HH - 9. fejezet: Új fiú a házban

Jihyun:

Beletelt egy hétbe, hogy Leo legálisan is odaköltözhessen hozzánk, és az első családi vacsora nem sikerült túl rózsásan. Vasárnap este volt, a fejünk felett már ott lebegett a hétfő ijesztő bárdja, ráadásul mindenkinek szokatlan volt, hogy eggyel többen ülünk az asztalnál. Leo a szokásos összehúzós testtartását vette fel, mintha el akarna tűnni, de Hyuna sakkban tartotta a villódzó zöld szemeivel, és folyton hibázott tőle a fiú. Kiejtette a kezéből a pálcikát, összekoccintotta a poharát a tányérral, beleejtette a szalvétáját a levesbe, és egyéb bénaságok, amiket a zavara okozott. Apa meg az egészből semmit nem vett észre, csak szívélyesen megpaskolta olykor Leo vállát, mintha bíztatná, de ő is kevesebbet evett a főztömből.

– És hol fog Leo aludni? Jihyun ágyában? – szította a tüzet a nővérem.

– Hol szeretnéd, kicsim? – fordult felém apa.

Ez hihetetlen. Egy normális apa erre fejhangon elkezdett volna kiabálni, hogy „Csak a holttestemen keresztül”, de az enyém egyszerűen megkérdezte, hogy mit szeretnék. Oké, hogy a nővérem pasizott, de tényleg nem tudta, hogy még sosem volt senkim?

– Nekem tökéletes a kanapé is – szólt bele a beszélgetésbe Leo szendén.

– Jaj, fiam, ne viccelj! Én laza vagyok. Nyugodtan aludhatsz a lányom szobájában, csak védekezzetek, jó? Még nem állok készen a nagypapaságra.

Mind a ketten meg akartunk halni. Hyuna csak úgy félig temette magát, hogy ekkora marha az apja, a másik oldala majdnem felrobbant, és még a fagylaltot sem ette meg, pedig tudtam, hogy imádja. Dühös léptekkel feltrappolt az emeletre, és magára zárta a szobáját. Leo megpróbálta elmagyarázni, hogy ez az egész egy hatalmas félreértés, és köztünk TÉNYLEG nincsen semmi, de apa nem hitt neki, és végül mindketten a szobámban végeztük.

Leo ott állt az asztalom mellett egy nagy kupac ágyneművel, teljesen tehetetlenül. A franciaágyamba simán elfértünk volna mindketten, de akkor is furcsa lett volna együtt aludni az osztálytársammal. Leo nem az a típus, aki összefogdosna a takaró alatt, de ez akkor is kellemetlen.

Hallottam, hogy Taekwoon motyog valamit, ahogy leteríti a földre az ágyneműjét, de nem értettem teljesen. A csupasz talpam alatt hideg volt a padló, és ha Leo a takaróján feküdt, nem volt mivel takaróznia. Nem akartam, hogy megfázzon.

– Ne aludj a földön! – mondtam neki, és felkapcsoltam a kislámpát az éjjeliszekrényen. – Ma éjjel aludjunk együtt, holnap beszélek apával.

– De… én… Nem akarom, hogy… – kereste a szavakat Leo. A szomszéd ház felé lesett, de kételkedtem benne, hogy Hyuk azzal töltené a szabad estéjét, hogy utánam leskelődjön. A sötétítőfüggöny egyébként is jól takart, nem lehetett röntgenszeme, hogy átlásson rajta.

– Nem gond. Tényleg. Csak aludjunk már – kapcsoltam le indulatosan a lámpát.

Leo majdhogynem vigyázzállásba feküdt be mellém, szigorúan az ágy szélére. Belemosolyogtam a sötétbe, és hátat fordítottam neki, de sehogy sem jött álom a szememre. Hiába lett teljes sötétség, a lélegzetéből ítélve ő sem aludt. Mindketten forgolódtunk, és a csend egyre kínosabbá vált.

– Leo, szerinted Hyuk megbocsát nekem? – kérdeztem végül rá a legnagyobb dilemmámra.

– Nem tudom. Ez Hongbintól is függ.

– Miért függne tőle? – ültem fel hirtelen. – Mi ő az anyja?

– Valami olyasmi – nevette el magát Leo. – Nagy befolyása van Hyukra, bár nem hiszem, hogy korlátlan lenne a hatalma. Még van esélyed.

Nagyot sóhajtva huppantam vissza a párnámra. Olyan jó lett volna, ha Hyuk megbocsát. Kissé úgy éreztem, igazságtalan velem. Engem is meglepett Leo csókja, nem arról van szó, hogy előre megbeszéltük volna, hogy így tesszük féltékennyé Hyunát. Hyuk mégis úgy kezelt engem, mint aki csak úgy odaadja a testét mások tervéhez. Nemrég ismertük egymást, nem várhattam el, hogy tudja, milyen elveket követek, de azt hittem, ennyi már számára is világos.

Hirtelen ért a hang, és hatalmasat ugrottam, amikor valaki megkopogtatta az ablakomat. Azonnal Leóhoz húzódtam, aki lassan kiszállt az ágyból, és lábujjhegyen megközelítette a függönyöm. Amikor elhúzta, a nyakamig felrántottam a takarót, és nagyon reméltem, hogy a késői látogató odakint marad.

– Te hülye vagy? – kérdezte Leo magasan. Amikor kitárta az ablakomat, egy sötét pulcsis alak ugrott be rajta. – Mit keresel itt, Hongbin? Ez Jihyun szobája.

– De ahogy látom, már a tiéd is – porolta le a térdét az érkező.

Komolyan! Hogyan gondolta ezt? Csak úgy bemászik az ablakomon, mintha csak kizárta volna magát a házból. Nem is lakik itt!

– Mit szeretnél?

– Nem megyünk el inni?

– Holnap iskola, és te már most dülöngélsz a piától. Hogy tudtál ilyen állapotban felmászni ide?

– Mióta zavar téged, hogy másnap suli van-e, vagy sem?

– Most már itt lakom. Mások lettek a szabályok.

Szinte láttam, ahogy Hongbin megforgatja a szemeit. Nem akartam korlátozni Leo szabadságát, de abban igaza volt, hogy ha velünk akart lakni, akkor alkalmazkodnia kellett az életstílusunkhoz. Hyuna hétvégén végeláthatatlanul bulizott, de vasárnap este alvás volt, különben egész héten rosszul teljesítünk a suliban. Leóra ráfért volna némi javítás, a jegyei erősen a közepesen stagnáltak, pedig ennél sokkal értelmesebb volt.

– Ti egy ágyban aludtok? – kapcsolta fel a kislámpát Hongbin az éjjeli szekrényen. Pofátlanul otthon érezte magát.

– Ez átmeneti állapot – informáltam. – Egyébként is, mi közöd hozzá?

– Nekem? Semmi. Az öcsémnek? Hát… őt biztosan rosszul érintené.

Néha ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy Hongbin arcába üssek egyet. Miért kellett így húznia az idegeimet? Pontosan tudta, hogy mennyire fontos nekem Hyuk véleménye.

– Mit akarsz?

– Nem is tudom – simított végig a takarón játszadozva Hongbin, majd egészen rám mászott. A szívem hevesen vert, ahogy megcsapott a parfümjének intenzív illata, és próbáltam a takaróba burkolózni, de a kezét így is éreztem a derekamra markolni. – A nővéred már megvolt. Lehet, hogy követned kéne?

– Hongbin – emelte fel egy kicsit Leo a hangját, de a barátja leintette.

– Csak ki akarok próbálni valamit.

Erősen csattant a csókja a számon, és mozdulni sem tudtam tőle. Forró és erőszakos volt, de nem próbálta meg átnyomni a nyelvét a számba, egyszerűen csak összenyomta az ajkainkat, hogy aztán úgy szakadjon el tőlem, mintha megégettem volna. Hongbin nevetett, annyira, hogy még az ágyról is leesett. Furán viselkedett. Ennyit ivott volna? – gondoltam, miközben letöröltem a számat. Nagyon kezdett elegem lenni abból, hogy az engedélyem nélkül csókolgatnak.

– Áh, szétszakad a fejem! – dörzsölte meg a homlokát Hongbin kacagva. Az arca eltorzult a fájdalomtól, a szája és a szeme mégis mosolygott. Hihetetlenül félelmetesnek tűnt.

– Hongbin, gyere, menjünk! – húzta fel a földről Leo. – Hazakísérlek, jó?

A veszélyesebb szomszédomat úgy kellett támogatni, mint aki nincs magánál, és abból ítélve, ahogy viselkedett, valami nem stimmelt vele. Eszembe jutott az anyjuk furcsa személyiségváltásai, és kezdtem félni, hogy Hongbin se teljesen tiszta elméjű. Az biztos, hogy a dührohamai nem természetesek, és most is hihetetlenül ambivalensen viselkedett. Ha beteg, akkor Hyuk sincs biztonságban mellette.

Hongbin:

– Hongbin… – kezdte Leo, de megragadtam a vállát, és mélyen a szemébe néztem.

– Nyugi, jól vagyok. Csak Hyukot idegesítem.

– Jó ötlet ez? Elég ijesztő vagy. Biztosan minden rendben?

– Kicsit zaklatott vagyok, de majd holnap elmesélem. Most menj aludni. Jihyun már vár.

Arra számítottam, hogy Hyuk majd a szobában támad rám, de elég volt belépnem a nappaliban, és a következő pillanatban már át is estem a dohányzóasztalon. Hyuk hátracsavarta a karom, és beletérdelt a derekamba. Tajtékzott a dühtől.

– Miért csinálod ezt velem? Mire jó ez neked? – üvöltött rám. – Miért az én csajomra hajtasz rá?

– A te csajod? – szűköltem a szorítása alatt. – Akkor miért Leóval alszik helyetted?

Gyerekkorunkban előfordult, hogy összeverekedtünk, de Hyuk még sosem volt ilyen erős. A düh felerősítette, és bár elvileg én voltam jobb fizikumú kettőnk közül, mégsem bírtam lerázni magamról. A lapockámba nyilalló fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett, és kezdtem úgy érezni, Hyuk tövestül kitépni a karom.

– Hogy volt képed megcsókolni? Hogy merted? – szorított rá a csuklómra. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.

Minden erőmet összegyűjtve ledobtam a hátamról, de ezzel a mozdulattal jól be is vágtam a kezem az asztalba. Összegörnyedve szorítottam magamhoz a karom, és nagyon reméltem, hogy semmim nem tőrt el. Reggelre biztos voltam benne, hogy kék-lila folt leszek, ha Hyuk ezt tovább folytatja.

– Mi ez a zaj már? – jött ki anya a szobájából. A ruhájából ítélve Mandy állt előttünk, és nagyon bosszús volt, amiért felvertük az álmából.

– Csak veszekszünk Hyukkal – válaszoltam.

– Mint az óvodások – jegyezte meg rosszállóan, majd visszament a szobájába. Még szerencse, hogy vele nem kellett törődnöm. Ritka pillanatok egyike, de Mandy nyugodt volt.

Hyuk engesztelhetetlenül dühös lett rám, de legalább már nem akart agyonverni, csak makacsul elhárított minden békülési akciót. Nem akartam ennyire megbántani, csak cselekvésre akartam ösztökélni. Ha sokat szarozik, valaki lecsapja a kezéről a lányt, ráadásul ha összejönnének, akkor Leónak se kellene olyan sok időt mellette lennie. Megbíztam benne, tudtam, hogy nem pletykálná el a titkom, de Jihyun mégis csak nő volt, ráadásul Hyuna miatt sakkban is tudta tartani a barátomat. Nem bíztam egyetlen nőben sem. Bármit ki tudtak szedni az ember fiából, ha elővették a női praktikáikat.

Jihyun:

Nem mondhatnám, hogy jól aludtam az esti látogatás után. Sokáig nem tudtam zöldágra vergődni az érzéseimet illetően. Abban biztos voltam, hogy megdöbbentem, de azt nem értettem, hogy miért vert olyan hevesen a szívem. Hongbin jó pasi, és mindenkinek imponál, ha vonzónak találják, de nem kellett volna ennyire lefagynom. Küzdenem kellett volna, pofon vágni, kiabálni vele. Erre nem tettem mást, csak tátogtam, mint egy folyami ponty.

– Ma mi adunk elő Shimnek – vakarta meg a tarkóját Leo az iskolába menet. Teljesen kiment a fejemből a kiselőadás, és egyszer se vettem át vele a részét.

– Tudod? – kérdeztem bűntudatosan.

– Persze. Csak abban reménykedem, hogy nem fogok leblokkolni.

Jót tett nekem, hogy első órán csak N-et láttam az osztályból, még nem készültem fel rá, hogy találkozzak a Han testvérek valamelyikével. Mindegy, hogy melyikük jön be az iskolába. Hyuk előtt el akarnám ásni magam, Hongbin tekintete pedig biztosan lángra lobbantana. N észrevette, hogy valami nem stimmel velem, hiszen a legegyszerűbb feladatokat se tudtam megoldani, és össze-vissza kapkodtam, amikor a tanár felszólított.

– Jihyun, minden oké? Olyan fáradtnak tűnsz – állt meg egy automatánál, és vett nekem egy pohár kávét. N vagy ráhibázott, vagy tökéletes megfigyelő, de pont annyi cukrot és extra tartalmat kért bele, ahogy szerettem.

– Rosszul aludtam az éjjel.

– Van ennek bármi köze Hongbinhoz?

– Miért lenne? – Kicsit úgy éreztem magam, mint akit rajtakaptak a fiújával. Honnan tudta N, hogy Hongbin miatt vagyok kiakadva? Rá van írva a homlokomra, hogy csókolóztunk?

– Apámmal gyakran megyünk madár lesre az erdőbe, főleg ha jó az idő, és tegnap láttam Hongbint a tisztáson. Mintha magában beszélt volna. Elég furán nézett ki, és mivel te a szomszédja vagy, gondoltam, otthon is csinált valamit, amiért nem tudnál aludni.

– Igen, elég hangosan hallgatta a zenét – hazudtam. Hongbin úgy viselkedett tegnap, mint egy holdkóros, és láthatóan ezt nem csak én és Leo gondoltuk így. Egyre jobban idegesített az állapota.

Testnevelésen végül sor került a szembesülésre, és legnagyobb megkönnyebbülésemre Hyuk ácsorgott a tornasor elején. Nem nézett rám, durcásnak és sértettnek tűnt, de legalább ő jött iskolába, és nem kellett Hongbin miatt feszengenem. Nem tudhattam biztosra, hogy Hongbin mit mondott el neki, és mit titkolt, de azt akartam, hogy tudja, mi történt az este. Ha tőlem hallja, talán értékeli, hogy őszinte vagyok, és csak másodkörben fog ribancnak hinni.

– Hyuk, beszélhetünk? – kaptam el az öltözőből kijövet.

– Rendben. Menjünk a tetőre!

A torkomban dobogott a szívem, ahogy felfelé tartottunk a lépcsőn. Úgy szerettem volna visszatekerni a kapcsolatunkat a leós eset elé, de nem volt időgépem, és Hyuk egyébként is előbb vagy utóbb megharagudott volna rám. Hongbin láthatóan mindent elkövetett azért, hogy ne jöhessünk össze.

– Tegnap Hongbin és én… – kezdtem, de Hyuk félbeszakított.

– Tudom, mondta. És azt is tudom, hogy te nem akartad. Sajnálom, hogy ennyi bosszúságot okoz.

Ez meglepett. Hyuk elismerte, hogy nem vagyok olyan rossz, mint tűnik, vagy egyszerűen csak tisztában volt, hogy milyen a bátyja? Nem tudtam eldönteni, de örültem a fordulatnak. Egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy kibékítsem.

– Hyuk… – kezdtem volna bele a békítő szövegbe, de Hyuk megragadta a kezem, és belém fojtotta a szót.

– Gyere el velem randizni – bukott ki belőle. – Holnap. Menjünk el moziba, és nézzünk meg egy filmet.

Sokkoló változás volt, de hülye lettem volna nemet mondani. Neki lett volna oka haragudni, mégis nyitott felém, és ezt nem szabadott elszalasztanom. Persze ez még nem jelentette azt, hogy minden rendeződött, és lesz is belőlünk valami, de a remény megmaradt.

Kémián és rajzon alig voltam magamnál, folyamatosan a másnap járt a fejemben, hogy milyen ruhát fogok felvenni, mit mondok majd Hyuknak, és egyébként is hogyan kellene kulturáltan ennem a pattogatott kukoricát. Csak irodalmon sikerült visszatalálnom az iskolába, akkor ugyanis Leo feszültsége szinte csípte a bőröm.

– Nyugi, jó leszel – bíztattam. – Csak gondolj arra, hogy nálam gyakorlunk.

Ravi nem tűnt idegesnek, széles mosollyal az arcán sétált előre, és csak egy apró cetli volt nála vezetőnek. León látszott, hogy mindenhol szívesebben lenne, mint a tanteremben, izzadt, vöröslött az arca, és remegett a kezében a papír.

– Az orosz felvilágosodás irodalma… – kezdte színtelen hangon. Shim úr rosszállóan felnyögött, és hátradőlt a székében, mint aki kész bedobni egy jó kis délutáni szunyát a tanóra kellős közepén.

Leo végigpásztázta a termet a szemével, hogy némi bíztatást kapjon. Az utolsó padból nem láttam a többiek arcát, de Leo pillantása megállt Hyukon és Kenen, majd rám vándorolt. Feltartottam neki a mutatóujjam, és ösztökéltem, hogy bátran folytassa.

– …igazán meghatározó volt nemcsak az országában, de egész Európában, ugyanis Tolsztoj Ivan Iljics halálát több nyelvre is lefordították… – folytatta Leo hangosan és érthetően. Nem is kellett már neki a szöveg, fejből tudta az egészet, még az évszámokban se vétett.

Leo a többiekhez képest is megérdemelt volna egy jó jegyet, Shim mégis hármast adott a feleletére, Ravi viszont ötöst kapott. A rapper megpróbált jobb jegyet kicsavarni a goromba tanárból Leónak, mondván, mindnyájan dolgoztak vele, de zárt ajtókon kopogtatott.

– Nem baj, ügyes voltál – paskoltam meg Leo vállát.

– Tíz évet öregedtem – fújta ki magát, és leitatta a homlokáról az izzadtságot. – És azt hiszem, fogytam is egy keveset.

– A végén még elfogysz – nevettem fel. Leo nagyon vékony volt, ami jól állt neki, de éppen a határon táncolt. A magassága miatt egyébként is hosszúnak tűntek a végtagjai, ha még ennél is karcsúbb lenne, már átcsúszna csontvázba.

Szünetben mindenki gratulált Raviéknak a jó szereplésért. A kis csapat összegyűlt Hyukék asztala körül, és ezúttal Leo is csatlakozott. Úgy tűnt, kezdik elfogadni, és bár ez csak a magról volt elmondható, előrehaladásnak éreztem. Az osztályt nem csak N, Ken, Ravi és Hyuk alkotta, de ők voltak a legbefolyásosabbak. N az osztályelnök, irányítja a csapatot és alkudozik a tanárokkal, nem árt vele jóban lenni. Ken az osztály bohóca, de van tekintélye, és ha valakit kedvel, akkor arra a többiek is felfigyelnek. Ravi mindenkivel jóban van, de ahogy észrevettem a többi fiú viselkedéséből, az menőnek számít, aki vele lóg. Hyuk a rendes fiú, a lányok kedvence, sokan szeretnének a közelében lenni, mégis nagyon keveseket enged közel magához. Leo státusza az osztályban láthatóan emelkedésnek indult.

Hazafelé tartva Taekwoon kimondottam boldognak tűnt. Ezt még az sem ronthatta el, hogy Hyuna morcosan nézett rá egész úton. Shim ellen megnyert egy csatát, és habár nem kapott rá jó jegyet, sikerült teljesíteni a feltételeket. Nagyon reméltem, hogy a mi internetes kis csalásunk is be fog válni. Még semmit nem gyakoroltunk ezzel kapcsolatban, és Honbin állapota egyébként is aggasztott. Hajlandó lesz részt venni a tervben egyáltalán?

– Hyuk, lassan mi is elkezdhetnénk készülni. Tudod, Hongbinnak el kellene készülnie a részével – fordultam a szomszédunkhoz. Szándékosan fogalmaztam ilyen ködösen, nem akartam, hogy előre kitudódjon a tervünk.

– Már átvettük egyszer, de az elég színtelen lett, úgyhogy megpróbálom rávenni, hogy… – Hyuk hirtelen torpant meg. Erősen pislogott, mintha nem látna rendesen, és Leo még pont idejében fogta meg a könyökét, így Hyuk csak egy kicsit ütötte meg magát. Nem ájult el teljesen, de azt sem mondhatnám, hogy igazán magánál volt.

Motyogott valamit egy orvosról, meg hogy nem akarja, hogy börtönbe kerüljenek, de nem tudtam semmi értelmeset összerakni belőle. Ijesztő volt így látni. Kicsit az anyját idézte, amikor személyiségeket váltott, és az egyik mondata átcsúszott a másikba, teljesen más jelentéssel és színezettel.

Ketten támogattuk Hyukot a teraszig, Hyuna az ajtót nyitotta. A ház kihaltnak tűnt, pedig Hongbinnak valahol az emeleten kellett lennie, az anyjuk pedig a legtöbb időt a szobájában töltötte, mégsem bukkant elő egyik sem.

– Leo, szólj már Hongbinnak, hogy segítsen! Én nem tudom, mit kell csinálni ilyenkor – zavartam fel a fiút az emeletre, de még a lépcső feléig se jutott, amikor Hyuk kiabálni kezdett.

– Ne! Ne! Nem akarom. – Ahogy forgolódott leesett a kanapéról, és valami láthatatlan dolgot markolászott az asztalon. – A gyógyszer. A… a… – Hyuk, mintha fuldokolt volna, nem bírt rendesen beszélni.

Leguggoltam mellé, és simogattam a hátát, mert elborzasztott, hogy nem tudok segíteni neki. Mégis mi a fene történt velünk? Miért viselkedik ilyen furán mindkettő?

– Hagyjátok békén! – szólalt meg egy mély, női hang a hátunk mögül. – Majd én foglalkozom vele. Most menjetek! Mindnyájan.

Mandy erőszakosan kitessékelt minket a házból, és még ránk is csapta az ajtót. Részben értettem, amiért nem akarja, hogy esetlenül bámuljunk, részben azonban dühített a viselkedése. Hyuk szerint ő volt a legrosszabb személyiség, nem szívesen hagytam vele.

– Ez mi a rohadt élet volt? – tört ki a kérdés a nővéremből. – Ők is zakkantak, nem csak az anyjuk?

– Ne beszélj így róluk! – pirított rá Leo haragosan a nővéremre. Hyuna köpni-nyelni nem tudott, amiért a rajongója így beszélt vele.

Mindhárman feszülten mentünk haza, és a nyugtalanságunk nem akart oszlani. Hyuna hangosan hallgatta a zenét a szobájában, Leo hosszú köröket rótt a szőnyegemen, én az ablakon kémleltem át Hyuk szobájába, de nem láttam mozgást. Nagyon reméltem, hogy minden rendben van odabent. Kihívni a mentőket nem lett volna okos dolog, mert Hyuk irtózott az orvosoktól, de legalább Dr. Gamnak szólhattunk volna.

– Leo, emlékszel, hogy mit mondott az iskolaorvos? Nem lehet, hogy örököltek valamit az anyjuk betegségéből?

– A személyiségzavar nem olyan, mint a cukorbetegség, hogy örökölhessék a hajlamot.

Leo egy percig sem titkolta, hogy tudna a dologról, bár Hongbin barátjaként ez talán nem is volt olyan meglepő. Mégis, így kimondva olyan ijesztő volt ez a szó. Személyiségzavar. Tudtam, hogy mi ez a betegség, testközelben láthattam abban a házban, de vajon el tudnám viselni? Ha kiderülne Hyukról, hogy néha nem önmaga, akkor is randira készülnék vele? Hongbinból teljesen kinéztem, hogy valami nincs rendben vele, bár azt nem hittem, hogy élne benne egy másik valaki, mert csak egy oldala volt, a bunkó, idegesítő, nagyképű szemétláda. Az, hogy Hyukot szerette, nem javított rajta semmit a szememben.

– De valamilyen mentális betegségük van, ha pszichológushoz kell járniuk.

– Jaj, Jihyun, gondolkozz már! Persze, hogy járniuk kell. Szerinted nincsen hatással rájuk az anyjuk betegsége? Még a pszichológusok is járnak pszichológushoz, hogy kezelni tudják azt a sok szart, ami a nyakukba szakad a betegektől.

Leo mondandójában volt valami, de ez még nem magyarázta meg azt, amit nemrég láttunk. Hongbin előző nap holdkórosként mászkált az erdőben, és a szobámban is irracionálisan viselkedett, Hyuk pedig ma egyszerűen összeesett, és valami furcsa rohamot kapott. Ha ez a kettő nem függ össze, akkor megeszem a papucsomat!

– Hongbin most írt üzenetet – tartotta felém a képernyőt Leo egy pillanatra, majd felolvasta a tartalmát. – Köszi, hogy próbáltatok figyelni Hyukra. Bemegyünk a dokihoz.

Újra kilestem az ablakon, de csak Hongbint láttam, amint beszáll a volánhoz, és elhajt. Nagyon reméltem, hogy egészségesen hozza vissza Hyukot. Az sem érdekelt, ha nem megyünk moziba, csak legyen jobban.

Hyuk:

Dr. Gam ugyanazt mondta, amit én is gondoltam magamról, hogy egy hatalmas idióta vagyok.

– Hyuk, hogy gondoltad, hogy orvosi utasítás nélkül veszed be anyád gyógyszerét? Nem viccből van beleírva a tájékoztatóba, hogy az orvos javaslatait követve kell szedni. Ez ráadásul erős gyógyszer, csak vényre kapható, és… Nem is értem, hogyan lehettél ilyen felelőtlen. Ha problémád van, hozzám kellett volna fordulnod.

– Mert maga pont olyan, akihez fordulni lehet – vetette közbe Hongbin gúnyosan. – Inkább azt mondja meg, hogy mi ilyenkor a teendő.

Akármilyen fura is volt, Hongbin nem gyűlölte annyira a dokit, mint mutatta. Inkább csak csalódott benne. Mindkettőnknek jól jött volna egy olyan felnőtt, akiben megbízhatunk, és aki ismeri a helyzetünket, de Dr. Gam csak potenciális pacienseket látott bennünk, nem voltunk semmi többek számára, mint még több receptírás.

– Nyugalmi környezet és sok pihenés a legfontosabb. A legkisebb érzelmi megpróbáltatás is kibillentheti az egyensúlyt. Írok igazolást az iskolába.

– Nem… – kezdtem, de Hongbin belém fojtotta a szót.

– Elég csak a holnapi napra. A suli a legnyugodtabb környezet most számunkra, és saját kezűleg fogom garantálni, hogy Hyuk holnap egész nap az ágyban lesz.

Ez nem hangozott jól. Nem akartam egész nap az ágyban lenni. Randim volt Jihyunnal, ráadásul szörnyen megijedhetett miattam, meg kellett nyugtatnom, és lehetőleg feltérképeznem, akar-e még egyáltalán a közelemben lenni. Láttam már anyát vergődni a földön, és mindig jegessé fagyasztott tőle a félelem, el sem mertem képzelni, hogy mit érezhettek a lányok, amikor nem voltam magamnál.

– Doktor úr, egyébként, ha én is szeretnék stabilizáló gyógyszereket, akkor… – köszörültem meg a torkom, de Hongbin azonnal lecsapott a lehetőségre.

– Nem akarunk semmilyen gyógyszert.

– Én… – bennem akadt a szó. Majd’ szétrobbant a fejem, és újra elkezdett homályosodni a látásom.

Végigfeküdtem a kanapén, és mélyeket lélegeztem, de a gyomrom kavargott, és tésztaszerűnek éreztem a végtagjaimat. A szoba ringlispíl módjára forgott, és egyre sötétebb lett, olyannyira, hogy végül már nem is láttam semmit, csak árnyakat. Mintha jégverembe kerültem volna, vacogtam, a szőrszálak égnek meredtek a karomon. Valamilyen szinten tisztában voltam vele, hogy éppen hallucinálok, és ez csak a gyógyszer mellékhatása, de attól még féltem az engem körbevevő füstszerű lényektől. Amikor megéreztem Hongbin érintését a csuklómon, először megugrottam, de aztán szépen lassan átjárt a melegség. Ha rá koncentráltam, visszataláltam a valóságba. Sokáig kellett még fekve maradnom, hogy az infúzió lecsöpögjön, és bár Hongbinon érződött, hogy legszívesebben kitépné a karomból a tűt, visszafogta magát, és belátta, hogy ez az én érdekemet szolgálja.

– Hongbin, neked is nyugodtnak kell lenned, hogy ne stresszeld az öcsédet – tolta fel az orrán a szemüveget Dr. Gam.

– Majd igyekszem – vetette oda Hongbin, ahogy kimentünk a rendelőből. Úgy éreztem magam, mint akit kimostak, majd a centrifugában átforgattak párszor. Alig bírtam állni a lábamon, Hongbin ereje nélkül biztosan csúszva jutottam volna el az autóig.

– Binie, nem maradhatok otthon holnap – suttogtam. Lángolt a homlokom, és újra izzadni kezdtem, úgyhogy egy ideig még nem indultunk el, Hongbin megvárta, kidobom-e a taccsot, mielőtt beindította volna az autót.

– Miért nem örülsz? Lesz egy egész napod készülődni a randira, és Jihyunnak is lesz ideje gondolkodni. Arról nem is beszélve, hogy egyébként is szarul vagy. Szerintem minimum délig aludni fogsz.

– Akkor menj be helyettem te. Nem jó, ha mindketten hiányzunk.

– Mintha olyan sokat számítana, hogy bent vagyok-e vagy sem. Úgyse fogok leírni semmit. Nekem is kell a pihenés. Mindketten otthon maradunk, és kész.

Durcásan összehúztam magam, és megpróbáltam láthatatlanná válni. Szörnyen ostoba ötlet volt lenyelni azt a bogyót, de megijedtem. Este kimaradtak epizódok, voltak olyan pontok, amikor nem tudnám megmondani, hogy mit csináltam. Ha máskor hasonló történt, utólag beugrottak jelenetek, de most semmi. Az égvilágon semmi, csak újból és újból kemény falaknak ütköztem, és a fejfájásom felerősödött. Még akkor se ugrott be semmi, amikor Hongbin mesélt.

– Hyuk, soha többé nem csinálhatsz ilyet, megértetted? – kérdezte Hongbin, amikor leparkoltunk.

Anya régi kocsija csoda, hogy nem esett össze, de ilyenkor nagy szükség volt rá. Anya is került már olyan állapotba, nem is egyszer, hogy autóval kellett a dokihoz vinni. Igaz, hogy Hongbinnak még csak félhivatalos jogsija volt, de ez aligha számított ilyen esetekben.

– Megijedtem.

– Tudom, hogy ez az én hibám is. Félsz, hogyan reagálnék bizonyos dolgokra, de inkább mondd el, ha nyomaszt valami. Nem fogom megakadályozni, hogy orvoshoz járj, ha attól jobban érzed magad, még ha nem is értek vele egyet. De ne akciózz a hátam mögött, mert azzal csak összekavarod a dolgokat. Nincs kire számítanunk egymáson kívül.

– Nem csinálok többé ilyet, megígértem. Sajnálom, hogy csalódnod kellett bennem.

Hongbin ölelése meleg és bíztató volt, amilyen régen anyáé is. Szégyelltem magam, amiért így viselkedtem. Igaza volt, meg kellett osztanom vele a kétségeimet, különben felrobbanok, vagy hasonló ostobaságokat csinálok, mint most.

– A barátnőd valószínűleg figyelni fog az ablakból, úgyhogy ha kiszállsz, széles mosoly és egyenes tartás – kacsintott rám Honbin, és kikötötte a biztonsági övem.

Jihyun valóban ott volt az ablakban, és amikor felintegettem neki, mintha kicsit megkönnyebbült volna. Az biztos, hogy volt még mit megbeszéltünk, de annak a társalgásnak még nem érkezett el az ideje. Előtte ki kellett aludnom magam, és lehetőleg elég stabilnak lenni ahhoz, hogy ne jöjjön rám egy újabb roham. Jaj! Bárcsak ne remegne úgy a lábam minden pillanatban, amikor Jihyun rám mosolyog! Sokkal könnyebb lenne nyugodtnak maradni.