HH - 15. fejezet: Összeesküvés

Jihyun:

Amikor csütörtökön Hyuk jött iskolába, hűvösen viselkedtem vele, és megkértem N-t, üljön mellém. Az osztályelnök készségesen csatlakozott hozzám, és szerencsére nem faggatózott az okokról. Hyuk ennél már sokkal kíváncsibb volt.

– Jihyun, mi a baj? Hongbin bántott meg valamivel? – tudakolta az első szünetben.

– Hagyjatok békén mind a ketten!

– Kérlek, mondd el, hogy mi a baj! Fogalmam sincs, hogy mi történt tegnap. Ha tudsz valamit, mondd el, mert így csak elbeszélünk egymás mellett.

Sosem voltam az a fajta lány, aki nyilvánosan csinálna jelenetet, így most is tartottam magam ahhoz, hogy a magánéletünk csak ránk tartozik, és semmi köze hozzá az osztálynak.

– Majd irodalom után megbeszéljük – mondtam szűkszavúan, és firkálgatni kezdtem a füzetemet.

Annyira haragudtam rá, hogy még az új, világosbarna hajszíne is csak felhúzott. Engem lekoptatott azzal a kifogással, hogy beteg, de ahhoz nem volt elég beteg, hogy lemondja a fodrászát. Ráadásul nemigen segített akkor sem, amikor az anyja rám támadott, nem tudom, Hyuk miért várta el, hogy mézes-mázas legyek vele. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy semmit nem vett észre abból, ami odalent történt. Még ha aludt is, otthagytam egy kisebb marék hajat a dohányzó asztalon, ami nem tartozhatott se az anyjához, se a bátyjához. Vagy egy férfitől ne várjak olyat, hogy ilyen apróságot észrevesz?

Legszívesebben megütöttem volna, vagy megtéptem volna a csinos, új frizuráját, de tesin annyira kiéltem a dühöm a kidobós közben, hogy óra után már nem voltam dühös, csak nagyon fáradt. Éjszaka alig tudtam aludni, mert folyamatosan az az ördögi arc kísértett, ráadásul a fekte füzetet is oda-vissza kiolvastam, mégsem jöttem rá semmire.

Az irodalom óra ugyanolyan unalmasra sikerült, mint mindig, a kedvenc tárgyam azalatt az idő alatt, amióta itt éltem, a leggyűlöltebb lett. Nem bántam volna, ha a tanár elutazott volna egy hosszabb konferenciára, és elfelejtett volna visszajönni.

Hyuk úgy állt az ajtóban, mintha mindjárt elmenne a busza, szinte minden egyes pillantásában benne volt a siettetés, így szándékosan lassan pakoltam össze. A húszperces ebédszünet elég lett volna megebédelni, de úgy éreztem, Hyuk nem hagyná, hogy élvezzem az ételt, és addig ragozná azt, amit be akar adagolni nekem, hogy egy falatot sem tudnék enni.

– Menjünk a tetőre – ragadta meg a csuklóm, de alig tettünk pár lépést, kitéptem magam a szorításból. Az előző nap emlékei még olyan hevesen éltek bennem, hogy azonnal égnek álltak a szőrszálak a karomon, ahogy durván hozzám ért valaki. Reggel is majdnem leüvöltöttem Hyuna haját, amiért a kelleténél szorosabban ölelt meg.

– Jihyun, nem tudom, hogy… – kezdte Hyuk, de felemeltem a kezem, és egészen addig így maradtam, amíg a szuszogását se lehetett már hallani.

– Nem akarok tudni semmi mást, csak azt a titkot, amit úgy rejtegettek előlem a bátyáddal. Ha nem vagy képes elmondani, akkor semmi értelme annak, hogy egy párt alkossunk.

– Jihyun, ez zsarolás.

– Nem érdekel, hogy zsarolás – kiáltottam rá. – Elegem van ebből az idegbajból. Nem bírom ezt már tovább. Vagy elmondod, vagy kiszállok, és úgy oldod meg a bajaidat, ahogy akarod.

– Ez nem olyan, amit csak úgy elmondhatok.

– Tegyél egy próbát, hátha sikerül – gúnyolódtam.

Jobban megnézve, Hyuk arca fáradtnak tűnt, megviseltnek, mintha egyetlen nyugodt perce sem lenne. A kedves, életteli csillogás, amivel úgy levett a lábamról, eltűnt, ideges és ijesztő fény villogott a szemében.

– Rendben – sóhajtott fel megadóan, és leült a földre. Törökülésben helyezkedett el, mintha meditálni akarna, de nem tett mást, csak lehunyt szemmel koncentrált. – Emlékszel, amikor anyám betegségéről beszéltem?

– Igen. Mi van vele?

– Az, hogy én is örököltem – vágta vissza indulatosan.

Egy pillanatra megfordultak velem a felhők, így leguggoltam Hyuk mellé a földre. Nem akartam elhinni. Mindig is ott motoszkált bennem a félelem, hogy mi van, ha Hyuk furcsa viselkedése valójában a betegsége rejtegetése.  Ez mindent megmagyarázott volna.

– Tehát, amikor azt mondtad, hogy beteg vagy, és nem jöttél iskolába, valójában a másik személyiséged volt bezárva a szobába? Ezért nem segítettél tegnap sem?

– Tegnap? – pattant fel Hyuk szeme. – Mi történt tegnap?

Tehát nem emlékszik semmire, amit a másik élt meg – summáztam, és gyorsan elmeséltem neki a történeteket. Nem szorítkoztam a részletekre, Hyuk így is elég bűnbánó fejet vágott ahhoz, hogy ne akarjam kínozni. Érthető volt, hogy félt elmondani a betegségét azok után, hogy testközelből tapasztaltam a negatívumokat az anyja oldaláról. Nagyon reméltem, hogy Hyuk nincs olyan rossz állapotban, mint ő.

– És mit lehet tudni a másik személyiségedről? Hogyan tudom felismerni?

– Nem kell felismerned, mert már találkoztál vele. Hongbinnak hívják.

Ha nem guggoltam volna, ettől biztosan padlót fogok. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy Hyuk talán sokkal betegebb, mint állítja, ha a saját bátyjára ilyet mond, aztán beugrott a napló. Az apró mozaikok úgy kerültek a helyükre, mintha egy láthatatlan kéz irányította volna őket. A két testvér sosem mutatkozott együtt, egymás tökéletes ellentétei voltak, és azt követően, hogy lefeküdtem Hyukkal, olyanokat tudott Hongbin, amit nem szabadott volna. Ráadásul az anyjuk is pontosan ezt mondta: Azt sem tudod, hogy kivel feküdtél le. Tehát így értette.

– Hogy lehet, hogy Hongbin…? – kerestem a szavakat. – Hiszen teljesen máshogy néztek ki.

– Fogalmam sincs. Amikor gyerek voltam, egy seouli orvos megpróbálta megfejteni a rejtélyt, de anya állapota rosszabbodott, így egyre kevesebbszer mentünk oda. Idővel teljesen megszakadt a kapcsolat. Dr Im nagyon lelkes, és szeretne segíteni nekem. Azt mondja, hogy anyánk betegsége valahogy mutálódott bennünk, de ennél tovább még ő sem jutott. Még rengeteg vizsgálatot kell megcsinálni, hogy valahogy rájöjjünk, mi is ez az egész.

Ha nem velem történt volna, biztosan nem hiszem el, hogy ilyen lehetséges. Hiszen, mintha két teljesen különböző emberről beszéltünk volna. Ráadásul Hongbin lefeküdt Hyunával…

– Hyuk, akkor ez most biztosan a te tested? Úgy értem… szóval… Hongbin és a nővérem…

– Hongbin nem látszik a fotókon, én igen, ebből következőleg ez az én testem, és ő a személyiség. Sajnálom, ami Hyunával történt, de ha ő irányít, nem sok beleszólásom van az életembe.

Ha úgy néztem, hogy az, amit Hongbin csinált, nem tartozik Hyukra, kicsit könnyebb volt elfogadni, hogy kvázi megcsalt, de ez nem rendezett mindent. Az utóbbi időben látványosan eltávolodott egymástól ez a kettő, a hajszínűk is megváltozott, és Hyuk valószínűleg gyógyszerekkel is megpróbálta elnyomni az erőszakos testvérét.

– Hyuk, Hongbin nem fog kiakadni, hogy orvoshoz jársz? Gondolom, ő nem akarja, hogy kezeljenek.

– Persze, hogy nem akarja. Fél, hogy eltűnik. Én is félnék a helyében, de Dr Immel felül tudok kerekedni rajta, és nem hagyom, hogy közénk álljon. Hongbin csak egy…

Hyuk hirtelen merevedett meg, mintha a torkára forrtak volna a szavak, majd a fejéhez kapott, és egészen összegörnyedt. Most már tudtam, hogy ez mit jelent, Hongbin át akarta venni az irányítást felette.

– Hyuk, van nálad gyógyszer?

– A… A táskámban – nyüszített. Pokoli kínokat élhetett át, egész testében remegett, és úgy ölelte át magát, mintha attól félne, darabjaira esik.

Az apró dobozban már alig voltak szemek, és fogalmam sem volt róla, hány darabot szedjek ki, így lefeszegettem Hyuk tenyerét a karjáról, és a kezébe adtam az orvosságot.

– Hyuk, próbáld meg összeszedni magad. Itt van a gyógyszer.

Mintha minden lassított felvételben történt volna, a doboz megdőlt, Hyuk keze úgy remegett, mintha a begörcsölt izmait akarta volna működésre bízni, majd a fehér tégely átszelte a levegőt, és lezuhant a tetőről. A szemeim azonnal követték az útját, de még időben visszafordultam ahhoz, hogy lássam az átváltozást. Mintha egy fátyolt fújt volna arrébb a szél, Hyuk haja megnőtt és rózsaszínre fakult, a szemei kerekebbé váltak, és sötétebb írisz költözött a kedves barna szemek helyére. Pillanatok alatt Hyukból Hongbin vált, és azok a tekintetek semmi jót nem ígértek.

– Szóval tudod – állapította meg, majd talpra küzdte magát, és színpadiasan széttárta a karját. – De azt hiszem, ez ellene már nem sokat tudok tenni. Mindketten tudjuk, mi történik veled, ha eljár a szád. Megnézzük, hogy te, vagy a gyógyszeres doboz esik-e le hamarabb a tetőről. Ha túléled, kérhetsz érte egy ötöst fizikán.

Hongbint láthatóan szórakoztatta, hogy életveszélyesen megfenyegetett, és úgy integetett, mintha szívesen találkozna velem újra. Nagyon reméltem, hogy Dr Im tényleg olyan penge, mint Hyuk állította, és egy életre hűvösre teszi ezt a kibírhatatlan alakot. Hongbin létezéséből semmi jó nem származott, se nekem, se Hyuknak. Mégse járhattam egyszerre két fiúval.

Hongbin:

Leo tekintete azonnal felcsillant, amikor beléptem a terembe, de nem mert semmit mondani. Az osztály persze felfigyelt a furcsa változásra, még sosem váltottuk egymást Hyukkal félidőben, de a dolgok felgyorsultak, és nem várhattam egy egész napot arra, hogy beszéljek a csapatommal. Az előző napi agymunka megviselt, de gyorsan visszanyertem az erőmet, szerencsére még azelőtt érvényesítettem az akaratomat, hogy az a nyavalyás bogyó szedált volna.

– Időben átment az üzenet? – súgtam oda Leónak, de nem tudott válaszolni, mert az az energiabomba Ravi bevetődött elénk.

– Hát te meg mit keresel itt, Hongbin? Hol voltál eddig?

– Hyuknak hányingere lett, így beugrottam a helyére. Felelősségteljes bátyként hogyan hagyhattam volna, hogy lemaradjon… Milyen óra is jön?

– Biológia, te felelősségteljes báty. Mi lenne Hyukkal nélküled? – csóválta meg a fejét Ravi, majd visszament a haverjaihoz.

Nem kockáztattam meg újra, hogy megzavarjanak, elég volt Leótól egy bólintás, hogy megnyugodjak.

A küldetés sikerrel zárult, biológia után már a kezemben tartottam a szükséges iratokat, már csak telefonálnom kellett. N nem csatlakozott a kupaktanácshoz, és Leo is feszültebbnek tűnt a szokottnál, pedig már nem volt mitől tartani. Egy lépéssel Hyuk előtt jártam, és csak arra kellett odafigyelnem, hogy ne fogjon gyanút.

– Figyelj, Hongbin, van egy kis gond – kezdte Leo gyászos ábrázattal.

– Mi van?

– Emlékszel, hogy kidobtad a leleteket az ablakon? Na, mármost én nem értem oda időben, de láttam, hogy mi történt. Azok a papírlapok lebegtek, aztán egyenesen Ken biciklikosarába estek, ő meg úgy megiramodott, mintha szellem elől menekülne. Mire utolértük, már mindent tudott. Sajnálom.

Nem örültem a hírnek, Ken elég kelekótya volt, egy ilyen fontos titkot sosem szabadott volna megtudnia, de már nem tehettem semmit. A lényeg, hogy megvoltak a papírok, és megkerülhettem nem csak Hyukkot, de Dr Imet is.

– Talán elmagyarázhatnád Kennek, hogy jobban megértse – vetette fel Leo, és mielőtt még letorkolhattam volna, N és az újdonsült szövetségesünk befordultak a folyosóra. Ken pontosan úgy nézett ki, mint aki pillanatokon belül összeszarja magát, úgyhogy inkább megfogadtam Leo tanácsát.

Nem mondtam neki sokat, csak a lényeget, hogy Hyuk és én egyek vagyunk, fingunk nincs, mi a betegségünk, és megpróbáljuk kideríteni, ha befogja a száját, és falaz Hyuk előtt.

– Nem is tudom, srácok. Hyuknak is tudnia kellene erről, nem? – vonakodott a nagyszájú.

– Nem. Hyuk most nem tud tisztán gondolkodni.

– Hát, ő valószínűleg ugyanezt mondaná rólad. Honnan tudjam, ki mond igazat?

Kicsit megtornáztattam az ujjaimat, készen arra, hogy agyonverjem ezt az idiótát, amikor a csapat problémamegoldója felszólalt.

– Ha nem bízol Hongbinban, bízz bennem! Kicsit utánanéztem ennek a fickónak, és egyszer már kirúgták egy klinikáról a túlzó módszerei miatt. Hongbinra injekcióval támadt, és elég furcsa, hogy Hyuk ilyen ellenséges lett a semmiből. Te is tudod, hogy mindig milyen tisztelettel beszélt Hongbinról. Arról nem is szólva, hogy Dr. Gam eltűnése is igen furcsa.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer hálás leszek ABC-nek, de így történt, se perc alatt megoldotta azt, amit én csak erővel lettem volna képes. Ha jobban belegondoltam, egész jó kis csapat gyűlt körém. Én képviseltem az erőt, N a bizalmat, Leo az észt, Ken meg… Hát Ken elég hülye volt ahhoz, hogyha furcsán viselkedne, senkinek ne szúrjon szemet.

– Menjünk a szokásos helyre, ott felhívom Dr. Gamot – fordultam Leo felé, majd anélkül, hogy megvártam volna a beleegyezésüket, elindultam. Még hallottam, ahogy Ken kisebb fáziskéséssel megkérdezi:

– És hol van a szokásos hely?

Éreztem, hogy lesz még bajom vele. Ken és én… Őszintén szólva, talán még beszélni sem beszéltünk egymással soha. Én zárkózott voltam, titkolózó, nem szerettem társaságban lenni, és zavart, ha valaki túlfűtötten állt mindenhez. Ken hangos, élettel teli, vicces és teljességgel komolytalan. Nem gondoltam volna, hogy valaha egy brancsba kerülünk mi ketten.

Az úton a sörözős helyünkig, átgondoltam, hol ronthattuk el Hyukkal a kapcsolatunkat. Láthatóan feszült köztünk nézeteltérés Jihyun miatt, és Dr Im adta be végül a kegyelemdöfést, de a szikra az én hülyeségem volt. Ha ott, akkor nem ütöm meg Jihyunt, Hyuk nem rágott volna be rám, és Dr. Im katyvasza sem jut el hozzá. Ez volt az én fogyatékosságom, hogy folyton mindent erővel akartam elintézni. Az óvodába is verekedtem, a csuhásoknál sem kellett volna kilógatnom azt a szerencsétlent az ablakon, még ha nem is én engedtem el, és ott volt még Leo apja is, aki bár megérdemelte a verést, nem szabadott volna kórházba juttatnom.

– Kihangosítom, hogy ti is halljátok.

Már nem bízhattam csak magamban, hiába zártam el gondosan Hyuk elől az információkat, nem lehettem biztos benne, hogy a védelmem elég erős a gyógyszerek ellen. Hiába csináltam mindig mindent egyedül, ebben az új helyzetben rá kellett támaszkodnom a szövetségeseimre.

A telefon kicsöngött, és már gondolatban hozzávágtam az egyik sziklához a készüléket, amikor Dr. Gam végre méltóztatott felvenni.

– Hongbin vagyok – kezdtem, mire mély csend telepedett a kagyló túloldalára.

– Mondd a vezetéknevedet is – suttogott Ken, mintha így nem hallhatnák, hogy ott van.

– Szerinted hány Hongbint ismer rajtam kívül? – csattantam fel.

– Nem tudhatod. Lehet, hogy ahová ment, ott a Hongbin egy népszerű név.

– Ja, és mindnek személyiségzavara van – flegmáztam, majd visszafordítottam a figyelmem a dokira. – Dr. Gam, egyszer mondom el, úgyhogy nagyon figyeljen. Szükségem van a segítségére.

Elég szürreálisan lehetett számára, hogy az, aki pofánvágta egy hűtőtáskával, most a segítségét kéri, de túl nagy szarba kerültem, úgyhogy meg kellett alázkodnom.

– Mondjad, Hongbin! Miben segítsek? – Dr. Gam hangja nagyon megtörtnek tűnt, Dr. Im bizonyára őt is padlóra küldte.

– Kellene a seouli doki száma. Fel akarom venni vele a kapcsolatot, mert a váltótársa egy pöcs.

– Hongbin, szépen beszélj! – szólt rám N. Nem tudom, miért hitte azt, hogy az anyám lett.

– Mindjárt diktálom a számát. Van nálad papír?

Nagy szerencsénk volt, hogy az iskolából jöttünk, így minimum két füzettel számolhattunk, N és Ken mind a ketten nagyon becsületesen körmöltek az órán, igaz, nem ugyanazt. A telefonszám egy központi szám lehetett, és bár jobban örültem volna egy mobilnak, ez is megtette. A lényeg az volt, hogy időpontot egyeztethessek a dokival, és elkezdjük a konzultációt. Ha jobban megértettem a betegségünket, talán Hyukhoz is közelebb kerülhettem.

– Kösz, Dr. Gam. Ha lehet, ne említse annak az Im faszkalapnak, hogy kerestem.

– Emiatt ne aggódj, fiam! Sok sikert, és ne feledd, hogy ti ketten vagytok egyek Hyukkal!

Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy a kezemben tudhattam a megoldást, és azonnal élni is akartam vele. A telefont egy titkárnő vette fel, akinek először röviden össze kellett foglalnom, hogy mit szeretnék, és mikor jártam utoljára Dr. Bamnál. Két hétre teljesen be volt táblázva a doki, de utána, hétfőn reggel kezdhettem nála. Már csak azt kellett megoldanom, hogy valaki vagy figyeljen anyára, vagy magammal vigyem anélkül, hogy útközben kiakadna. Lehet, neki sem ártott volna, ha Dr. Bam kezelésbe veszi.

– Kösz, srácok. Nagy segítség voltatok – öklöztem össze mindenkivel, majd Leóval megindultunk hazafelé.

Régóta először elégedettséget és boldogságot éreztem. Nem arról szólt ez az egész, hogy legyőzzem Hyukot, hanem arról, hogy helyes irányba tereljem az életünket. Hyuk az öcsém volt, egészen eddig úgy éltünk együtt, mint testvérek, és vissza akartam szerezni azokat a régi, szép időket. Már Jihyun sem idegesített, ha el tudott fogadni, akkor én is eltűrtem, nem akadékoskodtam.

Már akkor tudtam, hogy valami nincs rendben, amikor beléptem a házba. A sötétítőket nem húzták fel, a nappaliban széttépett papírlapok hevertek, és természetellenes volt a csend. Azonnal anyám szobájához mentem, de az ajtót bezárták, és hiába rángattam a kilincset, nem jött válasz odabentről. Négykézlábra ereszkedtem, hogy megkeressem az ajtó alsó résén kirúgott kulcsot, amikor egy papírlapba ütközött a kezem. Egy levél volt, de félúton áthúzták az egészet, majd élesen beleszakítottak. A sok papír közül egyetlen egy maradt épségben, az a dohányzóasztalon hevert.

Olvasni kezdtem.

Hyukie,

Itt abba is hagytam, ez nem nekem szólt, nem akartam beleütni az orrom. A nekem szóló üzenet a lap másik oldalán kezdődött.

Hongbin!

Te vagy az erősebb, mindig is te voltál, bánj jól az öcséddel, és fogjatok össze! Az orvosok mindig azt mondták nekem, hogy olvassuk össze a személyiségeimet eggyé, akkor boldog leszek és szabad, de ismertem őket, ismertem a vágyaikat és az érzéseiket, nem végezhettem velük úgy, mintha csak legyek lennének a falon. Tudom, hogy mi lett a vége, de még mindig úgy hiszem, hogy ez a helyes. Te és az öcséd, mind a ketten egyedi, megismételhetetlen és teljes értékű emberek vagytok, továbbra is éljetek együtt olyan jól, mint eddig. Szeresd őt, és támogasd a párkapcsolatában, Jihyun nagyon kedves, aranyos lány, jót fog tenni neki. Te se zárkózz el, szerethető, jószívű fiú vagy, még ha sosem mondtam ezt neked, akkor is. Minden bajt rád hárítottam, mindenért téged okoltalak, pedig csak én voltam gyenge. Kérlek, bocsáss meg nekem! Nagyon szeretlek. Sajnálom, hogy nem mondtam többször.

A könnyeimmel küszködve borogattam fel a bútorokat a házban, de az a nyavalyás kulcs sehogy nem került a kezem ügyébe. Végül a szőnyeg alatt találtam meg, és remegő kézzel illesztettem a zárba.

Tudtam, hogy mit fogok találni az ajtó túloldalán, a levélből teljesen egyértelmű volt, de nem voltam felkészülve rá, hogy milyen hatással lesz rám. Erre senki sem lehetett felkészülve.

Először a gyomrom szorult össze, és kínzó öklendezésbe kezdtem, majd szúrni kezdett a szemem, és térdre zuhantam. Az egész testem remegett, és olyan hűvösséget éreztem magam körül, mintha egy hűtőházba léptem volna. Az ablakokon nem volt kilincs, és a redőny semmit nem engedett át, mégis, elég volt a kintről jövő szellő, hogy a test megmozduljon, és a kötél ingázó feszülése, mintha a fülembe égett volna.

– Segítség! Valaki segítsen! – üvöltöttem fel, és egészen kicsire húztam össze magam a földön. Azt sem bántam volna, ha az egész nyomorult ház rám szakad, és örökre maga alá temet. Meg akartam halni, és már éppen azon voltam, hogy egyszerűen kikapcsolom magam, amikor eszembe jutott az öcsém. Ha kiszállok, látni fogja – villant át a fejemen, és minden erőmet összeszedve talpra küzdöttem magam. Amint egyenesbe kerültem, az émelygés újrakezdődött, és többször majdnem elhánytam magam, de végül eljutottam a radiátorhoz.

Ez nem egy véletlen, vagy egy hirtelen elhatározás műve volt. A kötél átfutott a karnison és a csilláron, a végét a gázcsőhöz kötötték, anyám az ágy lábtámlájáról ugrott le. Amikor megvettük, már akkor tudtam, hogy egy egyszerű matrac megfelelne, de az, aki meg akart halni, valahogy úgyis megoldotta volna.

Nem volt kérdéses, hogy meghalt-e, éreztem a testének hűvösségéből, teljesen felesleges lett volna mentőt hívni. Ehelyett inkább lefejtettem a nyakáról a kötelet, a helyére kötöttem a kedvenc sálját, hogy eltakarja a nyomokat, és befektettem az ágyba.

Kivánszorogtam a nappaliba, akár egy zombi, majd tárcsáztam azt a számot, amit sosem akartam volna. A nagymamám elmenthette magának a számunkat, mert úgy vette fel, mintha egy porszívóügynök zavarta volna meg a délutáni sziesztájában.

– Mit akartok?

– Hongbin vagyok. Anya meghalt. Gyere ide.

Nem vártam meg a válaszát, csak visszatettem a kagylót a helyére, és magamra kanyarítottam a kabátomat. A vezetékes telefon fülsüketítően csengett a néma, üres házban, és még a bejárati ajtót is nyitva hagytam. Ki akart volna oda bemenni? Az sem zavart volna, ha fellángol a hátam mögött, és eléget minden fájdalmat és keserűséget.

Rágyújtottam egy szál cigire, és mélyre szívtam a füstöt. Hyuk, most már tényleg egyedül maradtunk – gondoltam, és elindultam bele a nagy semmibe. Hogy hová tartottam? Én magam sem tudtam.