap össze kellene ülnünk Hongbinnal. Hétfőn mi adunk elő – kaptam ki egy szem chipset a táljából. Az első pár napban annyira el voltam varázsolva attól, hogy Hyuk barátnője lettem, hogy teljesen elfelejtettem a felkészülést.

– Rendben. Este szólok neki.

– De ugye te is jössz? – karoltam át a nyakát. – Félek, hogy rám nem hallgat.

– A lelkére fogom kötni, hogy figyeljen oda.

Szerettem volna, ha Hyuk is ott lenne, de nagyon nem akarta bekapni a horgot. Fél, hogy Hongbin kiakadna, ha együtt látna minket? Vagy tervez valamit a hátam mögött, és pont kapóra jön neki, hogy a bátyával dolgozom? – tanakodtam. Ő már elkészült a videó felvétellel, semmi dolga nem maradt.

– Hyukie, én nem szeretnék egyedül maradni Hongbinnal. Mi van, ha pont erre vár? Lehet, hogy kihasználja, hogy nem leszel ott, és elmondja, hogy utál, és mindent el fog követni azért, hogy szakítsunk.

– Ugyan, dehogy! – rázta meg a fejét Hyuk. – Hongbin nem utál téged, és nem szedne minket szét. Nem olyan.

Belegondolva abba, hogy Hongbin simán lecsókolt a szobámban, annak ellenére, hogy pontosan tudta, hogy tetszem az öccsének, nem bíztam semmiben. Öntörvényű egy alak volt.

Amikor hazaértem, nem várt kép fogadott a konyhában. Leo és Hyuna süteményt készítettek, de több hab volt az arcukon, mint a piskótán. Bármelyik is kezdte el a csatározást, a másik is ugyanolyan ludas volt a felfordulásban.

– Lehet, hogy le kellett volna lakatolnom a hűtőt? – tettem fel a költői kérdést, ahogy megtámaszkodtam az ajtófélfában. – Ti meg mit csináltok?

Leo azonnal makogni kezdett valamit arról, hogy mennyire sajnálja, és azonnal összetakarít, de Hyuna leállította. Elég volt Leo felkarjára tenni a kezét, és a fiú azonnal jégszoborrá változott. Még levegőt is rejtve vett.

– Jihyun, ne szólj bele! – oktatott ki a nővérem. – Most én sütök, és nem akarom, hogy belekontárkodj!

– Jó, és ki fogja megenni, ha szörnyű lesz? – cukkoltam egy kicsit.

– Nem lesz szörnyű – kérte ki magának, és lelopott egy kis habot Leo arcáról. Amikor megkóstolta, nem torzult fintorba az arca. – Finom.

Végül hagytam, hogy tovább szerencsétlenkedjenek a felségterületemen. Végre úgy tűnt, Hyuna nyitott az új lakótársunk felé, és nem akartam elrontani az idilli állapotot. Leo egyébként is megfojtana, ha belerondítanék a „randijába”.

Mosolyogva könyököltem az ablakpárkányra, hátha Hyuk is odajön, és tovább folytatjuk egymás bámulását, de a szobájában nem láttam mozgást. Biztosan az anyukájának segít – gondoltam, és már éppen csuktam volna be az ablakot, amikor egy kéz megragadta az enyémet. Hatalmasat sikítottam, és megpróbáltam a mélybe taszítani a betolakodót, de a jövevény jóval erősebb volt nálam, és egy jól irányzott lendülettel felnyomta magát.

– Te idióta barom! – üvöltöttem rá Hongbinra, és a pólójánál fogva behúztam.

Az ötlet jónak tűnt, de a „vejem” elvesztette az egyensúlyát, és egyenesen rám esett. Nagyot koppantunk a parkettán, és amikor kinyílt az ajtóm, már nem tudtam korrigálni. Leo szemöldöke a hajába kúszott a párosunkat látva, de nem tett megjegyzést, egyszerűen megfordult, és otthagyott minket, mintha semmit nem látott volna.

– Egész puha vagy – kuncogott Hongbin a fülembe, mire erősen vállon vágtam, és minden erőmet bevetve legörgettem magamtól.

– Miért nem az ajtót használod, te hülye? Mióta először bemásztál, rémálmaim vannak tőled.

– Rémálmok? – kérdezte, és miután felállt, leporolta a ruháját. – A lányok általában jókat szoktak álmodni velem.

– És honnan vagy ebben olyan biztos? Belelátsz mások fejébe? – mérgelődtem. Nagyon sajgott a fenekem, és biztosra vettem, hogy a könyököm is be fog lilulni. Vadbarom.

– Bele – mondta Hongbin teljes komolysággal. – Azt is látom, hogy most mire gondolsz.

Ahogy Hongbin közelített, úgy hátráltam, de hamar beleütköztem a fotelbe, és teljesen csapdába estem. Nem mertem a sötét szemeibe nézni, mert biztos voltam benne, hogy csábító üzemmódban van, és én Hyuk barátnője voltam. Hiába tagadtam volna, voltak pillanatok, amikor Hongbin vonzereje igenis hatott rám.

– Most éppen az jár a fejedben, hogy hozzám akarsz érni.

Honnan tudja? – kaptam fel a fejem. Tényleg erre gondoltam. Hogy a kemény mellkasa milyen közel van hozzám, és vajon milyen érzés lenne kitapogatni az izmokat a póló rajzolatait követve. Jihyun, az isten verjen meg! Térj már észhez! – korholtam magam, és kissé ellökve Hongbint, kiszabadultam a kényes helyzetből. A lehető legmesszebb mentem tőle, és az irodalomkönyvvel a mellkasom előtt mertem csak újra megközelíteni.

– Ha már itt vagy, akkor gyakoroljunk – mondtam idegesen. Remegett a hangom, és a szívem össze-vissza kalapált, de minél több idő telt el, annál józanabbá váltam.

Hongbinra úgy hatott az irodalom, mint a vámpírokra a fokhagyma, és a benne élő kisördögöt végleg kifüstöltem. Fásultan ült le az ágyamra, és sótlanul eldarálta a részét. Becsülettel megtanulta, ez látszott, de egy ilyen előadást Shim úgy lepontozna, mint a huzat, és nem akartam miatta rossz jegyet kapni. Igaz, hogy Ravi is ötöst kapott Leo hármasával szemben, de Shim engem sem kedvelt, nem alapozhattam a jóindulatára.

– Próbáld kicsit beleélni magad – nógattam Hongbin, teljesen eredménytelenül.

– Hogy az istenbe lehetne beleélni ebbe magam? Azt se tudom, ki a tököm volt az a Voltaire.

– Ő írta a Candide-ot.

– Az egy nagy szar – jelentette ki Hongbin indulatosan. Engem az is meglepett, hogy egyáltalán olvasta. – Nem történik benne semmi. A fószer össze-vissza mászkál, és a végén ugyanolyan fasz, mint az elején.

– Azért, mert pikareszk regény. Tudod, a jelenetek felcserélhetőek, nem az a lényeg.

– Mondom, hogy szar. Miért nem olvasunk valami értelmeset?

Nem akartam elkezdeni veszekedni Hongbinnal a kötelező olvasmányokon, mert úgysem értené meg. Én szerettem az irodalmat, ő rühellte, úgyhogy a csata eldőlt. Jobb volt, ha kiegyezünk egy döntetlenben.

– Shim hétfőn adja oda az olvasmánylistát, ugye? – dörzsöltem meg a homlokom. Hongbin kezdett az agyamra menni.

– Ja. Jól megfingat minket, aztán még a nyakunkba is varr egy kész lexikonnyi szemetet.

Hongbin az összes agysejtemet kinyírta aznapra, mire végre végeztünk, de még így is borzasztónak találtam az előadását. Hiába gyakoroltunk, és hiába adtam neki tanácsokat, vagy nem fogadta meg, vagy tényleg képtelen volt olyasmiről beszélni, ami nem érdekelte.

Szerettem volna „érzékeny” búcsút venni tőle, de az ebédlőben megakadtunk. Apa nagy vigyorral érkezett haza, és annak örömére, hogy a legidősebb lánya végre felfedezte magának a konyhát, meghívta az idősebbik Han testvért vacsorára. Könyörögtem Hongbinnak, hogy adja oda a kulcsot, hagy hívjam át Hyukot, de meg sem hallotta a kérésem. A telefonnal meg sem próbálkozhattam, mert Mr. Sötétmosoly úgy lóbálta előttem az öccse mobilját, mintha hipnotizáló füzér lenne.

Ahhoz képest, hogy a hátam közepére sem kívántam Hongbint, jól telt a vacsora. Hyunát és Leót összehozta a közös sütés, összemosolyogtak, és mindkettőjük arcán büszke mosoly terült szét, amikor jóízűen befaltuk a tortájukat. Nagyon egyszerű próbálkozás volt, bolti piskótával és pudingalappal, de kezdetnek ez is megtette. Én se brownie-val teszteltem a sütőt.

Tizenegyre járt már, mire Hongbint végre sikerült hazazavarni. A forró zuhany elnyomott, mégsem tudtam elaludni, folyton a hétfői irodalomfelelésen járt az eszem.

– Szerinted Shim egyest fog adni nekünk? – kérdeztem Leót.

– Ha felkészültök, nem adhat egyest. Neki is tartania kell magát bizonyos szabályokhoz – felelte. A hátán feküdt, a kezével a párna alá nyúlva, és ahogy a félhomályból kivettem, nyitva volt a szeme. Hihetetlen, hogy milyen erősen világított odakint a hold. Mintha lámpát kapcsoltak volna az ablakom felett.

– Jihyun, amúgy nem gáz, hogy még mindig egy ágyban alszunk? Úgy értem, te most már Hyuk barátnője vagy. Nem akarnál inkább vele aludni?

– Még nem tartunk ott – vörösödtem el. Három napja jártunk csak, és habár szívesen aludtam volna vele, nem akartam elsietni. A végén még félreértené, ha felvetném, ráadásul Hyuna is halálba piszkálna. Apáról meg ne is beszéljünk…

– Értem – felelte diplomatikusan Leo. – Csak nem akarok balhét. Én biztosan féltékeny lennék a helyében.

– Tényleg? – kaptam fel a fejem. – De hát nem csinálunk semmit. Neki is meg kell bíznia bennem.

– Ez nem arról szól, hogy megbízik-e benned, vagy sem. Mi, fiúk nem tudjuk elviselni ha egy másik hím van a barátnőnk közelében. Forr tőle a vérünk.

Nem akartam, hogy Hyuk féltékeny legyen. Leo jó barátom, egészen összeszoktunk, de csak mintha a bátyám lenne. Ha Hyuk azt kérné, hogy ne aludjunk együtt, megérteném. Igazából nem kötelező, Leo elférne a nappaliban is, bár az ágyam után kissé pofátlannak érezném, hogy kiteszem a kanapéra.

– Nem gond, ha mennem kell a szobádból. Már így is túl sokat tettetek értem. Meg sem érdemlem ezt a kedvességet.

– Dehogyis nem – simítottam meg a karját. Leo önbizalma sokat javult az elmúlt időben, de még volt mit csiszolni rajta. Az apja nevelése mély nyomokat hagyott benne, amiket nem könnyű kisimítani. Ráadásul az is biztosan bántotta, hogy bár kiengedték a kórházból az apját, túlzottan nem érdekelte, hogy van nálunk a fia.

Sokáig nem tudtam elaludni, mert azon gondolkodtam, milyen élete lehetett Leónak régen, és ennek hatására, egész vasárnap hasogatott a fejem. Igazán morcosan viselkedtem Hongbinnal, de őt ez nem különösebben érdekelte, magasról tett az egész feladatra, és csak savanyúan vigyorgott rám, amikor kiabálni kezdtem vele.

– Elegem van belőled! – pirítottam rá egyszer. Harmadszorra próbáltuk már el a részét, de változatlanul csak kibüfögte magából. – Mi a francért nem tudsz együttműködni másokkal? És akkor még te csodálkozol, hogy senki sem szeret? Kibírhatatlan vagy. Komolyan! Nem is tudom, Hyukon kívül el tud-e viselni bárki is.

Hongbin nem vette a szívére a sérelmeimet, pedig csúnya dolgokat vágtam a fejéhez.

– Leóval is jóban vagyok – közölte, és visszalesett a papírra. – Szerintem jobb lenne, ha kihagynánk ezt a részt.

– Nem hagyhatjuk ki a lényeget! – Komolyan, kedvem támadt tövestül kitépni a hajam. – Jaj, miért nincs itt Hyuk? Te csak rá hallgatsz.

Dühös voltam Őfelségére is. Nem elég, hogy előző este nem hívott fel, vasárnap se méltóztatott előkerülni. Hiába hívtam, hiába kopogtam, hiába kémleltem ki az ablakomon, Hyuk felszívódott.

– Hyuknak fontos dolga van – informált Hongbin.

– Milyen fontos dolga? – vágtam csípőre a kezem.

– Éppen megcsal – halkította le a hangját. – De nem tőlem tudod.

Azonnal fejbe vágtam a párnával, de ennyi dühlevezetés nem volt elég. Sőt, csak még jobban felidegesített. Feleslegesen hallgattam a józan eszemre, folyton azon kattogtam, amit mondott. A kis hazugsága beleette magát a fülembe, és ott zümmögött, mint egy idegesítő bogár. Kezdtem érteni azt, amit Leo mondott az este. Ilyen lehet, amikor forr a véred.

– Hongbin… – kezdtem, miután már eléggé lenyugodtam. – Ugye Hyuk sosem csalna meg?

Hongbin a tenyerébe temette az arcát, és fájdalmasan felnyögött.

– Ti, nők, hogyan lehettek ilyen bolondok? Csak vicceltem. Ennyire nem bízol benne?

– De, bízom benne! – jelentettem ki határozottan.

– Aha, látom – húzta el a száját Hongbin, és feljegyezte az instrukcióimat a lap szélére.

A hangulatom a béka segge alatt kettővel stagnált, és alig ettem az ebédből. Amint letettük a pálcikát, felmentem a szobámba, és bezárkóztam. Leo tökéletesen elvolt a ház bármelyik pontján, én pedig magányra vágytam. Elhúztam a sötétítőt, és befeküdtem az ágyba. Nem akartam depizni, de az érzések ledöntöttek a lábamról, és az elnyomás helyett inkább átéltem őket. Minél előbb túlesetem rajtuk, annál jobb volt.

Elaludhattam a nagy szomorkodásban, mert fájdalmasan riadtam fel a telefonom csörgésére. A rosszkedvem fő okozója, a drágalátos barátom hívott végre. Na, mi van?! Megtalálta a számom a telefonkönyvben? – morogtam az orrom alatt, és körülbelül ilyen hangulatban is köszöntöttem.

– Hello.

– Gyere le a kertbe!

Ennyi volt az egész, nem több és nem kevesebb, Hyuk bontotta a vonalat. Legszívesebben le se mentem volna, de végül erőt vettem magamon, és egy gyors fésülködés után lebaktattam a lépcsőn. Hyuna alig bírta elrejteni a mosolyát, de Leóban legalább volt annyi önkontroll, hogy megtartotta magának a véleményét, és elkerülte a pillantásom.

– Szia, szívem! – ugrott elém Hyuk egy hatalmas csokor rózsával. Nem hatott meg vele.

– Csáó – vetettem oda, és a virágra böktem. – Mit követtél el, hogy ezt hoztad nekem? A pasik mindig akkor adnak virágot, ha bűntudatuk van.

– Hát… – vakarta meg Hyuk a tarkóját bűnbánóan. – Gondoltam, haragszol, amiért nem tudtál elérni, és ezért hoztam ezt.

– Igen, haragszom rád! – fakadtam ki. – Két napja húzza az idegeimet a hülye bátyád, és még egy nyomorult szívecskét se küldesz elalvás előtt, hogy megnyugodjak egy kicsit.

– Sajnálom, de megvolt rá az okom. Ha elfogadod a virágot, és eljössz velem egy sétára, megérted, hogy miért.

Kíváncsi voltam, mit ügyködött másfél napig, úgyhogy elvettem tőle a csokrot, és gyorsan vízbe tettem. Elkerültem a nővérem pillantását, és leakasztottam egy pulóvert kifelé menet. Nem tudhattam, Hyuk milyen hosszú programot talált ki, és estére egészen lehűlt a levegő.

Az első öt perc kellemetlenül telt, csendben sétáltunk, és még egymás kezét sem fogtuk meg. Csak úgy cikáztak köztünk a villámok. A lelkem vágyott az érintésére, de továbbra is durcás voltam, így összerándultam, amikor átkarolta a vállam. Hyuk is érezhette, hogy nem simulok hozzá, de nem adta fel, tovább ostromolt.

– Hiányoztál ám nekem! – nyomott puszit az arcomra. – Nagyon remélem, hogy megérte magamra haragítanom téged.

Ezt én is reméltem. Szörnyen rövid első kapcsolatom lenne, ha nem sikerülne neki… Na, meg, kedvelem is őt, és úgyse tudnék tartósan haragudni rá. Csak egyetlen napig ignorált, és az is olyan érzés volt, mintha le akarnák nyúzni rólam a bőrt. Egészen hozzászoktam Hyuk közelségéhez.

Sokáig hatoltunk be az erdőbe, és amikor megláttam a tisztást, majdnem felsikkantottam. Gyönyörű, lila virágok hirdették a nevem, egy aranyos kavicsos szívecskébe foglalva. Amikor lehajoltam, hogy megszagoljam az apró virágokból álló fejet, rájöttem, hogy pontosan olyan illatuk van, mint Hyuknak.

– Megtaláltalak virágban – pillantottam fel a vigyorgó kedvesemre.

– Hát, igen… Virágfiú vagyok – mondta, kicsit se szerényen, és amikor játékosan hason akartam boxolni, megragadta a kezem, és felhúzott magához. A csókja gyors, és édes volt, és azonnal megbocsátottam neki az elmúlt másfél napot.

Sokáig csókolóztunk összeölelkezve, és amikor elengedett, egy apró doboz bújt meg a markomban. Fogalmam sincs, mikor csempészte a kezembe, és mégis hogyan nem ejtettem el közben, de ott volt, és egy gyönyörűséges aranykarkötőt rejtett.

– Neked vettem – mondta, és kivette a dobozból. Egyszerű, ízléses lánc volt, rajta egy fehérköves szívecske medállal. – Remélem, hordani fogod. Te jutottál eszembe, amikor megláttam a kirakatban.

– Nem kellett volna – simogattam meg az apró kövecskéket. – Elég lett volna, ha egyszerűen bocsánatot kérsz.

– Jaj, nem! Félreérted. A láncot már korábban szereztem. A virággal ment el sok idő.

Hyuk lehúzott a fűbe, és szorosan magához ölelt. Jó érzés volt elveszni a karjaiban. Nem akartam, hogy feszültség húzódjon közöttünk. Még egy hete sem jártunk, mégis máris megharagudtam rá. Jobban oda kellett figyelnem az érzéseimre.

– Jihyun, kérlek, ne haragudj rám! Nem akarlak elveszíteni. – Hyuk hangja ijedtnek tűnt. Nem akartam ennyire kétségbe ejteni.

– Nem haragszom. Felejtsük el, jó?

– Jó – egyezett bele, és belecsókolt a nyakamba.

***

Hétfőn remegett kezem-lábam, amikor kiálltunk az osztály elé. Ken feltartott hüvelykujjal drukkolt nekünk, és Leo is bíztatóan bólogatott, de ettől nem nyugodtam meg. Eszembe jutott, mennyivel könnyebb volt az utolsó padsorban ülni, és bíztatni a barátomat, mint kiállni, és szerepelni a félelmetes Mr. Shim előtt. Szörnyen dühített a sunyi képe. Mintha már viszketett volna a tenyere az egyesért. Hyuk láthatóan nem volt jelen, és ez magabiztosságot adott neki, de amikor a barátom megjelent a kivetítőn, és elkezdte az előadást, Shim arcáról fokozatosan olvadt le a vigyor.

Megérte gyakorolni Hongbinnal, emberesen elmondta a részét, és még azt is meg tudta játszani, hogy őt ez egyébként érdekli. Senki meg nem mondta volna, hogy a Candide-ot egy nagy szarnak tartja, amiben a főhős ugyanolyan faszként jön ki, mint ahogy elkezdte.

– Rendben… – Shimnek, mintha a fogát húzták volna. – Hyuk ötös, Jihyun hármas, Hongbin kettes.

Már éppen elindultam volna a helyemre, amikor N keze a magasba lendült. Shim azonnal felszólította reménykedve abban, hogy az osztályelnök feltesz nekünk valamilyen kellemetlen kérdést, amivel tovább ronthatjuk a jegyünket, de arra nem számított, hogy ő kap kritikát.

– Elnézést, tanár úr, de a felelések előtt azt mondta, hogy a csoportok egységesen lesznek értékelve.

– Ja, már Leónál is szívatózott – szólt közbe Ken is a sajátos stílusában.

– Lee úr, figyeljen oda, hogyan fogalmaz! – szidta meg a tanár, majd a hideg szemeit N meleg, barna tekintetébe fúrta. – Cha úr, ha jól emlékszem, én vagyok a tanár, és én döntöm el, hogyan osztályozok.

– Így van, tanár úr. Én viszont az osztályelnök vagyok, és kötelességem védeni az osztálytársaim érdekeit. Remélem, megérti.

Elvitáztak ezen egy ideig, olyan magasröptűen fogalmazva, hogyha az ember nem figyelt oda, fel sem tűnt, hogy veszekednek. N makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a tanár gondolja át újra a jegyeket, és bár nem mondta ki, ott vibrált a levegőben a figyelmeztetés; jelentést fog tenni a következő diák önkormányzatos ülésen, ha nem működik együtt.

Shim hangulatát megalapozta a vesztés, tiszta diló lett, extra rondán írt a táblára, és mindenkivel veszekedett. Egyedül N-be nem mert belekötni, de Hongbint folyton szekálta. Vártam, hogy mikor robban a bomba, de Hongbin csak kedélyesen nevetgélt, és láthatóan rohadtul élvezte, hogy Shim kutyaszorítóba került.

Aztán óra végén megkaptuk az olvasmánylistát, és megfordult a kocka. Hongbin először csak az asztalra csapott rá, majd olyan erővel pattant fel, hogy felborult még a széke is.

– Ezt direkt csinálja, igaz? – lengette meg a kiosztott papírt, és egy határozott mozdulattal kettétépte.

Nem értettem, miért akadt ki ennyire. Még nem jutottam a lista végére, alig tartottam a harmadánál, és máris hat kötetet feladtak, de Hongbin a kettesre hajtott, úgyhogy rövidítve is elolvashatta. Leo megpróbálta visszaráncigálni a barátját a padba, de nem járt sikerrel, Hongbin észre sem vette a próbálkozását.

– Mi a probléma, Han úr? – kérdezte ártatlanul Shim, de a szemében ott égett az elégedettség. Ha azt akarta, hogy Hongbin ideges legyen, akkor sikerrel járt.

Gyorsan átfutottam az olvasmánylistát, hogy rájöjjek, mi idegesítette fel ennyire a szomszédomat, és a lista felénél meg is találtam a bűnöst. Ez tényleg aljas volt. Feladni Stevenson Jekyll és Hyde-ját nem csak felesleges volt, de undorító is. Egyetlen középiskoláról se hallottam még Korea-szerte, ahol ez kötelező olvasmány lenne, és mivel Hongbinék anyja személyiségzavaros volt, megértettem, hogy rosszul érinti, hogy negyvenöt percet fogunk erről beszélgetni.

– Miért kell elolvasnunk ezt a szemetet? – ütött újra és újra az asztalba Hongbin. – Miattam csinálja, igaz?

– Han úr, elfelejti, hogy nem maga körül forog a világ. Ha ennyire zavarja, hagyja ki azokat az órákat. Úgyis úgy jár iskolába, ahogy kedve tartja.

Hongbin megindult a tanár felé, és Ravi az utolsó percben ugrott ki mellőlem. Jó fizikumú srác volt, de még ő is alig bírta feltartóztatni a dühös osztálytársunkat. El sem mertem képzelni, mi történt volna, ha nem ilyen szemfüles. Simán kinéztem Hongbinból, hogy nekimegy a tanárnak.

– Mi a célja ezzel, hm? Mit akar? – kiabált Hongbin, de amikor rájött, hogy Ravin nem fog átjutni, visszafordult, és hátul tombolta ki magát.

A széke hangosan csattant a falon, ahogy nekivágta, és a lányok felsikkantottak, de ez még csak ez első roham volt. Hongbin remegett a dühtől, és bár már Leo is talpon volt, nem úgy tűnt, hogy tudná kezelni a helyzetet.

– Hakyeon, menj fel a doktornőért! El fog kelleni a segítsége – parancsolt rá Shim úr N-re, de mielőtt még felpattanhatott volna az osztályelnök, Hongbin rákiabált.

– Meg ne mozdulj! Nem kell. Leléptem. – Hongbin az összes kipakolt cuccát besöpörte a táskájába, és bár a tanári asztal felé közelítette meg az ajtót, Ravi továbbra is az útjában volt, úgyhogy meg sem kísérelte a támadást.

Az egész terem belerengett abba, ahogy becsapta maga után az ajtót, és hiába tartotta tovább az órát Shim, már senki nem figyelt. Voltak, akik arról beszéltek, hogy Hongbin megőrölt, voltak olyan lányok, akik elsírták magukat, a többség azonban csak feszült maradt.

Amint kicsöngettek Leo a barátja keresésére indult, én félrehívtam N-et. Ő is dühösnek tűnt, a sötétebb bőre egészen kipirult, és a szokásos, kedves mosolyának még csak az árnyéka sem látszott. A száját vékony vonallá préselte a stressz.

– N… – kezdtem, de félbeszakított.

– Ne itt! Tudom, hogy te többet tudsz, mint én, de ez nem publikus. Nem akarom, hogy pletykálni kezdjenek. Beszéljünk később. Óra után gyere a könyvtárba.

Remegett a kezem, amikor visszaültem a padba. Éhes voltam, és kissé szédelegtem is, de egy falat sem ment volna le a torkomon. Nem akartam, hogy Hongbint kivágják, vagy az osztály véglegesen kilökje magából. Félelmetes volt, ahogy az egész teste rázkódott a visszafojtott indulattól, de megértettem. A legrosszabb az egészben az volt, hogy mivel senki nem tudta az igazat, mindenki találgatott, és a szünetben egyre vadabb és vadabb pletykák kezdek szárnyra kapni. N megpróbálta tartani a frontot, és mindenkit letorkolt, aki hülyeségeket beszélt, de ő sem volt varázsló. Nyelvtanórán hallottam, ahogy a „pletykacicák” susmognak, és biztos voltam benne, hogyha Soojungon múlik, holnap már az egész suli Hongbinról fog beszélni.

Leo nem jött vissza nyelvtanra, és aggódtam érte, de Hyukon kívül ő tudott egyedül hatni Hongbinra, és ha vele volt, az még jól is elsülhetett. Amikor az ember extrém érzelmeket él meg, jó, ha egy barát visszafogja a hülyeségtől.

A könyvtár csendes volt, és elvileg nem szabadott volna beszélnünk, N azonban minden szegletét ismerte az iskolának. A hátsó terembe senki nem járt, mert az ablak a műszerházra nyílt, ahol eszeveszetten zakatoltak a gépek, és lehetetlenné tették az olvasást, nekünk viszont pont erre volt most szükségünk. Bőven elég volt, ha egymást halljuk, de minket nem hallgat ki senki.

– Jihyun, tudom, hogy nincs semmi közöm a Han testvérekhez, de amit Hongbin művelt az órán, az több helyen megsértette a házirendet. Ha meg akarom védeni, tudnom kell, hogy miért csinálta.

Ez nem az én titkom volt, így nem lehetett jogom ahhoz, hogy továbbadjam, de megértettem N érveit. Úgy kellett információhoz juttatnom, hogy azzal Hongbin érdekeit képviselhesse, de ne tudjon meg túl sokat.

– Van az olvasmánylistán egy olyan kötet, ami érzékenyen érinti Hongbint. Ez elég összeesküvés szagú, de én is úgy érzem, hogy Shim ezt direkt azért rakta be, hogy idegesítse.

– Nem láttam egyetlen vallásos könyvet sem… – kezdte N, amikor megcsörrent a telefonom. Hyuk hívott.

– Egy pillanat.

Hyuk zihált a telefonba, bizonyára futott, és nagyon reméltem, hogy Hongbin elfogadható hülyeséget csinált. Nem volt időnk arra, hogy sokat csevegjünk, azonnal a lényegre tért.

– Hol vagy, és kivel?

– A könyvtárban N-nel.

– Jó. Mondj el neki mindent! Én megbízom benne.

– Nem! – hangzott fel Hongbin kiabálása, majd Hyuk felordított. A telefon recsegni kezdett, és csak Hyuk fájdalmas nyögéseit hallottam. Szörnyű dolgok történtek odaát.

– Hyuk! Hyuk! – szólongattam a barátomat, de semmi választ nem kaptam.

Bárhol is voltak, oda akartam menni, hogy megvédjem Hyukot. Tisztán hallottam, hogy fájdalmai vannak, és azokat valószínűleg Hongbin okozta. Vigyáznom kellett rá!

– Hyuk, hallasz? Hyuk!

– Jihyun? – hallottam meg Leo halovány hangját. Ő is zihált. – Én tartom itt a frontot. Te tegyél úgy, ahogy Hyuk mondta, jó? Majd hívlak!

Túl sok volt aznapra az idegességből. Először csak a fejem kezdett el zakatolni, majd megfordult körülöttem az egész könyvtár, és végül N-nek kellett elkapnia. Kábán érzékeltem, hogy lefektet a földre, majd nemsokára már két különböző érzetű kéz ragad meg, és ültet fel az asztalhoz. Nem bírtam rendesen ülni, egy ringlispílnek érzékeltem a világot. N vitt fel a karjában az orvosiba.

Nem volt nagyobb bajom, a sok idegességtől leesett a vércukrom, és erre csak rádolgozott az, hogy alig ettem valamit aznap. N egész végig mellettem maradt, és miután a doktornő rám parancsolt, hogy egyem meg a csokoládét, és magunkra hagyott, alkalmam nyílt teljesíteni Hyuk kérését.

– N, amit most mondok, nem mondhatod el senkinek! Shim biztosan tudja, és szerintem pár tanár is, de óvatosan kell kezelned, jó? Megígéred?

– Megígérem.

Mindent elmondtam, amit tudtam. N döbbentnek tűnt, de így már mindent megértett. Hongbin kirohanásai rögtön tisztább fényben tűntek fel, bár azt azért meg kell hagyni, hogy továbbra is félelmetesek maradtak. Igaz, hogy folyton ezer fogok égett, és minden aprósággal ki lehetett zökkenteni a lelki egyensúlyából, de ez így nem volt egészséges. Minket is veszélyeztetett a viselkedése.

– Akkor a Jeykll és Hyde az, amin kiakadt, igaz? Én sem értettem, miért kell elolvasnunk. Alig van meg fordított példányban a könyvtárban. Shim csak azért találta ki, hogy dühítse Hongbin.

– Én is így gondolom.

– Ez oktatásilag logikátlan, és emberileg undorító. Beszélni fogok az igazgatóval. Ő biztosan tudja, hogy milyen helyzetben vannak Hongbinék, e nélkül lehetetlen lenne, hogy ide járjanak. Megpróbálom kiharcolni, hogy ne kelljen elolvasnunk, és beszélek Hongbinnal is a továbbiakról.

– Hongbinnal szerintem még egy ideig ne beszélj! Ő nem akarta, hogy tudd, és most lesz mit leharcolnia Hyukkal. Szólok, ha Hongbin olyan állapotba kerül, hogy leülhess vele.

Hyuk:

El sem tudom képzelni, mi történt volna, ha Leo nincs ott. A jelenléte mintha egy kicsit visszafogta volna Hongbint, bár abban nem akadályozta meg, hogy nekem essen. Az orromból szivárgott a vér, a kezemen felszakadtak a bütykök, és több helyen éreztem, hogy megsérültem, de Hongbin egyszerűen nem akart lenyugodni. Már nem csak Shimre haragudott, hanem rám is, amiért beavattam N-et, de muszáj volt újabb szövetségest találnunk. Nem akartam, hogy kirúgjanak minket. Hiszen ma nem Hongbinon múlott a dolog, ha Ravi nem pattan fel, simán bevert volna egyet a tanárnak.

– Leo, annyira sajnálom, hogy ezt látnod kell – kértem elnézést. Hongbin a fa mellett térdelt, és erőt gyújtott egy újabb rohamra. Még koránt sem nyugodott meg. Nem. Még rengeteg feszültség volt benne, amit le akart verni valakin. Jelenleg, éppen rajtam.

– Hongbin, nem kellene bántanod a testvéredet. Ha N veszélyessé válna, meg van a módja, hogy hatást gyakoroljunk rá, de ő az egyetlen, aki lobbizni tud neked a dirinél.

– Nem kell, hogy lobbizzon nekem – vetette oda Hongbin dühösen. – Tudnia sem kellene róla.

– Gondolj bele, mi lenne, ha Shim szája járna el. Ő sokkal többet tud, mint Jihyun.

Ez hatásos volt, Hongbin vállai ellazultak, és gondolkodóba esett. Még nem volt veszve minden, N csak annyit tudott, amennyi szükséges ahhoz, hogy segíthessen. Jelenleg Leo volt az egyetlen, aki rajtunk kívül tisztában volt a teljes igazsággal, még nem kellett azon gondolkodnunk, hová költözzünk tovább.

– Rendben, ABC segíthet, de mi a garancia rá, hogy Shim nem folytatja tovább? Ha csak rágondolok, elönti az agyamat a szar. Hogyan üljem végig azokat az órákat, ahol anya betegségéről beszélünk?

Biztos voltam benne, hogy azokra az órákra Hongbin nem fog bemenni, hiszen még nekem is megfordult a fejemben, hogy egyszerűen kihagyom. Nem bírnám elviselni, hogy Shim ezen csámcsog. Olvastam már a könyvet, tisztában voltam vele, hogy nem egészen arról szól, amin anya keresztülmegy, de túl nagy az átfedés, és túl sok fájdalommal járna végighallgatni a többiek véleményét.

Sokáig tartott, de Hongbin lenyugodott, és a mindent elsöprő dühöt átvette a ragadó bűntudat, amiért bántott engem. Alig haragudtam rá emiatt. Nem ez volt az első alkalom, és bár megígérte, hogy nem rajtam fogja kiélni az idegességét, jobb volt, ha engem bánt, mintha másokkal teszi ugyanezt. Az én esetemben vissza tudta fogni magát egy bizonyos ponton, másoknál viszont… Őszintén, engem az is meglepett, hogy Leo apja ilyen „simán” megúszta a dolgot. Ha a szerencse aznap este nem áll mellénk, Hongbin akár meg is ölhette volna.

– Hongbin, tervezel még valamit? Szeretném megnyugtatni Jihyunt – töröltem tisztára az orrom. A találkozás a fával nyomot hagyott, de nem tört el semmim, és az apró dagadást talán elrejthettem Jihyun elől.

– Menj! Babusgasd a kicsi lelkét! Nem fogok bekavarni.

Jihyun biztosan megijedt, amikor felkiáltottam. Reméltem, hogy nem fog elhagyni. Igaz, hogy előre figyelmeztettem, hogy sok velem a gond, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar problémákba ütközünk. Rohadék Shim, mindent jól összekavart!

Hongbin:

Azok után, amit aznap műveltem Hyukkal, az volt a minimum, hogy tartom magam a szavamhoz, és hagyom, hogy a barátnőjével legyen. Amint azonban hazajött, és megbizonyosodtam róla, hogy mélyen alszik, elmentem elintézni valamit. Minden vágyam Shimhez vitt volna, hogy a szájába rágjam a rohadt köcsögnek, hogy velem nem szórakozhat, de a szívem és az eszem Hyuk érdekeit tartotta szem előtt, úgyhogy Dr. Gamhoz mentem.

A doki éppen akkor zárta az ajtót, amikor odaértem, és hatalmasat ugrott, amikor meglátott. Kérnem se kellett, hogy kinyissa a rendelőjét, azonnal bekísért. Ritka pillanatok egyike volt, hogy magamtól megyek oda, ráadásul nem azért, hogy megfenyegessem.

– Kérni akarok magától valamit.

– Köze van ahhoz, ami ma történt az iskolában? – Szuper, tehát már tudta. Egyébként sem akartam köntörfalazni, de így már teljesen lényegtelenné vált.

– Ha valamelyik tanár orvosi szakvéleményt kér Öntől, megtagadom, hogy kiadja az aktámat. Én vagyok a beteg, tartania kell magát az orvosi titoktartáshoz.

– Ez nem ilyen egyszerű. Vannak szituációk, amik felülírják az orvosi titoktartást. Ha jogerős végzéssel jönnek hozzám, teljesítenem kell a kérésüket.

Nem erre a válaszra számítottam. Sejtettem, hogy húzni fogja a száját, de abba bele sem gondoltam, hogy ennek jogi oldala is van. Nem hittem, hogy Shim beperelne egy kis veszekedésért, de jó volt tudni, hogy akár idáig is elfajulhat a vitánk, ha nem figyelek.

– Hongbin…

– Ne kezdje! Tudom, mit akar mondani. Kezelés, meg gyógyszer, meg újabb kezelés, és újabb gyógyszer. Értse meg, hogy nem akarom!

– Nem erről van szó. Ha ma nem történt volna semmi, akkor is felkerestelek volna a napokban. Nemrég hívott az orvos, aki gyerekkorotokban vizsgált titeket. Érdeklődött, hogy vagytok.

Halványan emlékeztem egy ősz hajú, kedves orvosra, aki gyerekkorunkban minden vizsgálat után cukorkát nyomott a kezembe. A rendelőjében mentolillat volt, amitől Hyuknak folyton a fogorvosi rendelő jutott eszébe, de én egészen élveztem a dolgot. Voltak ott kockák, amikből ki kellett rakni egy képet, különböző spirálok egymásba csavarva, és egy hatalmas, zöld virág a sarokban. Az egyetlen olyan orvos volt, akitől nem rázott ki a hideg.

– Seoulban dolgozik és szeretné, ha meglátogatnád. Eddig Amerikában kutatott, és azt mondta, új megállapításai vannak a betegségetekkel kapcsolatban. Szeretné újrakezdeni a vizsgálatot, amit gyerekkorotokban elkezdett.

Jó emlékeim voltak a dokiról, és hajtott a kíváncsiság, hogy többet megtudjak az aktámban szereplő latin kifejezésekről, de ez még nem jelentette azt, hogy önként kísérleti patkánnyá válnék. Ráadásul Seoul messze volt, nem engedhettem meg magamnak, hogy csak úgy felutazzak. Anya állapota lehetetlenné tette, hogy elhagyjam a kisváros határát.

– Mondja meg az orvosnak, hogy sajnos nem tudom teljesíteni a kérését, és kérje meg, hogy ne keressen többé! – pattantam fel, és anélkül, hogy jó éjszakát kívántam volna, faképnél hagytam Dr. Gamot.

Az éjszakai levegő megnyugtatott, és amíg eljutottam a házunkig, pont el tudtam szívni egy cigarettát. Biztosra vettem, hogy Hyuk ezért másnap megöl, de nem mertem inni. Legutóbb rosszat tett, hogy össze-vissza piáltam, ez sokkal kifizetődőbb nyugtatószernek bizonyult.

Felkavart egy kicsit a seouli doki híre, de bőven elegendő volt pár nap ahhoz, hogy teljesen elnyomjam magamban a kíváncsiságot. A kisváros tökéletes hely volt ahhoz, hogy bebetonozzam magam a mindennapiságba, és ne kelljen újra és újra szembesülnöm azzal, hogy sosem leszek normális.