Jihyun:
Kedden egyik
fiú sem jött iskolába, N viszont visszanyerte a régi jókedvét, és kárpótlásul,
amiért olyan hűvösen bánt velem, az egész napot együtt töltöttük. A legutóbbi
felajánlásomat pedig olyan komolyan vette, hogy kinevezett elnökhelyettesnek,
és megkért, szerda délután maradjak bent vele, hogy átbeszéljük az egészséghét
lebonyolítását. Én szívesebben dolgoztam volna az egyre közelgő tehetségkutató
műsoron, de N ragaszkodott hozzá, hogy a környezetvédelemről, egészséges
táplálkozásról, és testi-lelki betegségekről gyűjtsek adatot. Az előző
iskolámban is volt ilyen rendezvény, de sosem szerettem. Egy hétig minden
színes plakátoktól fénylett, aztán ahogy vége lett, minden eltűnt, és a cigisek
tovább cigiztek, a hamburgerevők tovább szennyezték a szervezetüket, a bulisok
tovább piáltak minden péntek délután. Teljesen feleslegesnek éreztem a céltalan
fejtágítást, de a suli így akarta, hát így kellett lennie.
Hyukkal nem
beszéltem aznap semmit, csak egy sms-t írt, hogy lebetegedett, de ne aggódjak,
minden rendben lesz. Kicsit sem nyugtatott meg ezzel, csak még idegesebb
lettem. A megismerkedésünk elején makk egészséges volt, mostanában pedig egyre
romlott az állapota. Nagyon reméltem, hogy nem hazudik, és tényleg semmi komoly
baja nincsen.
Szerdán aztán
Hongbin jött iskolába, de egész furán nézett ki. Sárga kötött pulcsi volt
rajta, sötét bársonynadrág, és szokásától eltérően mosolygott. Még sosem láttam
Hongbint így vigyorogni. Szinte füléig ért a szája, és egy csepp gúnyosság sem
volt benne. Csupán a szeme csillogott dühösen, erős kontrasztot alkotva így a
többivel. A fekete baseballsapkáját mélyen a szemébe húzta, mintha rejtegetne
valamit.
– De fura vagy
ma, Hongbin – állapította meg Ravi nevetve az utolsó előtti padon ülve. A hely
tulajdonosai odakint traccsoltak, így nem szólták meg az osztály vagányát az
elbitorlásért.
– Ugye? Engem
is meglepett – nevetgélt Hongbin, mint aki szívott valamit.
A jókedve öt
percen belül áthagyományozódott a többiekre, pontosan abban a pillanatban, hogy
az énektanárnő levetette vele a sapkát, és végre valahára megláthattuk a
rózsaszín tincseit. Hongbinnak – hogy menjen a fenébe – még ez is jól állt, de
a fulladozó közhangulat rám is átragadt, és nem bírtam visszafojtani a
kuncogásomat. Akármilyen színt is szeretett volna, nagyon félresikerült.
– Binnie-barbie
add már meg a fodrászod számát! Halloweenra én is beújítok egy ilyen frizkót –
piszkálták a nagyhangúak, Hongbin meg ahelyett, hogy beverte volna a képüket,
csak szendén vigyorgott, és megsemmisülten letette a fejét a padra.
Minden tanár
megrökönyödve bámulta az újdonságot, és bár nem jegyezték meg a nemtetszésüket,
látszott az arcukon a visszafojtott nevetés. Nem is értettem, Hongbin hogyan tervezte
ezt. Az éjfekete tincseit nem lehetett egyről a kettőre kiszőkíteni,
fokozatosan kellett volna világosítani, és akkor talán elkerülhette volna ezt a
halványrózsaszín árnyalatot.
Testnevelésen
szívatták a legtöbben, szándékosan a lányok csapatába akarták betuszkolni, és a
hangulatán az sem emelhetett, hogy a legutóbbi félresikerült irodalomóra
pótlását is aznap, hetedig órában tartottuk meg. Mindenki tudta, hogy Shim lesz
a beszólások zászlós hajója, és bár ígéretet tett az igazgatónak arról, hogy
nem kivételez Hongbinnal, a hajával attól még csesztethette.
– Látom, Han
úr, külsőben is megváltozott, nem csak hozzáállásban. Igazán becsülendő a
lelkesedése, de talán kissé túlzásba vitte – jegyezte meg kárörvendő vigyorral,
Hongbin arca azonban továbbra sem borult el, ugyanolyan kenyérre kenhetően
viselkedett, mintha nem lenne egészen önmaga.
Nem tudom,
mikor tanulta meg ilyen jól kezelni az indulatait, de csillagos ötösre
vizsgázott, és még egy káromkodás sem hagyta el a száját egész óra alatt. Leo
hűséges barátként tartotta benne a lelket, folyton a sarkában volt, és egyetlen
egyszer sem nevette el magát a viccesebbnél viccesebb elszólásoknál.
Suli után
írtam egy sms-t Hyuknak, hogyha jól érzi magát, találkozhatnánk, de szinte
azonnal kaptam is a visszautasítást. Szerettem volna átmenni hozzá, ápolgatni,
levest főzni neki, beszélgetni vele, hogy ne unatkozzon, de féltem a házban élő
„szörnyetegtől”. Folyton azok a gonosz mondatok jártak az eszemben: „Hogy fogsz sírni, amikor megismered a fiúk
valódi természetét”.
Zaklatott
voltam, és unatkoztam egyedül, így, hogy elüssem az időt, és kicsit lefoglaljam
a gondolataimat, inkább olvastam egy újabb fejezetet Hyuk naplójából.
Az új osztály egész jó, már ki is néztem
magamnak pár srácot, akikkel szívesen haverkodnék. Ravi nagyon menőnek tűnik,
hihetetlenül jó ruhái vannak, és barátságosan is fogadott. Aztán ott van Ken,
akinek egész nap be nem állt a szája, és csak vicceseket mondott. N-et nem
tudom hová tenni. Biztos, hogy a tanárok bízták meg azzal, hogy körbevezessen,
és gondoskodjon rólam, de közben őszintének tűnt, lehet, hogy először vele spanolok
le, aztán jöhetnek a többiek.
Egyetlen fiú van csak, akiről már most tudom,
hogy messze el fogom kerülni: Taekwoon. Olyan hideg. Úgy nézett rám, mintha egy
betolakodó lennék, egy undorító poloska, aki betévedt az ablakon, és nem akar
kiszállni a teremből. Először azt hittem, hogy csak velem ilyen ellenséges, de
a szünetben se viselkedett másképp. A leghátsó padban ült, teljesen egyedül,
némán, és öt percen keresztül meg sem mozdult. Úgy tűnt, senki sem kedveli.
Az új
osztály tök lehangoló. Arról a tenyérbe mászó Hakyeonról lerítt, hogy feladatba
kapta a seggnyalást, és azt hitte, engem is úgy palira vehet vele, mint az
öcsémet. Mindig is utáltam az ilyen tanárok kedvence kis pondrókat. Ravi az
osztály menője, de különösebben nem érdekel, se versenyezni nem akarok vele, se
barátkozni. Ken viccesnek tűnik, de túl komolytalan hozzám, nem értené meg a
gondolataimat, és nem is bíznék olyasvalakiben, aki ennyire gyerekes.
A
padtársam fura egy alak. Ő volt az egyetlen, aki nem akart benyalni nekem.
Órákon keresztül ott ült mellettem, és mereven bámult előre. Csendes volt,
távolságtartó, és úgy tűnt, nem érdekli túlzottan a környezete. Tetszett ez a
hozzáállás. Az okosak mindig fel tudták mérni, hogy kikkel állnak szemben, és
ez a fiú tökéletesen tisztában volt azzal a színjátékkal, amit az osztály csak
az én kedvemért nyomott le.
Ebédszünetben
szóba elegyedtem vele. Nem mondtam sokat, egyetlen mondat elég volt, hogy
felkeltsem a figyelmét. „Idiótákkal vagyok körülvéve.” Ezt mondtam, mire
halovány mosoly ült ki az arcára, majd némi várakozást követően, alig
hallhatóan megszólalt. „Te is?” – kérdezte, és amikor találkozott a tekintetünk,
azonnal megéreztem, hogy végre találtam valakit, akiben majdnem annyi a
keserűség, mint bennem, és aki majdnem annyira vágyik a szeretetre, mint én.
Érzem, jól ki fogunk mi jönni egymással.
Kétség sem
fért hozzá, kihez tartozik a második bejegyzés, de azt továbbra sem értettem,
hogyan írhatott bele Hyuk soraiba pár lappal korábban. A napló egy bensőséges dolog, nem osztja meg az ember senkivel, még
az ikertestvérével sem. Ha tényleg ennyire közel álltak egymáshoz, hogy még
egymás sorait is kiegészítették, akkor végképp nem értettem, miért adta oda
nekem a naplót Hyuk. Miért akarta, hogy ennyire belehelyezkedjek a fejébe?
Mosogatás
közben is még ezen járt az eszem, és hiába csacsogott Hyuna a fülembe, meg sem
hallottam, amit mondott.
– Figyelsz te rám
egyáltalán? – kopogtatta meg a fejem a nővérem, mintha azt ellenőrizné, nem
veszett-e el útközben a tartalma.
– Bocsi,
elgondolkodtam – tettem le a törlőrongyot, és végigpásztáztam a konyhát. – Leo?
– Elment
Hongbinnal valahová, még azt sem mondta, hogy mikor jön. Pedig jó lenne, ha
hazaérne vacsira, ha már én főzök.
– Úgy érted,
hogy beteszed a sütőbe a krumplit meg a csirkefalatokat? – cukkoltam a nővérem
nagy főzőtudományát.
– A főzés az
főzés. Nem kell kötekedni, hugi.
Sokáig
őrlődtem, átmenjek-e Hyukhoz, ha már koradélután visszautasította a
találkozást, de egyszerűen nem bírtam magammal. Látnom kellett. Felvettem hát
egy vékonyka kardigánt, és bekopogtam a szomszédba. Hyuk anyukája kedves
mosollyal nyitott ajtót, és nagyon emlékeztetett arra az aranyos nőre, aki a
virágokat gondozta az első találkozásunknál, így megkíséreltem beszélgetni
vele.
– Csókolom,
Hyukhoz jöttem látogatóba. Nem gond, ha zavarom?
– Dehogy! Gyere
csak be. Mindjárt szólok neki – invitált be az aprótermetű nő, és felsietett az
emeletre.
Megdöbbentő
tisztaság uralkodott a nappaliban. Az ablakokat lemosták, a földet
felporszívózták, a bútorok ragyogtak, és enyhe citromos illat lengte körbe a
szobát. Pontosan ilyennek képzeltem a ház belsejét, amikor először találkoztam
a fiúk anyjával. Szinte hihetetlen volt, hogy nem is olyan régen még mindenhol
szemét és újságpapírok hevertek.
– Hyuk úgy
tűnik, nincs itthon – szólt le a lépcső tetejéről az „anyósom”.
– Biztos az
orvosnál lesz.
– Nem, a
kezelései esténként vannak. Gondolom, Hongbin rángatta el valahová.
Hongbin
hihetetlenül felelőtlen volt. Miért kellett szekálnia egy beteget? Hyuknak
pihenésre volt szüksége, hogy elmúljon a fejfájása, némi sétára, és nyugalomra,
amit Hongbin biztosan nem adhatott meg neki, még akkor sem, ha egész nap
kimondottan cukormázas volt.
– Jihyun,
nincs kedved megnézni Hyukie gyerekkori képeit? Ha itthon lenne, úgysem
engedné.
Egy ilyen
lehetőséget nem lehetett kihagyni. Hyuk biztosan irtó aranyos lehetett
gyerekként, Hongbinra meg aztán még kíváncsibb voltam, hiszen a
legfélelmetesebb tigris is aranyos kiscicaként kezdte.
Arra
számítottam, hogy minden felvételen majd két mosolygós szempár, két kerekded
arc tűnik fel, de csalódnom kellett. Csupán Hyukról voltak képek.
– Hongbinét is
meg szabad nézni? Olyan kíváncsi vagyok – mosolyogtam kedvesen a mellettem
ülőre. Nagyon átlátszó lehetett a próbálkozásom, mert az „anyósom” arcára
mindentudó mosoly ült ki.
– Igen, azt
elhiszem. Hongbin még annyira se akarná mutogatni ezeket neked, mint Hyukie, de
sajnos nem tudok róla képet mutatni. Ő sosem látszik rajtuk.
– Úgy érti,
nem szeret fotózkodni? – segítettem ki a beteget.
Hongin olyan
önelégülten viselkedett néha, hogy teljesen meg voltam győződve róla, hogy
otthon a tükör előtt állva selfie-ket lő magáról, és aztán hosszú percekig
gyönyörködik az eredményben. Úgy tűnt, csak a csajok előtt szeretett
szerepelni.
– Csak ez az
egyetlen van, amin viszonylag jól látszik – húzott elő egy fekete-fehér
polaroidot a ház asszonya. A lap széle már sárgult a sok forgatástól és az alakok
is megfakultak rajta. Illetve, csak egyetlen alak volt fakó, mintha az ő
alakját satírozták volna ki a kíváncsi kezek. Pontosan így néztek ki azok a
kísértetfotók is, amikkel egyesek bizonyítani akarták a szellemek létezését.
– Biztosan
bemozdult – emeltem kicsit közelebb a szememhez a felvételt. Az a baba, akinek
a mosolygós szemeiről, és az állának vonalából lerítt, hogy Hyuk,
kristálytisztán látszott, amíg a mellette fekvő, az apró lábait az égbe nyújtó
testvére csak önmaga kísérteties sziluettje volt.
– Ezen a képen
olyan, mintha Hongbin nem is létezne.
– És ki
mondta, hogy létezik? – kérdezte az anyuka gúnyosan.
Hirtelen
fordultam oda, és egy szörny arca nézett vissza rám. A kedves, gyámoltalan
asszony arcvonásai teljesen eltorzultak, a szemeit nagyra nyitotta, az
orrcimpái kitágultak, és úgy vicsorgott rám, mintha egy démon bújt volna belé.
– Ostoba
kislány – ragadta meg erősen a karomat. A hangja elvékonyult, mint az
öregasszonyoknak, és mintha köszörültek volna, úgy csikorgatta a fogait. – Nem tudsz,
te semmit.
– Eresszen el!
– próbáltam meg kirántani a szorításból a karomat, de vasmarkok szorultak
körém. Abban a törékeny nőben hirtelen egy monstrum ereje költözött, nem tudtam
szabadulni a fogásából.
– Nézd csak!
Nézd! – borította ki elém a dohányzóasztalra a doboz tartalmát. A fényképek úgy
hevertek előttem, mint a szétterített kártyalapok. – Látod ezt? És ezt? Na meg
ezt? – kapkodtak az ideges ujjak a képek felé. – Hol van Hongbin? Hol van? HOL
VAN? – a végén már üvöltött, és én egyre jobban féltem.
A felkaromat,
mintha satuba fogták volna, a hajam előre esett, és a könnyeim
hozzátapasztották a hajszálakat az arcomhoz. Hihetetlenül melegem volt, és
közben remegtem a félelemtől.
– Válaszolj!
Hol van Hongbin? – rántott rajtam egyet a nő, és az arcomat az asztal lapjának
nyomta.
– Nem tudom –
sírtam fel. – Nem tudom, hogy hol van Hongbin. Kérem, engedjen el! Ez fáj.
– Hát persze,
hogy nem tudod – hajolt egészen rám a szörnyeteg, és a fülembe suttogott
csitítva. – Egy ostoba kislány vagy, akivel kényük-kedvükre játszanak a fiúk. Hiszen
még azt sem tudod, hogy melyikük vette el a szüzességedet.
– Már, hogy ne
tudnám?! – kértem ki magamnak, és feljebb toltam a fejem. – És egyébként is,
mit vájkál a magánéletemben? Azt se tudom, hogy ki maga! – förmedtem rá. Egyik
személyiségnek sem felelt meg, akiket Hyuk leírt, valószínűleg egy új
alteregóval lehetett dolgom.
A szörnyeteg
úgy kapta el tőlem a kezét, mintha megégettem volna, majd egy erős, de bíztató
szorítást éreztem a vállamnál.
– Jihyun, most
menj! Siess! És ne gyere ide többet egyedül – raccsolt egy brites akcentus,
majd a görcsös ujjak az asztalra csaptak, pontosan a fejem mellett. – Menj már!
Nem tudom sokáig visszatartani.
Hanyatt-homlok
menekültem ki abból a pokoli házból, és egészen a szobámig futottam. Bezártam
ajtót-ablakot, és lecincáltam magamról a ruhákat. Az egész testem izzadtságban
úszott, a hajam nedves kazalként ült csomókban a fejemen, ahogy idegességemben
összetúrtam. A kezeim remegtek, az idegeim rojtosan lógtak, és a sírással küszködve
gyűrtem a lapokat a fekete naplóban, hátha rátalálok valami magyarázatra.
Fogalmam sem volt róla, mi folyik ott, abban a házban, és mit rejtegetnek
előlem a fiúk, de a végére kellett járnom. Nem hagyhattam, hogy továbbra is én
maradjak a báb, és ők a mesterek. Valamit rejtegettek, de megesküdtem rá, hogy
kiderítem, és az arcukba vágom bosszúként, amiért hülyét csináltak belőlem.
Hongbin:
Minden készen
állt, az embereim elfoglalták a helyüket, és nekem nem volt más dolgom,
minthogy koncentráljak. Két cél lebegett a szemem előtt: lenyomni Hyukot és
megszerezni a papírokat. Bár a terv az előző nap még úgy indult, hogy csak Dr.
Gam elérhetősége kell, szükségem volt egy friss másolatra a betegkartonomról,
hogy ne üres kézzel menjek Seoulba, ha Dr. Gam megadja a címet.
Korábban a
telekinézist ösztönből használtam, amikor túlságosan dühössé váltam, vagy
amikor megijedtem. Most viszont minden azon múlott, milyen pontossággal tudom
mozgatni a tárgyakat, akár úgyis, hogy nem is látom őket.
A bevetés
elindult, Dr. Im megérkezett N-hez az iskolába, Leo pedig belekezdett a
hódításba. Jól kellett időzítenem, minden másodperceken múlott. Amikor a lány
megfordult, átrohantam az előszobán, és guggoló állásban megérkeztem a pult
mellé. A széles fából faragott recepciós állás pont eltakart, de nem
gubbaszthattam ott sokáig, amilyen gyorsan csak lehetett, meg kellett szereznem
a kulcsot a szekrényből.
– És milyen
filmeket szeretsz? Mostanában rengeteg újdonság érkezett a moziba – dobott fel
egy új témát Leo. Egész ügyesen csinálta, a feszültség jó hatással volt rá, ha
nem irodalomórán kellett szerepelnie.
– Hogy milyen
filmeket? – kérdezett vissza a recepciós lány. A hangjából kiérződött, bekapta
a csalit.
Sajnos a
kulcsokat itt nem úgy tartották, mint a suliban, hogy minden teremhez egy
tartozott, itt az összes egy közös kulcscsomón függött, hiszen egy recepciósnak
egy ilyen kis rendelőben így volt a legkönnyebb. Számunkra ez egyszerre
jelentett áldást és átkot is. Jól jött, hogy nem látványos egy kulcs
elbitorlása, azonban számomra kész macera volt. Nem elég, hogy le kellett
lebegtetnem onnan a kis szemetet, de úgy kellett mindezt véghezvinnem, hogy ne
csörrenjen meg a többi.
Lehunytam a
szemem, és magam elé képzeltem a mozgatni kívánt tárgyat és a környezetét.
Egyszerűbb lett volna, ha nem korlátozom a látásomat, de féltem, hogyha
megerőltetem a szemem, és elkezd hasogatni a fejem, Hyuk magához tér.
– Úgy halottam
a Halálig a tiéd nagyon jó –
szűrődött be a tudatomba Leo hangja. – Elvileg thriller, de nem kell félned,
megvédelek hazafelé, ha rád támadna valami – flörtölt kissé esetlenül.
A kulcs
hűvösen simult az izzadt tenyerembe, és egy lépéssel közelebb kerültem a
célomhoz. A lábaim remegtek, amikor törpejárásban elküzdöttem magam az ajtóig,
majd olyan gyorsan slisszoltam be, hogy még a huzatot sem lehetett érezni.
Odabent
szusszanhattam egy keveset, mielőtt elkezdtem feltúrni az irattartót. A hozzá
tartozó kulcsokat az asztal fiókja rejtette, amit egy egyszerű gémkapoccsal
tökéletesen fel lehetett törni. Az aktám sokkal vastagabb lett, mint sejtettem,
de minden egyes leletet és hozzáfűzést lefénymásoltam. A digitális képeket
gondosan eltávolítottam a gépből, majd az övem szorításába dugtam a papírokat.
A nehezebb és
időigényesebb munka azonban csak ezt követően várt rám. Fogalmam sem volt
ugyanis, hogy hol rejtegetheti Dr. Im az elődjének hozzáférhetőségét. Megnéztem
a fiókokban, a falióra mögött és még a kanapé réseibe is belenyúltam, de semmi
nem akadt a kezembe, némi porcicán kívül.
Bár a
telefonomat csak búgásra állítottam, mégis hatalmasat ugrottam, amikor rezegni
kezdett. N írt, és semmi jóra nem számíthattunk ez után. „A Sas elindult.” állt
az üzenetben, bár azt nem értettem, miért használtunk ilyen ostoba
megnevezéseket. Im mindenre hasonlított, ami beleillik az undorító témakörbe,
de a sassal köszönő viszonyban sem állt.
Újra megnéztem
a korábbi helyeket, de nem teleportált oda hirtelen, amit kerestem. A tollakat
megpróbáltam olyan katonás rendben visszaállítani, mint, ahogy hagyták őket,
majd az ablakot vizsgáltam át. Kinyitottam a rozoga szárnyakat, és
végigfuttattam rajtuk a kezem, hátha rátalálok valahol egy mélyedésre, de sehol
nem találtam egyetlen nyomot sem.
– Hongbin! – A
nevem úgy csattant, akár egy ostor, és azonnal hátra pördültem az ajtó felé,
hogy elbánjak az érkezővel, de senki nem állt mögöttem. – Hé, Hongbin! Itt
vagyok lent.
El sem hittem,
hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Ken a bicaja mellett vigyorgott fel rám, és
nem úgy tűnt, mint aki a köszönés után egyszerűen csak tovább állna.
– Ken, húzz el
innen!
– Te meg mit
keresel ott fent? Dr. Im a suliban van – csóválta meg a fejét, majd leesett
neki, hogy pontosan azért vagyok a rendelőben, mert a doki távol jár. –
Hongbin, nem lesz ebből gáz? Ez mégis csak egy doki. Azokat mindig védik a
zsaruk.
– Ken, inkább…
– kezdtem, de már nem tudtam befejezni, mert megnyikordult az ajtó, és az
utolsó pillanatban dobtam hasra magam a kanapé mögé.
A szoba
birtoklója megérkezett, és a hurok a nyakam köré szorult. Bármelyik percben
lebukhattam, és még mindig nem tudtam, hol van Dr. Gam elérhetősége. Ráadásul
legalább a megszerzett kartoték anyagát biztonságba kellett juttatnom. Nem volt
más választásom, meg kellett játszanom magam.
A hátamra
dobtam magam, és hangosan köhögni kezdtem, mint aki most ébredt egy lidérces
álomból, ahol a víz alá nyomták a fejét. Az orvos erre azonnal odarohant
hozzám, és felsegített.
– Hyuk, jól vagy? Mit keresel te itt? – segített
fel.
Nagyon
vigyáznom kellett, hogy ne sejtse meg a ruhám alá rejtett papírokat, így
amennyire csak tudtam, a saját erőmből másztam fel a kanapéra. Veszélyes
játékot űztem. Félig vonultam csak vissza, hogy Hyuk külseje éppen, hogy
előjöjjön, de a tudatát még ne nyerje vissza. Tudtam, hogy alig van öt percem
rá, hogy meglógjak, a koncentrációm már így is veszített az erejéből, egyre
homályosabban láttam a tárgyak körvonalát.
– Kaphatnék
egy pohár vizet? – kértem reszelős hangon, és amint a doki megfordult, azonnal
akcióba léptem.
A papírok
hangtalanul szálltak ki az ablakon, majd úgy estek le, mintha egy hatalmas sziklát
rejtenének. Nem volt más választásom, bíznom kellett abban, hogy Ken összeszedi
őket, és megőrzi, amíg Leónak fel nem tűnik, hogy egy új személy is
belekeveredett ebbe az egészbe.
– Hyuk, vérzik
az orrod – nyomott egy zsebkendőt az arcomba Dr. Im, majd segített meginni a
vizet. Túl sokat használtam a képességemet, kezdett visszaütni. – Emlékszel rá,
hogy kerültél ide?
– Rosszul
éreztem magam, Hongbin egész nap elnyomott, és beszélni akartam Önnel.
– Rendben,
beszéljünk csak, de előtte megvizsgállak – sietett a táskájához az orvos, és
akkor esett le, hol lapul a kincs, amikor a szoros csatok engedtek a
szorításból.
Leo, a táskában van! A táskájában van a
papír! – szuggeráltam minden erőmmel a barátomra, és nagyon bíztam benne,
hogy sikerült átvinni az információt. Már azt sem tudtam megvárni, hogy Dr. Im
visszaérkezzen, egyszerűen elájultam. Remélhetőleg nem örökre.
