Jihyun:
Semmi kedvem
nem volt leköltözni egy kisvárosba. Nem voltam soha igazi, bulis nagyvárosi
lány, úgy, mint Hyuna, a nővérem, de idegesített a nagy csend, az pedig
különösen, hogy nem maradt választásom. Apámat ide helyezték át, a helyi
konzervgyár részlegvezetőjévé, és tisztában voltam vele, hogy örülhet, hogy nem
vágták ki az egész cégtől a szex botránya miatt. Miért kellett neki pont a főnöke irodájában megfektetnie az a nyomorult
titkárnőt? És még ő csodálkozott, hogy Hyuna úgy fogyasztotta a férfiakat,
mintha vattapamacsok lennének az esti tonikozáshoz.
Egyszerű,
amerikai típusú házat kaptunk, amit akár a Twilight filmből is kirángathattak
volna a fehér kerítésével, és a magas, rozoga lépcsőjével. Bella valahogy úgy
érezhette magát, mint én; nem értette, mégis mit keres ott.
– Kicsim,
segíts már a nővérednek! – szólt rám apa, két hatalmas dobozzal egyensúlyozva.
Hyuna a
robbanásveszélyes bőröndjével küzdött, amit előző este csak úgy tudtunk
becsukni, hogy mind a ketten ráültünk. Első körben a legszükségesebbeket
hoztunk magunkkal, a többit a költöztető cég szállította utánunk. Én belefértem
egy sporttáskába, Hyuna azonban mindent magával akart hozni.
– Unnie, miért
nem kettőbe pakoltad? – emeltem meg a bőrönd egyik oldalát.
– Spórolni
akartam. Miért, te szívesebben tennéd meg kétszer az utat? – emelte meg
értetlenül az egyik szemöldökét, majd intett a fejével, hogy felfelé megyünk.
Az új ház egyik
előnye az volt, hogy apánk lent kapott szobát, így nem kellett összefutnunk az
aktuális nőivel, mi pedig az egész felsőszinten megosztozhattunk. Igaz, hogy a
fürdőszobánk közös lett, de külön hálókban aludtunk, és ha mégis egymás
társaságára vágynánk még egy kis társalgó sarkot is kialakíthattunk. A ház
elhagyatott állapotban került hozzánk, de rengeteg lehetőséget tartogatott
magában.
Hyuna szobája
a szembe szomszédra nézett, de már rég felfedeztük, hogy ott csak egy öreg
házaspár lakik, úgyhogy nem számíthatott arra, hogy egy helyes fiúnak sztriptízeljen
reggelente.
– És neked
milyen a felhozatal? – vágtatott át a szobámba, és az ablakra tapadt. A
baloldali szomszédunk nem dugta még ki a fejét, de a gyönyörű virágoskert arról
árulkodott, hogy gondos asszony van a háznál. Pontosan az ablakommal
egyvonalban volt egy szoba, de a sötétítőt elhúzták, a lakója vagy dolgozott,
vagy iskolában volt.
– Nekünk is
fel kell szerelnünk ide egy rolót, hogy ne lássanak be – vizsgáltam meg a
viseletes ablakkeretet.
– Mielőtt
szétfúrnánk a falat, bizonyosodjunk meg róla, hogy megéri – kacsintott rám
Hyuna, majd karon ragadott, és lerángatott az emeletről.
Apa éppen a
munkához szükséges dobozát pakolta ki a konyhaasztalra, és szinte láttam a
buborékokat a feje fölött, ahogy az új dolgozószobáját rendezi be a nappali
sarkában. A hosszabbra hagyott, fekete haja csak a halántékán őszült, és igazán
jóképű férfi volt, amit rengetegszer kihasznált. Hiába, minden nyugati férfi
egzotikusnak számított, és bár rajtunk nem látszott túlzottan, hogy a lányai
vagyunk, attól ő még az apánk volt, és mindketten utáltuk, hogy anya halála
után nem talált magának rendes párt.
– Hova
rohantok ilyen sietősen? – pillantott fel egy pillanatra az irattömbből. Alig
bírtam felvenni a cipőmet, mert Hyuna még mindig a karomba kapaszkodott, nehogy
elrohanjak a „csodás” ötlete elől.
– Köszönünk a
szomszédoknak – adott magyarázatot a nővérem, és mielőtt még apa
felvilágosíthatta volna, hogy ez csak Amerikában szokás, már a járdán is
voltunk.
Egyáltalán nem
voltam üdvözlős állapotban, a melegítőnadrágom a fenekemre tapadt, a felsőm
átizzadt, és a hajam kész szénaboglyaként állt az autós utazás miatt, de ez
Hyunát nem érdekelte. Ő most is úgy nézett ki, mint aki az újságokból lépett
ki, hosszú, göndör haja a hátát simogatta, és a különlegesen zöld szemeit most
is smink tette áthatóbbá.
– És hogy
tervezed? Mindenkinek köszönünk, vagy csak az én kukkolómra vagy kíváncsi? –
próbáltam meg rendbe szedni magamon a ruhát, de továbbra is idiótának éreztem
magam.
– Az attól
függ, hogy jó pasi-e – kacsintott rám a nővérem, és bekopogott a sötétvörösre
festett ajtón.
Ahogy
közelebbről megnéztem, az ő házuk sokkal szebbnek tűnt, a falról nem pattogzott
le a festék, a kopogtatójuk úgy csillogott, mintha tegnap szerelték volna fel,
és a lábtörlő is tiszta volt.
Már éppen
szólni akartam, hogy nincsenek itthon, és menjünk haza, amikor kulcscsörgés
ütötte meg a fülem. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem az ajtó mögül, hanem
a pázsitról hallatszódott a csilingelés.
Szinte
egyszerre fordultunk meg Hyunával, hogy aztán mindkettőnk álla leessen a
döbbenettől. Egy magas, sötétbarna hajú srác fixírozott minket, hanyag
testtartással, a táskáját lazán a könyökén tartva. Ordított róla, hogy zűrös valaki,
ráadásul az arckifejezése sem árult el semmi jót, sokkal inkább tűnt dühösnek,
mint meglepettnek.
– Várjatok,
kitalálom! Ti vagytok az új szomszédok – mutatott végig rajtunk.
A
bőrkarkötőjén megcsörrentek a láncok, ahogy felemelte a karját, de a nyakán is
rengeteg ékszer lógott. Annak ellenére, hogy az ég beborult, ujjatlan, fekete
trikóban volt, ami láttatni engedte az izmos karját. Nem volt úgy kigyúrva,
mint azok a srácok, akik a nagyvárosban a kosárcsapatban játszottak, de jó
erőben volt. Ahogy végigfuttattam rajta a szemem, egyetlen világos ruhadarabot
sem láttam rajta, talpig feketében volt, még a tekintetében is mélysötét
örvények éltek.
– Hyuna vagyok
– indult meg a fiú felé magabiztosan a nővérem, és gyorsan kezet rázott vele.
Azt persze nem felejtette el, hogy közben játékosan végigsimítson a lakkozott
körmeivel a srác kézfején, a szomszédunk azonban úgy tűnt, nem foglalkozik
vele. Unottnak, és egy kicsit bosszúsnak tűnt, amiért feltartjuk. – Ő a húgom,
Jihyun. Te egyedül élsz itt? Csak azért, mert nagyon szép a kertetek.
– Anyám
kertész – nézett el a fiú, és a nadrágjába törölte a kezét. Hyuna alig
hallhatóan felszisszent, és nagyon reméltem, hogy nem fog már első nap balhét
csapni.
– És van
testvéred? Vagy egyke vagy? – kíváncsiskodott Hyuna a hűvös fogadtatás
ellenére.
– Van egy
öcsém, de ő nem az eseted.
– Honnan
tudod, hogy nem az esetem? – kérdezte Hyuna széles mosollyal. Ismertem már ezt.
Elkezdődött a csábítás.
– Nonstop
tanul, és mindenkivel cukorborsó.
– És veled mi
a helyzet? Te is cukorborsó vagy? – kérdezett vissza Hyuna. Úgy ejtette ki a
cukorborsót, mintha tényleg a szájában lenne egy, és éppen most készülnek
atomjaira szopogatni. Szörnyű volt, hogy nő létemre ilyenek jutottak eszembe,
de a nővérem az a típusú ember volt, aki mindenkit képes magába bolondítani.
– Úgy nézek
ki? – ment bele a játékba a sötét idegen. – Én ennél sokkal nagyobb falat
vagyok. Apukád biztosan nem nézné jó szemmel, ha megakadnék a torkodon.
Oké, ez nekem
már sok volt. Aprót köhintve megpróbáltam visszaterelni a beszélgetést a
perverzitás talajáról valami sokkal kellemesebbre, és mivel izgultam, az első dolog,
ami eszembe jutott, az iskola volt.
– A suliból
jössz? Milyen hely?
– Hát, olyan,
mint az összes többi suli – felelte rezignáltam a srác, de a szemét rajtam
felejtette. Ez nem tetszett túlzottan a nővéremnek, de hiába próbálkozott
terelni a beszélgetést, ennél a témánál maradtunk. – Melyik osztályba jártok?
– Én
tizenegyedikes vagyok, Jihyun tizedikes. Gondolom, mi osztálytársak leszünk –
simított végig a fiú vállán Hyuna, de még a szeme sem villant erre a srácnak,
továbbra is engem mustrált.
– Én is tízedikes
vagyok.
– Akkor az
öcséd tényleg nem az esetem. Hány éves? Tizenkettő? – mondott le rögtön Hyuna a
lehetőségről. Soha nem randizott nála fiatalabbal, mindig az idősebb pasikra
bukott. Néha úgy éreztem, ez is apa hibája. Hyuna azért keresett középkorú
férfiakat maga mellé, mert ő nem foglalkozott vele.
–
Ikertestvérek vagyunk.
– Azta!
Ugyanúgy néztek ki? – lelkendezett Hyuna.
– Nem. Egy
cseppet sem hasonlítunk.
– De hát
ikertestvérek vagytok, nem? – vette elő a nővérem a szőkébb énjét.
– Unnie,
biztosan kétpetéjűek – súgtam oda, mire a magas fiú bólintott.
– A húgod
sokkal okosabb nálad – jegyezte meg, és újra végignézett Hyunán. – Gondolom,
nem az eszed miatt szoktak kedvelni a férfiak.
Ezek után nem
igazán emlékszem, hogy miről szólt a beszélgetés, mert folyamatosan azon
voltam, hogy lenyomjam a nővérem haragját. Minden összefolyt, csak arra
eszméltem fel, hogy a konyhában vagyunk, és Hyuna dühösen lecsapja a bögréjét a
pultra.
– Mit képzel
ez magáról? – fortyant fel. – Hogy viselkedhet ilyen bunkón a szomszédjaival?
És még a nevét sem árulta el.
– Ne
foglalkozz vele! Minek idegesíted magad, ha nem is érdekel? – túrtam bele a
hajamba. Igazán szerettem volna már a zuhany alatt állni.
– Ki mondta,
hogy nem érdekel? – harapott a szájába Hyuna izgatottan. El sem hittem, hogy
képes felrúgni a „nem randizom fiatalabb srácokkal” szabályt a barátságtalan
szomszédunk miatt. – Szeretem a kihívásokat, és te is hallottad, hogy kikezdett
velem. Csak kéreti magát. Az a legjobb.
Már láttam
magam előtt, mi lesz ebből másnap. Amint belépünk a suliba, Hyuna azonnal
ráveti magát a végzős srácokra, és teljesen el fog feledkezni a sötét alakról.
Egyébként sem baj, ha nem csinál botrányt az utcában. Nem akartam rossz
viszonyban lenni a szomszédjainkkal, elég volt, hogy odahaza folyamatosan
hallgathattam az emeleten, ahogy a nővéremről beszélnek. Akármilyen csapodár
életet is élt, akkor is a testvérem volt, és fájt, ha rosszat hallottam róla.
A relaxáló
zuhanyzásból végül nem lett semmi, mert csak hidegvíz jött a zuhanyrózsából, és
apa síkhülye volt a barkácsoláshoz. Éppen az ősi telefonkönyvet bújta, hogy
vízvezeték szerelőt találjon a kisvárosban, amikor kopogtattak.
Fáradtan
nyitottam ki az ajtót, hogy szembetaláljam magam egy kedvesen mosolygó fiúval.
Egy tálca süteményt tartott a kezében, mintha tényleg Amerikában lennénk, és
olyan fényesen csillogott a sötétbarna szeme, hogy kedvem támadt megcsipkedni
az arcát.
– Szia, Hyuk
vagyok. A bátyám mondta, hogy megérkeztetek. Ezt anya küldi.
Átvettem a
meggyes rácsos sütit, és elálltam az ajtóból, hogy be tudjon jönni. Bár tudtam,
hogy egyidősek vagyunk, sokkal fiatalabbnak tűnt. Egyedül a ruhái árulkodtak
arról, hogy a korosztályom. Világos farmerkabát, fehér feslő hatalmas fekete
számokkal, és világos csőnadrág. Egyáltalán nem tűnt olyan strébernek, ahogy a
bátyja beállította, bár Hyuna engem is mindig úgy jellemzett, mint egy szürke
kisegeret, ha magára akarta terelni a figyelmet.
– A vízvezeték
szerelő? – kiabált ki apa, elfeledkezve róla, hogy még csak hívni akarta a
szerelőt.
– Nem, a
szomszéd fiú vagyok, uram, de szívesen megnézem a vízvezetéket, ha szeretné –
nevetett fel Hyuk dallamosan. Meglepően mély hangja volt ahhoz képest, hogy az
arca egy nyolcadikoséhoz hasonlított.
– Értesz
hozzá? – lelkesedett fel apa. – Megköszönném, ha megnéznéd. Nekem ez kínai, és
a lányok nem akarnak hideg vízben fürdeni.
Hyuk azonnal
kibújt a kabátjából, és elindult a pince felé. Apa vigyorogva követte, és
halkan odasúgta nekem, hogy már ebből látszik, hogy profi a srác. Szerintem
csak itt is a pincében kezdődtek a csövek, mint minden kertes háznál, de hogy
is várhattam, hogy apa megértse ezt, ha még életében nem járt vidéken? A
nagyijék is felhőkarcolókban laktak L.A-ban, és amikor apa Koreába költözött
anya miatt, akkor is egy panelházba kerültek.
Hyuna a
mélyvörös fürdőköpenyében ült le kanapéra, hogy átlapozza a legújabb
magazinját, amit még a fővárosból hozott magával, de megakasztotta az idegen dzseki.
– A vízvezeték
szerelőnek ilyen menő kabátra futja? – emelte fel, mintha át akarná világítani
az ablakon beáradó fénnyel. – Mondjuk, elég kis véznának tűnik. Szerinted sok
munkát kap ilyen testtel?
– A szomszéd
srácé.
– Igen? –
ugrott fel Hyuna, és végigsimított ruháját. – Hol van?
– A pincében
apával, de ne éld bele magad, nem Mr. Rejtélyesen Sötét van itt, hanem az
öccse.
Hyuna
lelkesedése a felére csökkent, de azért továbbra is kíváncsi volt minden
hímneműre, aki 500 méteres körzetben tartózkodott, így a lépcső tetejére osont,
és lelesett a fiúkra. Amikor visszajött, nevetgélve a fülembe súgott.
– Ő is elég
cuki, de meghagyom neked.
– Köszi. Nem
mintha kértem volna.
Az ilyen
megszólalásaim után Hyuna mindig nekikezdett a hegyi beszédének, ami arról
szólt, hogy jó lenne bepasiznom, mert ilyen tempóval szűzen fogok meghalni, de
akár a falnak is beszélhetett volna. Két olyan közeli családtagot ismertem,
akik gondolkodás nélkül odaadták a testüket mindenféle kétes embernek, úgyhogy
pontosan tudtam, hogyan ne éljem az életemet. Persze, én is vágytam arra, hogy
egy fiú a tenyerén hordozzon, és legyen miért kicsípnem magam, de egyáltalán
nem rohantam úgy utánuk, mint a nővérem.
– Soha se
gondoltam volna, hogy ennyi az egész – nevetett fel zavartan apa, ahogy felfelé
tartottak a lépcsőn. Hyuna ezzel egy időben rohant fel az emeltre, és
feltartotta a hüvelykujját bátorításként. Nem értettem, miért gondolja azt, hogy
el kell tűnnie ahhoz, hogy felfigyeljen rám egy srác. – Kicsim, képzeld, csak
meg kellett nyitni a meleg vizes csövet. De hát honnan tudtam volna, hogy pont
az az?
Nem akartam
tippeket adni apának, hogyan derítheti ki sérülés nélkül az ember, hogy melyik
a meleg vizes cső, mert Hyuk már így is komplett idiótának nézhetett, és ez
elég rossz indítás. A bátyja megismerte a pasifaló nővéremet, ő találkozott az
antiapámmal, már csak abban bízhattam, hogy az anyja legalább velem jóban lesz.
– Egyébként,
bocsi a bátyám miatt – mosolygott rám elnézést kérően Hyuk, ahogy belebújt a
kabátjába. – Ő mindenkivel ilyen, ez nem nektek szólt.
– Semmi gond.
Nem is volt olyan vészes.
– Mondta, hogy
osztálytársak leszünk. Ha szeretnéd, holnap… – kezdett bele Hyuk, aztán hirtelen
elhallgatott, majd szórakozottan a fejére csapott, mintha helyre akarná ütni
odabent az agyát.
– Mi a gond? –
kérdeztem kíváncsian. Soha nem láttam még, hogy valaki ilyen komikusan szidta
volna magát. Sorozatokban sokszor komédiáznak így a színészek, de hogy egy
velem egykorú srác ilyet tegyen?! Döbbenetesnek találtam.
– Azt akartam
mondani, hogy holnap szívesen körbevezetlek a suliban, de eszembe jutott, hogy
most én maradok otthon.
– Hogy érted,
hogy most te maradsz otthon? Neked nem kell suliba járnod?
– Anyukánk
nagyon beteg, és valakinek mindig ápolnia kell, úgyhogy Hongbinnal felváltva
járunk suliba. Egyszer ő megy, egyszer én.
– És nem nehéz
így? El tudjátok magyarázni egymásnak rendesen az anyagot?
– Nos, én
tanulok kettőnk helyett is, ő meg teljesíti a kötelező megjelenést. Sajnos
muszáj így megoldanunk, mert anya nem tűr el maga mellett idegent, a sulis
életről azonban egyikünk sem akar lemaradni, úgyhogy ez van. Ez is jobb, mint a
semmi.
Így már
érthető volt, miért nem nyitott senki ajtót. Ha az anyukájuk olyan beteg, hogy folytonos ápolásra szorul, talán még
az ajtóig sem tud egyedül elmenni. És
ez azt is megmagyarázza, hogy Hongbin miért volt olyan ellenséges velünk.
Bizonyára csak az anyját védte. Sőt, az is lehet, hogy szégyelli egy kicsit
– ötlött fel a gondolat a fejemben, bár azt nem értettem, miért védek ilyen
vehemensen egy idegent.
– Nyugi, túl
fogom élni az első napot. Majd amikor te jössz iskolába, körbevezethetsz.
Végül ebben
maradtunk.
A fürdés
isteni volt, és ki sem akartam szállni a zuhanykabinból, de apa
figyelmeztetett, hogy ne maradjak sokáig, mert Hyuk szerint hamar elmegy a víz.
A házra bőven ráfért volna egy bojlercsere, de most nem aggódtam a pénzért. A kisvárosban csak nem élnek olyan pénzéhes
kurvák, akiket apa úgy szeret, úgyhogy bőven marad pénzünk arra, hogy
kipofozzuk a lakást. Mindig is érdekelt a belsőépítészet, és úgy terveztem,
hogy lakberendezőnek fogok tanulni, de azzal, hogy ide költöztünk, egy lépéssel
távolabb kerültem ettől az álomtól. Miért
vennének fel Seoulban egy menő egyetemre, ha egy porfészekben érettségiztem le?
Utáltam apát, amiért nem tudta a farkát a nadrágjában tartani.
Hyuk:
Felfrissített
a fürdés, olyan érzés volt, mintha újjászülettem volna. Lefárasztott a nap,
arról nem is beszélve, hogy még rengeteget kellett tanulnom, mert Hongbin
megint semmit nem jegyzetelt a suliban.
– Tudod, ha N
nem lenne, mindketten megbuknánk – vetettem oda a bátyámnak, miközben
megpróbáltam kidörgölni a hajamból a nedvességet.
– Még jó, hogy
ilyen lelkiismeretes seggnyaló.
– Ne beszélj
így róla! – szidtam meg. – Csak segíteni akar.
– Tudod, hogy
mit gondolok erről – húzta fel a szemöldökét Hongbin, és bár az ágyban feküdt,
még így is éreztem, ahogy a hátamba mélyed a fekete tekintete. Hiába voltunk
testvérek, még engem is kirázott a hideg attól, ha így bámult. – Leo ezerszer
jobb arc.
– Ja, de Leo
csak veled hajlandó beszélgetni, és amikor én társalognék vele, csak faarccal
bámul. Ha megszólal, az arról szól, hogy mekkora gyökér vagyok.
– Mondom én,
hogy jó arc – vigyorodott el Hongbin. Azt is nagyon utáltam, amikor másokat
reszkírozott, de ennél ezerszer rosszabb volt, amikor rajtam élezte a nyelvét.
– Mindegy, a
lényeg, hogy tanulnom kell, úgyhogy ne vond el a figyelmem.
Hongbin
széttárta a karját, és még jobban szétdobta magát az ágyamon. Nem bántam volna,
ha elalszik, és nem kell félpercenként megállnom az olvasásban. Ahhoz képest,
hogy Hongbin alig kommunikált a környezetével, nekem szerette jártatni a
száját.
A
történelemmel és a fizikával hamar végeztem, de a versolvasáskor Hongbin
megelégelte a tétlenséget, és felült az ágyamban. Még ezelőtt félreraktam a
könyvet, hogy kinyithatta volna a száját. Nem akartam felidegesíteni. Rosszul
viselte, ha nem figyeltem oda rá.
– Hyukie, mit
gondolsz az új szomszédról?
– Látszik,
hogy városiak. Az apa nem tudta megnyitni a meleg vizet, a zöldszemű nyíltan
kikezdett veled, a barnahajú lány azonban rendesnek tűnik.
– Rendesnek? –
kérdezett vissza Hongbin sejtelmesen.
– Jól van,
aranyos, de mielőtt még többet látnám bele, nem, nem vagyok belezúgva.
– Nem is
akartam erre utalni – vigyorodott el átlátszóan. – Egyébként, szerintem is
nagyon édes.
Rosszat
sejtettem. Hongbin úgy mondta a nagyon édeset, hogy a szőr felállt tőle a
hátamon. Még azelőtt beszélnem kellett a fejével, hogy hülyeséget csinálna.
– Hongbin, ne
csináld! Emlékezz rá, hogy nekünk is milyen nehéz volt beilleszkedni, amikor
ideköltöztünk.
– Maximum
neked volt nehéz. Te is tudod, hogy jól jártunk azzal, hogy itt senki nem ismer
minket.
Nem szerettem
erről beszélni. Mérges voltam, amiért eljöttünk a nagyvárosból, ahol olyan jól
éreztem magam az iskolában, de megértettem, hogy nem volt más választásunk.
Hongbin meg is ölhette volna azt a fiút, akit kilökött az ablakon. Ráadásul
anya állapota is egyre romlott, és egy idő után kezdett fojtogatóvá válni a
szomszédok „segítsége”. Itt, a kisvárosban igaz, hogy mi lettünk „fura
családnak” címkézve, de senki nem akarta beleásni magát az életükbe, és
elfogadták, hogy nehezen nyitunk mások felé.
– Hongbin,
kérlek, ne legyél megszállott, jó?
– Ne zizegj
már annyit! Észre fogod venni, ha megszállott leszek.
Ebben nem
kételkedtem. Az első jelek mindig azok voltak, hogy Hongbin rendszeresen akart
iskolába járni. Általában jobban szeretett otthon maradni, és csak néha-néha
kardoskodott az mellett, hogy beüljön a padba, akkor is csak azért, mert
unatkozott, vagy hiányzott neki az a jégember Leo. Jihyun rendes lánynak tűnt,
és nem akartam, hogy Hongbin tönkretegye.
– Hyukie… – A
nevem a szájából olyan sikamlósan hangzott, mintha kígyó lennék, aki minden
egyes résben megtalálja az útját. – Tudtad, hogy a szobád ablaka pontosan rálát
az övére?
Nagyszerű… – gondoltam fáradtan. Hongbin
máris elkezdte a beteg kis játékát.


Nem tudom mi a baja HongBinnak, de fura! (Meg az is fura, hogy nem vigyorog meg kacarászik mindig, mint a valóságban! xD)
VálaszTörlésNagyon ötletes az egész szitu, a kisvárostól, az ikerségen, a betegségen át a mindenig! D:
Már az első résszel lenyűgöztél, nem tudom mi lesz később, de érzem,h ogy imádni fogom! xD
Hyukie olyna édes, hogy megzabálom. Hyuna idegesít. HongBinnek még nem tudok mit kezdeni. Jihyunt bírom. xD
Naaagyon várom a következőt, örülök, hogy a Vixx lett kiválasztva:D
Szia!
TörlésIgen, Hongbin teljesen az ellentéte a sztorimban a valóságnak, nehéz is olyan képet találnom illusztrációnak, ahol nem mosolyog.
Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy tetszik.
Hyuk az ellenpólusa Hongbin vad természetének, ez a későbbiekben is jól fog látszani. Hyuna első benyomásra tényleg idegesítő pasifaló, de okkal ilyen, és neki is van több oldala. Jihyun elég laza csaj, kicsit flegma, ez majd főleg a suliban ütközik ki.
Nagyon szeretem a VIXX-et, és mostanában elég sok fellépésüket néztem, úgyhogy beleették magukat a fejembe.
Gőzerővel írom a folytatást. :)
No, ilyet sem olvastam még. Már első olvasatra nagyon tetszik, de tőled nem is vártam mást :D Nem az a sablon sztori, ami visszaköszön minden második ficiben (bár én azt se bánom, ha jól meg van írva).
VálaszTörlésJihyun rendes lány, szenved a nővére viselkedésétől. Hyuna egy pióca ribanc, aki nemcsak hogy falja a pasikat - az a hasonlat marhára tetszett az elején :D -, de erőszakosan tapad is rájuk. Utálom az ilyen nőket, de talán változni fog a későbbiek folyamán.
Hongbin nem igazán fedte fel a kártyáit, milyen ő valójában, de talán egy kissé hasonló Hyuna-hoz, egyelőre nőfalónak tűnik, olyan lázadó rosszfiúnak, de a lányok szeretik ezt. Különösen a jó kislányok, akik meg tudják szelídíteni őket.
Hyuk a jó fiú a családban, mosolygós, segítőkész, tanul is, és még udvarias. Le merném fogadni, hogy a sütit nem az anyukájuk készítette, hanem ő :D Kinézem belőle :D
A lányok apja érdekes ember. Otthon elég kétbalkezesnek látszik, de nők terén bizonyára ügyesebb :D
Várom a folytatást, ami ugye meg is jött ma :D Tetszik :D :D :D
Köszönöm, továbbra is próbálok valami egyedit alkotni.
TörlésHyuna változáson fog keresztül menni, nem viselkedhet örökké nagyvárosi picsaként, idővel hozzá kell idomulnia a kisvároshoz.
Hongbin rosszfiú, de az, hogy nőfaló-e, vagy csak ezt állítja magáról, majd kiderül. Igen, a jó lányok szeretik a rosszfiúkat, de ha egy rendes srác is feltűnik, már sokkal nehezebb a döntés.
A sütit az anyuka sütötte, ez a későbbiekben majd fontos is lesz.
Én nagyon birom a lányok apját a maga esetlenségével, ahogy próbálja felvenni az évek kihagyott ritmusát.