HH - 12. fejezet: Mindenhol ott vagy

Jihyun:

Nem arról volt szó, hogy nem tudnék meglenni Hyuk nélkül, de mióta Hongbin megverte, még a wc-re is alig akartam elengedni. Féltettem. Ismertem már a fiúkat annyira, hogy tudjam, sosem vállalnák fel egy nő előtt, ha betegek. Hyuk hiába mondta, hogy tökéletesen jól van, látszott rajta, hogy sápadt és folyamatosan fejfájásra panaszkodott. Főztem neki gyógyteát, és rengeteg házi gyógymódot kitaláltunk, de nem lett jobban. Azt mondta, rosszul alszik, és folyton felriad valamire.

– Zaklatott vagyok. Mintha belülről marna valami, és nem tudom, hogy micsoda – magyarázta egyik délután. – Mint amikor elmész otthonról, és úgy érzed, hogy elfelejtettél valamit, de nem jut eszedbe, hogy mi az.

Szerettem volna kikapcsolni, hogy ne agyaljon annyit. Hongbin sztrájkolt az iskolát illetően, úgyhogy Hyuknak nem kellett azon aggódnia, hogy lemarad, mégis nyugtalan volt. Én is észrevettem rajta, hogy fura. Nem figyelt rám, elbambult, és folyton a száját nyalogatta. Először azt hittem, ez valami jelzés akar lenni, hogy csókoljam meg, de aztán rájöttem, hogy csak a feszültségét akarja levezetni.

– Hyuk, nem akarsz pénteken velem aludni? – vetettem fel az egyik nap.

– Veled? – kérdezte döbbenten. – Hol?

– Nálam. Leo már kiköltözött tőlem. Apa biztosan nem szólna meg, és ha anyukádnak szüksége lenne rád, itt vagyunk a szomszédban.

Lehet, hogy túlbecsültem magam, de úgy éreztem, ha együtt aludnánk, Hyuk megnyugodhatna. Ha sokat beszélgetek vele, és szépen lassan feloldom a feszültségét, azzal csak neki teszek jót. Ráadásul nem árt, ha közelebb kerülünk egymáshoz. Nem bűn együtt aludni.

Aztán pénteken mégis elfogott az izgalom. Mi van, ha több történik? Vagy Hyuk többet akar? Készen állok én erre? Akarom egyáltalán? Nem fogom elcseszni? – rohantak meg a kérdések, és muszáj volt ahhoz fordulnom, aki ebben sokkal tapasztaltabb volt, mint én.

Azt hittem, hogy Hyuna majd cukkolni fog, de teljesen normálisan viselkedett. Iskola után elment velem a központba fehérneműt venni, és bár itt nem árultak olyan minőségi darabokat, mint „otthon”, ezek is elég csipkések és elég kihívóak voltak. Igazából, furán éreztem magam bennük, de mégsem akartam macis butyiban mutatkozni Hyuk előtt, ha lekerülne rólunk a ruha.

– Csak legyél laza. Majd lesz, ahogy lesz. Ha túlizgulod, mindkettőtöknek ciki lesz – figyelmeztetett a nővérem.

Folyamatosan azt szajkóztam magamban, hogy „Nem izgulod túl, laza leszel”, de minél közelebb kerültünk a hat órához, amikor Hyuk átjön, annál idegesebb lettem. Fel s alá járkáltam a szobámban, és minden pillanatban arrébbmozdítottam valamit, hogy minden tökéletes legyen, de egyedül én voltam az, aki nem úgy állt, ahogy kellene.

Azt hittem, hogy Hyuk majd nyugodtabb lesz, de ő is ezerrel zizegett, és apa teljesen félreértette a szituációt. Az egész vacsorát végigmosolyogta, és amint végeztünk az utolsó rizsszemmel, elégedetten felénk sandított.

– Jól van, menjetek csak. Látom, hogy már alig fértek a bőrötökbe.

Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, a kezembe temettem az arcom, és el akartam ásni magam a föld alá. Hogy hozhatott volna még ennél is kellemetlenebb helyzetbe az apám? Még jó, hogy óvszert nem nyomott Hyuk kezébe. Vagy Leónál már eljátszotta a nagyapa kártyát?

– Jihyun… – köszörülte meg a torkát Hyuk. – Én nem akarok siettetni semmit. Nem úgy jöttem át, hogy… Szóval… Érted. Nem baj, ha csak alszunk.

– Kikészítettem neked törölközőt, és az ágy bármelyik oldalán aludhatsz – tereltem a témát, és felkaptam a világoskék fürdőköpenyemet. – Elmegyek fürödni.

A szívem majd’ kiugrott a helyéről, ahogy beléptem a zuhany alá, és rengeteg ideig folyattam magamra a forró vizet. A kabin fogságában ki tudtam kapcsolni, és kissé megnyugodtam, aztán eszembe jutott, hogyha túl sokat szöszölök, Hyuk megunja a várakozást, és rekord sebességgel törölköztem meg.

Fogalmam sem volt, hogyan öltözzek fel. Hyuna azt mondta, hogy elég csak a szexi fehérnemű, meg a köpeny, amíg eljutok a szobámig, de úgy feszélyezett a gondolat, hogy egyszer csak ledobok magamról mindent. Mintha én nyomnám Hyuk kezébe az óvszert…

Végül szemérmesebb szerelést választottam, és egy térközépig érő hálóinggel elfedtem a titkot. A hajam kissé begöndörödött a párától, így átszaladtam rajta párszor a hajkefével, és kentem egy kis hidratálókrémet az arcomra.

Hyuk türelmesen ült az ágyam szélén, és a telefonját nyomta. Egyáltalán nem tűnt már idegesnek. Lehet, hogy neki is csak egy kis magányra volt szüksége, hogy rendezze az érzéseit.

Rám azonban nem volt jó hatással, hogy egyedül maradtam a szobámban. Újra idegessé váltam, és azt próbálgattam, hogyan várjam vissza Hyukot. Feküdjek be az ágyba? Vagy álldogáljak hülyén a matrac mellett? Nyúljak el rajta szexin, mint a filmekben? Olyan nehéz volt jól csinálni az első alkalmat.

Hyuk nem húzott pólót, csak egy fekete alsónadrágban tért vissza, és bár már láttam félmeztelenül, most mégis elemi erővel tört rám a forróság. Koránt sem volt olyan kidolgozott teste, mint Hongbinnak, de látszottak a szép izmok a halovány bőre alatt, és a hasa hihetetlenül kockás volt. Nem is emlékeztem rá, hogy ilyen jó a teste.

Hirtelen ért a csókja, és ahogy kiszűrtem belőle, nem csak formalitás volt. Ahhoz képest, hogy azt mondta, nem akar semmit elsietni, eldöntött az ágyon, és egészen rám mászott. A karjai kitámasztották, így nem nyomott össze, mégis hihetetlenül aprónak éreztem magam alatta.

Ahogy egyre bátrabban viszonoztam az ostromát, úgy ereszkedett egyre jobban rám, hogy az egyik keze szabaddá váljon, és elindulhasson felfedezni a combom. Beleremegtem, ahogy végigsimított a finom, puha tenyerével a bőrömön, és amikor egészen a derekam fölé tűrte a hálóinget, a vér az arcomba tódult. Hevesen kapkodtam a levegőt, és egyszerre akartam, hogy közel, és, hogy távol legyen tőlem.

A lámpa lekapcsolása után kissé jobban éreztem magam, és amikor egészen lehúzta rólam a hálóinget, már nem akartam világgá menekülni. Helyette a nyakába kapaszkodtam, és átfordítottam magunkat. A hajamat eltűrtem az útból, és csókokkal leptem el, először a nyakát, majd a felsőtestét. Hyuk hasa remegett a puszijaim alatt, de a boxerénél lejjebb nem mertem merészkedni.

Meglepett azzal, hogy felült, de amikor újra a tenyerébe fogta az arcom, és megcsókolt, nem foglalkoztam a realitással. Még ha éreztem is, ahogy hozzám nyomódik a merevedése. A nyakamra csúszó csókjai, hamar megtalálták az utat a melltartó által megemelt melleimhez, és akaratom ellenére is megugrottam kicsit, amikor a pánt meglazult a vállamon.

– Hyuk… – kaptam magam elé a kezem, hogy az anyagot a helyén tartsam.

– Gyors? – kérdezte rekedten. Majdnem olyan mély lett a hangja, mint Hongbinnak.

– Egy kicsit… Nem lehetne, hogy inkább feküdjünk? – kérdeztem. Hiába lettem sokkal kiszolgáltatottabb alatta, mégis jobban megnyugtatott. Biztonságot éreztem akkor, de ha én kerültem felülre, az olyan érzés volt, mintha teljesítenem kellene.

Hyuk gyengéden visszafordított maga alá, és lassan megcsókolt. Először csak az ajkaink simogatták egymást, majd ahogy a nyelvünk összefonódott felcsaptak a lángok. Egyre többre és többre vágytam, jó érzés volt összesimulni, és a vágy egészen elködösítette a józan gondolkodásomat. Amikor Hyuk lehúzta rólam a melltartót, és apró csókokkal kezdte becézgetni a szabaddá vált domborulataimat, én lepődtem meg legjobban azon, ahogy a hajába túrtam, hogy közelebb nyomjam magamhoz a fejét.

Hyuk vagy nagyon jól titkolta, hogy ez neki az első, vagy volt már valaki mással is együtt, de semmi izgalmat nem éreztem belőle. Biztosan vezette a testem, de minden mozdulatára odafigyelt, nehogy fájdalmat okozzon. Egy pillanatra bevillant, hogy jó ötlet-e két hétnyi járás után meglépni ezt, de aztán rájöttem, hogy rohadtul nem érdekel. Hyuk a barátom volt, és neki akartam adni magam, az nem számított, hogy egy hete, egy hónapja, vagy egy éve vagyunk együtt. Most jött el az ideje, és kész.

Már az ujjai is furcsa érzést keltettek bennem, amikor azonban megéreztem az ékességének hegyét, egy pillanatra kételkedni kezdtem abban, hogy ez menni fog-e. Biológiailag lehetséges volt, hogy belém férjen, különben az emberiség már réges-régen kihalt volna, de ettől még nem nyugodtam meg. Hyuk bíztatóan simogatott, és millimétereket mozdított csak a csípőjén, de ettől nem éreztem magam jobban. Néha már azon gondolkodtam, lehet, jobb lenne, ha egyszerűen csak előre lökné magát, és essünk túl a nehezén, de aztán minden mozdulatnál, amikor belém hasított a fájdalom, átértékeltem magamban ezt a tervet.

– Ez nekem nem a legjobb érzés – nyögtem fel a sokadig próbálkozás után.

– Túlságosan szorítasz. Próbálj meg ellazulni!

Én próbáltam, de sehogy sem ment. Abba akartam hagyni az egészet. Talán elsiettük, és még nem álltam készen rá. Vagy ez mindenkinek ilyen rossz volt? Zavart, hogy ügyetlenkedem, és nem tudok megfelelni Hyuknak. Biztosan ő is kellemetlenül érezte magát. Utáltam, hogy ilyen ügyetlen vagyok.

Észre sem vettem, hogy legördült egy könnycsepp a szememből, de Hyuk megérezte, és azonnal simogatni kezdte az arcom.

– Jaj, ne sírj! Akkor inkább abbahagyom. Nem akarok fájdalmat okozni neked.

– Nem azért sírok, mert annyira fájna. Csak… szégyellem magam.

Hyuk csókja édes és alapos volt, látszott, hogy meg akar nyugtatni, és fellélegeztem, amikor azzal a pár centivel is, de kihúzódott belőlem. Az apró puszik, amiket az arcomra nyomott, eltüntették a rosszkedvem, bár még mindig szorította egy kicsit a mellkasomat a szomorúság.

– Azt akarom, hogy neked is jó legyen – mondta, és újra végigcsókolta a testem.

Utána akartam kapni, amikor a lábam közé került a feje, de gyengéden megragadta a csuklóm, és a matracra helyezte. Zavarban voltam, és a szabad kezem az arcom elé is kaptam, de szó se róla, jó érzés volt, ahogy nyalogatott. Amikor újra belém vezette az ujjait, már nem éreztem olyan kellemetlennek.

– Most már sokkal nedvesebb vagy – állapította meg, én pedig refelxből fejbe vágtam a párnával.

– És muszáj ezt hangosan kimondanod? Elég lett volna, ha megtartod magadnak.

– De ez jó – csúszott vissza hozzám egy apró puszira. – Most már eléggé felizgattalak. Jó volt, mi?

– Néha kísértetiesen hasonlítasz az bátyádra – nyögtem fel mérgesen.

– Jó, akkor visszaveszek egy kicsit – nevetett fel, és újabb csókot adott, ezúttal sokkal hosszabbat. – Megpróbáljuk újra?

   Aprót bólintottam, és felkészültem az újabb kínzóan feszítő érzésre, de ezúttal már sokkal elviselhetőbb volt. Nem mondom, hogy fájdalommentesen zajlott, de koránt sem fájt annyira, mint előtte. Hyuk nagyon lassan mozgott, és amikor kissé megemelte a lábam, egy-egy lökésnél még fel is nyögtem.

Végül én nem tudtam ettől elélvezni, de summázva, egészen élveztem a dolgot, és Hyuk ujjai végül engem is feljuttattak a csúcsra. Hihetetlenül elfáradtam, sokkal fullasztóbb volt, mint egy dupla tesi, de megérte. Úgy éreztem, összekovácsolt minket, és a legjobb az egészben az összebújás volt, ahogy Hyuk a karjába zárt, és a nyakamig betakart, mintha hatalmas beteg lennék, akit a legapróbb széltől is óvni kell. Olyan aranyos volt.

Minden tökéletesnek tűnt, amíg ránk nem virradt a reggel.

Az ébresztésem felért egy vödörnyi jeges vízzel. Nem elég, hogy hirtelen ért a támadást, de nem is a pasimtól kaptam, hanem az idegesítő bátyától.

– Jó reggelt – ugrott be mellém Hongbin, mintha otthon lenne, és le se lehetett vakarni a vigyort az arcáról. – Milyen volt az éjszakád?

Első reakcióként szorosan magam köré tekerjem a takarót, aztán agyonvertem Hongbint a párnámmal. Addig ütöttem, amíg zsibbadni nem kezdett a karom, ő meg csak röhögött rajtam, és meg sem érezte a püfölésem. Hogy lehet valaki ennyire pofátlan? Hogy képzeli, hogy csak úgy bejön a szobámba engedély nélkül? Mi lett volna, ha be sem vagyok takarva?

– Távolságtartási végzést fogok kérni ellened, te idióta! – ütöttem egy utolsót. – Én sem mászkálok be hozzád, amikor meztelen vagy.

– Pedig nyugodtan bejöhetnél. Nem zavarna.

– Barom.

– Amúgy meg nem tudom, mit hisztizel. Tegnap mindent láttam.

Azonnal az ablak felé kaptam a tekintetem. Nem volt elhúzva a függöny. Hongbin simán beláthatott, amíg felkapcsolva hagytuk a lámpát, utána azonban képtelenség, hogy átlátott volna a sötéten.

– Hazudsz. Sötét volt.

– Igen? Jó, akkor biztosan nincsen anyajegy a bal combodon, és a körömlakk se gyöngyházszínű a lábkörmödön.

A mondat első felével még el is hitethette volna velem, hogy tényleg ilyen jó a látása, de a lábkörmös résszel lebuktatta magát. Tutira benézett a takaró alá, amíg aludtam.

– Te kukkoló mocsadék! – sóztam rá egyet a vállára. – Meg foglak öletni Hyukkal.

– Tud róla – rántotta meg a vállát. Azért, abban kételkedtem, hogy ezt Hyuk is ilyen lazán venné.

– És egyébként, ő most hol van? – kérdeztem. Kicsit rosszul esett, hogy nem együtt ébredtünk.

– A szomszédban. Menj csak át!

Ahhoz, hogy átmehessek, először az kellett, hogy Hongbin elhúzzon a szobámból, de nem úgy tűnt, mint aki nagyon ki akarna kelni az ágyamból. Mivel nem akartam ennél is dühösebb lenni, én léptem le. A fürdőszobában leakasztottam a szárítóról az első dolgot, ami a kezem ügyébe került, és gyors arcmosás után már a földszinten is voltam. Leo éppen a kenyérpirítóval folytatott ádáz küzdelmet, és észre sem vette, hogy elszáguldottam mellette, Hyuna még aludt.

Az első dolog, ami feltűnt a szomszédban, a nagy rendetlenség volt. Mindenhol újságcikkek hevertek, de tartalmukban semmi közük nem volt egymáshoz. Mintha különböző lapokból tépték volna ki őket, de az elrendezésük mégis pontos, és jól megtervezett volt. Akárki is akarta kitapétázni vele a nappalit, célja volt vele.

– Hyukie barátnője, igaz? – hallottam meg az „anyósom” hangját. Elég mély volt, így először azt hittem, Mandy az, de a mozgása, és a gesztikulálása egyáltalán nem volt ismerős. Eszembe jutott a kiképző tiszt, akivel a legritkábban találkoztam, de őt Hyuk úgy jellemezte, mint egy katonát, ez a görnyedt testtartás pedig nem erre utalt.

– Jól van, asszonyom?

– Csodásan. Te? Milyen volt az éjszakád?

– Hát… Miért kérdezni?

– Olyan nevetségesek az ilyen naiv kislányok. Hogy fogsz sírni, amikor megismered a fiúk valódi természetét. Nevetséges lesz, ahogy undorodni kezdesz majd magadtól. Igazán jól fogok szórakozni

– Fejezd be! – szólalt meg Hyuk. Észre sem vettem, mikor érkezett meg. Védekezően elém állt, mintha veszélyben lennék, és az anyja tekintetébe fúrta a sajátját. – Anya, menj a szobádba, és hagyd békén Jihyunt!

– Miért? Félsz, hogy kikotyogom neki a titkodat?

– Fogd be! – rivallt rá Hyuk, ezúttal sokkal keményebben. Még nem is hallottam így beszélni.

A nő mondani akart valamit, de Hyuk rávetette magát, és lebirkózta a földre. A kezét a szájára tapasztotta, majd elhalászott a zsebéből egy gyógyszeres levelet, és fél kézzel kipattintott belőle egy szemet. Szó szerint leerőltette az anyja torkán a bogyót, és amikor a végtagjai már nem vergődtek tovább, eleresztette.

Sokkolva álltam a groteszk nappali közepén, de hiába vártam volna Hyuktól vigasztalást, csak elutasítást kaptam.

– Jihyun, menj innen!

– De, Hyuk… Mi volt az, amit az anyád mondott? Milyen titokról van szó?

– Semmilyenről! – kiabált rám. – Nem kell tudnod semmiről – lépett oda hozzám, és megragadta a karom, hogy „kikísérjen” az utcára. Amennyire tudtam, ellenálltam.

– Hogy érted azt, hogy nem kell tudnom semmiről? Ha engem is érint… A barátom vagy. Hogyan segítsek, ha nem tudok…?

Hirtelen ért a pofon, Hyuk nem aprózta el, a fülem is belecsengett, de ezzel még nem volt vége. A vállamat markolva erősen a falhoz lökött, majd durván megragadta az állam, és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek. Egészen sötét volt a tekintete, az a kedves, boldog melegség, amihez hozzászoktam kiveszett belőle.

– Ne kérdezősködsz, és ne kutakodsz az életünkben, mert esküszöm, hogy örökre elhallgattatlak. Érd be azzal a hellyel, amid van!

Sírva szakítottam ki magam Hyuk karjából, és még a takaróm alatt is remegtem. Félelmetes volt. Fájt az arcom ott, ahol megütött, és az előző estét követően ez az egész szituáció még szörnyűbb lett. Hyuknak csak ennyit jelentett az egész? Megkapott, és most már csönd a nevem? Tényleg ennyire félreismertem volna?

Meg sem mozdultam, amikor kinyílt az ajtó. A sírást, amennyire tudtam, visszafogtam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a látogatómat. Senki tanácsára, vagy vigasztalására nem volt szükségem. Magamban kellett rendeznem az érzéseimet.

– Jihyun… – csendült fel egy halovány hang, egészen közel az arcomhoz. Leo valószínűleg leguggolt az ágy mellé, hogy jobban halljam.

– Hagyj békén! Egyedül akarok lenni.

– Bármi is történt odabent, ne hibáztass érte senkit!

– Te tudod, igaz? Te tudod azt, amit nekem nem szabad. Hongbin legnagyobb cimborája vagy, tutira elmondta neked.

Azzal, hogy Leo nem válaszolt, beismerte a sejtésemet. Őt beavatták a titkukba, engem, aki elvileg Hyuk szerelme vagyok, meg felpofoztak a kíváncsiságomért. Miért nem tudta egyszerűen megmondani, hogy majd elmondja később? Miért kellett kezet emelnie rám?

– Soha többé nem akarom látni.

– Azért beszéljétek majd meg… Ha mind a ketten lenyugodtatok… Jót tenne nektek.

Hálás voltam Leónak, amiért nem adott több kéretlen tanácsot, és magamra hagyott. Folyton annak az ijesztő személyiségnek a mondatai jártak a fejemben, hogy mennyire sírni fogok, ha rájövök a fiúk igazi természetére… Hongbinról eddig is tudtam, hogy erőszakos és kezelhetetlen, de úgy tűnt, Hyuk se maradt le tőle, csak egészen mostanáig tökéletesen titkolta.

A nap hátralévő részét ágyban töltöttem, és a kötelező olvasmányokon rágtam túl magam, hogy elvonjam a figyelmem. Csak éppen annyit ettem, amennyit Leo belém tudott könyörögni, de az a pár szem alma, és sajtdarabka aligha tett erősebbé. Az érzelmi hurrikán, ami bennem tombolt, és a kevés tápanyag legyengített, estére már betegnek is éreztem magam.

Aznap hamar lefeküdtem aludni, mégsem jött álom a szememre. A párnámat szorosan magamhoz ölelve gubbasztottam a takaró alatt, amikor egyszer csak megmozdult mellettem a matrac. Azonnal megpördültem, és a lámpakapcsoló után nyúltam, de egy erős marok megragadta a csuklóm, és a hátamra fordított. Nem bírtam szabadulni a fölém magasodó alaktól, és a sötétség miatt azt sem láttam, ki az pontosan.

– Nem ajánlom, hogy sikíts – zengett Hongbin mély, fenyegető hangja. Bármit is akart, nem baráti szándékkal jött.

– Mit akarsz? – sziszegtem. Fájt, ahogy szorított.

– Elfelejted, ami ma történt, és nem keresed többé az öcsémet. Ha rólunk kérdeznek, megnémulsz, és nem ütöd bele az orrod soha többé a dolgainkba.

– Mégis… – kezdtem, de a tiltakozásra azonnal a torkomra szorultak Hongbin hosszú, hideg ujjai. Megpróbáltam lefejteni őket, de egyre erősebben markoltak, mintha ki akarnák szorítani belőlem a levegőt.

Amikor Hongbin megszólalt, a lehelete égette a fülem.

– Megmondtam neked! Örökre elhallgattatlak, ha nem maradsz a helyeden.

Sikítva ébredtem fel, és egészen addig nem tudtam megnyugodni, amíg ezerszer körbe nem simogattam a testem. Hiába ébredtem fel, a testem még érezte a nyakamra szoruló ujjakat, és a jeges félelmet, ami körbeölelt. Az agyam tökéletes munkát végzett, ahogy összemosta Hongbin ijesztő viselkedését Hyuk kegyetlen mondataival, és egész éjszaka egy szemhunyásnyit se tudtam aludni tőle. Törökülésben ültem az ágyamon, felkapcsolt kislámpával, és az ablak és az ágyam között épített akadály se nyugtatott meg. Az ajtómat kulcsra zártam, mégis folyton úgy éreztem, mintha Hongbin fekete szemei a szoba minden pontjáról figyelnének.

Hyuk:

Erősen ziháltam a futástól, de anélkül sikerült eljutnom Dr. Gam rendelőjéhez, hogy Hongbinba botlottam volna. Azok után, ami délelőtt történt, el kellett jönnöm. Ez nem történhetett meg még egyszer. Ha Jihyun egyáltalán megbocsát nekem, nem engedhetem meg magamnak, hogy újra rátámadjak.

Már a rendelőből áradó füstölő illata is furcsa volt, aztán ahogy betoltam az ajtót, egy idegen orvost pillantottam meg az ismerős bőrszékben.

– Elnézést, én csak… – szabadkoztam, de az orvos megállított, mielőtt távozhattam volna. Magas, vékony fickó volt, hosszú hajjal, amit a tarkójára fésült, és egy jó nagy adag zselével fixált. Világoskék ingje, mocsárszínű nadrágja, és fényesen barna csizmája volt az orvosi köpeny alatt. A táblája szerint Dr. Im Taejae-nek hívták.

– Han úr, jöjjön csak be! – kísért a kanapéhoz, és kivette a fiókból az aktámat. – Dr. Gamot áthelyezték, nem tudom, említette-e Önnek. Ne aggódjon, minden betegét áttanulmányoztam, az Ön helyzetével is tisztában vagyok.

– Doktor úr, én… Nem is tudom, hogyan kezdjem…

– Engedje el magát, és meséljen! Tudja, Dr. Gam igazán kiváló szakember, azonban úgy érzem, a maguk baját rossz oldalról közelítette meg. Az anyjuk betegségére már sokkal korszerűbb módszerek vannak, pontos tájékoztatás után remélem, beleegyezik, hogy kipróbáljam őket.

Az orvosokat egyébként is fenntartással kezeltem, és nem tetszett ez a túlontúl udvarias modor, de Dr. Gam gyógyszeres kezeléséből már igazán elegem lett. Anya állapota semmit nem javult tőle, és a reggeli viselkedése semmi jót nem ígért.

– Doktor úr, ma történt valami. Én nem akartam, de…

– Ne aggódjon! Biztonságban van. Ez nem a maga felelőssége. Kérem, mondjon el mindent, töviről hegyire.

Hongbin:

Azok után, ami reggel történt, és amilyen állapotban találtam a nappalit, megugrottam, amikor anya egyszer csak megjelent mellettem a konyhában. Ideges voltam, és feszült, így főzni kezdtem, hátha megnyugtat, de hiába aprítottam kis kockákra a krumplit, nem lettem jobban tőle.

– Hogy jöttél ki? – kérdeztem. Eddig még sosem sikerült kiszabadítani magát a kötelekből. Lehet, hogy erősebben kellett volna meghúznom a csomót?

– Hongbin, most nem érünk rá ilyesmire. Fogalmam sincs, meddig maradhatok – fordított maga felé Mandy. Az ujjai görcsösen szorították a vörös köpenyét, mintha attól félne, ha nem teszi, képtelen lesz a testben tartani magát. Igaz, hogy az eddigiek közül ő volt a legproblémásabb, de mi mindig jól kijöttünk. Nem véletlenül hozzám jött.

– Hallgatlak.

– Az új személyiség erős. Erősebb, mint én. Kyungjae-t már eltűntette, és anyátok is egyre halványabb. Nem tudok kapcsolatba lépni vele, és csak nagyon ritkán látom a gondolatait. Fogalmam sincs, hogy nő-e vagy férfi, hogy hány éves, vagy honnan ismerheted meg, de egyben biztos vagyok. Gyűlöl titeket. Féltékeny rátok, és mindent elkövet azért, hogy tönkre tegyen titeket. Veszélyes mindenkire.

– Le tudod győzni?

– Nem. Orvosi segítség kell, de jobb, mint Dr. Gam.

Eszembe jutott a seouli orvos, aki gyerekként kezelt minket. Dr. Gam azt mondta, meg van az elérhetősége, ha egy menő klinikán dolgozik, biztosan érti a dolgát. Nincs más dolgom, mint megkérni, hogy segítsen anyának, és tüntesse el ezt az új, ragadós személyiséget, aki meg akarja keseríteni az életünket.

Hyuk:

– Értem – vakarta meg az állát az orvos, amikor a mondandóm végére értem. – Mindenképpen szükséges a gyógyszeres kezelés, ezen kívül viszont hipnózist is alkalmazni fogok. Nem tudom, van-e erről valamilyen tapasztalatod.

– Tudom, hogyan működik. Amikor gyerekek voltunk… – kezdtem, de nem tudtam befejezni.

Hongbin hirtelen érkezett, és dühös volt. Nagyon, nagyon dühös.

Hongbin:

– Ki maga, és mit akar? – szegeztem az idegen fickónak a legfontosabb kérdést. Nem neki kellett volna abban a székben ülnie. Hol van Dr. Gam és miért beszélget ez az alak az öcsémmel? Egyáltalán mikor jött ide Hyuk, és én miért nem tudok róla?

– Kérlek, nyugodj meg! Erőszakkal nem érsz el semmit.

– Ne nyugtatgasson engem, hanem válaszoljon a kérdésemre! – csaptam az asztalra. Semmit sem utáltam jobban annál, mint amikor a felfokozott pillanatokban csitítani akarnak.

– Dr. Im vagyok, Dr. Gam helyett érkeztem.

– Helyett? Hogy érti, hogy helyett? Hol van ő?

– Áthelyezték egy másik városba, ezentúl én rendelek itt.

Nem tetszett nekem ez az alak. Túlságosan tenyérbe mászó képe volt, ráadásul úgy nézett rám, mintha egy megvetendő pondró lennék. Mit képzelt magáról? Nem tudott rólam semmit!

Képtelenségnek tartottam, hogy Dr. Gam nem szólt volna arról, hogy lelép. Kötelessége lenne tájékoztatni. Ő anyánk orvosa, és bár sosem voltunk puszipajtások, azt is megemlítette, hogy a seouli orvos felkeresett. Ha így, egy szó nélkül köddé vált, az nem lehetett véletlen.

– Játszunk tiszta lapokkal. Maga elmondja, hogy hová tűntette Dr. Gamot, én pedig megígértem, hogy nem fogom pofán vágni egy hűtőtáskával.

– A paranoia nem szerepelt az aktádban, de úgy látom, fel kell vennem rá. Miért gondolod, hogy bármit is tettem az orvosotokkal? Ha az értesüléseim nem csalnak, rossz volt a viszonyotok.

– Dugja fel az értésüléseit, és válaszoljon normálisan! Nem jó ujjat húzni velem.

Azzal a gúnyos mosollyal, amivel végig nézett rajtam, vérig sértett. Mocsadék! Gyűlöltem az ilyen alakokat. Hát, ha Dr. Gamnak nem engedtem, hogy gyógyszerekkel tömjön, ennek a görénynek még azt sem fogom engedni, hogy az anyámat kezelje!

– Meglátjuk, mit tud tenni ellenem egy _ _ _.

Hatalmas hibát követett el azzal, hogy így hívott. Vajon nem tudja, hogy ettől vérszemet kapok, vagy egyszerűen csak ki akar hozni a sodromból? Mindegy. Beverem a képét!

Az öklöm nem ért célba, de nem lepett meg a kitéréssel, és a következővel már eltaláltam az állát. Ahhoz képest, hogy milyen esetlennek tűnt a hosszú végtagjaival gyorsan mozgott, és hatásosan hárította a csapásaimat.

Már éppen láttam a megfelelő pillanatot egy jól irányzott jobbegyeneshez, amikor az a tetű kicselezett. Az orvosi kislámpával egyenesen a szemembe világított, és ez nem csak színes karikákat festett a látóterembe, de szörnyű fejfájást is okozott. Most találkoztunk először, csak Dr. Gam feljegyzéseiből tudhatta, hogy legutóbb is rosszul lettem, amikor megcsillant a fény a szemüvegen, de nem volt fenntartása az ellen, hogy ezt felhasználja ellenem.

Újra neki akartam esni, de megint a szemembe világított, és a kínzó fejfájás a földre terített. Olyan volt, mintha lángra kapott volna az agyam, és egyre homályosabbá váltak a tárgyak körvonalai. Minden erőmmel próbáltam hátrébb csúszni a dokitól, és csak az ujjaim takarásából lestem ki, de ettől csak kontrasztosabb lett a fényhatás.

– Erősebb vagy nála! Ne hagyd, hogy elhatalmasodjon rajtad! – kiabált az orvos, és tudtam, ha egy perccel is tovább maradok, véglegesen kiüt a nyeregből. El kellett tűnnöm onnan.

Minden kezem ügyébe került dolgot felborítottam, hogy barikádot képezzek kettőnk közé, de ő talpon volt, és könnyedén átlépte, még én a földön kúsztam, mint egy sebesült kutya.

A pulcsimnál fogva ragadott meg, és húzott a kanapéhoz. Kitámasztottam az alkarját, és elterítettem a szemembe világító fényt, de egyre gyengültem, és már csak az acél idegeim tartottak magamnál.

– Fejezd be a küzdést! Erősebb vagyok nálad – morgott rám, és az utolsó pillanatban vetettem oldalra magam, így a fecskendő a kanapéba fúródott.

– Erősebb? – nyögtem fel. – Injekcióval én is erős lennék – küzdöttem talpra magam, de nagyon imbolyogtam, és úgy éreztem, a legkisebb széllöket is ledöntene a lábamról.

– Még sosem találkoztam ilyen kitartó _ _ _ -el, túlteszel az eddigi pácienseimen.

– Ha még egyszer kimondja, kitépem a nyelvét! – figyelmeztettem, de csak időt akartam nyerni.

Az orvos érezte, hogy ez nagyon rosszul érint, így folyton az általam legjobban utált szót emlegette, de ezzel nagyobb szívességet nem is tehetett volna. A dühtől felszabadultak a rejtett tartalékaim, de tisztában voltam vele, hogy csak egy esélyem lesz. Egyetlen egyszer próbálhatom meg, és ha elrontom, a karmai közt végzem.

Először, el kellett jutnom az ajtóhoz úgy, hogy ne szúrjon neki szemet, ezért hát kihasználtam, hogy orvos, és leköti a beszélgetés.

– A páciens és a doktor között harmóniának kell lennie, hogy akar így kezelni? Nem bízok olyanokban, akik fecskendővel támadnak rám.

– Meg kell védenem magam. Ha együttműködnél, nem kellene erőszakot alkalmaznom.

– Nem olvasta elég tüzetesen az aktámat? Vastaggal ki van emelve benne, hogy különösen erőszakosan hárítóm el az együttműködést.

Amikor az orvos reflexszerűen a szekrény felé nézett, akkor robbantottam a bombát. A levegőbe repülő papírok nem csak megijesztették, de a látását is megzavarták, így ki tudtam slisszolni az ajtón.

Úgy futottam, mintha az életem múlna rajta, mélyen az erdőbe, ahol biztonságba kerülök. Nem akartam, hogy megtudja, hogy képes vagyok telekinézisre, de e nélkül biztosan a rendelőben ragadtam volna.

– Hyuk! – emeltem fel a hangom, de csak éppen annyira, hogy az öcsém meghallja. – Hyuk! Gyere elő! Ne most bujkálj!

Már a testtartásából tudtam, hogy tart tőlem, pedig nem akartam megverni. Első körben csak le akartam üvölteni a fejét, amiért elsőre megbízott egy ilyen veszélyes dokiban. Fogalmam sem volt róla, hogy mit mondott rólunk, de minden információra szükségem volt. Csak úgy harcolhattam ellene, ha beleláttam a fejébe.

– Mit mondtál neki?

– Semmit.

– Ne most kezdj el hazudni nekem! Hyuk, mit mondtál neki? – üvöltöttem rá. Mióta állt Hyuk ellenkező oldalon, mint én?

– Semmi közöd hozzá. Ez az én életem. Semmi közöd nincs hozzám.

– Már hogy ne lenne? A bátyád vagyok.

– Nem vagy a testvérem.

Ez szíven ütött. Hogy mondhatta ezt? Tudom, hogy engem hibáztatott a reggel történtekért, de ezt nem érdemeltem meg. Még, hogy nem vagyunk testvérek? Megőrült?

– Hyuk, gondold meg, hogy mit mondasz! Nem vagyunk ellenségek. Nem fogom bántani a dokit, csak szeretném tudni, hogy mit mondtál neki.

– Nem mondok el neked soha többé semmit. Folyton azt szajkózod, hogy mi összetartozunk, és csak egymásra számíthatunk, de ez nem igaz. Neked van szükséged rám, én nem szorulok a segítségedre.

– Azért ez nem igaz – vágtam közbe. Ha száz kezem lenne, se tudnám megszámolni, hányszor kellett segítenem neki. Hyuk ennyire elfelejtette, hogy hányszor kezdte úgy a mondatait, hogy: „Kérlek, Hongbin…”?

Hirtelen támadt a gondolat a fejemben, és mindent elkövettem volna azért, hogy ne legyen igaz. Hyuk egyetlen veszekedésünkkor se vágta a fejemhez azt, hogy ne lennénk testvérek, ahogy azt se kérdőjelezte meg soha, hogy mi összetartozunk. Most mégis, mint a villámcsapás, így kezdett el gondolkodni. Hát, ha ennek nincs köze a dokihoz, akkor én… Már nem is tudtam, mi vagyok.

– Hyuk, hallod te, hogy mit mondasz? Mikor ártottam neked, hogy ezt érdemeljem?

– Mikor? – csattant fel Hyuk. Még sosem láttam ilyen zaklatottnak. Szinte a sírás szélén állt, és remegett az indulattól. – Reggel. Ki ütött Hongbin? Hm? Ki ütött kettőnk közül? Te vagy én?

– Hagyjuk már ezt! Ha kell, akkor ezer rózsát viszek neki, csak térj már észhez!

– Teljesen mindegy, hány virágot viszel neki, mert azt hiszi, hogy én voltam! Érted? Ő engem látott. Engem, nem téged.

Kezdett sok lenni ebből a beszélgetésből. A doki lefárasztott, és Hyuk minden ellenállása csak szívta az erőmet. Le kellett nyugtatnom. Vagy legalább fegyverszünetet kötni, és egy nyugodtabb pillanatban tisztázni a félreértést. Így nem tűnhettem el.

– Hyuk… Mindent meg fogunk beszélni, és jóváteszem a reggelit, de kérlek, ne dolgozz ellenem! Anya nagyon rossz állapotban van. Össze kell fognunk.

– Az orvos majd meggyógyítja. Sokkal pengébb, mint Dr. Gam.

– Mandy azt mondta, hogy az új személyiség felfalta Kyungjae-t, és anya is halványodni kezdett. Nincs most időnk egymással háborúzni.

– Mandy mondta? – kérdezte Hyuk bizalmatlanul, és összefűzte maga előtt a kaját. – Ti jól megértitek egymást, mi? Hasonlítotok is. Élősködők. Se neki, se neked nem hiszek. Majd Dr. Im kezelésbe veszi anyát, és meg fog gyógyulni.

– Hyuk… – tettem felé egy lépést, de a következő szavai megállásra késztettek.

– Ha nem működsz együtt, te leszel a következő, akit kezelésbe fog venni.

Ha Dr. Gamot gyűlöltem, akkor nincs is arra szó, amit az új doki irányába éreztem. Mégis mióta tartunk ott, hogy Hyuk lett az irányító, és én a megtűrt? Mégis mióta lettem lefokozva bátyból beteggé?

– Nem veszed észre, hogyan beszélsz? Nem veszed észre, hogy átmosták az agyad?

– Megszállott vagy.

– Te meg idióta.

– Idióta? Engem egy személyiség ne idiótázzon le!

Éppen készen álltam rá, hogy melegebb éghajlatra küldjem az öcsémet, amikor megzörrent mögöttem a bokor. Fehér köpenyre számítottam, holdfényben csillogó fecskendőre, és gúnyos vigyorra, azonban egészen mást kaptam. Egy érdeklődő, kissé ijedt barna szempár nézett rám, keresve rajtam a megbomlás jeleit.

– Hongbin, te meg mit beszélsz itt magadban? – kérdezte N feszengve.

– Hyuk, tényleg csatázni akarsz velem? – kérdeztem gondolatban az öcsémet. – Akkor, nézzük meg, hogy melyikünk az erősebb? Meg tudod menteni a barátodat, vagy túl gyenge vagy hozzá?