HH - 5. fejezet: Ezüst nap

Jihyun:

Minden iskolás számára a péntek maga az ezüstnap, ami megelőzi a kétnapnyi pihenést, amiért érdemes az egész hetet átszenvedni. Az órákon nem látszott, hogy hétvége következne, a tanárok ugyanolyan szigorúan megkövetelték, hogy figyeljünk oda, de a levegőben vibrált az izgatott várakozás.

– N, te is japánra jársz, ugye? – siettem oda a diák önkormányzatoshoz.

– Igen. Megkaptad már a tankönyvet?

– Még nem.

– Akkor óra előtt szólj a tanárnőnek, hogy rendeljen neked. Hétfőre talán már kapsz is.

Mivel kedden csatlakoztam az osztályhoz, az első nap órarendjébe még nem volt lehetőségem belekóstolni, de izgatottan vártam az első japánórát. Ha jó lesz, akkor hétfőn is ki fogom bírni – ültem le a padba, közvetlenül N mellé. Mivel itt összevontak minket az évfolyamtársainkkal, ragaszkodtam az ismerős arcokhoz.

 N egész óra alatt megosztotta velem a tankönyvét, és segített helyesen leírni a szavakat a szótárba. A tanárunk nagyon jól tanított, de sajnos az írásából semmit nem tudtam kihámozni, a kanjiknál pedig nem volt mindegy, hogyan rajzolom le őket.

Japánul beszélni ezerszer jobban tudtam, mint írni, és bár értettem, hogy miért azt gyakoroljuk többet, örültem volna, ha inkább társalgunk. Ha kapcsolatokat akartunk kialakítani külföldön, fontosabb volt, hogy élőszóban jól szerepeljünk. Amikor kikértem erről N véleményét, megerősítette a vélekedésemet.

– Tizenegyedik végén szeretnék nyelvvizsgát tenni, és bár a legnehezebb részén, az írásbelin biztosan át fogok menni, ha nem gyakorlom a beszédet, csúnyán felsülök a második részen. Éppen ezért kezdtem el levelezni külföldi diákokkal. Nagyon hasznos, mert ha elég közel kerülünk egymáshoz, akkor Skype-on keresztül beszélhetünk is. Szerintem próbáld ki, jó gyakorlás.

Kedélyesen csevegve mentünk be N-nel az osztályba, és még a szünetben is tovább beszélgettünk a japánról. N ebből a tárgyból is kimagasló eredményeket ért el tavaly, és amikor megemlítettem neki, hogy nekem vannak hiányosságaim, gálánsan felajánlotta, hogy szívesen korrepetál.

– Szóval már N-nel is randizol? Az öcsém féltékeny lesz – csendült fel Hongbin mély hangja a hátam mögül. Ennyit arról, hogy három napra eltűnik – húztam el a számat, és felhúzott szemöldökkel hátra fordultam.

– Tanulásról beszéltünk, és egyébként sincs semmi az öcséd és köztem. – Nem akartam bevallani neki, hogy tetszik Hyuk, mert a végén még beleártja magát a kapcsolatunkba, és tönkreteszi minden lehetőségemet.

– Remélem, tudod, hogy most törted össze a szívét – emelte színpadiasan a mellkasához a kezét Hongbin, majd vigyorogva visszament Leo mellé. Valamit súgott a barátja fülébe, mire az felém fordult, de a pókerarcában továbbra sem tudtam olvasni.

– Ne is foglalkozz Hongbinnal. Ő mindig ilyen volt – legyintett N.

Ha Hongbinék nyolcadikban kerültek ide, akkor N közel két éve ismerte, feltéve, ha itt mindenki egyetlen általánosba járt. A város elég kicsinek tűnt, és még nem néztem körbe eléggé, úgyhogy ezt aprólékosan nem tudhattam, de úgy tűnt, Hongbinnak mindenhol problémái voltak a beilleszkedéssel.

Ravi nagyon barátságosan fogadott, az irodalmi segítséggel teljesen beloptam magam a szívébe. Aznap is sapka volt rajta, de ezúttal a kötött helyett egy fekete-arany snapback. A sötét kabátja alá egy hosszított trikót vett fel, amit általában deszkásokon látni, és a nagy kivágás láttatni engedte a tetoválásokat a mellkasán.

– Ez igazi? – böktem a kacskaringós betűkre.

– Ja. Menő, mi? – húzta lejjebb a ruháját, hogy jobban lássam.

Yolo. You only live once felirat húzódott a kulcscsontján. Nem értettem, Ravinak miért volt szüksége rá, hogy emlékeztesse magát erre, hiszen pontosan olyan típusnak tűnt, aki kiélvezi az élet minden egyes cseppjét.

– Van itt is – emelte fel a karját lelkesen. Közel a könyökéhez, a felkarján húzódott egy felirat, Forever Young üzenettel.

– És a szüleid nem öltek meg érte?

– Nem. A karomon lévőt egy bőrhiba miatt varrattam magamra, a másodikat pedig a betegségem után, emlékeztetőként. Nem bánták a szüleim, mert nem hóbortból tettem, hanem azért, mert fontos.

Bár nagyon izgatta a kíváncsiságomat, hogy Ravinak mi volt a baja, azért annyira jól neveltek, hogy erre ne kérdezzek rá. Ravi nyitott fiúként tovább mesélt nekem arról, hogy még milyen tetkókat tervez, aztán áttértünk a piercingekre is, amikből a fülében már volt pár.

Éppen készen álltam rá, hogy megosszam vele a saját terveimet testékszerek terén, amikor berobogott az osztályfőnök, a kezében egy halom papírral. Zavartan az órarendemre pillantottam; etika következett.

A fejemet vertem volna legszívesebben a padba, amikor leesett, hogy az osztályfőnökünk az etikatanár. Nevetséges volt. Hogyan taníthatna minket illedelmes, etikus viselkedésre, ha ő volt az, aki hangosan megjegyezte, hogy igazán sajnál, amiért a Han testvérek mellett lakom? Oh, te jó isten! – nyögtem fel.

Óvatosan hátralesetem a hátsó részre, de Hongbin kedélyesen nevetgélt valamin, amit valószínűleg Leo mondhatott neki, mert mintha az ő szemei is mosolyogtak volna. Hihetetlen, hogy mit ki tudott hozni belőle.

– Gyerekek, ma a személyiségekről fogunk beszélni. Az etikus viselkedés egyik alappillére, hogy elfogadjuk egymást. Hoztam nektek teszteket, amikkel típusokba sorolhatunk titeket. Ha ezzel végeztünk, megbeszéljük, hogy melyik típusra mi a jellemző.

Nem szerettem az ilyen teszteket. Mint a női magazinokban, már a válaszokból lehetett tudni, hogy melyik csoportra mi a jellemző, ráadásul könnyű volt csalni. Senki nem akarja beismerni, hogy féltékeny, vagy önző, így egyszerűen füllent, és a pozitívabb választ karikázza be.

A teszten egytől ötig kellett eldönteni, hogy mennyire illik ránk az állítás, de nagyon sok fedte egymást, és alig különbözött valamiben, úgyhogy megvolt a véleményem az összeállítójáról. Tíz percet kaptunk az ofőtől, és nem szabadott megbeszélni a padtársunkkal a válaszokat, majd a tanárnő beszedte, és egyesével kielemeztük.

– Ezeket a kategóriákat az ókori görögök találták ki, és nincsen semmilyen tudományos alapja, éppen ezért beszéljük meg együtt, hogy mennyire jellemzi ez az adott személyt. Ez segít közelebb hozni egymáshoz titeket.

A fiúk hangosan nevettek a hátsó padokban, és az előttem ülő lányok is kételkedve néztek egymásra. A feladat mégis jó szolgálatot teljesített, hiszen sokat megtudhattunk egymásról.  N például tökéletes keveréke volt a kolerikus és szangvinikus személyiségtípusnak. Az előbbiből a társaságkedvelő, bőbeszédű, vidám jelzőket tudhatta magáénak, az utóbbiból az aktív, vezető, optimista, indulatos és kitartó jellemzőket. Az meglepett, hogy N indulatos, de amikor a tanárnő rákérdezett, beismerte, hogy könnyen dühbe gurul, még ha nem is látszik rajta. Ken inkább szangvinikus volt, még Ravi a két extrovertált személyiség keveréke, de N-nel ellentétben pár melankolikus jellemzőt is bezsebelt. Szegény Leo egy az egyben kipipálta magának a melankolikusok precíz, csendes, érzékeny, mértékletes és pesszimista ismérveit, de azt legalább jó volt tudni, hogy empatikus.

– Han… – kezdte a tanárnő, majd hirtelen elsötétült az arca. – Hongbin, miért töltötted ki az öcséd helyett a tesztet?

– Telefonos segítséget kértem, tanárnő.

– Telefonos? – háborodott fel az osztályfőnök. – Az iskolában szigorúan tilos…

– A mobiltelefon-használat? – kérdezett vissza a bűnös. – Igen, oktatási célon túl, de ez az etikaóra sikerességét támogatta, úgyhogy nem vétettem a házirend ellen.

Néha nem ártott, ha az ember tudta a paragrafusokat, hogy ki tudja magát vágni a szarból, és Hongbin láthatóan a tankönyvek helyett ezt olvasgatta. A tanárnő nem tudta fülön csípni, így inkább kielemezte Hyuk válaszait.

– Sanhyuk minden személyiségtípusból, úgy érzem, magáénak tudhatja a legjobbakat. Nektek mi a véleményetek?

– Szerintem, Mr. Tökéletes azért mégsem olyan tökéletes – emelte fel a kezét Hongbin. – A tesztje például kimutatja, hogy nehezen barátkozik, vagy, hogy soha nem mosogatja el a tányérját? Vagy mondjuk, hogy a vidám természete ellenére hamar padlóra kerül, és Hakyeonhoz hasonlóan láthatatlanul is ideges tud lenni?

Elég furán jött le, hogy savazza szegény Hyukot, aki nincs is jelen, hogy megvédhesse magát, de mindenki érezte, hogy ez nem az öccse, inkább a tanárnő ötlete ellen szól. Hongbin az ofőnkkel elég rossz viszonyt ápolt, és nem lepődtem volna meg, hogyha egyetlen tanár sincs az iskolában, aki szeretné. Direkt provokálta a környezetét.

– Ahogy mondtam, ez nem tudományosan bizonyított eljárás, csak egy kis érdekesség – húzta fel az orrát a tanárnő, majd a kezébe vette Hongbin eredményét. – Ahogy látom, kedves Hongbinie, rád minden rossz tulajdonság tökéletesen illik. Van valaki, aki nem ért egyet ezzel? – kérdezte a tanárnő, és meg sem várta, hogy valaki a védelmébe vegye az osztály rosszfiúját, már ment is tovább.

Mindnyájan meglepődtünk, amikor Leo felszólalt. Nem volt olyan bunkó, mint a barátja, de erényesen szólt rá a tanárnőre, hogy álljon meg, és mutasson jó példát. Az én állam valahol a földön gurult éppen, amikor Miss Kim a hátsó padra emelte a tekintetét. Leo nem, hogy kiállt valaki mellett, de azt olyan erős hangon tette, hogy Hyuna biztosan nem tartaná többé szürke kisegérnek, ha hallaná.

– Mit mond, Jung úr? – kezdett el hirtelen magázódni a sértett pedagógus.

– Nem igaz, hogy Hongbinban csak rossz tulajdonságok vannak. Ő is tud vidám és megfontolt lenni, sőt, nála kitartóbb embert nem ismerek. Az pedig éppen az előbb vált biztossá, hogy ezerszer empatikusabb, mint maga.

Döbbent csend söpört végig az osztályon, majd Ken felugrott, és hangosan tapsolni kezdett. Amikor a tanárnő gyilkoló tekintete rászegeződött, azonnal visszaült a padjába, de N takarásában hátrafordult, és Leo híján Hongbinnak mutatta fel a hüvelykujját.

– Hogy mer így beszélni velem? – húzta fel magát Kim kisasszony, és dühösen az ajtóra nézett. Ismertem már ezt a jelet, azt jelentette, hogyha Leo azonnal nem kér bocsánatot, akkor megy az igazgatóiba.

Hongbin figyelmét sem kerülte el a jelzés, megrántotta Leo pulcsiját, majd valamit felé súgott. Mindketten tudtuk, hogy Leo nem engedheti meg magának, hogy igazgató intőt kapjon. Ha beírással megy haza, az apja biztosan agyonveri érte. Sajnos, szó szerint.

– Elnézést kérek, tanárnő – motyogta Taekwoon, és lecsúszott a székén, amikor helyet foglalt.

A további jellemzések nagyon nyögvenyelősen folytak, még a sajátomra se figyeltem oda igazán. Az öt-tíz perces csoportmunka, ahol különböző eseteket kellett átbeszélnünk, jól jött, mert egy időre mindenki kikerült a mérges szemek kereszttűzéből, és megvitathattuk a történteket.

Ravival azonnal a két legközelebbi fiúhoz társultunk, hogy elkerüljük a pletykálkodást, és átcsoportosultunk Ken asztala köré. Az esetünket fél perc alatt átbeszéltük, a szülő ott követte el a hibát, hogy nem hallgatta meg a fia aznapi beszámolóját, és azért vesztek össze később, úgyhogy áttérhettünk Leo beszólására.

– Bakker, én most hallottam először így beszélni. Nem is tudtam, hogy ilyen határozott tud lenni – ámuldozott Ken.

– Egyetértek vele, Hongbin is tud rendes lenni, de ezt talán nem így kellett volna kifejeznie. Tiszteletlen volt a tanárnővel – csóválta meg a fejét N.

– Jaj, maradj már, ABC! – torkolta le Ravi. – Vannak pillanatok, amik fontosabbak a seggnyalásnál. Hongbin Leo legjobb, és talán egyetlen barátja, szép dolog volt tőle, hogy kiállt érte. Én is ezt tettem volna a helyében.

N továbbra sem értett egyet a tiszteletlenséggel, ez látszott az arcán, de nem veszekedett. Ken amúgy is leszavazta volna, mert Ravi minden mondatával egyetértett, és a csoportmunka végén már valami egészen másról beszéltek ők ketten. Azt hiszem, valamilyen modern rajzolás lehetett, de csak a graffiti technikát értettem belőle.

Miután egyesével előadtuk a megállapításainkat, a tanárnő újra átvette az irányító szerepet, és elkezdett beszélni az empátiáról. Az egész arról szólt, mennyire tudjuk beleképzelni magunkat más helyzetébe, és sajátunkként átélni a problémáját, majd ezt hogyan vagyunk képesek felhasználni a segítségben. Az egész nagyon fennköltnek, és kissé orvosinak hangzott, arról nem is beszélve, hogy megint nem egy olyan személynek kellett volna erről kiselőadást tartania, aki egész osztály előtt leégette a Han testvéreket.

–  Tanárnő, hogyan lehet az empátiás képességünket javítani? – kérdezte udvariasan Hongbin. Nem volt támadó a hangja, és az arca is csupán érdeklődőnek tűnt, de rosszat sejtettem. Hongbint nem úgy ismertem meg, aki negyed óra alatt képes eldobni a dühét.

– Sokféleképpen. Például szociális munkával, és rengeteg beszélgetéssel. A legkisebb őszinteség is nagyon nagy változást idézhet elő.

– Értem – bólogatott Hongbin, majd elővette a telefonját, és miután kikeresett belőle valamit, felmutatta. Túl messze ült ahhoz, hogy láthassam, de talán nem is volt lényeg, hogy mit ír pontosan. – Megvan Dr. Gam telefonszáma. Kéri esetleg?

Ettől még Ravi is felszisszent mellettem, N pedig holtsápadtan fordult hátra, hatalmas, tenyérméretű szemekkel. Hongbin egészen egyszerűen azt mondta az előbb az osztályfőnökünknek, hogy pszichológiai kezelésre szorul. Nem is tudom, hogy ennél durvábbat mondhatott-e volna, bár belőle bármit kinéztem.

– Hogy merészeled… – kezdte a tanárnő, és olyan hevesen kapkodta dühében a levegőt, hogy egészen belevörösödött az arca. – Te kis… Te kis… – kereste a szavakat, majd dühösen kitört belőle az első gondolata. – Sátánfajzat.

Hongbin kacagásában valóban volt némi ördögi színezett, és a mosoly, ami kiült az arcára, hát, nyugodtan elmehetett volna vele egy horrorfilmbe. Lassan emelkedett fel helyéről, majd megkerülte a padot, és amíg beszélt, az ujjaival a székek háttámláját simította végig.

– Sátánfajzat? – kérdezte mély, sikamló hangon. – Szeretem, amikor ilyeneket mondanak rólam az emberek. Ördögi, sátáni, gonosz… Tudja, ilyenkor késztetést érzek arra, hogy megfeleljek nekik.

Ha Hongbinnak az volt a célja, hogy halálra ijessze a tanárnőt, akkor az olyan jól sikerült, hogy még a saját osztálytársaira is átragadt az idegesség. Amikor elhaladt mellettünk, láttam, ahogy az előttünk ülő lányok arrébb húzzák a széküket, hogy messzebb kerüljenek tőle.

Hongbin egészen a tanári padig sétált, majd közvetlen előtte megállt, és valamit Miss Kim fülébe súgott. A tanárnő arcáról kifutott a szín, majd Hongbin megragadta a nyakláncát, és egy erős rántással leszakította a vékony nyakról. Amikor a magasba emelte, feltűnt, hogy egy rózsafüzér az.

– Szerintem beszélgessünk inkább arról, hogy milyen álszentek a keresztények – mászott fel Hongbin a tanári asztalra. – Mit is tanítanak a Bibliában? Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel? Ha megütnek, tarts oda a másik arcod is? Szeresd felebarátodat? – kérdezte tanakodva, majd leguggolt, és az osztálytársai felé bökött a fejével. – Ti mit gondoltok? Kim Sayoong jó keresztény? Így kell viselkednie egy tanárnak a diákjaival? Naponta megalázni azokat, akik nem férnek bele a cuki kis világába? Kellemetlen helyzetbe hozni, és anélkül megbélyegezni másokat, hogy ismerné őket?

Kim kisasszony végre összeszedte magát, és zaklatottan Hongbin felé fordult, mire az asztal szörnyetege felé nyúlt, és kifeszített tenyérrel megállította. Még nem fejezte be a kiselőadását.

– Kim Sayoong-shi, Ön megbukott, mint keresztény – nyújtotta ki a másik kezét is Hongbin. A rózsafüzér aranyrészét fogta csak, így a hosszú lánc szinte egészen a földig lelógott, és még a hátsó sorban is jól lehetett látni, ahogy szépen lassan lángra kap.

Az osztály felzizzent, és az első sorban a lányok a szájuk elé kapták a kezüket, hogy visszafogják a sikolyaikat, de egy ember valóban kiabált. Kim tanárnő kiütötte Hongbin kezéből a láncot, majd a porral oltóért rohant, és a fele tartalmát ráfújta a nyakláncára.

– Azonnal indíts az igazgatóiba, Han Hongbin. Ne mondjam még egyszer! Most azonnal!

Hongbin kacarászva sétált ki a teremből, és ahogy az osztályfőnök becsapta az ajtót, abban minden indulata benne volt. Az osztályteremben kitört a káosz, és mindenki azt találgatta, Hongbin valóban tényleg egy ördög által megszállott ember-e, vagy csak az évek során megtanult varázsolni.

– Srácok, nyugi – vette át a vezetést az osztályelnök. – Ez csak bűvész trükk – emelt fel egy apró fémet a földről N a vizes zsebkendőbe csavart ujjaival, és a magasba emelte. – Látjátok? Egyszerű pirotechnikai kütyü. Biztosan a Kacatgyárban vette.

A riadalom elült, már senki nem félt attól, hogy Hongbin a következő visszatértével békává változtatja az utálóit, és viszonylag csendben sikerült megvárnunk, hogy a tanárnő visszatérjen. Ken teljesen le volt nyűgözve, és Hongbin híján Leónak mutatta fel a hüvelykujját, amit a búskomor oroszlán halvány mosollyal díjazott. Ők ketten igazán ritkán „beszélhettek” egymással, az Osztály Mókamestere és az Osztály Némája most mégis kapcsolatba lépett. Ki gondolta volna, hogy mindehhez az kell, hogy Hongbin igazgató intőt kapjon?

– Na, mi volt? – fordult Hongbin felé egy emberként az osztály, amikor kicsöngettek.

– Kivágnak? – tetézte a hangulatot Ken.

– Öt helyen megsértettem a házirendet, és kaptam egy igazgatói figyelmeztetést, de még maradhatok – közölte az eredményeit a rosszfiú büszkén.

Szerencséje volt, hogy ennyivel megúszta, és nagyon reméltem, hogy visszavesz magából. Hyuk helyzetét is nehezítette az iskolában azzal, hogy botrányokat kavart. Ki akarna barátkozni valaki olyannal, akinek a közvetlen környezetében tartózkodik egy notórius szabályszegő?

Láttam, ahogy N elhagyja a termet Hongbinnal, és nagyon reméltem, hogy a beszélgetésnek nem lesz erőszakos a vége. Diák önkormányzatosként N-nek kötelessége volt rendet tartania az osztályban, de Hongbin rosszul viselte, ha kioktatták.

A körmömet rágva vártam, hogy visszatérjenek, de már rég becsöngettek biológiára, mire visszatértek. Az alacsony, kerekded tanárnő barátságosnak tűnt, olyan igazi tyúkanyó típusnak, aki szereti a gyerekeket, és az a célja, hogy valóban megtanuljuk az anyagot. N mély meghajlással kért elnézést a késésért, és szerencsére nem láttam sehol sérülést az arcán. Hongbin lefékezett a tanári asztalnál, és suttogva megbeszélt valamit a tanárnővel, majd hátrament a helyére. Pár perccel később már hallottam is, ahogy zörög a papírzacskó hátul, és Hongbin a pad alól falatozik.

– Tanárnő, Hongbin eszik az órán! – hangzott fel egy affektáló hang a jobb oldali padsor végéről. Egy hosszú, szőkére festett hajú lány okoskodott, akit korábban észre sem vettem.

– Ez hülye – súgta oda Ken Ravinak. Kezdtem úgy érezni, hogy nem ártana, ha helyet cserélnénk, hogy az egymásra talált srácok nyugodtabban tudjanak társalogni egymással. – Az etikán történtek után én bele nem kötnék Hongbinba.

– Hongbinie-nak én engedtem meg, hogy egyen. A szünetben nem volt ideje rá, és nem szeretném, ha összeesne – mosolygott rá kedvesen a lányra a tanárnő, majd visszafordult a tábla felé, hogy befejezze a bőr felépítésének rajzát.

– Egyébként ki ez a csaj, és hol volt az előző napokban? – hajtottam le én is a fejem, hogy egy vonalba kerüljek a sugdolózókkal.

– Soojungnak hívják, és eddig a kő gazdag apjánál volt Amerikában. A szülei elváltak, de minden szünetben a faterjánál pihen – informált Ravi.

Soojung nem tűnt túl szimpatikusnak. Első ránézésre tipikus cicababa, akinek az a legnagyobb baja, hogy lepattogzott a körömlakkja, de a beszólása szerint még bajkeverő is. A biológiaóra további részében is folyamatosan fent volt a keze, és nonstop nyalizott átlátszó kedvességekkel.

– N! – bökdöste meg az osztályelnököt Ken, de az nem akart az istenért se megfordulni neki. – Hakyeon – szólította az igazi nevén, és tovább rángatta a fehér felsőjének ujját, úgyhogy N végül készségesen megfordult.

– Igen?

– Szeretlek – vallotta be Ken, és megrázta a sokkolt osztálytársunk kezét. – Tényleg. Most jöttem rá, hogy mennyire szeretlek.

– Aha… – nyögte N, és tátva maradt a szája még akkor is, amikor már réges-régen visszafordult. Mi, Ravival halkan kuncogtunk, pedig Ken ezt tényleg nem szívatásnak szánta, csak Soojunggal összehasonlítva N egy álommá vált.

– Gyerekek, a félév alatt mindenkinek írnia kell egy beadandót. Készültem nektek pár témával, de ha valakinek van saját ötlete, azt is szívesen fogadom.

Elég szívás volt, hogy még bioszból is szívattak minket. Nem elég, hogy irodalomból folyamatosan előadásokat kellett tartani, még ezzel is foglalkozhattunk. A témák egyébként nagyon érdekesnek tűntek, de nem akartam túlvállalni magam, és inkább a bőrbetegségekről gyűjtöttem. Hongbin már akkor elvitte az ikrek témakört, amikor a tanárnő még végig se mondta, és most láttam először, hogy valami igazán foglalkoztatja.

Informatikán táblázatokat készítettünk, matekon egész órán jegyzeteltünk, úgyhogy a történelem órára már úgy érkezett meg az egész osztály, mint egy kicsavart rongy. Park úr egy szikár, feketehajú férfi volt, aki szigorúnak tűnt, de vele is lehetett alkudni, megelégedett egyetlen kiselőadással, azt is csak európai történelemre kellett elkészíteni. Arra számítottam, hogy Hongbin a középkori kínzóeszközök és vallatási módszerek témakört zsebeli be, de inkább a középkori keresztényüldözés és inkvizíciónál tette fel a kezét. Előre láttam, hogy milyen órát fog tartani, de nagyon reméltem, hogy ezúttal nem gyújtogat rózsafüzéreket. Még a tanár úrhoz is eljutottak az etikán történtek.

– Han úr, megkérném, hogy visszafogott előadást tartson.

– Természetesen. Hyuk a boszorkányüldözést kéri.

Nem voltam biztos benne, hogy Hyuk valóban ezt kéri-e, vagy inkább Hongbin akarja rávenni, hogy az ő gyűjtőmunkáját is végezze el, de a tanár beírta a füzetébe, és onnan már semmit nem lehetett kitörölni.

Mire hazaértem, egyszerre zúdult rám az egész hét fáradtsága, és elhatároztam, hogy ki sem kelek az ágyból. Hyuna este randira ment, úgyhogy az egész felső emelet csendbe borult, és bőven maradt időm relaxálni a hétvégi piknikezéshez. Úgyis az egész szombat reggelem a főzésről fog szólni, hogy lenyűgözzem Hyukot.

Hongbin:

 – Te nem vagy normális! Miért nem égetted le rögtön az egész templomot? – szidott meg Hyuk, amikor észrevette az ellenőrzőmben a beírást.

– Gondolkodtam már rajta, de túl feltűnő lenne, és nincs annyi benzinem – vettem komolyan a kérdését, mire Hyuk a hajába túrt mérgében.

– Neked van benzined? Mennyi dologról nem tudok még?

– Oh… Nagyon sok mindenről… – vallottam be vigyorogva, majd kitértem a párna útjából, amivel Hyuk le akart ütni. – Hé! Megbeszéltük, hogy nem ütjük meg egymást.

Hyuk mérgesen leeresztette a kezét, és szépen lassan visszaépítette a híres nyugalmát. Megérdemelte, hogy kicsit békén hagyjam, eleget szenvedett már miattam aznap. Ráadásul éreztem, hogy milyen izgatott a hétvége miatt, nekem pedig erőt és ötletet kellett gyűjtenem a gonoszkodásaimhoz. Jihyun soha nem fogja elfelejteni ezt a randit, abban biztos voltam.

Hyuk:

Rossz előérzetem volt Hongbin miatt, túlságosan vigyorgott, amikor elbúcsúztunk, és hiába próbáltam szóra bírni, ki sem mozdult a szobájából. Már akkor elő akartam jönni, amikor főzni kezdett, de tudtam, hogy utálja, ha belekontárkodok a félkész művébe, úgyhogy kivártam. Isteni pörköltet csinált, és a kimchi pont annyira volt fűszeres, amennyire szerettem. Néha úgy éreztem, Hongbin csak nekem főz, és ez boldogsággal töltött el. Igazán törődött velem, még ha néha miatta is kellett fejet hajtanom mások előtt.

Az viszont biztos, hogy most túllőtt a célon az ofőnél. Megértettem, hogy miért utálja, és az a nő tényleg nagyon szemét módon viselkedett vele, de akkor sem kellett volna ilyen műsort csapnia. Elfelejtette, hogy minden megmozdulása rám is hatással van, és a tanárok bármikor elkezdhetnek fújni rám a hülyeségei miatt.

Meglepődtem, amikor csengettek. N-en kívül szinte senki nem szokott meglátogatni, ő pedig mindig ugyanakkor jön, este hatkor. Az idő még csak fél ötre járt, és amikor megláttam Dr. Gam bezúzott arcát, megértettem, miért volt olyan vörös a bátyám keze.

– Beszélni akarok veletek – jelentette ki az orvos, és beengedte magát.

– Hongbin! – kiáltottam el magam dühösen, mire a testvérem kelletlenül lesomfordált a nappaliba. Minden porcikájában a düh vibrált, ahogy végignézett a dokin, és csak nagyon nehezen tudtam lenyugtatni, mert én meg rá voltam dühös. Ezért utáltam annyira, ha nem avatott be a dolgaiba. Hogyan készüljek az ilyen helyzetekre, ha kihagy az életéből?

– Fiúk, őszinte leszek veletek. Hongbin viselkedése aggasztóvá vált. Ma megkeresett Kim Sayoong tanárnő, és elmesélte, hogy mi történt az órán. Hyuk, tudtál te erről?

– Láttam a beírást az ellenőrzőben, de, doktor úr, Hongbin védelmében szóljon, hogy az a nő kezdettől fogva pikkel rá, és szándékosan provokálja.

– Hyuk, megértem, miért mondod ezt, de ez így nem mehet tovább. Tegnap engem ütött meg, ma a tanárnőt terrorizálta. Ki lesz a következő? Gondolom, nem szeretnétek, hogy újra kiessen valaki az ablakon.

Az utolsó pillanatban rántottam el Hongbin kezét, de még így is sikerült megragadnia az orvos gallérját, igaz, csak egy pillanatra. Én pontosan tudtam, hogyan kell bánni vele, és milyen módszerekkel tudom aranyossá varázsolni, de senki nem hitte el nekem, hogy ez elég. Az iskolaorvos, és Dr. Gam is folyton úgy állította be a bátyámat, mint egy idegbeteget, pedig csak nehezen élte meg a minket ért csapásokat. Végül is, anya betegsége miatt ő lett a családfő, és ezt elég nehéz elviselni gyerekfejjel. Elismertem, hogy Hongbinnak talán nem jött volna rosszul egy kis pszichológiai kezelés, de nem olyan emberekkel, akik alapból betegnek kezelik, és egyetlen szavát sem hiszik el. Mindenki az ablakos sztorival jött, és senki nem hitte el neki, hogy nem szándékos volt. Senki. Pedig tényleg így volt. Tudom, mert én is ott voltam, és mindennél jobban ismerem Hongbint.

– Szeretném, ha ezeket rendszeresen szednétek – tett le kétdoboznyi gyógyszert az asztalra Dr. Gam. Anya készletéből már ismertem, antidepresszánsok.

– Én is? – kérdeztem.

– Igen.

Hongbin az orvosnak vágta a pirulásdobozt, majd megragadta a kabátjánál fogva, és elrángatta az ajtóig. Én utána eredtem, és sűrűn elnézést kértem Dr. Gamtól, de Hongbin erősebb volt, és durván kilökte az öreget, majd rácsapta az ajtót.

Tombolni kezdett. Felborította a dohányzóasztalt, majd addig csapta a falhoz a dobozokat, amíg a tetejük egészen be nem horpadt. Ez nagyon nem jött jókor. Nehéz heten voltunk túl, ahol rengetegszer felhúzták Hongbint, és azt hiszem, ez volt az utolsó csepp a pohárban.

– Hongbin, könyörgöm, ne csinálj hülyeséget! Jihyun holnap jön át, és ez fontos nekem. Könyörgöm neked! – vetettem térde magam előtte, és minden erőmmel belecsimpaszkodtam a kezébe, hogy ne tudjon újabb károkat okozni.

Hongbin fekete szemében kész vihar tombolt, de ahogy találkozott a tekintetünk, és megértette, hogy mennyire megijedtem, elernyedtek az izmai a szorításomban. Lágyan simogatta meg a fejem, majd leguggolt mellém, és szorosan magához ölelt. Éreztem a fájdalmát, hogy milyen kétségbeesett, és mennyire szomjazik a szeretetre. Próbáltam átadni neki a pozitív energiáimat, és a nyakába fúrtam az arcom, remélve, hogy érzi a szeretetem. Hongbinnak tényleg nem kellett semmi más, csak az, hogy valaki emberszámba vegye.