HH - 1. fejezet: Új város

Jihyun:

Semmi kedvem nem volt leköltözni egy kisvárosba. Nem voltam soha igazi, bulis nagyvárosi lány, úgy, mint Hyuna, a nővérem, de idegesített a nagy csend, az pedig különösen, hogy nem maradt választásom. Apámat ide helyezték át, a helyi konzervgyár részlegvezetőjévé, és tisztában voltam vele, hogy örülhet, hogy nem vágták ki az egész cégtől a szex botránya miatt. Miért kellett neki pont a főnöke irodájában megfektetnie az a nyomorult titkárnőt? És még ő csodálkozott, hogy Hyuna úgy fogyasztotta a férfiakat, mintha vattapamacsok lennének az esti tonikozáshoz.

Egyszerű, amerikai típusú házat kaptunk, amit akár a Twilight filmből is kirángathattak volna a fehér kerítésével, és a magas, rozoga lépcsőjével. Bella valahogy úgy érezhette magát, mint én; nem értette, mégis mit keres ott.

– Kicsim, segíts már a nővérednek! – szólt rám apa, két hatalmas dobozzal egyensúlyozva.

Hyuna a robbanásveszélyes bőröndjével küzdött, amit előző este csak úgy tudtunk becsukni, hogy mind a ketten ráültünk. Első körben a legszükségesebbeket hoztunk magunkkal, a többit a költöztető cég szállította utánunk. Én belefértem egy sporttáskába, Hyuna azonban mindent magával akart hozni.

– Unnie, miért nem kettőbe pakoltad? – emeltem meg a bőrönd egyik oldalát.

– Spórolni akartam. Miért, te szívesebben tennéd meg kétszer az utat? – emelte meg értetlenül az egyik szemöldökét, majd intett a fejével, hogy felfelé megyünk.

Az új ház egyik előnye az volt, hogy apánk lent kapott szobát, így nem kellett összefutnunk az aktuális nőivel, mi pedig az egész felsőszinten megosztozhattunk. Igaz, hogy a fürdőszobánk közös lett, de külön hálókban aludtunk, és ha mégis egymás társaságára vágynánk még egy kis társalgó sarkot is kialakíthattunk. A ház elhagyatott állapotban került hozzánk, de rengeteg lehetőséget tartogatott magában.

Hyuna szobája a szembe szomszédra nézett, de már rég felfedeztük, hogy ott csak egy öreg házaspár lakik, úgyhogy nem számíthatott arra, hogy egy helyes fiúnak sztriptízeljen reggelente.

– És neked milyen a felhozatal? – vágtatott át a szobámba, és az ablakra tapadt. A baloldali szomszédunk nem dugta még ki a fejét, de a gyönyörű virágoskert arról árulkodott, hogy gondos asszony van a háznál. Pontosan az ablakommal egyvonalban volt egy szoba, de a sötétítőt elhúzták, a lakója vagy dolgozott, vagy iskolában volt.

– Nekünk is fel kell szerelnünk ide egy rolót, hogy ne lássanak be – vizsgáltam meg a viseletes ablakkeretet.

– Mielőtt szétfúrnánk a falat, bizonyosodjunk meg róla, hogy megéri – kacsintott rám Hyuna, majd karon ragadott, és lerángatott az emeletről.

Apa éppen a munkához szükséges dobozát pakolta ki a konyhaasztalra, és szinte láttam a buborékokat a feje fölött, ahogy az új dolgozószobáját rendezi be a nappali sarkában. A hosszabbra hagyott, fekete haja csak a halántékán őszült, és igazán jóképű férfi volt, amit rengetegszer kihasznált. Hiába, minden nyugati férfi egzotikusnak számított, és bár rajtunk nem látszott túlzottan, hogy a lányai vagyunk, attól ő még az apánk volt, és mindketten utáltuk, hogy anya halála után nem talált magának rendes párt.

– Hova rohantok ilyen sietősen? – pillantott fel egy pillanatra az irattömbből. Alig bírtam felvenni a cipőmet, mert Hyuna még mindig a karomba kapaszkodott, nehogy elrohanjak a „csodás” ötlete elől.

– Köszönünk a szomszédoknak – adott magyarázatot a nővérem, és mielőtt még apa felvilágosíthatta volna, hogy ez csak Amerikában szokás, már a járdán is voltunk.

Egyáltalán nem voltam üdvözlős állapotban, a melegítőnadrágom a fenekemre tapadt, a felsőm átizzadt, és a hajam kész szénaboglyaként állt az autós utazás miatt, de ez Hyunát nem érdekelte. Ő most is úgy nézett ki, mint aki az újságokból lépett ki, hosszú, göndör haja a hátát simogatta, és a különlegesen zöld szemeit most is smink tette áthatóbbá.

– És hogy tervezed? Mindenkinek köszönünk, vagy csak az én kukkolómra vagy kíváncsi? – próbáltam meg rendbe szedni magamon a ruhát, de továbbra is idiótának éreztem magam.

– Az attól függ, hogy jó pasi-e – kacsintott rám a nővérem, és bekopogott a sötétvörösre festett ajtón.

Ahogy közelebbről megnéztem, az ő házuk sokkal szebbnek tűnt, a falról nem pattogzott le a festék, a kopogtatójuk úgy csillogott, mintha tegnap szerelték volna fel, és a lábtörlő is tiszta volt.

Már éppen szólni akartam, hogy nincsenek itthon, és menjünk haza, amikor kulcscsörgés ütötte meg a fülem. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem az ajtó mögül, hanem a pázsitról hallatszódott a csilingelés.

Szinte egyszerre fordultunk meg Hyunával, hogy aztán mindkettőnk álla leessen a döbbenettől. Egy magas, sötétbarna hajú srác fixírozott minket, hanyag testtartással, a táskáját lazán a könyökén tartva. Ordított róla, hogy zűrös valaki, ráadásul az arckifejezése sem árult el semmi jót, sokkal inkább tűnt dühösnek, mint meglepettnek.

– Várjatok, kitalálom! Ti vagytok az új szomszédok – mutatott végig rajtunk.

A bőrkarkötőjén megcsörrentek a láncok, ahogy felemelte a karját, de a nyakán is rengeteg ékszer lógott. Annak ellenére, hogy az ég beborult, ujjatlan, fekete trikóban volt, ami láttatni engedte az izmos karját. Nem volt úgy kigyúrva, mint azok a srácok, akik a nagyvárosban a kosárcsapatban játszottak, de jó erőben volt. Ahogy végigfuttattam rajta a szemem, egyetlen világos ruhadarabot sem láttam rajta, talpig feketében volt, még a tekintetében is mélysötét örvények éltek.

– Hyuna vagyok – indult meg a fiú felé magabiztosan a nővérem, és gyorsan kezet rázott vele. Azt persze nem felejtette el, hogy közben játékosan végigsimítson a lakkozott körmeivel a srác kézfején, a szomszédunk azonban úgy tűnt, nem foglalkozik vele. Unottnak, és egy kicsit bosszúsnak tűnt, amiért feltartjuk. – Ő a húgom, Jihyun. Te egyedül élsz itt? Csak azért, mert nagyon szép a kertetek.

– Anyám kertész – nézett el a fiú, és a nadrágjába törölte a kezét. Hyuna alig hallhatóan felszisszent, és nagyon reméltem, hogy nem fog már első nap balhét csapni.

– És van testvéred? Vagy egyke vagy? – kíváncsiskodott Hyuna a hűvös fogadtatás ellenére.

– Van egy öcsém, de ő nem az eseted.

– Honnan tudod, hogy nem az esetem? – kérdezte Hyuna széles mosollyal. Ismertem már ezt. Elkezdődött a csábítás.

– Nonstop tanul, és mindenkivel cukorborsó.

– És veled mi a helyzet? Te is cukorborsó vagy? – kérdezett vissza Hyuna. Úgy ejtette ki a cukorborsót, mintha tényleg a szájában lenne egy, és éppen most készülnek atomjaira szopogatni. Szörnyű volt, hogy nő létemre ilyenek jutottak eszembe, de a nővérem az a típusú ember volt, aki mindenkit képes magába bolondítani.

– Úgy nézek ki? – ment bele a játékba a sötét idegen. – Én ennél sokkal nagyobb falat vagyok. Apukád biztosan nem nézné jó szemmel, ha megakadnék a torkodon.

Oké, ez nekem már sok volt. Aprót köhintve megpróbáltam visszaterelni a beszélgetést a perverzitás talajáról valami sokkal kellemesebbre, és mivel izgultam, az első dolog, ami eszembe jutott, az iskola volt.

– A suliból jössz? Milyen hely?

– Hát, olyan, mint az összes többi suli – felelte rezignáltam a srác, de a szemét rajtam felejtette. Ez nem tetszett túlzottan a nővéremnek, de hiába próbálkozott terelni a beszélgetést, ennél a témánál maradtunk. – Melyik osztályba jártok?

– Én tizenegyedikes vagyok, Jihyun tizedikes. Gondolom, mi osztálytársak leszünk – simított végig a fiú vállán Hyuna, de még a szeme sem villant erre a srácnak, továbbra is engem mustrált.

– Én is tízedikes vagyok.

– Akkor az öcséd tényleg nem az esetem. Hány éves? Tizenkettő? – mondott le rögtön Hyuna a lehetőségről. Soha nem randizott nála fiatalabbal, mindig az idősebb pasikra bukott. Néha úgy éreztem, ez is apa hibája. Hyuna azért keresett középkorú férfiakat maga mellé, mert ő nem foglalkozott vele.

– Ikertestvérek vagyunk.

– Azta! Ugyanúgy néztek ki? – lelkendezett Hyuna.

– Nem. Egy cseppet sem hasonlítunk.

– De hát ikertestvérek vagytok, nem? – vette elő a nővérem a szőkébb énjét.

– Unnie, biztosan kétpetéjűek – súgtam oda, mire a magas fiú bólintott.

– A húgod sokkal okosabb nálad – jegyezte meg, és újra végignézett Hyunán. – Gondolom, nem az eszed miatt szoktak kedvelni a férfiak.

Ezek után nem igazán emlékszem, hogy miről szólt a beszélgetés, mert folyamatosan azon voltam, hogy lenyomjam a nővérem haragját. Minden összefolyt, csak arra eszméltem fel, hogy a konyhában vagyunk, és Hyuna dühösen lecsapja a bögréjét a pultra.

– Mit képzel ez magáról? – fortyant fel. – Hogy viselkedhet ilyen bunkón a szomszédjaival? És még a nevét sem árulta el.

– Ne foglalkozz vele! Minek idegesíted magad, ha nem is érdekel? – túrtam bele a hajamba. Igazán szerettem volna már a zuhany alatt állni.

– Ki mondta, hogy nem érdekel? – harapott a szájába Hyuna izgatottan. El sem hittem, hogy képes felrúgni a „nem randizom fiatalabb srácokkal” szabályt a barátságtalan szomszédunk miatt. – Szeretem a kihívásokat, és te is hallottad, hogy kikezdett velem. Csak kéreti magát. Az a legjobb.

Már láttam magam előtt, mi lesz ebből másnap. Amint belépünk a suliba, Hyuna azonnal ráveti magát a végzős srácokra, és teljesen el fog feledkezni a sötét alakról. Egyébként sem baj, ha nem csinál botrányt az utcában. Nem akartam rossz viszonyban lenni a szomszédjainkkal, elég volt, hogy odahaza folyamatosan hallgathattam az emeleten, ahogy a nővéremről beszélnek. Akármilyen csapodár életet is élt, akkor is a testvérem volt, és fájt, ha rosszat hallottam róla.

A relaxáló zuhanyzásból végül nem lett semmi, mert csak hidegvíz jött a zuhanyrózsából, és apa síkhülye volt a barkácsoláshoz. Éppen az ősi telefonkönyvet bújta, hogy vízvezeték szerelőt találjon a kisvárosban, amikor kopogtattak.

Fáradtan nyitottam ki az ajtót, hogy szembetaláljam magam egy kedvesen mosolygó fiúval. Egy tálca süteményt tartott a kezében, mintha tényleg Amerikában lennénk, és olyan fényesen csillogott a sötétbarna szeme, hogy kedvem támadt megcsipkedni az arcát.

– Szia, Hyuk vagyok. A bátyám mondta, hogy megérkeztetek. Ezt anya küldi.

Átvettem a meggyes rácsos sütit, és elálltam az ajtóból, hogy be tudjon jönni. Bár tudtam, hogy egyidősek vagyunk, sokkal fiatalabbnak tűnt. Egyedül a ruhái árulkodtak arról, hogy a korosztályom. Világos farmerkabát, fehér feslő hatalmas fekete számokkal, és világos csőnadrág. Egyáltalán nem tűnt olyan strébernek, ahogy a bátyja beállította, bár Hyuna engem is mindig úgy jellemzett, mint egy szürke kisegeret, ha magára akarta terelni a figyelmet.

– A vízvezeték szerelő? – kiabált ki apa, elfeledkezve róla, hogy még csak hívni akarta a szerelőt.

– Nem, a szomszéd fiú vagyok, uram, de szívesen megnézem a vízvezetéket, ha szeretné – nevetett fel Hyuk dallamosan. Meglepően mély hangja volt ahhoz képest, hogy az arca egy nyolcadikoséhoz hasonlított.

– Értesz hozzá? – lelkesedett fel apa. – Megköszönném, ha megnéznéd. Nekem ez kínai, és a lányok nem akarnak hideg vízben fürdeni.

Hyuk azonnal kibújt a kabátjából, és elindult a pince felé. Apa vigyorogva követte, és halkan odasúgta nekem, hogy már ebből látszik, hogy profi a srác. Szerintem csak itt is a pincében kezdődtek a csövek, mint minden kertes háznál, de hogy is várhattam, hogy apa megértse ezt, ha még életében nem járt vidéken? A nagyijék is felhőkarcolókban laktak L.A-ban, és amikor apa Koreába költözött anya miatt, akkor is egy panelházba kerültek.

Hyuna a mélyvörös fürdőköpenyében ült le kanapéra, hogy átlapozza a legújabb magazinját, amit még a fővárosból hozott magával, de megakasztotta az idegen dzseki.

– A vízvezeték szerelőnek ilyen menő kabátra futja? – emelte fel, mintha át akarná világítani az ablakon beáradó fénnyel. – Mondjuk, elég kis véznának tűnik. Szerinted sok munkát kap ilyen testtel?

– A szomszéd srácé.

– Igen? – ugrott fel Hyuna, és végigsimított ruháját. – Hol van?

– A pincében apával, de ne éld bele magad, nem Mr. Rejtélyesen Sötét van itt, hanem az öccse.

Hyuna lelkesedése a felére csökkent, de azért továbbra is kíváncsi volt minden hímneműre, aki 500 méteres körzetben tartózkodott, így a lépcső tetejére osont, és lelesett a fiúkra. Amikor visszajött, nevetgélve a fülembe súgott.

– Ő is elég cuki, de meghagyom neked.

– Köszi. Nem mintha kértem volna.

Az ilyen megszólalásaim után Hyuna mindig nekikezdett a hegyi beszédének, ami arról szólt, hogy jó lenne bepasiznom, mert ilyen tempóval szűzen fogok meghalni, de akár a falnak is beszélhetett volna. Két olyan közeli családtagot ismertem, akik gondolkodás nélkül odaadták a testüket mindenféle kétes embernek, úgyhogy pontosan tudtam, hogyan ne éljem az életemet. Persze, én is vágytam arra, hogy egy fiú a tenyerén hordozzon, és legyen miért kicsípnem magam, de egyáltalán nem rohantam úgy utánuk, mint a nővérem.

– Soha se gondoltam volna, hogy ennyi az egész – nevetett fel zavartan apa, ahogy felfelé tartottak a lépcsőn. Hyuna ezzel egy időben rohant fel az emeltre, és feltartotta a hüvelykujját bátorításként. Nem értettem, miért gondolja azt, hogy el kell tűnnie ahhoz, hogy felfigyeljen rám egy srác. – Kicsim, képzeld, csak meg kellett nyitni a meleg vizes csövet. De hát honnan tudtam volna, hogy pont az az?

Nem akartam tippeket adni apának, hogyan derítheti ki sérülés nélkül az ember, hogy melyik a meleg vizes cső, mert Hyuk már így is komplett idiótának nézhetett, és ez elég rossz indítás. A bátyja megismerte a pasifaló nővéremet, ő találkozott az antiapámmal, már csak abban bízhattam, hogy az anyja legalább velem jóban lesz.

– Egyébként, bocsi a bátyám miatt – mosolygott rám elnézést kérően Hyuk, ahogy belebújt a kabátjába. – Ő mindenkivel ilyen, ez nem nektek szólt.

– Semmi gond. Nem is volt olyan vészes.

– Mondta, hogy osztálytársak leszünk. Ha szeretnéd, holnap… – kezdett bele Hyuk, aztán hirtelen elhallgatott, majd szórakozottan a fejére csapott, mintha helyre akarná ütni odabent az agyát.

– Mi a gond? – kérdeztem kíváncsian. Soha nem láttam még, hogy valaki ilyen komikusan szidta volna magát. Sorozatokban sokszor komédiáznak így a színészek, de hogy egy velem egykorú srác ilyet tegyen?! Döbbenetesnek találtam.

– Azt akartam mondani, hogy holnap szívesen körbevezetlek a suliban, de eszembe jutott, hogy most én maradok otthon.

– Hogy érted, hogy most te maradsz otthon? Neked nem kell suliba járnod?

– Anyukánk nagyon beteg, és valakinek mindig ápolnia kell, úgyhogy Hongbinnal felváltva járunk suliba. Egyszer ő megy, egyszer én.

– És nem nehéz így? El tudjátok magyarázni egymásnak rendesen az anyagot?

– Nos, én tanulok kettőnk helyett is, ő meg teljesíti a kötelező megjelenést. Sajnos muszáj így megoldanunk, mert anya nem tűr el maga mellett idegent, a sulis életről azonban egyikünk sem akar lemaradni, úgyhogy ez van. Ez is jobb, mint a semmi.

Így már érthető volt, miért nem nyitott senki ajtót. Ha az anyukájuk olyan beteg, hogy folytonos ápolásra szorul, talán még az ajtóig sem tud egyedül elmenni. És ez azt is megmagyarázza, hogy Hongbin miért volt olyan ellenséges velünk. Bizonyára csak az anyját védte. Sőt, az is lehet, hogy szégyelli egy kicsit – ötlött fel a gondolat a fejemben, bár azt nem értettem, miért védek ilyen vehemensen egy idegent.

– Nyugi, túl fogom élni az első napot. Majd amikor te jössz iskolába, körbevezethetsz.

Végül ebben maradtunk.

A fürdés isteni volt, és ki sem akartam szállni a zuhanykabinból, de apa figyelmeztetett, hogy ne maradjak sokáig, mert Hyuk szerint hamar elmegy a víz. A házra bőven ráfért volna egy bojlercsere, de most nem aggódtam a pénzért. A kisvárosban csak nem élnek olyan pénzéhes kurvák, akiket apa úgy szeret, úgyhogy bőven marad pénzünk arra, hogy kipofozzuk a lakást. Mindig is érdekelt a belsőépítészet, és úgy terveztem, hogy lakberendezőnek fogok tanulni, de azzal, hogy ide költöztünk, egy lépéssel távolabb kerültem ettől az álomtól. Miért vennének fel Seoulban egy menő egyetemre, ha egy porfészekben érettségiztem le? Utáltam apát, amiért nem tudta a farkát a nadrágjában tartani.

Hyuk:

Felfrissített a fürdés, olyan érzés volt, mintha újjászülettem volna. Lefárasztott a nap, arról nem is beszélve, hogy még rengeteget kellett tanulnom, mert Hongbin megint semmit nem jegyzetelt a suliban.

– Tudod, ha N nem lenne, mindketten megbuknánk – vetettem oda a bátyámnak, miközben megpróbáltam kidörgölni a hajamból a nedvességet.

– Még jó, hogy ilyen lelkiismeretes seggnyaló.

– Ne beszélj így róla! – szidtam meg. – Csak segíteni akar.

– Tudod, hogy mit gondolok erről – húzta fel a szemöldökét Hongbin, és bár az ágyban feküdt, még így is éreztem, ahogy a hátamba mélyed a fekete tekintete. Hiába voltunk testvérek, még engem is kirázott a hideg attól, ha így bámult. – Leo ezerszer jobb arc.

– Ja, de Leo csak veled hajlandó beszélgetni, és amikor én társalognék vele, csak faarccal bámul. Ha megszólal, az arról szól, hogy mekkora gyökér vagyok.

– Mondom én, hogy jó arc – vigyorodott el Hongbin. Azt is nagyon utáltam, amikor másokat reszkírozott, de ennél ezerszer rosszabb volt, amikor rajtam élezte a nyelvét.

– Mindegy, a lényeg, hogy tanulnom kell, úgyhogy ne vond el a figyelmem.

Hongbin széttárta a karját, és még jobban szétdobta magát az ágyamon. Nem bántam volna, ha elalszik, és nem kell félpercenként megállnom az olvasásban. Ahhoz képest, hogy Hongbin alig kommunikált a környezetével, nekem szerette jártatni a száját.

A történelemmel és a fizikával hamar végeztem, de a versolvasáskor Hongbin megelégelte a tétlenséget, és felült az ágyamban. Még ezelőtt félreraktam a könyvet, hogy kinyithatta volna a száját. Nem akartam felidegesíteni. Rosszul viselte, ha nem figyeltem oda rá.

– Hyukie, mit gondolsz az új szomszédról?

– Látszik, hogy városiak. Az apa nem tudta megnyitni a meleg vizet, a zöldszemű nyíltan kikezdett veled, a barnahajú lány azonban rendesnek tűnik.

– Rendesnek? – kérdezett vissza Hongbin sejtelmesen.

– Jól van, aranyos, de mielőtt még többet látnám bele, nem, nem vagyok belezúgva.

– Nem is akartam erre utalni – vigyorodott el átlátszóan. – Egyébként, szerintem is nagyon édes.

Rosszat sejtettem. Hongbin úgy mondta a nagyon édeset, hogy a szőr felállt tőle a hátamon. Még azelőtt beszélnem kellett a fejével, hogy hülyeséget csinálna.

– Hongbin, ne csináld! Emlékezz rá, hogy nekünk is milyen nehéz volt beilleszkedni, amikor ideköltöztünk.

– Maximum neked volt nehéz. Te is tudod, hogy jól jártunk azzal, hogy itt senki nem ismer minket.

Nem szerettem erről beszélni. Mérges voltam, amiért eljöttünk a nagyvárosból, ahol olyan jól éreztem magam az iskolában, de megértettem, hogy nem volt más választásunk. Hongbin meg is ölhette volna azt a fiút, akit kilökött az ablakon. Ráadásul anya állapota is egyre romlott, és egy idő után kezdett fojtogatóvá válni a szomszédok „segítsége”. Itt, a kisvárosban igaz, hogy mi lettünk „fura családnak” címkézve, de senki nem akarta beleásni magát az életükbe, és elfogadták, hogy nehezen nyitunk mások felé.

– Hongbin, kérlek, ne legyél megszállott, jó?

– Ne zizegj már annyit! Észre fogod venni, ha megszállott leszek.

Ebben nem kételkedtem. Az első jelek mindig azok voltak, hogy Hongbin rendszeresen akart iskolába járni. Általában jobban szeretett otthon maradni, és csak néha-néha kardoskodott az mellett, hogy beüljön a padba, akkor is csak azért, mert unatkozott, vagy hiányzott neki az a jégember Leo. Jihyun rendes lánynak tűnt, és nem akartam, hogy Hongbin tönkretegye.

– Hyukie… – A nevem a szájából olyan sikamlósan hangzott, mintha kígyó lennék, aki minden egyes résben megtalálja az útját. – Tudtad, hogy a szobád ablaka pontosan rálát az övére?

Nagyszerű… – gondoltam fáradtan. Hongbin máris elkezdte a beteg kis játékát.