HH - Epilógus

 

Több év múlva

Jihyun:

Hongbin eltűnésével a dolgok először kaotikussá váltak, majd szépen fokozatosan minden lecsendesedett, és Hyuk elkezdhette élni azt az életet, amit mindig is megérdemelt volna. Mindketten példás bizonyítvánnyal végeztük el a középiskolát, és bár úgy tűnt, hogy a családból Hyuna lesz az, aki előbb visszaköltözik a nagyvárosba, végül mégis én és Hyuk települtünk át Seoulba.

Habár én titkon azt reméltem, ugyanarra az egyetemre fogunk felvételizni, Hyuk végül irodalom helyett gyógypedagógiára adta be a kérelmét. Azt mondta, orvos nem szeretne lenni, mert túl nagy felelősségnek érzi, és – talán Hongbin hátra maradt érzései miatt –, nem is szereti őket túlzottan. Az viszont küldetése és hivatása lett, hogy segítsen olyan gyerekeken, akik valamilyen nehézséggel küzdenek. Hyuk hihetetlenül empatikus ember volt, akinek magas nem csak az értelmi, de az érzelmi intelligenciája is. Persze rengeteget kellett tanulnia. Az egyetemi éveink alatt talán éppen ez okozta a legnagyobb feszültséget közöttünk, hogy alig maradt időnk egymásra, mert mindketten maximalistán kitűnően akartunk szerepelni a vizsgákon. Én tanárnak tanultam, alsóban akartam tanítani olvasást és írást, a kisebb gyerekekkel jobban kijöttem, mint az idősebbekkel. Rá akartam nevelni már kis korban a lurkókat arra, hogy szeressék és élvezzék az olvasás és az írás szépségét.

Ahogy pedig elkezdtünk mind a ketten gyerekekkel foglalkozni, úgy erősödött bennünk az érzés, hogy szeretnénk otthonra is egy kis herceget vagy hercegnőt. A fogantatás nem ment könnyen, Hyuk sokáig mereven elzárkózott a témától, miközben egy-egy pillanatban mégis kibukott belőle, hogy apa akar lenni. A visszakozásának oka a betegsége és a félelem, hogy talán az ő gyerekeire is tovább öröklődik. Próbáltunk segítséget kérni Dr. Bamtól, de sok jóval ő sem kecsegtethetett. Egyedi eset volt számára is Hyuk és Hongbin állapota, és mivel nem volt hasonló a praxisában, nem is tudhatta, mi lesz a gyermekünkkel. Végül, nagy meglepetésre Hyuna volt az, aki rávette a férjemet, hogy ugorjon bele a családos életbe.

Hyuna és Leo még évekig otthon élt apával, majd a nővérem véglegesen megelégelte a kisvárosi életet, és felrángatta magával a barátját Seoulba. Leo nem viselte jól a város zaját, a sok veszekedést, a villódzó fényeket, a hangoskodó embereket, de nem mert szólni róla. Leo, talán a múltja miatt, mindig is megmaradt egy problémáit elfojtó, csendes, melankolikus személynek, bár igaz, hogy a nővérem sokat nyitott rajta. Végül aztán, ahogy minden, amit a szőnyeg alá söpör az ember, kibukott, hogy Leo utálja Seoult, és utálja a diszkókat, partykat, forgalmas utakat, és úgy jóformán minden bunkó nagyvárosi formát. Kompromisszumos megoldásként úgy döntöttek, abba a kerületbe költöznek, ahol mi is éltünk. Így Hyuna hamar beutazhatott a városközpontba szórakozni vagy vásárolni a barátnőivel, Leo pedig élvezhette a kertvárosi nyugalmat és biztonságot. Így alakult hát, hogy Hyunáék újra közel kerültek hozzánk, és majdnem minden második hétvégét nálunk töltötték.

Odahaza apa is megtalálta a szerelmet. Először azt kezdtük el furcsállni, hogy állandóan hasonló jellegű ételekről küldött nekünk fotókat. Hyuna úgy gondolta, bizonyára vett egy arab ízek szakácskönyvet, és annak minden egyes ételét kipróbálja, aztán kiderült, hogy sokkal inkább a fűszerboltos nő a dolog mozgatórugója. Merthogy apa állandóan bement a boltba venni valamit, hogy lássa az eladót, ha pedig már megvette a fűszereket, akkor fel is kellett használni őket. A főzés pedig jó beszélgetésalapot képezett közöttük, a nő segített apának főzni, cserébe apa segített neki ezt-azt a házánál megszerelni, és végül a barátnője egy nap apa házában maradt. Nagyon szerettem őt, igazi vidám, energikus falusias nő volt, aki teli szájjal nevet, és teli szívvel szereti az apámat.

A kislányunk első pár éve nem volt zökkenőmentes, Hyuk – kissé megszállottan – orvostól orvoshoz cipelte, hogy kiderítse, ő is szenved-e abban, amiben a felmenői. A leletek és az eredmények mind azt támasztották alá, hogy a gyermekünk makk egészséges, de azt hiszem, Hyukot semmi a világon nem nyugtathatta volna meg igazán. Mindig ott vibrált a levegőben Haneul – akit az égről neveztünk el – mentális állapotának egészséges vagy káros mivolta. Mint ahogy minden gyerek, néha ő is hisztizett, és a földhöz vágta magát, ha nem kapott meg valamilyen játékot, és ezeket Hyuk állandóan túlreagálta. Sok közös munka és családterápia kellett ahhoz, hogy a félelemei ne nyomjanak agyon minket. Mire Haneul négy éves lett, Hyuk megtanult bízni benne, és ez nagyon jót tett a mi kapcsolatunknak is. Végre nem veszekedtünk, végre nem kellett féltenem Hyukot, hogy túlaggódja magát, minden békés és boldog volt az életünkben.

– Kicsim, merre van apa? – kérdeztem a lányomat, aki a plüssdinóját szorongatva nézte a mesefilmet a nappaliban.

– Fürdik. Azt mondta, hogy nagyon fáj a feje. Még sírt is miatta.

Tudtam, hogy Hyuk miért sírt, közeledett a születésnapja. Vagyis a születésnapjuk. Merthogy ilyenkor nem csak azt ünnepeltük, hogy Hyuk egy évvel idősebb lett, hanem az is sirattuk, hogy Hongbin egy évvel régebb óta hagyott el minket. Az elején megértéssel fogadtam ezt a kettőséget a születésnapjával kapcsolatban, aztán, amikor Haneul megszületett, elkezdett bosszantani a dolog. Miért akarna bárki is emlékezni arra, hogy valaki meghalt? Nem akartam én kitörölni Hongbint a közös múltunkból, de úgy éreztem, a szomorkodás csak újabb negatív hullámba viszi a férjem, és a szomorúsága ráakad rám, és a lányunkra is. Haneulnek nem is szabadott azt mondani, hogy Hongbin bácsi meghalt, Hyuk úgy magyarázta el neki, hogy a nagybája nagyon messze költözött tőlünk. Pedig a valóságon nem szépítettek a jól cizellált szavak. Hongbin meghalt, hogy Hyuk élhesse a saját életét, és néha úgy éreztem, hogy a férjem mintha szándékosan nem akarná ezt belátni. Mintha magának gerjesztené a problémákat, hogy soha ne lehessen teljesen boldog. Persze aztán mindig rájöttem, hogy csak a keserűség és a félelem beszél belőlem. Hyuk szeretett, és szerette a lányát is, nem akart volna soha, semmilyen módon ártani nekünk.

– Tudod, hogy apa nagyon sokat dolgozik. Ha végzett a fürdésből, adj neki egy hatalmas gyógypuszit, hogy ne fájjon a feje! – simogattam meg a lányom buksiját, és elkezdtem kipakolni a vacsorához valókat.

Hallottam, ahogy a fürdőszobában elzárja Hyuk a zuhanyt, elképzeltem, ahogy kilép a kabinból, végig törli a testét a puha törölközőjével. Nagyon rég lehettünk már együtt, ha ennyitől beindulok – szidtam meg magam, és a kukába dobtam az üres papírzacskót. Valójában tényleg nagyon kevés időnk jutott egymásra. Hyuk estére már elfáradt, nappal meg vagy dolgoztunk vagy Haneullel kellett foglalkoznunk, így nem tudtunk házas életet élni. Pedig már nagyon vágytam rá, hogy újra magamon érezzem a kezeit.

Amikor kinyílt az ajtó, megcsapott a forróság és az édes, férfias tusfürdő illata. Úgy tűnik, elfogyott a korábbi – állapítottam meg, és felírtam a mentális bevásárlólistámra, hogy Hyuknak megint venni kell abból a kékszínű tusfürdőből, amitől olyan őrjítően szexi illata lesz. Sosem hittem abban, hogy a parfümöknek megváltozik az illatjuk, ha találkoznak egy ember bőrével, de ennél a tusfürdőnél ez bizonyítottá vált. Ha csak a tubusba szagoltam bele, semlegességet éreztem, de ha Hyuk lefürdött vele, kimelegedtem az illatától.

Ez a mostani nem volt rossz, de sokkal mélyebb, erőteljesebb, vadabb volt. Lehet, hogy ő is arra gondolt, hogy Haneul délutáni alvásánál összebújhatnánk? – mosolyodtam el kacéran, és elképzeltem, ahogy ledönt az ágyra. Szerettem volna már, hogy ne mellettem, inkább rajtam feküdjön az ágyon.

– Hello, bébi – köszöntött a férjem a fürdőszoba ajtaja felöl, és a hangjától az izzó forróságot átvette a jeges hideglelés.

Megpördültem, a kezemben tartott paradicsomok toccsanva a földre estek, és meg kellett kapaszkodnom a konyhapult szélében, nehogy én is a zöldségek sorsára jussak.

Az ajtófélfának támaszkodva, a dereka körül a puha, fehér törölközővel, vizes, izmos mellkassal, még kissé csöpögő hajjal, egy fekete, igéző szempár vizslatott éhesen.

– Te meg kicsoda vagy? – kérdezte Haneul gyermeki őszinteséggel. Nem volt félelem a hangjában, de furcsállta, miért nem az apja jött ki onnan, ahová korábban bement.

– Én is ezt akartam kérdezni tőled – válaszolt a kérdezett, és gyorsan végignézett a lányomon. Majd a falakon, a bútorokon, és a tekintete végül rajtam állapodott meg. – Megöregedtél Jihyun.

– Mama, kicsoda a bácsi? – szaladt oda hozzám Haneul, és a kötényembe kapaszkodott. Kérdő, egyre ijedtebb tekintettel nézett rám, bizonyára érezte, hogy milyen feszült vagyok.

– Ő Hongbin bácsikád. Apa testvére – motyogtam megsemmisülten, és úgy érezem, magába szippant a kétségbeesés.

Mivel Hongbin egyetlen képen se látszott soha, nem meglepő, hogy Haneul nem tudta, ki áll szembe vele félmeztelen, vizes adonisz testtel. Hongbinról viszont sokat hallott, és a szemének ragyogásából kiderült számomra, hogy mindig is kíváncsi lehetett a „nagyon távol élő” rokonára.

– Szia, Hongbin bácsi. Haneul vagyok, az unokahúgod – mutatkozott be a lányom illedelmesen, és boldogan átfogta kis erős karjaival a bácsikája csípőjét.

– Azt hiszem, nagyon sokáig aludtam – állapította meg Hongbin leforrázva, majd kissé ügyetlenül, de megsimogatta az unokahúga fejét.

Bárcsak örökké aludtál volna! – gondoltam keserűen. Hiába fogta fel az agyam, hogy Hyuk ettől talán újra boldog lesz, és Haneul is megismerheti a nagybátyját, akit mindig is akart magának, de nem tudtam elhessegetni a megérzésemet, hogy Hongbin felbukkanásával minden rossz újra vissza fog térni az életünkbe. Hongbin nem családos típusú ember, és nagyon sokáig nem számított élő személynek. Nem fog otthon ülni a gyerekkel, vagy elmenni dolgozni Hyuk munkahelyére. Nem fog semmit se úgy tenni, mint az öccse, mert ő nem Hyuk. Nekem viszont nem lehet egyszerre két férjem.

– Jihyun, mintha nem örülnél nekem – szakított ki Hongbin a gondolataimból. – Pedig nekem nagyon hiányoztál. Tudom, hogy jól fogunk szórakozni mi ketten. Ahogy látom, az öcsém úgyse elégít ki rendesen. – Ez utóbbit már a fejembe mondta, és gyűlöltem, hogy kutakodik az agyamba.

Nem akartam, hogy érezze, amit érzek, és nem akartam, hogy lássa, amit gondolok. „Szállj ki a fejemből, Hongbin!” – parancsoltam rá mentálisan, és megdörzsöltem a karomat, hogy kissé enyhítsek a didergésen. Én Hyuk felesége vagyok, őt szeretem, boldog vagyok vele, és ezen semmit nem fog változtatni Hongbin felbukkanása.

Legalább is nagyon reméltem.