HH - 3. fejezet: Ismerkedés

Jihyun:

Rettegve mentem másnap iskolába. Arra számítottam, hogy csúfolni, piszkálni, vagy egyenesen bántalmazni fognak a rosszul elsült irodalomóra miatt, de nem történt semmi. Ahogy beléptem a terembe, kaptam pár szúrós pillantást, de nyugodtan leülhettem… Leo mellé? A ruhából, és a hajszínből ítélve Hyuk pihentette a fejét az asztalon, még ha nem is gondoltam olyannak, aki aludna az iskolában. A kezét még mindig fehér kötés fedte, és ahogy jobban megnéztem az arcát, elég sápadtnak tűnt.

Leo csak úgy árasztotta magából a hűvösséget, hihetetlenül kellemetlen volt mellette ülni. Az egész előadássorozat miatt ő utált talán a legjobban. Az előző nap tanulsága után elhatároztam, hogy nem próbálok bevágódni egyik tanárnál sem, csak meghúzom magam, és a jegyeimre összpontosítok.

– Mit tudsz az orosz felvilágosodásról? – bökte meg a vállam Leo a tollával. Nem voltam biztos benne, hogy most először tette-e fel ezt a kérdést, mert ezúttal is olyan halkan beszélt, hogy alig hallottam.

– Miért? – kérdeztem vissza. Lehet, hogy félelmetesnek találtam, de nem hagyhattam, hogy kihasználjon. – Azt kaptátok témának?

– Ja, és nem vagyok biztos benne, hogy Ravi jó segítő lesz.

Ravi a padjában lelkesen jegyzetelt valamit egy hatalmas, vastag könyvből, amire a Világ Irodalma volt ráírva, és nem hittem, hogy ez gondot okozhatna. Akárhogy is akarta lecsalni Leo a saját részét, nem hátráltathatta a többieket. A csoportmunkában össze kell fogni, csak azért, mert ő utál szerepelni, nem kaphatnak rossz jegyet a többiek.

– Ravi tökéletes segítő lesz. Nincs más dolgod, mint kinyitni a szádat. – Csak akkor esett le, hogy hangosan kimondtam, amit gondoltam, amikor meghallottam az éles levegővételt az oldalamon.

Ijedten fordultam Leo felé, hogy két dühösen csillogó, sötét tekintetbe bámuljak. Ez a nézés kísértetiesen hasonlított Hongbinéra, és a hideg futkosott tőle a hátamon, de mielőtt még megölhetett volna, megérkezett az énektanár.

A székemet a biztonság kedvéért kicsit elhúztam Leótól, és a pad oldalához araszoltam, nem törődve vele, ha csak egy hangyányi helyem maradt.

– Csodás napunk van ma, nem igaz? – csapta össze a tenyerét a tanárnő. Hosszú, göndör haja, és álmodozó tekintete volt. – Ahogy már láthattátok a faliújságon, az iskola ebben az évben is megtartja a Csillagfény tehetségkutató versenyt, amire bármilyen számban nevezhettek. Remélem, hogy zenei produkciókkal is készültök. Van esetleg valaki, aki már most tudja, hogy nevezni fog?

Ravi majdnem kiesett a padból. Természetesen rap számmal indult, de nem ő volt az egyetlen, aki nagyon szeretett volna szerepelni. N tánccal, Hyuk versmondással, Ken stand up comedy-vel szeretett volna nyerni, és a lányok közül is többen játszottak valamilyen hangszeren.

– Taekwoon-shi, veled mi a helyzet? – szólította meg reménykedve a tanárnő a mogorva oroszlánt.

– Hát…tanárnő… – kezdte Leo, majd megköszörülte kicsit a torkát, és hangosabban folytatta. – Én énekelni fogok. Van rá lehetőség, hogy zongorán kísérjem magam?

Ez meglepett. Hogy Leo, „Mr. Nincsen hangom” énekelni fog? Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egércincogáson kívül más is kijöjjön a torkán, de már az is nagy előrelépés volt, hogy egyáltalán szerepelni akart. Vagy lehet, hogy csak az órákon van berezelve? – morfondíroztam, de nem maradt túl sok időm, mert kezdetét vette a zenetörténet.

– Nem, Hongbin nincs itt – kapta fel az óra közepén a fejét Hyuk, aztán vöröslő arccal elnézést kért, amiért felkiáltott. Valószínűleg egy álom közepéből riadhatott fel a zongoraszóra.

A szünetben szinte azonnal elhagytam a helyem, hogy ne kelljen tovább magamba szívni Leo negatív energiáit. Gyorsan odahúztam egy széket Hyuk padja mellé, és kedvesen rámosolyogtam az álmos manóra.

– Minden oké? – böktem a keze felé.

– Persze, csak tegnap kicsit bevágtam, amikor Hongbinnal veszekedtünk. Elnézést kérek, amiért látnod kellett, milyen Hongbin, amikor dühös.

– Nem mondom, hogy nem lepett meg, de nincs jogom beleszólni a családi életetekbe. A kezed viszont elég csúnyának tűnik. Nem nézeted meg?

A fehér gézlap egyre vörösebb színt vett fel, Hyuk sebe felrepedt, és elég sápadt volt ahhoz az arca, hogy még több vérveszteség gondot okozzon.

– Felkísérlek az orvosiba – ajánlottam fel, mire Hyuk úgy megkapaszkodott az asztalban, mintha attól félne, hogy egy forgószél elragadja az osztályterem közepéről.

– Én nem megyek orvoshoz – jelentette ki zaklatottan.

Teljesen berezelt attól, hogy dokihoz akarom vinni, és még az órán is össze-vissza beszélt. Leo persze élvezte, hogy megint elbaltáztam valamit, és nem bírta ki, hogy ne ossza meg velem a véleményét.

– Talán könnyebb lenne tájékozódnod, ha ismernéd az embereket. Akkor nem gázolnál bele mások érzéseibe, Miss Természeti katasztrófa kisasszony – kötözködött velem.

– Ha nem lennél ekkora bunkó, talán többen barátkoznának veled – vágtam vissza.

– Ha nem lennél ekkora beképzelt picsa, talán Hyuk nem szenvedne tőled annyira – tett rá még egy lapáttal.

Nem értettem, mi közöm van Hyuk szenvedéseihez. Hiszen nem én… – kezdtem védeni magam, aztán leesett a tantusz. Leónak igaza volt, én voltam az, aki feldühítette Hongbint. Először felrúgtam a jól megszokott rutinját, aztán miattam meg kellett oldania, hogy egyszerre jöjjenek suliba az öccsével, majd még a bringájukat is kölcsön vettem. Ha Hongbin érzékeny volt arra, hogy mi történik a környezetében, akkor én igazi szálka lehettem a szemében.

Mivel fogalmam sem volt róla, hogyan vehetném rá Hyukot, hogy nézesse meg a kezét, ahhoz fordultam, aki valószínűleg mindent tudott az osztályáról. N barátságos mosollyal fogadott, amikor odamentem hozzá, de nem akartam a teremben beszélni, úgyhogy félrehívtam.

– Kijönnél velem az udvarra? – kérdeztem, mire pár srác azonnal elkezdett huhogni.

Nem értettem, hogy ezért, miért kell rögtön összeboronálni minket, de nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam. Sokkal fontosabb dolgok miatt fájhatott a fejem, mint pár fals randipletyka.

– Miben segíthetek? – N ruháján egyetlen egy gyűrődés sem volt, és folyamatosan kihúzott háttal járt. A szemei áthatóan néztek rám, de nem olyan tolakodóan, mint Leóé, N egyszerűen kíváncsi volt rá, hogy milyen ember vagyok.

– Hyuk keze megsérült, és nem akar elmenni az orvoshoz. Egyre véresebb a kötése, és nem akarom, hogy nagyobb baja legyen. Nem tudod, hogyan lehetne rávenni, hogy beadja a derekát?

– Hát, a Han testvérek tényleg gyűlölik az orvosokat, de mindig felmennek, ha kötelező vizsgálat van.

N szája büszke mosolyra húzott, és már indult is, hogy megfűzze az iskolaorvost, hozza előre a vizsgálat időpontját. Eszes egy srác volt ez az N, és úgy tűnt, tényleg minden felnőttel jó kapcsolatot ápol.

A földrajz közepén hirtelen kopogtak az ajtón. Egy idősebb lány hozta az üzenetet; az egész osztályt várják a tetőtérben orvosi vizsgálatra.

A régi iskolámban is minden évben megmérték a súlyt, és a magasságot, de ott fiúkra és lányokra osztottak minket, itt azonban sokkal lazábbak voltak, és vegyes párosokban mentünk be.

Ken cukorkával a kezében jött ki. Bár a fogát nem nézték, ő úgy érezte, páciensként ez jár neki. A rövid ismeretségünk alatt, biztossá vettem, hogy ez a srác egy nagyra nőtt gyerek. Egyetlen értelmes megjegyzést sem hallottam tőle, egyszerűen mindenből viccet csinált, és úgy szlalomozott a jegyszerzés viharos tengerén, mint egy profi szörfös. Nulla munkával tökéletes közepes átlagot produkált az első felelések alatt.

A sors nekem kedvezett, és szerencsére Hyukkal kerültem össze, így biztosra vehettem, hogy rendesen megvizsgálják. Amíg én a súlyomat mértem, és beálltam a hatalmas mérőszalaghoz, hogy az asszisztens lejegyzetelje az adatokat, addig a doktornő Hyuk kezét vizsgálta.

– Han úr, mi történt a kezével? Ezek a sérülések vágásnak tűnnek.

– Beleütöttem a tükörbe – vallotta be Hyuk, és nekem leesett az állam a hallottaktól. Hyuk nem tűnt olyan típusnak, aki átrendezi a szobáját egy rosszabb napja után.

A doktornő szerint a sérülései nem voltak súlyosak, a szilánkok nem fúródtak a bőrébe, és összevarrni sem kellett, de pihenésre ítélte. A biztonság kedvéért lefertőtlenítette a területet, amitől Hyuk olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott, majd kinyitotta az aktáját, hogy egyéb kérdéseket is tisztázzanak.

– Kérlek, mondd meg a bátyádnak, hogy szeretnék vele is beszélni. Jártok még Dr. Gamhoz?

– Nem. Értelmetlen.

– Az előző orvosotok külön megkért, hogy kimagasló figyelmet fordítsak a kezelésetekre, biztos vagyok benne, hogy nem haszontalan, ha néha elbeszélgettek Dr. Gammal.

– Ön ezt nem érti – hárított Hyuk, és alig láthatóan felém intett a fejével. A doktornő azonnal összerakta a képet.

– Sun kisasszony, megtenné, hogy odakint várja meg, hogy Önre kerüljön a sor?

Zavartan léptem ki a folyosóra, ahol már León kívül senki nem várakozott. Hongbin hiányzása miatt páratlanul voltunk, úgyhogy ő teljesen egyedül ment volna be. Igazából, nem értettem, hogy a doktornő miért nem azonnal Hyukot osztotta be kakukktojásnak, ha olyan dolgokról kell beszélniük, ami nem tartozik másra.

– Leo, te tudod, hogy kicsoda az a Dr. Gam?

– Mi van, pszichológushoz küldtek? Azért nem gondoltam, hogy ennyire gázos csaj vagy.

– Nem engem küldtek oda, te idióta! – rivalltam rá, és felvettem a testtartását; összefont karral a falnak támaszkodtam.

Leo egy ideig emésztgette a hallottakat, majd feladta a mérgelődést, és felém fordult.

– Hyuknak kell pszichológushoz járnia?

– Nem tudom. Azt vettem ki a beszélgetésből, hogy Hongbinnal együtt. Biztos az anyukájuk miatt. Tudod, ez olyan megelőzés dolog. Nem lehet könnyű egyedül gondoskodniuk a beteg anyjukról.

Leo egyetértően bólogatott, majd visszafordult az ajtó felé, és újra némaságba burkolózott. Azért kíváncsi lettem volna, hogy mit szoktak együtt csinálni Hongbinnal. Leo nem tűnt olyan srácnak, akivel jól lehet szórakozni.

Mindketten összerezzentünk, ahogy odabent egy nagy csattanás után ripityára tőrt valami. A doktornő idegesen szitkozódott, majd az asszisztens zaklatott ábrázattal kijött, és közölte velünk, hogy Hyuk elájult, de ne aggódjunk, minden rendben lesz. A kezünkbe nyomott egy orvosi igazolást, és megkért minket, hogy adjuk oda az osztályfőnöknek, majd visszasietett a rendelőbe. A vizsgálatainkat későbbre halasztották.

Ahhoz képest, hogy Leo inkább Hongbinnal ápolt jó kapcsolatot, ő is aggódott Hyuk miatt, és miután odaadtuk az igazolást az ofőnek, az osztályterem helyett az udvar felé indult.

Döntenem kellett. Követhettem, és én is ellóghattam a fizikát, vagy megpróbálhattam berángatni az órára. Persze, az is megmaradt opciónak, hogy nem érdekel, hogy mit csinál, de túl lelkiismeretes voltam ahhoz, hogy ilyen zaklatott állapotban magára hagyjam.

Tisztes távolságból követtem egészen a kukák takarásáig, majd amikor meghallottam az öngyújtó kattanását, megértettem, miért tűnt el úgy. Az iskolában szigorúan tilos volt a dohányzás, és lassan megfordult az is a fejemben, hogy miért ismeri vajon olyan jól a tetőre vezető utat a két barát.

– Ugye tudod, hogy…? – kezdtem, csípőre tett kézzel, hogy aztán jól pofára essek. Leo nem cigizett, csak játszott a lángocskával.

– Tilos dohányozni az iskolában? Ezt bebuktad.

Leo az őrületbe kergetett a folytonos beszólásaival. Ennél még az is jobb volt, amikor csendben maradt, és csak bámult maga elé. Nem igazán tudtam mit kezdeni vele, annyira szeszélyesen és ellenségesen viselkedett, hogy esélyem sem volt közelebb kerülni hozzá.

– Én is aggódom Hyuk miatt, oké? Nem kell ettől így kibukni.

– Nem buktam ki – jelentette ki Leo sértetten. – Csak felkavart a dolog. Én is utálom a pszichológusokat.

Úgy tűnt, ebben a kisvárosban egyáltalán nem tabu a lelki betegség. Ha odahaza valakinek dilidokihoz kellett járnia, az olyan nagy titokban zajlott, mintha kormányügyeket érintene, még pletykálni is szigorúan tilos volt róla. Leónak nagyon kellemetlen emlékei lehettek, mert egyre sűrűbben kattogott az öngyújtója, és rossz volt nézni, ahogy marcangolja magát.

– Figyi, nincs kedved iskola után eljönni velem meginni egy turmixot? Meghívlak.

Leo döbbenten emelte rám a tekintetét, majd gyorsan rendezte az arcvonásait, és aprót bólintott. A jól megszokott Leo visszatért, és újra titkokat rejtett az arca, de az öngyújtóját legalább eltette, és készségesen visszajött velem a fizika maradékára.

Egész nap Hyuk üres helyét néztem, de hiába vártam, hogy egyszer csak felbukkanjon, azonnal hazaküldték. Megtehettem volna, hogy Ravi mellé ülök, de egészen megszoktam Leo társaságát, és az osztály rappere is örült, hogy még nagyobb helyet kapott a feladat kidolgozásához. Már rengeteg lapot teleírt, és minél vastagabbak lettek a jegyzetei, Leo annál halottabb fejet vágott.

– Segítek lerövidíteni, jó? – paskoltam meg a padtársam karját, aki ettől azonnal összerándult, de azért kipréselt magából egy halvány köszönömöt.

A nagyszünetben Hyuna részletesen beszámolt róla, hogyan jutok el a shake house-ba, és ha már ott voltam, azt is elmesélte, hogy a focicsapat kapitánya milyen édesen fixírozta a rövid szoknyáját az előző nap.

– Szerintem elmegyek vele még egy randira. Még az is lehet, hogy összefutunk. Te kivel is mész?

Engem egy cseppet sem érdekeltek a pasi ügyei, ő azonban rögtön ráharapott arra, hogy én is fiúval készülök oda menni, de a végeredménytől nem volt túlzottan elragadtatva.

– Leo? Az melyik? Ugye nem az a magas, búval baszott srác?

– Inkább visszahúzódónak mondanám.

– Azt hittem, neked Hyuk tetszik… Csak nem eltanultál tőlem valamit, és több vasat tartasz egyszerre a tűzben? – paskolta meg büszkén a vállam Hyuna. Én nem tartottam ezt a módszert ilyen jó dolognak, főleg úgy, hogy semmi nem volt köztem és Leo között.

– Csak barátok vagyunk. Leo egyébként sem az esetem.

Hyunának aztán magyarázkodhattam, mert egyetlen szavamat sem hitte el. Nem mintha szégyelltem volna, hogy összehozott Leóval, de azért egy kicsit kellemetlenül érintett, és nagyon tartottam tőle, hogy elkotyogja az újdonsült „barátainak”, hogy a húga bepasizott.

Az út a központba csendben telt, pedig Leo próbálkozott, és felhozott néha egy-egy témát, de sajnos soha nem kérdezett, mindig csak kijelentett valamit, így nem tudtam igazán reagálni rá. A shake house kellemes étteremnek tűnt, ahol a turmixokon kívül hatalmas hamburgereket, hotdogokat, és vadhústálakat szolgáltak fel. Kellemes, régi slágerek szóltak a zenegépekből, és hogy még amerikásabbá varázsolják a hangulatot a pincérnők görkorcsolyán vették fel a rendelést.

Leo csokoládés shake-et ivott, én banánturmixot kértem, és mivel eléggé megéheztem a sok sétától, egy közepes sajtburgert is rendeltem magamnak. Megkérdeztem Leót, hogy biztosan nem eszik-e, de rögtön visszautasította a felajánlást. A férfiak tényleg utálták, ha egy nő fizet helyettük.

– És milyen a főváros? Tényleg olyan hatalmas, mint mondják? – kérdezte Leo izgatottan. Úgy tűnt, ő is rájött, hogy így könnyebb kommunikálni.

– Seoul nagyon bulis hely, főleg éjszaka pezsdül fel az élet. Kicsit olyan, mint egy zizegő hangyaboly.

– Az tök jó lehet. Néha jól esne itt is eltűnni a nagy forgatagban, de a kisvárosban mindenki tud mindent, és sehová nem rejtőzhetsz el a rossz nyelvek elől.

Megpróbáltam elképzelni Leót egy diszkóban, de csak arra futotta, hogy a fal mellett álljon, és esetlenül bólogasson a zene ritmusára, úgyhogy inkább elvetettem ezt a képet, mielőtt még kitör belőlem a nevetés, és véglegesen elrontom a hangulatot.

– És van testvéred? – dobtam fel egy újabb témát.

– Nem, egyke vagyok.

– Az jó lehet. Néha úgy érzem, Hyuna megfojt.

– A nővéred igazán gyönyörű – motyogta maga elé Leo elvörösödve. Nem csodáltam, hogy tetszik neki, ebben több hímnemű társával osztozott az iskolában. Sajnáltam szegényt, amikor eszembe jutott, hogy Hyuna hogyan jellemezte.

Ahhoz képest, hogy Leo biztosan állította, hogy nem éhes, feltűnt, hogy elcsent pár sült krumplit a tányéromról, úgyhogy cselhez folyamodtam, és szándékosan csak a hamburgerem  felét ettem meg.

– Bakker, tele vagyok! – nyújtózkodtam egy nagyot, és megsimogattam a hasam, hogy még látványosabbá tegyem. – Egy falat sem fér belém.

Leo szeme mintha a meghagyott kajámra tapadt volna, lassan megnyalta a szája szélét, és zavartan megköszörülte a torkát.

– Nem gond, ha megeszem? Csak hogy ne menjen kárba – magyarázkodott vöröslő füllel.

– Persze, nyugodtan edd meg.

A küldetés sikerrel járt, Leo rávette magát a maradékra, és lelkesen befalta az egészet. Nyugodtan mondhatta volna, hogy rendeljek neki is egyet, ha éhes, csak azt a fránya férfi büszkeségét kellett volna eldobnia.

Szélesen rámosolyogtam, miután az utolsó morzsát is elfogyasztotta, és mintha Leo száján is megjelent volna valami mosolyféle, de az olyan hirtelen olvadt le onnan, hogy tudtam, ez nem természetes. Követtem az ijedt tekintetét egy barna bőrkabátos férfira, aki dühös ábrázattal közelített felénk.

– Taekwoon, mégis mi a fenét keresel te itt? Ide jársz iskola után költeni a pénzt, te semmirekellő? Ezért neveltelek? Hogy szégyent hozz rám?

– Elnézést, uram – meredt újra maga elé Leo, egyenes háttal, érzelemmentes arccal. Akárkije is volt ez a férfi, nagyon tarhatott tőle.

– Elnézést, uram, de Taekwoon nem költött semmit. Én hívtam meg.

– Egy nő hív meg téged, te haszontalan? – morrant fel az alak, és mindenki szeme láttára olyan pofont kevert le a velem szemben ülőnek, hogy Leo az egyenes tartása ellenére és eldőlt a padon.

Az alak a ruhájánál fogva rántotta vissza, hogy még egyet lesózzon neki, azonban egy erős kéz megragadta a karját, és megakadt a mozdulatban. Hongbin farkasszemet nézett a felbőszült alakkal, és igazán nem lettem volna a férfi helyében.

– Húzzon innen! – sziszegte Hongbin a ráncos arcba, és a másik kezével lefejtette a görcsös ujjakat a barátja fekete pulcsijáról.

A szempárbajt végül Hongbin nyerte meg, a férfi elnézett, és dühösen kiviharzott az étteremből. Leo azonnal felpattant, hogy kövesse, de az érkező visszalökte a padra, és beterelte a sarokba, hogy esélye se legyen megszökni.

– Hongbin, engedj ki! – kérte Leo dühösen. – Utána kell mennem.

– Minek, hogy agyonverjen? Várd meg, amíg lenyugszik! Ha szerencséd van, ma este vadászni megy, és nem futtok össze.

– Nem kerülhetem örökké az apám.

– Pedig jobb lenne – morogta Hongbin, és intett a pincérnőnek, hogy rendelni szeretne.

Ilyen erőszakos apával, kezdtem érteni, hogy Leo miért olyan visszahúzódó. Valószínűleg beléverték, hogy hallgasson, ha jót akar magának, és bár az arcán nem látszott semmi, a ruhája sokat takarhatott. Utáltam az ilyen szülőket. Ez nem nevelés volt, hanem kegyetlenség, arról nem is beszélve, hogy milyen károkat okozhatott a gyerekben. Igazán sajnáltam Leót, hogy ilyen apja van. Az enyém is borzasztóan idegesítő volt a csapodárságával, de egyetlen egyszer sem bántott minket.

– Hogy van Hyuk? – kérdezte Leo, miután Hongbin benyomott egy dupla burgert.

– Tűrhetően.

Ahogy Hongbin elsöpörte a haját a homlokából, feltűnt, hogy az ő kezét is kötés fedi, bár Hyukkal ellentétben a bal keze sérült meg. Halvány mosollyal követte a tekintetem, majd hanyagul megrántotta a vállát.

– Néha átok ikertestvérnek lenni. Túlságosan hasonlítunk egymásra.

– Azért leszokhatnátok erről. Komolyabban is megsérülhettek. Ha dühösek vagytok, fussatok egy kört a ház körül. Nem fogom megszólni, hogy kopog a cipőtök az ablakom alatt.

– Majd megfontoljuk. Hyuk biztosan örül, ha a közeledben lehet.

Éreztem, hogy elvörösödöm, és előre sajnáltam szegény Hyukot. Bele sem mertem gondolni, én hogy érezném magam, ha Hyuna ilyeneket mondana rólam a focicsapatnak. Biztosan egy életre el akarnám ásni magam. Néha tényleg átok volt, ha van egy idősebb testvéred.

– Akkor Hyuk nem is jön most iskolába egy ideig?

– Az attól függ, hogyan érzi majd magát. Nagyon szeretne menni, én meg nem ragaszkodom hozzá, hogy helyettesítsem.

– Meglátogathatom? Odaadnám neki a jegyzeteket.

– Majd átmegy érte.

Hiába próbáltam rávenni Hongbint, hogy engedjen be az öccséhez, hajthatatlan maradt. Nem mintha ragaszkodtam volna hozzá, hogy bejussak abba a házba, de Hyuknak ágynyugalom kellett, és nem akartam, hogy feleslegesen fáradjon. Végül abban maradtunk, hogy inkább Hongbinnál hagyom a füzetem, és majd este áthozza, ha Hyuk mindent lemásolt.

Hongbin:

Hyuk nagyon szarul nézett ki, de nem én mondtam neki, hogy üssön bele a tükörbe. Én már elégszer romboltam ahhoz, hogy ne sérüljek meg súlyosan, de ő rendesen elvágta a kezét, és még képes volt az iskolában is rosszul lenni. Pedig egyáltalán nem terveztem, hogy találkozom az iskolaorvossal.

– Hongbin-shi, az öccse említette, hogy nem járnak terapeutához. Az előző orvosa szigorúan kikötötte, hogy…

– Nem szándékosan löktem ki az a gyereket az ablakon, nincs semmilyen indulatkezelési problémám.

– Nem is azért. Az anyjuk betegsége…

– Jól vagyunk. Hyuk és én is teljesen normális tinédzserek vagyunk. Nem gyújtogatunk, nem drogozunk, és ha néha veszekszünk is, az teljesen normális. Ne csináljon a bolhából elefántot.

– Igen, de tudja, a kiegyező kezelés…

Rácsaptam az asztalra. A doktornő azonnal megugrott, de nem érdekelt, hogy mi a véleménye. Ezerszer elmondtam neki, hogy nem kell semmilyen kezelés, mert tökéletesen kijövünk egymással az öcsémmel. Ennek a nőnek valamiért a mániája volt, hogy közelebb hozzon minket egymáshoz, de könyörgöm, hogyan lehetne még ennél is közelebb kerülni? Konkrétan olyan érzés, mintha Hyuk néha a mellkasomon ülne.

Nem kötelezhetett semmilyen kezelésre, úgyhogy fogtam magam, és faképnél hagytam. A fontos adatokat már felvette, ennél többhöz pedig nem volt köze. Az is bőven elég volt, hogy az a sarlatán Dr. Gam néha bejött a házunkba, hogy kezelje anyát. Azt mondta, segít, és minden egyes ilyen találkozó a beteg érdekeit szolgálja, de a távozását követően minden csak rosszabb lett. Legszívesebben be sem engedtem volna, de ha azt akartuk, hogy anya velünk maradjon, muszáj volt rendszeres orvosi ellenőrzésen részt vennie.

Sokszor átkoztam a nagymamát, amiért nem esett le arról a bizonyos szikláról a kiránduláskor. Ha már akkor elpatkol, akkor nem intézi el anyának azt a munkát a gyárban, és a sugárzó anyagok nem betegítik meg. Okoskodni mindig tudott a vén banya, bezzeg amikor anyánál jelentkeztek az első tünetek, azonnal lelépett. Szép kis rokonságunk volt.

– Hyukie, pihenj csak! – nyomtam vissza az ágyba az izgága öcsémet. – Majd én megetetem anyát.

Általában minden relaxáló dolog kiborított. Felhúzott a zene, a jóga, a meditáció és a tévében úszó halak is, egyedül a főzés volt az, ahol önmagam lehettem. Szerettem új ízeket kipróbálni, és ha találtam egy jó receptet a neten, azonnal kipróbáltam. Most azonban én is elfáradtam, nem csak Hyuk, úgyhogy egy egyszerű carbonarat ütöttem össze. Anya bármit megevett, nem volt igazán válogatós, és a gyógyszerei egyébként is megkövetelték, hogy rendesen egyen.

Szépen megtálaltam a vacsorát, és mielőtt a korgó gyomrom jelzésének engedve nekiálltam volna a falatozásnak, először anyuval foglalkoztam.

A szobájában sötétség uralkodott, így nem láttam, hogy mennyire beszámítható. Amint kinyílt az ajtó, némi fény áradt be, de túl kevés ahhoz, hogy rendesen lássuk egymást.

– Hyuk? – kérdezte anya ijedten.

– Nem. Hongbin.

– Menj innen! – kiáltott rám.

Nem tudom, honnan volt ilyen jó reflexem, de pont idejében hajoltam el a párna útjából. Amíg az első roham le nem telt, letettem a tálcát az éjjeliszekrényre, és leszorítottam anya csapkodó karjait. Szörnyű volt hallani, ahogy segítségért kiabál, és engem átkoz, úgyhogy hazugsághoz folyamodtam.

– Anya, nyugodj meg! Hyuk vagyok. – Anya már a hangunkat sem tudta megkülönböztetni annyira beteg volt, és úgy tűnt, ez csak napról-napra rosszabb lesz.

– Hyukie? Te vagy az? Az előbb itt volt a bátyád. Meg akart ölni engem.

Tényleg nem értettem, hogy anya miért engem gyűlöl. Tisztában voltam vele, hogy a gyógyszerek teszik ilyenné, de miért nem tudta az anyját, vagy a halott apját utálni, miért pont engem kellett kinéznie magának? Fájt, hogy fél tőlem. Igaz, hogy néha durván beszéltem vele, de ez a hűvössége felém már sokkal hamarabb elkezdődött. Gyerekkorunkban is éreztem, hogy Hyuk a kis kedvenc, én meg az idegesítő maradék.

– Anya, Hongbin sosem bántana téged.

– Tudom, hogy gyűlöl.

– Nem, anya. Tévedsz. Hongbin nagyon szeret téged, csak nem mindig tudja kimutatni.

A falatok megakadályozták anyát abban, hogy tovább beszélgessünk, de jobb is volt így. Minden szó egy-egy újabb tőr volt a szívembe, és már igazán elegem volt a társalgásból. Úgy terveztem, hogy egész nap pihenek, erre Hyuk összeesett az iskolában, és kénytelen voltam beszélni a dokival. Ráadásul még Leo vadállat apja jól felcseszte az agyam.

Gondosan megtöröltem anya száját, majd a markába nyomtam a gyógyszereit, és tartottam a hátát, amíg ivott. Ezektől biztosan egész éjszaka durmolt, úgyhogy nem kellett felkelnünk, hogy megnyugtassuk, vagy elmagyarázzuk neki, hogy hol van, és mi történik körülötte.

Már éppen az ajtóban jártam, amikor megakasztott a hangja.

– Hyukie… – nagyon halkan szólt, mintha suttogna, de tovább játszottam a szerepem.

– Igen?

– Tudom, hogy szereted őt, de ne felejtsd el, hogyha te vagy a jó, akkor csak Hongbin lehet a gonosz.

Gonosz? – remegett meg a tálca a kezemben. Hogy én vagyok a gonosz? – öntött el a düh. Ő volt a gonosz. Ő kezelt úgy engem, mintha csak egy kolonc lennék a nyakán, egy nem várt gyerek, egy idegen betolakodó. Miért nem tud úgy szeretni, mint Hyukot? Miért kell ragaszkodnia ahhoz, hogy csak azért, mert ikrek vagyunk, akkor egymás ellentétei leszünk?

– Szóval azt mondod, hogy Hongbin gonosz? – kérdeztem hűvösen.

– Tudom, drágám, hogy veled jóban van, de ez bármikor megváltozhat. Kiszámíthatatlan.

– Anya… – A hangom egészen lemélyült, és fenyegetővé vált. Ha az a nő ott az ágyban nem az anyám lett volna, biztosan megölöm. Megfojtom az ágyneművel, vagy egyszerűen agyoncsapom a tálcával. Kinek tűnne fel, ha meghalna? Kinek hiányozna Hyukon kívül? – Mondd csak, nem félsz esténként?

– Minden percben rettegek.

– Akkor rettegj! – fordultam vissza indulatosan, de nem indultam meg. Ha megindulok, a végén még tényleg nem tudom megállítani magam. – Rettegj attól, hogy egy nap megragadja a torkod, és addig szorongatja, amíg ki nem leheled a lelked! Rettegj tőle, hogy kiradíroz az élők sorából. Rettegj csak! – morogtam, és kivettem a kulcsot a zárból. Mielőtt még elhagytam volna a szobát, és bezárom az árnyaival, még hozzá tettem. – De ne Hongbintól félj! Magadtól. Tőle sosem bújhatsz el.

Kizártam a tudatomból a sikolyát. Nem foglalkoztam azzal, ahogy a kilincset rángatja, és rimánkodik, hogy mentsem meg. Ez nem az én harcom volt. Megérdemelte a büntetését. Nemsokára úgyis elalszik. Az éjszakai küzdelem talán reggel a rendes anyámat ébreszti fel, aki süteményt süt, és virágokat gondoz.

Hyuk félálomban forgolódott az ágyán, de még annyira magánál volt, hogy észrevegye, bejöttem.

– Hogy ment?

– Jól – hazudtam. – A hűtőben lesz a kajád.

Hyuk bevackolta magát a takaró alá, és nagyon reméltem, hogy egy éjszaka elég neki a felépüléshez. Semmi kedvem nem volt bemenni a suliba, és elviselni a sok hülyeséget. Túlságosan elfáradtam, kellett egy kis nyugalom.

– Hyuk, fent vagy még? – kérdeztem, és elhúztam egy kicsit a függönyt, hogy átlássak a szomszédunk szobájába. Jihyun éppen fésülködött. A hosszú, barna haja még ilyen távolságból is selymesnek tűnt, és a babarózsaszín pizsamája illett a fehér bőréhez.

– Ahammm… – nyögte Hyuk. – Mi az?

– Szerinted én gonosz vagyok?

Hyuk nagyot ásított, mielőtt válaszolt volna, de el sem kellett gondolkodnia rajta.

– Nem vagy gonosz, csak egy kicsit nehéz eset, de én már hozzászoktam. Magányos lennék nélküled.

– Ugye? Én is így gondolom. Jól kiegészítjük egymást – toltam vissza a függönyt a helyére, és megigazítottam a takarót az öcsémen. Tényleg csak miatta volt érdemes kiállni azt a poklot, amit minden nap az arcomba vágott anyám valamelyik önmaga.