HH - 2. fejezet: Új iskola

Jihyun:

Korán felkeltem az iskola miatt, sokkal hamarabb, mint kellett volna. Nem bírtam aludni, és a legjobb formámban szerettem volna bemenni, így még Hyuna előtt be kellett foglalnom a fürdőszobát. A hajamat már előző nap megmostam, csak ki kellett vasalnom, és belesütni néhány hullámot az elejére, aztán jöhetett a gondos bőrápolás.

– Hyuna! – kiabáltam rá a nővéremre, amikor kopogás nélkül bejött, és elkezdte ledobálni a ruháit.

– Most mi van? Mind a ketten lányok vagyunk. Nekem is az van, mint neked – rántotta meg a vállát a nővérem, és beállt a zuhany alá. Éppen a tusvonalamat húztam volna, amikor kikiabált. – Addig van időd végezni, amíg lefürdöm. Utána enyém a tükör.

Nagy szerencsém volt, hogy már régen nekikezdtem, és csak az utolsó simításokat kellett elvégeznem, mert Hyuna villámgyorsan fürdött reggelente. Esténként órákig képes volt a zuhanyrózsa alatt állni, és egy egész albumot elénekelni, de reggelente nem vágyott semmire, csak egy erős kávéra, és néhány falat édességre.

– Megcsinálom a reggelid, de siess! – lengettem meg felé a mutatóujjam, mintha én lennék az idősebb, és lementem a konyhába.

Apa újság híján egy „Barkácsolás kezdőknek” c. könyvet lapozgatott a kávéja felett. Ha jól láttam, éppen egy kerti bútort szerelt össze gondolatban, így nem zavartam, csak elővettem a palacsintához valókat. Már az olajat hevítettem, amikor megérezte a szagokat, és hátra fordult.

– Jó reggelt, kicsim. Ma nem kell főznöd, a szomszédasszony hozott át süteményt.

– Hyuk anyukája itt volt? – kérdeztem döbbenten. Igaz, hogy a rendszeres ápolás nem jelentette azt, hogy ne tudna járni, de én valamiért a fotelben ülve képzeltem el.

– Nem, nem – legyintett apa, és beleharapott a házi briósba. – Egy mogorva fiatalember volt itt. Gondolom, ő a híres báty, akiről annyit beszél a nővéred.

Egy rendes apa ezt nem úgy mondta volna, mintha ez rendben lenne, hanem minimum medvecsapdában képzeli el a lányára ugró férfiakat, de apa fejében meg sem fordult, hogy bármi gond lenne azzal, ha Hyuna rárepül a szomszédsrácra. Igaz, hogy belevetette magát a barkácsolásba, de azért volt még mit gyakorolnia.

Hyuna várakozva nézett rám, amikor megérkezett, hiszen a friss sütemények és egyéb édességek illata helyett csak a kávét érezhette. Én az asztal közepére böktem, majd elkezdtem összepakolni a tízórainkat. Az iskolába kaptunk ebédet, de mivel tudtam, hogy a nővérem milyen válogatós, neki duplán pakoltam a szendvicseket.

– Hongbinék anyukája olyan lehet, mint te. Nonstop süt. Tegnap meggyes süti, ma briós. Kíváncsi vagyok, holnap mi lesz.

– Hyuna, nem kellene kihasználnunk a szomszédunk kedvességét.

– Most miért? Csak beteg, nem hülye, és biztosan jól esik neki, hogy megesszük a főztjét. Egyébként is, nem te mondtad, hogy legyek kedvesebb az emberekkel?

Hyuna nem értette, hogy mire akarok kilyukadni, de meg sem próbáltam elmagyarázni. Túl korán volt még ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak, első körben annak is örültem volna, ha jól alakul a délelőttöm.

Az iskola kicsinek tűnt az otthonihoz képest, de így sem találtam benne semmit. Hiába kaptam térképet, és magyarázta el a portás, hogy hol találom a tanárit, rögtön eltévedtem. Éppen a tornateremből jöttem ki, amikor odakocogott hozzám egy magas, mosolygós fiú.

– Te vagy az tízedikes új lány, igaz? – kérdezte, és miután bólintottam, kezet rázott velem. – Én Cha Hakyeon vagyok, de hívj csak N-nek.

– N? – kérdeztem vissza bután. – Miért pont N?

– Hát, mert addig foglalva volt az ABC – mondta teljesen komolyan, majd láthatta az ábrázatomon, hogy teljesen hülyének nézem, és hangosan elkezdett nevetni. – Csak vicceltem. Japánt tanulok, és az „En” azt jelenti, kötelék. Tudod, én vagyok az osztály DÖK-öse.

– Értem – vágtam rá gyorsan, mielőtt még elkezdi kifejteni, hogy ez miért is passzol tökéletesen a tevékenységéhez. Túl ideges voltam ahhoz, hogy elviseljek egy Percy Weasleyt a nyakamon.

N szerencsére nem okoskodott tovább, és kedvesen a terembe kísért, ahol az osztályfőnök már nagyon várt rám. Szeleburdi egy nő volt, ez már abból lejött, ahogy a papírokat rendezgette az asztalon, valószínűleg az órarendemet kereste.

– Sun Jihyun, igaz? – tapogatta meg a vékony ujjaival a vállam, és odahúzott maga mellé. – Osztály! Figyelem! Itt van az új diák – jelentette ki szikrázó mosollyal, majd nyájasan felém fordult. – Mutatkozz be, kedvesem!

Miután elmondtam, hogy hívnak, és honnan jöttem, be is fejeződött a bemutatkozás, de továbbra is ott kellett rostokolnom a tanári asztal mellett, mint egy idiótának. Segítségkérően néztem a tanárnőre, de ő újra az iratkupac alá szorult, így muszáj volt Mr. DÖK-ös segítségét kérnem.

– Tanárnő… – köszörülte meg a torkát N. – Jihyun-shinak sajnos nincs már helye, kivéve, ha a kakukktojások helyére ül.

– Igen, igen, ez nagyon jó ötlet Hakyeon fiam! – kapta fel a fejét a tanárnő, és újra rám mosolygott. – Kedveském, sajnos nem tudok neked állandó helyet adni, de vedd úgy, hogy különleges vagy, és vándorol a padod – nevetett fel, de mivel nem viszonoztam a jókedvét, hamar leolvadt az arcáról a vigyor. – Van két osztálytársad, akik közül mindig csak az egyik jön iskolába, úgyhogy ott fogsz ülni, ahol éppen szabad a hely, jó?

– Úgy érti, hogy Hyuk és Hongbin helyén? – kérdeztem vissza.

– Oh, ismered Sanhyukot és a bátyát? – kérdezte meglepetten a tanárnő. Szegény Hongbin csak bátyként lett emlegetve.

– Igen, szomszédok vagyunk.

– Igazán sajnállak – vágta rá azonnal a tanárnő.

Ez elég bunkó megszólalás volt tőle. Igaz, hogy Hongbint nem tettem volna egy üdvözlőlap elejére, de azért azt egy kicsit meredeknek éreztem, hogy egy tanár ilyet mondjon. Még ha így is gondolja, nem mondhatná ki hangosan. Leégetni őket az egész osztály előtt nem szép dolog.

– Megjöttem – kiáltotta el magát Hongbin, majd ledobta magát az utolsó padra.

– Neked is jó reggelt, édes fiam – szűrte a fogai között dühösen a tanárnő, majd az üres asztalhoz kísért.

Aprót bólintottam a padtársamnak, majd elővettem egy vonalas füzetet, hogy lejegyzeteljem a fontos dátumokat. Egész este azon gondolkodtam, hogy mi olyan furcsa Hyukban, de csak most esett le, hogy a neve. Minden koreai név két szótagból állt, de ő csak Hyunkként mutatkozott be, és ez volt az, ami megzavart. Mondjuk, jobb így, mintha, mondjuk H lenne. Főleg, hogy Hongbin is H, úgyhogy akár még össze is veszhetnének rajta.

Éppen a saját poénomon nevetgéltem, amikor a padtársam megbökte a vállam. Kedves, mosolygós fiúnak tűnt, hatalmas szemekkel, és széles vigyorral.

– Itt az órarendem, másold le! Tőle soha nem kapod meg a sajátod – nyújtott át egy papír fecnit.

Elég csúnyán írt, de ki tudtam venni a lényeget. Elvileg minden óránk egyezett, csak angol helyett én japánt tanultam. Mivel apa külföldi volt, és a nagyszüleimmel csak angolul tudtunk beszélni, nem volt mit tanulnom róla.

– Japánt tanulsz? – olvasta ki a rubrikából a hanguljaimat a srác. – Akkor ABC-vel leszel egy csapatban.

– Úgy érted, N-nel? – kérdeztem vissza.

– Ja. ABC-nek csúfoljuk. Ki az isten választ magának egy betűt becenévnek? Ez csak a Death Note-ban működött.

Én is olvastam a mangát, és L volt az egyik kedvenc karakterem, úgyhogy egy dolgot legalább már találtam, ami összekötött az ideiglenes padtársammal. A másik srác, aki Hongbin mellett ült, nem tűnt túl barátságosnak, de nem is ragaszkodtam hozzá, hogy végigdumáljunk egy egész órát.

– Kim Wonshik vagyok, de hívj csak Ravinak.

– Ravi… – ízlelgettem. – Itt mindenkinek van beceneve?

– Mondjuk. Ez olyan iskolai szokás. Még a tanárok is becézik egymást.

Jó nagy állatkertbe kerültem – gondoltam, és megpróbáltam felvenni az osztályfőnöki óra fonalát, de sehogy sem sikerült. Óra végeztével rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs, miről volt szó. Abban biztos voltam, hogy a tanárnő folyamatosan beszélt, de hogy miről, az rejtély maradt.

– Ravi, pattanj, a mai napra helyet cserélünk! – parancsolt a szünetben Hongbin, mire Ravi unott fejjel fordult felé.

– Nem akarok Leo mellett ülni. Soha nem reagál arra, amit mondok.

– Figyeld gondosan az arcát. Ha megrebben a szemöldöke, az azt jelenti, hogy figyel rád.

Ravi lelkesen elindult hátra, és amint leült, azonnal rizsázni kezdett a Leo nevű fiúnak, aki ugyanazzal a pokerarccal nézett maga elé, mint a bemutatkozásom alatt. Elég mulatságos volt, ahogy Ravi szinte teljesen belelóg az arcába, és a rezdüléseit figyeli.

– Nagyszünetben körbevezetlek – jelentette ki Hongbin.

– Bocsi, de már Hyuk felajánlotta – hárítottam el a felajánlást, és tovább figyelmet Ravi szerencsétlenkedését. Leo éppen egy hanyag mozdulattal lelökte a csevegőt a székről, anélkül, hogy csak pislogott volna egyet.

Hongbin rosszul viselte, hogy elvonják a figyelmem, és aktivizálta magát. Úgy belecsípett a karomba, hogy feljajdultam tőle, és biztosra vettem, hogy meg fog látszani a nyoma. Hogy bánhat így egy nővel? Szemétláda! – mérgelődtem magamban, miközben fájósan dörgöltem a sérült karom.

– Most mi van? – rivalltam rá.

– Nem figyelsz rám. Azt mondtam, körbevezetlek a suliban.

– Hallottam. Én meg azt mondtam, hogy már Hyukkal megbeszéltük, hogy körbevezet.

– Mintha nem lenne tök mindegy, hogy vele mész, vagy velem! – fortyant fel Hongbin.

Nem tudtuk tovább folytatni a veszekedést, mert megérkezett a matematika tanár, két hatalmas vonalzóval a kezében, és kezdetét vette a geometria. Mindig is utáltam a matekot, de a tanár úr nagyon jól magyarázott, és gond nélkül sikerült megoldanom a feladatokat. Hongbin csak annyit csinált, hogy megszerkesztette a háromszögeket, de arra nem vette a fáradtságot, hogy számoljon is az adatokkal.

– Miért nem csinálsz semmit? – kérdeztem morcosan.

– Ha úgy megyek haza, hogy mindent megoldottam, szegény Hyunknak nem marad mit csinálnia, és nem tudnék élni a tudattal, hogy miattam unatkozik.

– Unatkozni? Háromoldalnyi házit kaptunk.

– Ugye? Szerintem is embertelen – csóválta meg a fejét, majd elővett egy sötétkék uzsonnás táskát, és nekikezdett a reggelijének.

Abban a reményben, hogy most egy ideig megszabadulok a hülyeségeitől, mert úgyis tele lesz a szája, elővettem én is a reggelimet, de hamar csalódnom kellett, Hongbin másodperceken belül felcsattant.

– A kurva életbe, Hyuk csomagját hoztam el – köpte ki a szendvics maradékát a szalvétájába, majd hirtelen mozdulattal lecsapta a doboz tetejét, és erényesen megfordította. Az alján egy felragasztott papír fecnin valóban ott állt Hyuk neve. – Ezerszer elmondtam neki, hogy a tetejére rakja a jelzéseket, ne az aljára! Mit hisz ez, hogy nekem van reggel arra energiám, hogy ezt figyeljem? Örülök, ha fel tudok kelni.

Elnevettem magam a zsörtölődésén. Mi is szoktunk ilyen apróságokon veszekedni Hyunával. Igaz, hogy kicsit furának találtam, hogy fel kell címkézni a cuccaikat, pedig nem is gyerekek, és nem is hasonlítanak egymásra, de minden család máshogy nyírta a füvét.

– Milyen a szendvics? – böktem a dobozra.

– Tonhalas.

– Kéred az enyémet? Tojásos sonkás.

– És akkor te mit eszel?

– A tiédet – ragadtam meg a dobozt, és odahúztam magamhoz. Mivel tudtam, hogy a fiúk szeretnek enni, a nagyobb szendvicsemet adtam oda neki, a másikat pedig félretettem vésztartaléknak.

– És nem baj, hogy már beleettem?

– Miért, van valami betegséged? – kérdeztem vissza felhúzott szemmel.

– Nincs.

– Akkor mi a gond? – haraptam bele a szendvicsbe. Nem volt semmi baja. Sőt! Igazán finom volt, de nem hibáztattam Hongbint, amiért fanyalgott tőle. Én a gombát nem tudtam semmi pénzért lenyelni, ő a hallal lehetett így.

Nem hittem abban, hogy egy nap alatt meg lehet ismerni valakit, de kezdtem kapizsgálni, hogyan működik Hongbin. Szeretett irányítani, és rosszul viselte, ha háttérbe szorul, úgyhogy nem volt más dolgom, csak reagálni a mondandójára, és akkor nem dühíti fel magát. A fiúk egyébként is olyan hamar fel tudták húzni magukat.

Őszintén, nem ragaszkodtam hozzá, hogy Hyuk kísérjen körbe a suliban, Hongbinnak igaza volt abban, hogy teljesen mindegy, melyikük játszik idegenvezetőt, de azért reméltem, hogy Hyuk nem fog megharagudni.

A tetőtérre elvileg tilos volt felmenni, Hongbin mégis ismerte a módját annak, hogy észrevétlenül felszökjünk a melléklépcsőn. Odafentről pazar volt a kilátás, és élveztem, ahogy a szél az arcomba csap.

– Nem mintha zavarnál, de Hyuk mikor jön suliba? Szeretném őt is megismerni.

– Még nem tudom. Ez mindig reggel dől el.

– Miért? Este még nem biztos, hogy ki a soros? – furcsálltam.

– Anya állapotától függ. Ha nagyon rosszul van, akkor Hyuk marad vele, ha nem vészes, akkor én.

Nehéz lehetett gondoskodniuk az anyjukról gyerekként, de arra még nem mertem rákérdezni, hogy mi a helyzet az apjukkal. Hongbin egyébként is zárkózottnak tűnt, és nem szabadott elrontanom a kellemessé alakult viszonyunkat.

A nagyszünetben összefutottam Hyunával is, aki teljesen el volt ájulva az idősebbektől. Persze ezt csak azután osztotta meg velem, hogy Hongbin eltűnt Leóval.

– Azt hittem, hogy a kisvárosban csak csúnya srácok vannak, de mindenki tök helyes. Ráadásul én lettem az új szenzáció, és már három meghívást is kaptam a délutánra. Tudtad, hogy itt van shake house?

– Lehet, hogy én is körbenézek délután a városban. Még be se mentünk a központba, pedig lassan be is kell vásárolni, mert amit magunkkal hoztunk a minihűtőben, az már nem sokáig jó.

A kisvárosban legjobban biciklivel lehetett volna közlekedni, de az enyémet még nem hozták meg, úgyhogy Ravinál rákérdeztem, megy-e itt valami busz.

– Busz? Csak a város felé megy busz, a központba nem. Szerintem menj bringával!

Nem mertem bevallani, hogy nincs biciklim, mert tudtam, milyen fontos az első benyomás. Hiába kezdenék el magyarázni arról, hogy még a furgonon van a bicaj, már mindenki szegény lánynak titulálna, amit el akarok kerülni. Az otthoni suliban a legrosszabbul keresőt folyamatosan szekálták, és a kajaszünetben megdobálták ételmaradékkal, úgyhogy nem vágytam erre a posztra.

Az utolsó előtti óránk irodalom volt, és alig vártam, hogy megismerjem a tanárunkat. Odahaza ötös voltam belőle, és soha nem okozott problémát megtanulni a verseket. Nagyon reméltem, hogy itt is olyan sikeres leszek ebből a tárgyból, ahogy korábban mindig is. A tanárunk egy bajszos férfi volt, hajlott háttal, és ősz hajjal. Az ázsiaiakra nem jellemzően növesztett magának egy kis sörhasat, miközben az arca pirospozsgásnak, és kissé beesettnek tűnt. Nagyon furcsa szerzet volt a kopott, szürke öltönyében, és a tekintete egyáltalán nem volt olyan kedves, mint a régi tanáromnak.

– Felelünk! – nyitotta fel a naplót, de anélkül, hogy belenézett volna, már mondta is az első nevet. – Jung Taekwoon.

A Leónak keresztelt fiú felállt, és maga elé motyogva elszavalta a verset. Egyetlen hiba sem volt benne, tökéletesen hangsúlyozott, csak annyira halkan, hogy alig lehetett belőle hallani valamit. Háromnegyedet kapott az előadására, és a tanár úr vagy öt percig köszörülte rajta a nyelvét, amiért nem tudja rendesen kinyitni a száját. Úgy sejtettem, fogszabályzója van és azért ilyen visszahúzódó, bár a pókerarca nem illett bele a képbe.

Cha Hakyeon lett a következő áldozat, aki csont nélkül vette az akadályt. Látszott, hogy ő az osztály eminense, mert a tanár már azelőtt bevéste neki az ötöst, hogy befejezte volna, és büszke mosollyal pödörte a bajuszát.

Ravi kortársban nyomta a verset, a szavalása inkább rappelésnek tűnt, de egy hármassal leülhetett, hogy átadja a helyét Hongbinnak, aki fénysebesen megspórolta az időt.

– Nem tanultam meg – jelentette ki.

– Han úr, méltóztatik megtanulni valaha egyetlen egy verset is az órámra, vagy ne is álmodjak ilyenekről?

– Szerintem a tanár úr már kinőtt abból a kórból, hogy higgyen a tündérmesékben.

– Rendben, akkor egyes – véste be a karót a naplóba a tanár, majd tovább szívatta az osztályt. – Han Sanhyuk.

– Az öcsém ma hiányzik – informálta Hongbin, de Mr. Shimet ez nem érdekelte.

– Akkor te felelsz helyette. Még mindig nem tudod a verset?

Hongbin gyilkos tekintettel meredt a tanárra, majd felküzdte magát a padból. Vért izzadva adta elő a verset úgy, hogy arra a legkedvesebb tanár is csak kettest adott volna, Hyuknak mégis ötöst írtak be. Az rendes volt a tanártól, hogy nem akarta szívatni szegényt a hanyag bátyja miatt, de ez elég igazságtalan volt a többiekkel szemben.

– Lee Jaehwan, húzzon ki minket ebből a dagonyából – kérte fáradtan a tanár.

Rossz döntés volt. Jaehwan láthatóan egy sort nem tanult meg a versből, de nagyon találékonyan kileste a rímeket az előtte ülő nyitott tankönyvéből, és költött egy teljesen új alkotást. Mindenki dőlt a nevetéstől az ostobaságoktól, amiket összehordott, de nem húzták meg, és a kreativitásáért még egy pluszpontot is kapott. Ahogy láttam, igen elégedetten foglalt helyet.

Az irodalomóra nagyon szárazon folytatódott tovább, a tanárból hiányzott a szenvedély, így a műremekek is csak poros frázisokká váltak az előadásában. Sajnáltam, hogy ilyen motiválatlan, és óra után oda is mentem hozzá, hogy javítsak a kedvén kicsit.

– Tanár úr, nem tudom, hogy itt hogyan szokás, de én nagyon szeretem az irodalmat, és az előző iskolámban volt lehetőség arra, hogy diákok tartsanak órát – magyaráztam, de a tanár úr csak fásultan bámult rám. – Arra gondoltam, hogy… Lehetne, hogy megtartsak pár órát szorgalmi feladatként?

Amint a mondat végére értem, a teremben megállt az idő, és mindenki abbahagyta, amit éppen csinált. Csak a tanár mozgott, ő is csak azért, hogy gonosz mosolyra húzza a száját. Amikor megszólalt, mintha egy megafonból szólt volna a hangja.

– Félévzárásig az irodalomórákat háromfős csoportokban fogjátok megtartani, és a teljesítményetek alapján osztályozlak titeket félévkor. A felosztásokat következő órára összeállítom. A csodás ötletet Sun kisasszonynak köszönjétek – nyomta fel magát az asztaltól a tanár úr, és a zakójának zsebébe tette a tollát. – Jung úr, én a helyében már most elnézést kérnék a szüleimtől a félévi bukásért.

Leo szája még vékonyabbá vált az elfojtott indulattól, és amint a tanár távozott a teremből, ő volt az első, aki felpattant a helyéről, és megindult felém. Egyetlen szó nélkül karon ragadott, és elkezdett rángatni az tető felé. Ijedten lestem hátra, abban reménykedve, hogy Hongbin talán utánam jön, és megment, de úgy tűnt, nem érdekli, hogy lelöknek-e a mélybe.

– Mire volt ez jó, hm? – támadt nekem Taekwoon. – Ha nem bírsz az energiáddal, akkor sportolj valamit, de ne minket szívass!

– Nem direkt csináltam. Nem tudtam, hogy ez lesz belőle. Csak egy kicsit izgalmasabbá akartam tenni az irodalomórákat.

– Gratulálok, sikerült. Remélem, veled kerülök egy csoportba, hogy legyen kin leverni a karót, amit az a köcsög beír nekünk – vágta az arcomba, majd dühösen elviharzott.

Az első napon nem alakítottam túl jól. Az egész osztályom utált, arról nem is beszélve, hogy a csoportmunkánál nem rüheltem semmit jobban. Gyűlöltem, ha valaki más értékelhetetlen munkája miatt kaptam én is rosszabb jegyet. Nagyon reméltem, hogy Ravival és N-nel kerülök egy csapatba. N biztosan lelkiismeretesen dolgozik majd, Ravi pedig elég kedves, és ha erősen fogom, nem lesz gond vele.

Az utolsó órán sem úsztuk meg Shim urat, a grammatikát és ő tartotta, és ha ez magában nem lett volna elég borzasztó, akkor még tetézte is.

– Sun kisasszony ötlete annyira elnyerte a tetszésemet, hogy nem is húzom tovább az időt, elmondom a beosztásokat.

Az ujjaimat tördelve hallgattam a neveket. N már az első körben elkelt, Ken legnagyobb örömére, ugyanis egy csoportba kerültek. Ravi egészen a végéig kitartott, az utolsó előtti csoportnál vesztettem csak el, és az utolsó három név kihirdetésekor már mindenki tudta, hogy én szívtam a legnagyobbat.

– Az utolsó három fő pedig a Han testvérek és Sun kisasszony.

Hongbin majdnem felrobbant mellettem. Ez eleve lehetetlen vállalkozás volt. Mégis hogyan tarthatnánk órát hárman, ha ketten alapból nincsenek egyszerre a suliban? Meg akartam kérdezni Hongbintól, hogy nem lehetne-e, hogy arra a pár napra, amikor mi jövünk, egyedül maradjon az anyukája, de úgy áradt belőle a harag, hogy inkább nem piszkáltam.

Mindenki nagyon pipa volt rám, mert nekem címezve extra adag házit kaptunk nyelvtanból is, úgyhogy amint kicsöngettek, én már ott sem voltam. Hongbinnal sem beszéltem, nehogy meglincseljenek a padok között. Bármikor átcsengethettem hozzájuk, szerencsére csak alig tíz lépést kellett tennem a házukig.

Amint hazaértem, kinyitottam a hűtőt, de nem találtam benne semmi ehetőt. Bármennyire is vacak volt a kedvem, el kellett mennem bevásárolni. Letörten magamra kaptam a sportcipőmet, és a leemeltem a bevásárlós szatyrot a polcról. Már a kertünk végében jártam, amikor valaki utánam kiabált.

– Kicsikém, várj egy pillanatot! – ragadta meg egy csontos kéz a vállam. A nőnek nagyon hideg, és kellemetlen érintése volt, de amikor felé fordultam, egy kedvesen mosolygó arc fogadott. – A szomszédból vagyok. Segítenél nekem? Felborult az egyik virágcserép, és nem tudom egyedül felállítani.

A nőben Hyukék anyukáját sejtettem, bár egyik fiú sem hasonlított rá túlzottan. Az arcuk teljesen más volt, főleg Hongbinnal, egyedül a fekete haját örökölhette az anyjától. Közelebbről nézve Hyukot talán már láttam a lágy vonásokban és a vékony szájban.

A cserép nem volt túl nehéz, de az asszony nagyon sápadtnak, és erőtlennek tűnt, mégis folyton mosolygott, és hálásan megpaskolta a kezem, amikor végeztünk a teraszon.

– Köszönöm, drágám. Ne haragudj, hogy feltartottalak. A könyvtárba igyekeztél?

– Ami azt illeti, vásárolni.

– Gyalog? Biciklivel gyorsabb lenne.

– Igen, csak tudja, még nem érkezett meg a bringám.

– Akkor vidd el az enyémet! – nevetett fel az apró hölgy, és már csoszogott is a hátsó kert felé.

Hiába próbáltam visszautasítani az ajánlatát, hajthatatlan maradt, és mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy használjam a kerékpárját. Nem szívesen fogadtam el a dolgot, mert féltem, hogy kárt teszek benne, de végül nem maradt más választásom. Hihetetlenül elment az idő, sietnem kellett a bevásárlással, mert másnapra rengeteg házink maradt.

Éppen Mrs Han felé hajoltam meg, amikor Hongbin megérkezett. Ha azt mondom, hogy nem örült a látottaknak, enyhén fogalmaztam.

– Te meg mit keresel kint? – förmedt rá az anyjára, aztán engem is észrevett, és tetőtől-talpig végigmért. – Mi van, itt is bajt akarsz okozni?

– Drágám, csak nekem segített. Eldőlt egy cserép, és…

– Leszarom a cserepet, fogd be a szádat! – torkolta le Hongbin. Felháborított, hogy így beszél az anyjával. Legyen akármilyen mérges is, mégis csak ő szülte, ráadásul beteg is.

– Hongbin-shi, hogy beszélhetsz így az anyáddal? Nem szégyelled magad?

Láttam, ahogy Hongbin felemeli a kezét, hogy megüssön, aztán hirtelen megállt a mozdulatban, és felpillantott az emeletre. Nem láttam senkit az ablak mögül, de elképzelhetőnek tartottam, hogy pár perce még Hyuk állt ott.

– Menj, és inkább vásárolj be! Estére legyél itt a bringával együtt – vetette oda haragosan a feketehajú szélvész, és karon ragadta az anyját. Elég durván rángatta be az épületbe, és legszívesebben utánuk mentem volna, nehogy bántsa az asszonyt, de nem volt jogom hozzá.

Még egy ideig vártam, hogy Hyuk kijöjjön, de aztán rájöttem, hogy most nálam fontosabb dolga is lehet. Biztosan nem egyszerű leállítani Hongbint, ha mérges.

A város kisboltjában minden frissnek és finomnak tűnt, és a seouli árakhoz képest egész olcsón megúsztam a nagybevásárlást. Sok mindent megvettem, és a bicikli valóban jó szolgálatot teljesített, mert biztosan képtelen lettem volna ezt mind egyedül hazacipelni.

Miután mindent behordtam a házunkba, a biciklit visszavittem a szertárba, és odabilincseltem a földbe szúrt vasrúdhoz. Amilyen szép rend volt a kertben, olyan rendetlenség uralkodott a raktárban, de úgy sejtettem, a fiúk nem sűrűn jártak oda. Valószínűleg az apjuké lehetett a hely.

Hatalmasat dobbant a szívem, amikor észrevettem, hogy áll mögöttem valaki. Nagyon lassan fordultam meg, készen rá, hogy a legközelebbi tárggyal agyoncsapjam, ha bántani akar, de csak Hyuk volt az.

– Minden oké? Nem akartalak megijeszteni.

– Persze, jól vagyok. Nagyon sajnálom a mai napot. Hongbin gondolom mesélte, hogy mekkora zűrt kavartam.

– Igen, említette – nevetett fel zavartan Hyuk. Sejtettem, milyen említés volt az. Csoda, hogy nem csuklottam.

– Figyelj, nem lehetne, hogy arra a pár napra anyukádra valaki más vigyázzon? Nincs egy megbízható ismerősötök, vagy egy segítő rokonotok?

– Ne aggódj, majd valahogy megoldjuk – mosolygott rám kedvesen Hyuk, és illedelmesen arrébb terelt a szertártól. Nem bántam, hogy kimegyünk a fényre, mert őszintén, futkosott a hátamon a hideg a sötét, ismeretlen helyektől.

Ahogy a fény rávetült Hyuk kezére, észrevettem, hogy friss kötés fedi. Nagyon érdekelt, hogy mi történt vele, de nem mertem megkérdezni. Azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy összeverekedtek a bátyjával, arról pedig biztosan nem szívesen beszélt volna.

– Még egyszer elnézést kérek, amiért így megkavartam az életeteket.

– Semmi gond. Te csak jót akartál. Shim az, aki pikkel ránk.

Szerintem csak Hongbinra pikkelt, de ettől Hyuk biztosan nem érezte jobban magát. Én is sokszor szívtam Hyuna miatt, de koránt sem annyiszor, mint ő. Néha átok volt, ha az embernek van egy testvére, aki ráadásul még idősebb is.

Amint visszamentem a házunkba, szorosan megöleltem a nővéremet, és hálát mondtam neki, amiért csak egy kicsit idegesítő.

Hyuk:

Ha azt hittem, hogy előző nap fáradtam el, akkor ezt újra kellett gondolnom. Nem elég, hogy rengeteg házit kaptunk, de meg kellett oldanunk egy lehetetlen küldetést is. Jihyun rendesen szarba kevert minket, de én nem haragudtam rá úgy, mint Hongbin.

– Legalább fejbe vágtad a villáskulccsal? – kérdezte a bátyám, amikor felmentem az emeletre.

– Ne magadból indulj ki! Láttam ám, hogy meg akartad ma ütni! Eszedbe se jusson kezet emelni egy nőre! Az is elég szörnyű, ahogy anyánkkal bánsz.

– Világosan megmondtuk neki a játékszabályokat. Ő szegte meg.

Inkább nem veszekedtem vele. Teljesen máshogy viszonyultunk anyához. Ő a terhet látta benne, és folyton veszekedett vele, én szántam és próbáltam segíteni neki. Azzal tisztában voltam, hogy mélyen mind a ketten ugyanannyira szeretjük őt, de Hongbin az évek múlásával egyre kevésbé tudta ezt kimutatni. Apa távozásáért, a költözésért, és minden rosszért, amit gyerekkorunkban elszenvedtünk őt hibáztatta, pedig anya igazán nem tehetett a betegségéről.

Néha szerettem volna kicsit egyedül lenni. Bezárkózni a szobámba, és magamra húzni a takarót csodának számított, mert Hongbin sosem hagyott egy perc nyugtot sem nekem. Nagyon szerettem azokat a heteket, amikor bezárkózott a szobájába, és végre levegőhöz jutott, de ez olyan ritkán történt meg, ráadásul most még fel is húzta magát Shim miatt. Nagyon féltem tőle, hogy az egészet szegény Jihyunon fogja leverni. Végre jött egy lány a szomszédba, akit még kedveltem is, és elég volt egyetlen nap ahhoz, hogy Hongbin el akarja üldözni.

– Amúgy, köszi, hogy nem engedted, hogy egyest kapjak – ültem le fáradtan az íróasztalom mögé.

– Három évet öregedtem közben. Úgy kellett előásni az agyam mélyéről, amit tegnap este összemotyogtál itt nekem. Még jó, hogy N előtt nyitva volt a könyv. Néha igazán kifizetődő a strébersége.

– N jó arc – jelentettem ki.

– Akárhányszor találkozunk, kioktat arról, hogy miért nem tanulok jobban! – fakadt ki Hongbin hisztizve.

– Mondom én, hogy jó arc – csaptam le neki a saját bűzbombáját, amit csak mosolyogva fogadott. Hiába ment néha az idegeimre, akkor is testvérek voltunk, és a nehéz időkben mindennél jobban össze kellett fognunk.