HH - 11. fejezet: Villámcsapások

Jihyun:

Hiába nem jött Hyuk iskolába egész héten, suli után azonnal hozzá mentem. Eredetileg azért, hogy odaadjam neki az anyagot, valójában, hogy láthassam. A környezetünknek fel sem tűnt, hogy együtt vagyunk. A találkozásaink nem abból álltak, hogy végeláthatatlanul nyaltuk egymást, helyette közös programokat csináltunk, rengeteget beszélgettünk, és a csókokat és árulkodó érintéseket meghagytuk a szobának.

– Drágám, segítenél? – kérdezte az anyukája, amikor a nappaliban tévéztünk. Éppen süteményt sütött, és teljesen normálisnak tűnt.

Tartottam a tálcát, amíg rápakolta a tepsire a kakaós csigákat, és megfogtam a sütő ajtaját, nehogy megégesse magát. A vállig érő, fekete haját magas kontyba fogta, és kedvesen mosolygott rám, mégis, amikor beálltam mellé mosogatni, valami igazán furát kérdezett.

– Te a fiam barátnője vagy, igaz?

– Igen.

– És melyiké?

– Hyuké – feleltem zavartan. Ez igazán kellemetlen volt. Még meg kellett szoknom, hogy az „anyósom” néha kissé szenilissé válik.

– És Hongbin még egyszer sem akarta tönkre tenni? Ez meglepő.

Hongbinnal legutóbb akkor találkoztam, amikor Hyuk beteg lett, azóta egyetlen egyszer sem futottunk össze. Úgy tűnt, nincs is otthon. Leo néha lelépett, hogy találkozzon vele, tehát egyáltalán nem szívódott fel, de engem elkerült. Őszintén, nem bántam.

Jobban belegondolva, még egyetlen egyszer sem kérdeztem meg Hyukot, hogy mit szól Hongbin a kapcsolatunkhoz. A hülye is láthatta, hogy milyen szoros a viszonyuk, és nem akartam, hogy esetleg miattam hajba kapjanak. Hongbin birtokló típusnak tűnt.

– Hyuk, holnap össze kellene ülnünk Hongbinnal. Hétfőn mi adunk elő – kaptam ki egy szem chipset a táljából. Az első pár napban annyira el voltam varázsolva attól, hogy Hyuk barátnője lettem, hogy teljesen elfelejtettem a felkészülést.

– Rendben. Este szólok neki.

– De ugye te is jössz? – karoltam át a nyakát. – Félek, hogy rám nem hallgat.

– A lelkére fogom kötni, hogy figyeljen oda.

Szerettem volna, ha Hyuk is ott lenne, de nagyon nem akarta bekapni a horgot. Fél, hogy Hongbin kiakadna, ha együtt látna minket? Vagy tervez valamit a hátam mögött, és pont kapóra jön neki, hogy a bátyával dolgozom? – tanakodtam. Ő már elkészült a videó felvétellel, semmi dolga nem maradt.

– Hyukie, én nem szeretnék egyedül maradni Hongbinnal. Mi van, ha pont erre vár? Lehet, hogy kihasználja, hogy nem leszel ott, és elmondja, hogy utál, és mindent el fog követni azért, hogy szakítsunk.

– Ugyan, dehogy! – rázta meg a fejét Hyuk. – Hongbin nem utál téged, és nem szedne minket szét. Nem olyan.

Belegondolva abba, hogy Hongbin simán lecsókolt a szobámban, annak ellenére, hogy pontosan tudta, hogy tetszem az öccsének, nem bíztam semmiben. Öntörvényű egy alak volt.

Amikor hazaértem, nem várt kép fogadott a konyhában. Leo és Hyuna süteményt készítettek, de több hab volt az arcukon, mint a piskótán. Bármelyik is kezdte el a csatározást, a másik is ugyanolyan ludas volt a felfordulásban.

– Lehet, hogy le kellett volna lakatolnom a hűtőt? – tettem fel a költői kérdést, ahogy megtámaszkodtam az ajtófélfában. – Ti meg mit csináltok?

Leo azonnal makogni kezdett valamit arról, hogy mennyire sajnálja, és azonnal összetakarít, de Hyuna leállította. Elég volt Leo felkarjára tenni a kezét, és a fiú azonnal jégszoborrá változott. Még levegőt is rejtve vett.

– Jihyun, ne szólj bele! – oktatott ki a nővérem. – Most én sütök, és nem akarom, hogy belekontárkodj!

– Jó, és ki fogja megenni, ha szörnyű lesz? – cukkoltam egy kicsit.

– Nem lesz szörnyű – kérte ki magának, és lelopott egy kis habot Leo arcáról. Amikor megkóstolta, nem torzult fintorba az arca. – Finom.

Végül hagytam, hogy tovább szerencsétlenkedjenek a felségterületemen. Végre úgy tűnt, Hyuna nyitott az új lakótársunk felé, és nem akartam elrontani az idilli állapotot. Leo egyébként is megfojtana, ha belerondítanék a „randijába”.

Mosolyogva könyököltem az ablakpárkányra, hátha Hyuk is odajön, és tovább folytatjuk egymás bámulását, de a szobájában nem láttam mozgást. Biztosan az anyukájának segít – gondoltam, és már éppen csuktam volna be az ablakot, amikor egy kéz megragadta az enyémet. Hatalmasat sikítottam, és megpróbáltam a mélybe taszítani a betolakodót, de a jövevény jóval erősebb volt nálam, és egy jól irányzott lendülettel felnyomta magát.

– Te idióta barom! – üvöltöttem rá Hongbinra, és a pólójánál fogva behúztam.

Az ötlet jónak tűnt, de a „vejem” elvesztette az egyensúlyát, és egyenesen rám esett. Nagyot koppantunk a parkettán, és amikor kinyílt az ajtóm, már nem tudtam korrigálni. Leo szemöldöke a hajába kúszott a párosunkat látva, de nem tett megjegyzést, egyszerűen megfordult, és otthagyott minket, mintha semmit nem látott volna.

– Egész puha vagy – kuncogott Hongbin a fülembe, mire erősen vállon vágtam, és minden erőmet bevetve legörgettem magamtól.

– Miért nem az ajtót használod, te hülye? Mióta először bemásztál, rémálmaim vannak tőled.

– Rémálmok? – kérdezte, és miután felállt, leporolta a ruháját. – A lányok általában jókat szoktak álmodni velem.

– És honnan vagy ebben olyan biztos? Belelátsz mások fejébe? – mérgelődtem. Nagyon sajgott a fenekem, és biztosra vettem, hogy a könyököm is be fog lilulni. Vadbarom.

– Bele – mondta Hongbin teljes komolysággal. – Azt is látom, hogy most mire gondolsz.

Ahogy Hongbin közelített, úgy hátráltam, de hamar beleütköztem a fotelbe, és teljesen csapdába estem. Nem mertem a sötét szemeibe nézni, mert biztos voltam benne, hogy csábító üzemmódban van, és én Hyuk barátnője voltam. Hiába tagadtam volna, voltak pillanatok, amikor Hongbin vonzereje igenis hatott rám.

– Most éppen az jár a fejedben, hogy hozzám akarsz érni.

Honnan tudja? – kaptam fel a fejem. Tényleg erre gondoltam. Hogy a kemény mellkasa milyen közel van hozzám, és vajon milyen érzés lenne kitapogatni az izmokat a póló rajzolatait követve. Jihyun, az isten verjen meg! Térj már észhez! – korholtam magam, és kissé ellökve Hongbint, kiszabadultam a kényes helyzetből. A lehető legmesszebb mentem tőle, és az irodalomkönyvvel a mellkasom előtt mertem csak újra megközelíteni.

– Ha már itt vagy, akkor gyakoroljunk – mondtam idegesen. Remegett a hangom, és a szívem össze-vissza kalapált, de minél több idő telt el, annál józanabbá váltam.

Hongbinra úgy hatott az irodalom, mint a vámpírokra a fokhagyma, és a benne élő kisördögöt végleg kifüstöltem. Fásultan ült le az ágyamra, és sótlanul eldarálta a részét. Becsülettel megtanulta, ez látszott, de egy ilyen előadást Shim úgy lepontozna, mint a huzat, és nem akartam miatta rossz jegyet kapni. Igaz, hogy Ravi is ötöst kapott Leo hármasával szemben, de Shim engem sem kedvelt, nem alapozhattam a jóindulatára.

– Próbáld kicsit beleélni magad – nógattam Hongbin, teljesen eredménytelenül.

– Hogy az istenbe lehetne beleélni ebbe magam? Azt se tudom, ki a tököm volt az a Voltaire.

– Ő írta a Candide-ot.

– Az egy nagy szar – jelentette ki Hongbin indulatosan. Engem az is meglepett, hogy egyáltalán olvasta. – Nem történik benne semmi. A fószer össze-vissza mászkál, és a végén ugyanolyan fasz, mint az elején.

– Azért, mert pikareszk regény. Tudod, a jelenetek felcserélhetőek, nem az a lényeg.

– Mondom, hogy szar. Miért nem olvasunk valami értelmeset?

Nem akartam elkezdeni veszekedni Hongbinnal a kötelező olvasmányokon, mert úgysem értené meg. Én szerettem az irodalmat, ő rühellte, úgyhogy a csata eldőlt. Jobb volt, ha kiegyezünk egy döntetlenben.

– Shim hétfőn adja oda az olvasmánylistát, ugye? – dörzsöltem meg a homlokom. Hongbin kezdett az agyamra menni.

– Ja. Jól megfingat minket, aztán még a nyakunkba is varr egy kész lexikonnyi szemetet.

Hongbin az összes agysejtemet kinyírta aznapra, mire végre végeztünk, de még így is borzasztónak találtam az előadását. Hiába gyakoroltunk, és hiába adtam neki tanácsokat, vagy nem fogadta meg, vagy tényleg képtelen volt olyasmiről beszélni, ami nem érdekelte.

Szerettem volna „érzékeny” búcsút venni tőle, de az ebédlőben megakadtunk. Apa nagy vigyorral érkezett haza, és annak örömére, hogy a legidősebb lánya végre felfedezte magának a konyhát, meghívta az idősebbik Han testvért vacsorára. Könyörögtem Hongbinnak, hogy adja oda a kulcsot, hagy hívjam át Hyukot, de meg sem hallotta a kérésem. A telefonnal meg sem próbálkozhattam, mert Mr. Sötétmosoly úgy lóbálta előttem az öccse mobilját, mintha hipnotizáló füzér lenne.

Ahhoz képest, hogy a hátam közepére sem kívántam Hongbint, jól telt a vacsora. Hyunát és Leót összehozta a közös sütés, összemosolyogtak, és mindkettőjük arcán büszke mosoly terült szét, amikor jóízűen befaltuk a tortájukat. Nagyon egyszerű próbálkozás volt, bolti piskótával és pudingalappal, de kezdetnek ez is megtette. Én se brownie-val teszteltem a sütőt.

Tizenegyre járt már, mire Hongbint végre sikerült hazazavarni. A forró zuhany elnyomott, mégsem tudtam elaludni, folyton a hétfői irodalomfelelésen járt az eszem.

– Szerinted Shim egyest fog adni nekünk? – kérdeztem Leót.

– Ha felkészültök, nem adhat egyest. Neki is tartania kell magát bizonyos szabályokhoz – felelte. A hátán feküdt, a kezével a párna alá nyúlva, és ahogy a félhomályból kivettem, nyitva volt a szeme. Hihetetlen, hogy milyen erősen világított odakint a hold. Mintha lámpát kapcsoltak volna az ablakom felett.

– Jihyun, amúgy nem gáz, hogy még mindig egy ágyban alszunk? Úgy értem, te most már Hyuk barátnője vagy. Nem akarnál inkább vele aludni?

– Még nem tartunk ott – vörösödtem el. Három napja jártunk csak, és habár szívesen aludtam volna vele, nem akartam elsietni. A végén még félreértené, ha felvetném, ráadásul Hyuna is halálba piszkálna. Apáról meg ne is beszéljünk…

– Értem – felelte diplomatikusan Leo. – Csak nem akarok balhét. Én biztosan féltékeny lennék a helyében.

– Tényleg? – kaptam fel a fejem. – De hát nem csinálunk semmit. Neki is meg kell bíznia bennem.

– Ez nem arról szól, hogy megbízik-e benned, vagy sem. Mi, fiúk nem tudjuk elviselni ha egy másik hím van a barátnőnk közelében. Forr tőle a vérünk.

Nem akartam, hogy Hyuk féltékeny legyen. Leo jó barátom, egészen összeszoktunk, de csak mintha a bátyám lenne. Ha Hyuk azt kérné, hogy ne aludjunk együtt, megérteném. Igazából nem kötelező, Leo elférne a nappaliban is, bár az ágyam után kissé pofátlannak érezném, hogy kiteszem a kanapéra.

– Nem gond, ha mennem kell a szobádból. Már így is túl sokat tettetek értem. Meg sem érdemlem ezt a kedvességet.

– Dehogyis nem – simítottam meg a karját. Leo önbizalma sokat javult az elmúlt időben, de még volt mit csiszolni rajta. Az apja nevelése mély nyomokat hagyott benne, amiket nem könnyű kisimítani. Ráadásul az is biztosan bántotta, hogy bár kiengedték a kórházból az apját, túlzottan nem érdekelte, hogy van nálunk a fia.

Sokáig nem tudtam elaludni, mert azon gondolkodtam, milyen élete lehetett Leónak régen, és ennek hatására, egész vasárnap hasogatott a fejem. Igazán morcosan viselkedtem Hongbinnal, de őt ez nem különösebben érdekelte, magasról tett az egész feladatra, és csak savanyúan vigyorgott rám, amikor kiabálni kezdtem vele.

– Elegem van belőled! – pirítottam rá egyszer. Harmadszorra próbáltuk már el a részét, de változatlanul csak kibüfögte magából. – Mi a francért nem tudsz együttműködni másokkal? És akkor még te csodálkozol, hogy senki sem szeret? Kibírhatatlan vagy. Komolyan! Nem is tudom, Hyukon kívül el tud-e viselni bárki is.

Hongbin nem vette a szívére a sérelmeimet, pedig csúnya dolgokat vágtam a fejéhez.

– Leóval is jóban vagyok – közölte, és visszalesett a papírra. – Szerintem jobb lenne, ha kihagynánk ezt a részt.

– Nem hagyhatjuk ki a lényeget! – Komolyan, kedvem támadt tövestül kitépni a hajam. – Jaj, miért nincs itt Hyuk? Te csak rá hallgatsz.

Dühös voltam Őfelségére is. Nem elég, hogy előző este nem hívott fel, vasárnap se méltóztatott előkerülni. Hiába hívtam, hiába kopogtam, hiába kémleltem ki az ablakomon, Hyuk felszívódott.

– Hyuknak fontos dolga van – informált Hongbin.

– Milyen fontos dolga? – vágtam csípőre a kezem.

– Éppen megcsal – halkította le a hangját. – De nem tőlem tudod.

Azonnal fejbe vágtam a párnával, de ennyi dühlevezetés nem volt elég. Sőt, csak még jobban felidegesített. Feleslegesen hallgattam a józan eszemre, folyton azon kattogtam, amit mondott. A kis hazugsága beleette magát a fülembe, és ott zümmögött, mint egy idegesítő bogár. Kezdtem érteni azt, amit Leo mondott az este. Ilyen lehet, amikor forr a véred.

– Hongbin… – kezdtem, miután már eléggé lenyugodtam. – Ugye Hyuk sosem csalna meg?

Hongbin a tenyerébe temette az arcát, és fájdalmasan felnyögött.

– Ti, nők, hogyan lehettek ilyen bolondok? Csak vicceltem. Ennyire nem bízol benne?

– De, bízom benne! – jelentettem ki határozottan.

– Aha, látom – húzta el a száját Hongbin, és feljegyezte az instrukcióimat a lap szélére.

A hangulatom a béka segge alatt kettővel stagnált, és alig ettem az ebédből. Amint letettük a pálcikát, felmentem a szobámba, és bezárkóztam. Leo tökéletesen elvolt a ház bármelyik pontján, én pedig magányra vágytam. Elhúztam a sötétítőt, és befeküdtem az ágyba. Nem akartam depizni, de az érzések ledöntöttek a lábamról, és az elnyomás helyett inkább átéltem őket. Minél előbb túlesetem rajtuk, annál jobb volt.

Elaludhattam a nagy szomorkodásban, mert fájdalmasan riadtam fel a telefonom csörgésére. A rosszkedvem fő okozója, a drágalátos barátom hívott végre. Na, mi van?! Megtalálta a számom a telefonkönyvben? – morogtam az orrom alatt, és körülbelül ilyen hangulatban is köszöntöttem.

– Hello.

– Gyere le a kertbe!

Ennyi volt az egész, nem több és nem kevesebb, Hyuk bontotta a vonalat. Legszívesebben le se mentem volna, de végül erőt vettem magamon, és egy gyors fésülködés után lebaktattam a lépcsőn. Hyuna alig bírta elrejteni a mosolyát, de Leóban legalább volt annyi önkontroll, hogy megtartotta magának a véleményét, és elkerülte a pillantásom.

– Szia, szívem! – ugrott elém Hyuk egy hatalmas csokor rózsával. Nem hatott meg vele.

– Csáó – vetettem oda, és a virágra böktem. – Mit követtél el, hogy ezt hoztad nekem? A pasik mindig akkor adnak virágot, ha bűntudatuk van.

– Hát… – vakarta meg Hyuk a tarkóját bűnbánóan. – Gondoltam, haragszol, amiért nem tudtál elérni, és ezért hoztam ezt.

– Igen, haragszom rád! – fakadtam ki. – Két napja húzza az idegeimet a hülye bátyád, és még egy nyomorult szívecskét se küldesz elalvás előtt, hogy megnyugodjak egy kicsit.

– Sajnálom, de megvolt rá az okom. Ha elfogadod a virágot, és eljössz velem egy sétára, megérted, hogy miért.

Kíváncsi voltam, mit ügyködött másfél napig, úgyhogy elvettem tőle a csokrot, és gyorsan vízbe tettem. Elkerültem a nővérem pillantását, és leakasztottam egy pulóvert kifelé menet. Nem tudhattam, Hyuk milyen hosszú programot talált ki, és estére egészen lehűlt a levegő.

Az első öt perc kellemetlenül telt, csendben sétáltunk, és még egymás kezét sem fogtuk meg. Csak úgy cikáztak köztünk a villámok. A lelkem vágyott az érintésére, de továbbra is durcás voltam, így összerándultam, amikor átkarolta a vállam. Hyuk is érezhette, hogy nem simulok hozzá, de nem adta fel, tovább ostromolt.

– Hiányoztál ám nekem! – nyomott puszit az arcomra. – Nagyon remélem, hogy megérte magamra haragítanom téged.

Ezt én is reméltem. Szörnyen rövid első kapcsolatom lenne, ha nem sikerülne neki… Na, meg, kedvelem is őt, és úgyse tudnék tartósan haragudni rá. Csak egyetlen napig ignorált, és az is olyan érzés volt, mintha le akarnák nyúzni rólam a bőrt. Egészen hozzászoktam Hyuk közelségéhez.

Sokáig hatoltunk be az erdőbe, és amikor megláttam a tisztást, majdnem felsikkantottam. Gyönyörű, lila virágok hirdették a nevem, egy aranyos kavicsos szívecskébe foglalva. Amikor lehajoltam, hogy megszagoljam az apró virágokból álló fejet, rájöttem, hogy pontosan olyan illatuk van, mint Hyuknak.

– Megtaláltalak virágban – pillantottam fel a vigyorgó kedvesemre.

– Hát, igen… Virágfiú vagyok – mondta, kicsit se szerényen, és amikor játékosan hason akartam boxolni, megragadta a kezem, és felhúzott magához. A csókja gyors, és édes volt, és azonnal megbocsátottam neki az elmúlt másfél napot.

Sokáig csókolóztunk összeölelkezve, és amikor elengedett, egy apró doboz bújt meg a markomban. Fogalmam sincs, mikor csempészte a kezembe, és mégis hogyan nem ejtettem el közben, de ott volt, és egy gyönyörűséges aranykarkötőt rejtett.

– Neked vettem – mondta, és kivette a dobozból. Egyszerű, ízléses lánc volt, rajta egy fehérköves szívecske medállal. – Remélem, hordani fogod. Te jutottál eszembe, amikor megláttam a kirakatban.

– Nem kellett volna – simogattam meg az apró kövecskéket. – Elég lett volna, ha egyszerűen bocsánatot kérsz.

– Jaj, nem! Félreérted. A láncot már korábban szereztem. A virággal ment el sok idő.

Hyuk lehúzott a fűbe, és szorosan magához ölelt. Jó érzés volt elveszni a karjaiban. Nem akartam, hogy feszültség húzódjon közöttünk. Még egy hete sem jártunk, mégis máris megharagudtam rá. Jobban oda kellett figyelnem az érzéseimre.

– Jihyun, kérlek, ne haragudj rám! Nem akarlak elveszíteni. – Hyuk hangja ijedtnek tűnt. Nem akartam ennyire kétségbe ejteni.

– Nem haragszom. Felejtsük el, jó?

– Jó – egyezett bele, és belecsókolt a nyakamba.

***

Hétfőn remegett kezem-lábam, amikor kiálltunk az osztály elé. Ken feltartott hüvelykujjal drukkolt nekünk, és Leo is bíztatóan bólogatott, de ettől nem nyugodtam meg. Eszembe jutott, mennyivel könnyebb volt az utolsó padsorban ülni, és bíztatni a barátomat, mint kiállni, és szerepelni a félelmetes Mr. Shim előtt. Szörnyen dühített a sunyi képe. Mintha már viszketett volna a tenyere az egyesért. Hyuk láthatóan nem volt jelen, és ez magabiztosságot adott neki, de amikor a barátom megjelent a kivetítőn, és elkezdte az előadást, Shim arcáról fokozatosan olvadt le a vigyor.

Megérte gyakorolni Hongbinnal, emberesen elmondta a részét, és még azt is meg tudta játszani, hogy őt ez egyébként érdekli. Senki meg nem mondta volna, hogy a Candide-ot egy nagy szarnak tartja, amiben a főhős ugyanolyan faszként jön ki, mint ahogy elkezdte.

– Rendben… – Shimnek, mintha a fogát húzták volna. – Hyuk ötös, Jihyun hármas, Hongbin kettes.

Már éppen elindultam volna a helyemre, amikor N keze a magasba lendült. Shim azonnal felszólította reménykedve abban, hogy az osztályelnök feltesz nekünk valamilyen kellemetlen kérdést, amivel tovább ronthatjuk a jegyünket, de arra nem számított, hogy ő kap kritikát.

– Elnézést, tanár úr, de a felelések előtt azt mondta, hogy a csoportok egységesen lesznek értékelve.

– Ja, már Leónál is szívatózott – szólt közbe Ken is a sajátos stílusában.

– Lee úr, figyeljen oda, hogyan fogalmaz! – szidta meg a tanár, majd a hideg szemeit N meleg, barna tekintetébe fúrta. – Cha úr, ha jól emlékszem, én vagyok a tanár, és én döntöm el, hogyan osztályozok.

– Így van, tanár úr. Én viszont az osztályelnök vagyok, és kötelességem védeni az osztálytársaim érdekeit. Remélem, megérti.

Elvitáztak ezen egy ideig, olyan magasröptűen fogalmazva, hogyha az ember nem figyelt oda, fel sem tűnt, hogy veszekednek. N makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a tanár gondolja át újra a jegyeket, és bár nem mondta ki, ott vibrált a levegőben a figyelmeztetés; jelentést fog tenni a következő diák önkormányzatos ülésen, ha nem működik együtt.

Shim hangulatát megalapozta a vesztés, tiszta diló lett, extra rondán írt a táblára, és mindenkivel veszekedett. Egyedül N-be nem mert belekötni, de Hongbint folyton szekálta. Vártam, hogy mikor robban a bomba, de Hongbin csak kedélyesen nevetgélt, és láthatóan rohadtul élvezte, hogy Shim kutyaszorítóba került.

Aztán óra végén megkaptuk az olvasmánylistát, és megfordult a kocka. Hongbin először csak az asztalra csapott rá, majd olyan erővel pattant fel, hogy felborult még a széke is.

– Ezt direkt csinálja, igaz? – lengette meg a kiosztott papírt, és egy határozott mozdulattal kettétépte.

Nem értettem, miért akadt ki ennyire. Még nem jutottam a lista végére, alig tartottam a harmadánál, és máris hat kötetet feladtak, de Hongbin a kettesre hajtott, úgyhogy rövidítve is elolvashatta. Leo megpróbálta visszaráncigálni a barátját a padba, de nem járt sikerrel, Hongbin észre sem vette a próbálkozását.

– Mi a probléma, Han úr? – kérdezte ártatlanul Shim, de a szemében ott égett az elégedettség. Ha azt akarta, hogy Hongbin ideges legyen, akkor sikerrel járt.

Gyorsan átfutottam az olvasmánylistát, hogy rájöjjek, mi idegesítette fel ennyire a szomszédomat, és a lista felénél meg is találtam a bűnöst. Ez tényleg aljas volt. Feladni Stevenson Jekyll és Hyde-ját nem csak felesleges volt, de undorító is. Egyetlen középiskoláról se hallottam még Korea-szerte, ahol ez kötelező olvasmány lenne, és mivel Hongbinék anyja személyiségzavaros volt, megértettem, hogy rosszul érinti, hogy negyvenöt percet fogunk erről beszélgetni.

– Miért kell elolvasnunk ezt a szemetet? – ütött újra és újra az asztalba Hongbin. – Miattam csinálja, igaz?

– Han úr, elfelejti, hogy nem maga körül forog a világ. Ha ennyire zavarja, hagyja ki azokat az órákat. Úgyis úgy jár iskolába, ahogy kedve tartja.

Hongbin megindult a tanár felé, és Ravi az utolsó percben ugrott ki mellőlem. Jó fizikumú srác volt, de még ő is alig bírta feltartóztatni a dühös osztálytársunkat. El sem mertem képzelni, mi történt volna, ha nem ilyen szemfüles. Simán kinéztem Hongbinból, hogy nekimegy a tanárnak.

– Mi a célja ezzel, hm? Mit akar? – kiabált Hongbin, de amikor rájött, hogy Ravin nem fog átjutni, visszafordult, és hátul tombolta ki magát.

A széke hangosan csattant a falon, ahogy nekivágta, és a lányok felsikkantottak, de ez még csak ez első roham volt. Hongbin remegett a dühtől, és bár már Leo is talpon volt, nem úgy tűnt, hogy tudná kezelni a helyzetet.

– Hakyeon, menj fel a doktornőért! El fog kelleni a segítsége – parancsolt rá Shim úr N-re, de mielőtt még felpattanhatott volna az osztályelnök, Hongbin rákiabált.

– Meg ne mozdulj! Nem kell. Leléptem. – Hongbin az összes kipakolt cuccát besöpörte a táskájába, és bár a tanári asztal felé közelítette meg az ajtót, Ravi továbbra is az útjában volt, úgyhogy meg sem kísérelte a támadást.

Az egész terem belerengett abba, ahogy becsapta maga után az ajtót, és hiába tartotta tovább az órát Shim, már senki nem figyelt. Voltak, akik arról beszéltek, hogy Hongbin megőrölt, voltak olyan lányok, akik elsírták magukat, a többség azonban csak feszült maradt.

Amint kicsöngettek Leo a barátja keresésére indult, én félrehívtam N-et. Ő is dühösnek tűnt, a sötétebb bőre egészen kipirult, és a szokásos, kedves mosolyának még csak az árnyéka sem látszott. A száját vékony vonallá préselte a stressz.

– N… – kezdtem, de félbeszakított.

– Ne itt! Tudom, hogy te többet tudsz, mint én, de ez nem publikus. Nem akarom, hogy pletykálni kezdjenek. Beszéljünk később. Óra után gyere a könyvtárba.

Remegett a kezem, amikor visszaültem a padba. Éhes voltam, és kissé szédelegtem is, de egy falat sem ment volna le a torkomon. Nem akartam, hogy Hongbint kivágják, vagy az osztály véglegesen kilökje magából. Félelmetes volt, ahogy az egész teste rázkódott a visszafojtott indulattól, de megértettem. A legrosszabb az egészben az volt, hogy mivel senki nem tudta az igazat, mindenki találgatott, és a szünetben egyre vadabb és vadabb pletykák kezdek szárnyra kapni. N megpróbálta tartani a frontot, és mindenkit letorkolt, aki hülyeségeket beszélt, de ő sem volt varázsló. Nyelvtanórán hallottam, ahogy a „pletykacicák” susmognak, és biztos voltam benne, hogyha Soojungon múlik, holnap már az egész suli Hongbinról fog beszélni.

Leo nem jött vissza nyelvtanra, és aggódtam érte, de Hyukon kívül ő tudott egyedül hatni Hongbinra, és ha vele volt, az még jól is elsülhetett. Amikor az ember extrém érzelmeket él meg, jó, ha egy barát visszafogja a hülyeségtől.

A könyvtár csendes volt, és elvileg nem szabadott volna beszélnünk, N azonban minden szegletét ismerte az iskolának. A hátsó terembe senki nem járt, mert az ablak a műszerházra nyílt, ahol eszeveszetten zakatoltak a gépek, és lehetetlenné tették az olvasást, nekünk viszont pont erre volt most szükségünk. Bőven elég volt, ha egymást halljuk, de minket nem hallgat ki senki.

– Jihyun, tudom, hogy nincs semmi közöm a Han testvérekhez, de amit Hongbin művelt az órán, az több helyen megsértette a házirendet. Ha meg akarom védeni, tudnom kell, hogy miért csinálta.

Ez nem az én titkom volt, így nem lehetett jogom ahhoz, hogy továbbadjam, de megértettem N érveit. Úgy kellett információhoz juttatnom, hogy azzal Hongbin érdekeit képviselhesse, de ne tudjon meg túl sokat.

– Van az olvasmánylistán egy olyan kötet, ami érzékenyen érinti Hongbint. Ez elég összeesküvés szagú, de én is úgy érzem, hogy Shim ezt direkt azért rakta be, hogy idegesítse.

– Nem láttam egyetlen vallásos könyvet sem… – kezdte N, amikor megcsörrent a telefonom. Hyuk hívott.

– Egy pillanat.

Hyuk zihált a telefonba, bizonyára futott, és nagyon reméltem, hogy Hongbin elfogadható hülyeséget csinált. Nem volt időnk arra, hogy sokat csevegjünk, azonnal a lényegre tért.

– Hol vagy, és kivel?

– A könyvtárban N-nel.

– Jó. Mondj el neki mindent! Én megbízom benne.

– Nem! – hangzott fel Hongbin kiabálása, majd Hyuk felordított. A telefon recsegni kezdett, és csak Hyuk fájdalmas nyögéseit hallottam. Szörnyű dolgok történtek odaát.

– Hyuk! Hyuk! – szólongattam a barátomat, de semmi választ nem kaptam.

Bárhol is voltak, oda akartam menni, hogy megvédjem Hyukot. Tisztán hallottam, hogy fájdalmai vannak, és azokat valószínűleg Hongbin okozta. Vigyáznom kellett rá!

– Hyuk, hallasz? Hyuk!

– Jihyun? – hallottam meg Leo halovány hangját. Ő is zihált. – Én tartom itt a frontot. Te tegyél úgy, ahogy Hyuk mondta, jó? Majd hívlak!

Túl sok volt aznapra az idegességből. Először csak a fejem kezdett el zakatolni, majd megfordult körülöttem az egész könyvtár, és végül N-nek kellett elkapnia. Kábán érzékeltem, hogy lefektet a földre, majd nemsokára már két különböző érzetű kéz ragad meg, és ültet fel az asztalhoz. Nem bírtam rendesen ülni, egy ringlispílnek érzékeltem a világot. N vitt fel a karjában az orvosiba.

Nem volt nagyobb bajom, a sok idegességtől leesett a vércukrom, és erre csak rádolgozott az, hogy alig ettem valamit aznap. N egész végig mellettem maradt, és miután a doktornő rám parancsolt, hogy egyem meg a csokoládét, és magunkra hagyott, alkalmam nyílt teljesíteni Hyuk kérését.

– N, amit most mondok, nem mondhatod el senkinek! Shim biztosan tudja, és szerintem pár tanár is, de óvatosan kell kezelned, jó? Megígéred?

– Megígérem.

Mindent elmondtam, amit tudtam. N döbbentnek tűnt, de így már mindent megértett. Hongbin kirohanásai rögtön tisztább fényben tűntek fel, bár azt azért meg kell hagyni, hogy továbbra is félelmetesek maradtak. Igaz, hogy folyton ezer fogok égett, és minden aprósággal ki lehetett zökkenteni a lelki egyensúlyából, de ez így nem volt egészséges. Minket is veszélyeztetett a viselkedése.

– Akkor a Jeykll és Hyde az, amin kiakadt, igaz? Én sem értettem, miért kell elolvasnunk. Alig van meg fordított példányban a könyvtárban. Shim csak azért találta ki, hogy dühítse Hongbin.

– Én is így gondolom.

– Ez oktatásilag logikátlan, és emberileg undorító. Beszélni fogok az igazgatóval. Ő biztosan tudja, hogy milyen helyzetben vannak Hongbinék, e nélkül lehetetlen lenne, hogy ide járjanak. Megpróbálom kiharcolni, hogy ne kelljen elolvasnunk, és beszélek Hongbinnal is a továbbiakról.

– Hongbinnal szerintem még egy ideig ne beszélj! Ő nem akarta, hogy tudd, és most lesz mit leharcolnia Hyukkal. Szólok, ha Hongbin olyan állapotba kerül, hogy leülhess vele.

Hyuk:

El sem tudom képzelni, mi történt volna, ha Leo nincs ott. A jelenléte mintha egy kicsit visszafogta volna Hongbint, bár abban nem akadályozta meg, hogy nekem essen. Az orromból szivárgott a vér, a kezemen felszakadtak a bütykök, és több helyen éreztem, hogy megsérültem, de Hongbin egyszerűen nem akart lenyugodni. Már nem csak Shimre haragudott, hanem rám is, amiért beavattam N-et, de muszáj volt újabb szövetségest találnunk. Nem akartam, hogy kirúgjanak minket. Hiszen ma nem Hongbinon múlott a dolog, ha Ravi nem pattan fel, simán bevert volna egyet a tanárnak.

– Leo, annyira sajnálom, hogy ezt látnod kell – kértem elnézést. Hongbin a fa mellett térdelt, és erőt gyújtott egy újabb rohamra. Még koránt sem nyugodott meg. Nem. Még rengeteg feszültség volt benne, amit le akart verni valakin. Jelenleg, éppen rajtam.

– Hongbin, nem kellene bántanod a testvéredet. Ha N veszélyessé válna, meg van a módja, hogy hatást gyakoroljunk rá, de ő az egyetlen, aki lobbizni tud neked a dirinél.

– Nem kell, hogy lobbizzon nekem – vetette oda Hongbin dühösen. – Tudnia sem kellene róla.

– Gondolj bele, mi lenne, ha Shim szája járna el. Ő sokkal többet tud, mint Jihyun.

Ez hatásos volt, Hongbin vállai ellazultak, és gondolkodóba esett. Még nem volt veszve minden, N csak annyit tudott, amennyi szükséges ahhoz, hogy segíthessen. Jelenleg Leo volt az egyetlen, aki rajtunk kívül tisztában volt a teljes igazsággal, még nem kellett azon gondolkodnunk, hová költözzünk tovább.

– Rendben, ABC segíthet, de mi a garancia rá, hogy Shim nem folytatja tovább? Ha csak rágondolok, elönti az agyamat a szar. Hogyan üljem végig azokat az órákat, ahol anya betegségéről beszélünk?

Biztos voltam benne, hogy azokra az órákra Hongbin nem fog bemenni, hiszen még nekem is megfordult a fejemben, hogy egyszerűen kihagyom. Nem bírnám elviselni, hogy Shim ezen csámcsog. Olvastam már a könyvet, tisztában voltam vele, hogy nem egészen arról szól, amin anya keresztülmegy, de túl nagy az átfedés, és túl sok fájdalommal járna végighallgatni a többiek véleményét.

Sokáig tartott, de Hongbin lenyugodott, és a mindent elsöprő dühöt átvette a ragadó bűntudat, amiért bántott engem. Alig haragudtam rá emiatt. Nem ez volt az első alkalom, és bár megígérte, hogy nem rajtam fogja kiélni az idegességét, jobb volt, ha engem bánt, mintha másokkal teszi ugyanezt. Az én esetemben vissza tudta fogni magát egy bizonyos ponton, másoknál viszont… Őszintén, engem az is meglepett, hogy Leo apja ilyen „simán” megúszta a dolgot. Ha a szerencse aznap este nem áll mellénk, Hongbin akár meg is ölhette volna.

– Hongbin, tervezel még valamit? Szeretném megnyugtatni Jihyunt – töröltem tisztára az orrom. A találkozás a fával nyomot hagyott, de nem tört el semmim, és az apró dagadást talán elrejthettem Jihyun elől.

– Menj! Babusgasd a kicsi lelkét! Nem fogok bekavarni.

Jihyun biztosan megijedt, amikor felkiáltottam. Reméltem, hogy nem fog elhagyni. Igaz, hogy előre figyelmeztettem, hogy sok velem a gond, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar problémákba ütközünk. Rohadék Shim, mindent jól összekavart!

Hongbin:

Azok után, amit aznap műveltem Hyukkal, az volt a minimum, hogy tartom magam a szavamhoz, és hagyom, hogy a barátnőjével legyen. Amint azonban hazajött, és megbizonyosodtam róla, hogy mélyen alszik, elmentem elintézni valamit. Minden vágyam Shimhez vitt volna, hogy a szájába rágjam a rohadt köcsögnek, hogy velem nem szórakozhat, de a szívem és az eszem Hyuk érdekeit tartotta szem előtt, úgyhogy Dr. Gamhoz mentem.

A doki éppen akkor zárta az ajtót, amikor odaértem, és hatalmasat ugrott, amikor meglátott. Kérnem se kellett, hogy kinyissa a rendelőjét, azonnal bekísért. Ritka pillanatok egyike volt, hogy magamtól megyek oda, ráadásul nem azért, hogy megfenyegessem.

– Kérni akarok magától valamit.

– Köze van ahhoz, ami ma történt az iskolában? – Szuper, tehát már tudta. Egyébként sem akartam köntörfalazni, de így már teljesen lényegtelenné vált.

– Ha valamelyik tanár orvosi szakvéleményt kér Öntől, megtagadom, hogy kiadja az aktámat. Én vagyok a beteg, tartania kell magát az orvosi titoktartáshoz.

– Ez nem ilyen egyszerű. Vannak szituációk, amik felülírják az orvosi titoktartást. Ha jogerős végzéssel jönnek hozzám, teljesítenem kell a kérésüket.

Nem erre a válaszra számítottam. Sejtettem, hogy húzni fogja a száját, de abba bele sem gondoltam, hogy ennek jogi oldala is van. Nem hittem, hogy Shim beperelne egy kis veszekedésért, de jó volt tudni, hogy akár idáig is elfajulhat a vitánk, ha nem figyelek.

– Hongbin…

– Ne kezdje! Tudom, mit akar mondani. Kezelés, meg gyógyszer, meg újabb kezelés, és újabb gyógyszer. Értse meg, hogy nem akarom!

– Nem erről van szó. Ha ma nem történt volna semmi, akkor is felkerestelek volna a napokban. Nemrég hívott az orvos, aki gyerekkorotokban vizsgált titeket. Érdeklődött, hogy vagytok.

Halványan emlékeztem egy ősz hajú, kedves orvosra, aki gyerekkorunkban minden vizsgálat után cukorkát nyomott a kezembe. A rendelőjében mentolillat volt, amitől Hyuknak folyton a fogorvosi rendelő jutott eszébe, de én egészen élveztem a dolgot. Voltak ott kockák, amikből ki kellett rakni egy képet, különböző spirálok egymásba csavarva, és egy hatalmas, zöld virág a sarokban. Az egyetlen olyan orvos volt, akitől nem rázott ki a hideg.

– Seoulban dolgozik és szeretné, ha meglátogatnád. Eddig Amerikában kutatott, és azt mondta, új megállapításai vannak a betegségetekkel kapcsolatban. Szeretné újrakezdeni a vizsgálatot, amit gyerekkorotokban elkezdett.

Jó emlékeim voltak a dokiról, és hajtott a kíváncsiság, hogy többet megtudjak az aktámban szereplő latin kifejezésekről, de ez még nem jelentette azt, hogy önként kísérleti patkánnyá válnék. Ráadásul Seoul messze volt, nem engedhettem meg magamnak, hogy csak úgy felutazzak. Anya állapota lehetetlenné tette, hogy elhagyjam a kisváros határát.

– Mondja meg az orvosnak, hogy sajnos nem tudom teljesíteni a kérését, és kérje meg, hogy ne keressen többé! – pattantam fel, és anélkül, hogy jó éjszakát kívántam volna, faképnél hagytam Dr. Gamot.

Az éjszakai levegő megnyugtatott, és amíg eljutottam a házunkig, pont el tudtam szívni egy cigarettát. Biztosra vettem, hogy Hyuk ezért másnap megöl, de nem mertem inni. Legutóbb rosszat tett, hogy össze-vissza piáltam, ez sokkal kifizetődőbb nyugtatószernek bizonyult.

Felkavart egy kicsit a seouli doki híre, de bőven elegendő volt pár nap ahhoz, hogy teljesen elnyomjam magamban a kíváncsiságot. A kisváros tökéletes hely volt ahhoz, hogy bebetonozzam magam a mindennapiságba, és ne kelljen újra és újra szembesülnöm azzal, hogy sosem leszek normális.