HH - 16. fejezet: Matt fekete

Hongbin:

Izgultam, folyton attól féltem, hogy elvesztem az irányítást, és Hyuk az előtt tér magához, hogy találkoztam volt Dr. Bammal. Egy lepukkant hotelben húztam meg magam, nem akartam sokat költeni, csak kellett egy hely, ahol lepakolok, amíg el nem indulok a rendelőbe.

Váróra számítottam, ahol furcsa és idegen betegek várnak majd arra, hogy bekerüljenek, de a folyosón nem ült senki, az ajtóra ragasztott papírok szerint csak időpontra lehetett érkezni a doktor úrhoz.

Öt perccel a megbeszélt idő előtt kijött a titkárnő, és bekísért a belső várakozóba, a kellemes bőrkanapé mellett egy akváriumban halak úszkáltak, a rádióból zene szólt, a légkondicionálóból hideg szellő fújt rám.

– Kér esetleg valamit inni, uram? – kérdezte a hölgy kedvesen.

– Nem.

– Beviszem az aktáját a doktor úrnak. Nemsokára szólítani fogja – nyújtotta a kezét, és én átadtam neki a barnafedelű, kopott dossziét.

Gyűlöltem várakozni, de minél feszültebb voltam, annál erősebbnek éreztem magam, az elhatározás, hogy én akarok irányítani erőt adott ahhoz, hogy háttérben tartsam Hyukot. Még fel sem dolgozhatta az anyánk halálát, a gyásza időt adott nekem, és erre volt a legnagyobb szükségem.

Az orvos irodájában semmi sem volt ismerős, csak az illat, az erős mentol, ami beitta magát a szőnyegbe, a kárpitokba, és a doktor köpenyébe. Más szag esetében megkértem volna, hogy szellőztessünk ki, de ettől megnyugodtam. Lehet azért, mert gyerekként nála nem féltem, ellentétben Dr. Gammál, vagy még inkább veszélyes Dr. Imnél.

– Régen láttuk egymást, Hogbin. Jól megnőttetek.

– Megnézte az irataimat?

– Meg. Miben szeretnéd a segítségemet kérni?

– Történt mostanában pár dolog, amitől összekavarodtunk Hyukkal.

Mindent elmeséltem neki, kezdve azzal a lánnyal, akibe Hyuk beleszeretett, majd az anyám romló betegségével, hogy megjelent az új személyiség és felfalta a többit, és az anyám végül öngyilkos lett. Aztán, hogy Hyuk eltávolodott tőlem az új, gonosz orvos miatt, aki veszélyes és erős gyógyszereket ad neki, amitől kiesek a nyeregből, és mindenáron el akarja érni, hogy eltűnjek.

– Ti vagytok a legkülönlegesebb eset, akivel valaha találkoztam, ezért amit mondok, életemben először nem száz százalékosan tudományos. Még rendes kategóriát sem tudok mondani rátok, mert több betegség ismertetőjegyeivel is rendelkeztek, közben pedig a telepátia, és a telekinezés teljesen kívül esik a tudomány talaján. Őrültnek hinnének a kollégáim, ha elmesélném. Közben pedig tudom, hogy igazat mondasz.

– Meg is tudom mutatni, ha akarja.

Nem szoktam hencegni ezzel, amikor felfedeztem, megijedtem tőle. Arra gondoltam, ha már korábban elsajátítom, és tökéletesre fejlesztem, talán azt a gyereket is meg tudtam volna menteni, aki kiesett az ablakon. Hyuknak semmilyen különleges képessége nem volt, és a telepátia csak egyszer működött, amikor Leónak üzentem Dr. Im irodájában.

Mivel fáradt voltam, csak pár milliméterre tudtam megemelni a papírt a gondolataimmal, de Dr. Bam nem is azért fogadott, hogy trükkökkel szórakoztassam. Azt akartam, hogy felfejtse a „betegségünket”, kibékítsen Hyukkal, és helyre hozza, amit az a sarlatán elrontott.

– Tudod, mi az a gyógyszer, amit a kolléga felírt Hyuknak? Az aktádban nincs feltüntetve.

– Nem tudom. Nekem mindegyik gyógyszer ugyanolyan, de ha van mintája, meg tudom mutatni a dobozát.

Meglepődtem, milyen sokféle gyógyszert rejtett a kisszekrény, ijesztő volt, az még inkább, hogy ezek az apró pirulák milyen durva kemikáliákat tartalmazhatnak. A gyógyszerek között viszont nem volt ott az, amit Hyuk szedett, csak arra tudtam rábökni, amit először bevett, és az anyám kapta.

– Ezt követően lettetek érzékenyek a villódzó fényre, igaz? Tudod, az öcséd mennyit szedett be belőle?

– Fogalmam sincs.

Tetszett a doki beszéde, teljes értékű emberként kezelt, és Hyukkot az öcsémnek hívta, nem a másiknak, vagy a másik személyiségnek, ezt nagyra értékeltem. Dr. Im teljes nevét a memóriám legmélyéről kellett előhalásznom, és nem tetszett az a harag, ami átsuhant az orvos arcán. Úgy tűnt, ennek az Imnek nagy hírneve lehetett Seoulban is, bár azt hiszem, ABC is említette, hogy eltanácsolták valahonnan, mert túlzónak ítélték a módszereit.

– Az előző kezelőorvosotok… – kereste ki a nevét a papírról a szemüveges, kedves bácsika. – Dr. Gam, említette, hogy miért kellett távoznia a városotokból?

– Nem. Egyszer csak eltűnt, és nem magyarázkodott akkor sem, amikor felhívtam. Mondjuk, nem is voltunk túl jóban…

– Igen, olvastam a feljegyzéseiben. A jellemzésed… igen erőteljes. Ezzel csak őt tüntetted ki, vagy most vagy túl udvarias?

– Nem bíztam benne. Nem szeretem az orvosokat. Maga eddig normálisnak tűnik.

Nagy volt a kontraszt a köpenyesek között, Dr. Gam a kezdetektől fogva betegnek kezelt, belement a játékba, testvérnek nevezett minket Hyukkal, de soha nem tekintett az öcsémmel egyenrangúnak. Dr. Im egyenesen csak személyiségnek nevezett, fecskendővel támadt rám, és gyilkos gyógyszerekkel akart tömni. Dr. Bam mellett nem éreztem magam veszélyben, megbíztam benne. Kicsit olyan érzésem támadt, mintha a nagyapám lenne.

– A kezelés hosszadalmas lesz, és szükségünk lesz az öcséd beleegyezésére is.

– Nem fog örülni, hogy ide hoztam, ő Dr. Im megszállottja. Plusz, most utál engem, és az anyánk halálát sem dolgozta fel. Ellent fog állni.

– Engedd, hogy beszéljek vele! Meggyőzöm, hogy működjön együtt. Mindkettőtök érdeke, hogy megismerjétek és megértsétek az állapototokat.

Féltem hátradőlni, és átadni a stafétabotot Hyuknak, de az orvos csak úgy kezelhetett minket, ha mindketten felhatalmaztuk rá, még szerencse, hogy csak ketten voltunk, anyám esetében ez sokkal érdekesebb játszma lett volna. Sajnáltam, hogy nem kerestem fel korábban, talán meg tudta volna menteni.

Hyuk:

Ha meg kellene neveznem, mi az, amit a legjobban utálok abban, ha Hongbin átveszi az irányítást, az, hogy idegen helyen ébredek, és nem tudom, hogyan kerültem oda. Az kissé megnyugtatott, hogy egy orvosi rendelőnek tűnő szobában feküdtem, és az asztalnál mosolygó öregúr is egy orvosra hasonlított, de nem értettem, hogy lehet, hogy Hongbin ide hozott. Hiszen utálta az dokikat, nem bízott egyben sem, úgy sejtettem, Dr. Imet képes lenne puszta kézzel meggyilkolni.

– Nem tudom, emlékszel-e rám, Hyuk. Dr. Bam vagyok, gyerekkorotokban kezeltelek titeket.

– Emlékszem a mentolos cukorkákra – böktem a fehér tálkára, ami valószínűleg ugyanolyan fehér kavicsokat rejtett. – Hogy kerülök ide?

– Hongbin felkeresett, hogy a segítségemet kérje. Szeretné, ha kezelnélek titeket, és együtt jobban megismernénk a különleges helyzeteteket.

Hogy Hongbin önmaga felkeressen egy köpenyest, ahogy ő szokta őket nevezni, abszurdnak hatott. Ha bármilyen másik orvosnál tértem volna magamhoz, homlok-hanyatt rohantam volna ki a rendelőből, de Dr. Bamra én is emlékeztem. Nem lehetett rossz szakember, a falakon rengeteg oklevél függött, az irodájában az otthonosság mellett szerepet kapott a technika is, sokkal jobban felszerelt rendelője volt, mint Dr. Imnek. Talán nem ártott, ha engedtem, hogy megvizsgáljon.

– El tudnád mondani a gyógyszer nevét, amit az utóbbi időben szedsz?

Elmondtam neki, és nem tetszett az arcára kiült felháborodott döbbenet. Dr. Im is említette, hogy a tabletták igen erősek, de az én állapotom is igen súlyos, és én nem kételkedtem a tudásában. Tüzetesen elmagyarázta, hogyan fog zajlani a kezelés, mi és miért történik, tudtam, ha le akarom gyengíteni Hongbin hatalmát felettem, akkor áldozatokat kell hoznom.

– Azt hiszem, hogy Dr. Im félrekezel titeket. Nem vagytok skizofrének. Az állapotok sokkal jobban hajaz a multiplex személyiségzavarra, de nem lehet egyetlen kategóriát se rátok húzni. Elmondom, hogy mi a különbség a kettő között.

Ahogy Dr. Bam elmagyarázta, megértettem, hogy tényleg nem vagyunk skizofrének, és nem érettem Dr. Im miért aszerint kezel. Ő volt az orvos, jobban kellett volna értenie hozzá, mint nekem, és minél többet magyarázott az új orvosom, annál jobban szégyelltem magam. Hongbinnak igaza volt, olyasvalakiben bíztam meg, akiben nem szabadott volna, és csak neki köszönhettem, hogy nem történt nagyobb baj.

Aláírtam a felhatalmazást, és megbeszéltük, hogy mikor kell újra kelezésre jönni, de amikor kiléptem az ajtón, fogalmam sem volt, hová is kellene mennem. Hiszen Hongbin intézett mindent, ő foglalt szállást, a cuccainkat is ő tette le valahol, egyedül el voltam veszve.

Hongbin… Hongbin… Hongbin! – szólongattam gondolatban, de nem reagált. El kellett ütnöm az időt, amíg magához nem tért, vagy át nem vette az irányítást. Seoulban úgyis régen jártam már, turistaként sétálgattam, néztem az épületeket, majd beültem enni egy sütit az egyik kávézóban. Jihyunra gondoltam, hogy teljes értékű párként kellene kezelnem, rá kellene támaszkodnom és megosztani vele az aggályaimat. Biztosan össze volt zavarodva, a titkolózás miatt csak hibát halmoztunk hibára, csodáltam, hogy még mindig mellettem maradt.

– Na, mi van, öcsi? – tört ki belőlem Hongbin hangja hirtelen, és a mellettem elhaladó srác furcsállva nézett rám.

– Semmi, hyung – motyogta maga elé, és egy távolabbi asztalhoz ült le.

Normális vagy? Elég lett volna csak a fejemben mondanod! Nem láttam Hongbint, pedig általában szoktam, aztán megmozdult a szemben lévő szék, és Hongbin lassan alakot öltött rajta. Mérgesen és fáradtan nézett rám, de pont ideje volt túlesni ezen a testvéri beszélgetésen. Mégis, úgy gondoltam, egy ilyen forgalmas kávézó talán még se a legjobb választás erre.

– Mutasd meg, hol a szállásunk. Ott beszélünk – suttogtam magam elé, majd miután fizettem, követtem a bátyámat.

Hongbin haját újra matt feketének láttam, bár ha kormányt váltunk, biztosra vettem, hogy megint rózsaszín lesz. Ki akartam szúrni vele, amikor azt hitte, hogy irányít, elküldtem fodrászhoz, hogy kivilágosítsa a haját. Mivel azonban az ez az én testem, az én hajamat szívták ki, de ha tükörbe néztem, világosbarna lettem, rajta meg rózsaszín látszott. Nem igazán értettem a külsőnket, és hogy mi történik ilyenkor a testemmel, de nagyon reméltem, hogy Dr. Bam majd előáll egy ötlettel.

Ijesztően szakadt szobát bérelt Hongbin, hamar eldöntöttük, hogy valami jobb kell. A kezelés hetekig eltarthatott, aggasztott, hogy ki kell hagynom a sulit, de a gyógyulásunk fontosabb volt, és ahhoz, hogy pihenni tudjunk, jobb körülmények kellettek.

– Sajnálom, Hongbin. Idióta voltam.

– Ennyitől nem fogok megenyhülni. Ha rajtad múlott volna, már mindketten a padlón lennénk. Nem bíztál bennem egy lány miatt, és rábíztad a testünket egy alkalmatlan baromra.

– Szeretem Jihyunt, és te megütötted az én képemben. Féltem, hogy tönkremegy az életem a sok hazugságtól, és elvesztem őt. Dr. Im… Olyan meggyőzőnek tűnt. Nem tudom, miért hittem neki olyan könnyen.

– Nem adott be neked semmit? Lehet, hogy valamilyen szerrel manipulált.

Eszembe jutott a hipnózis, hogy egy kattogó zenére kellett koncentrálnom, majd előkerült egy lánc, amit az orrom előtt lóbált, és még szagok, amiket nem tudtam volna azonosítani, de felismertem volna ezer közül is. Talán Hongbinnak igaza volt, és a hipnózis nem gyógyított, csak elérte, hogy együttműködő legyek, és belé helyezzem a bizalmamat, kissé túlzóan is. Iszonyatosan haragudtam rá emiatt, orvosként nem csak etikátlannak, de szigorúan tilosnak kellene lennie, hogy ilyesmit használjon, ilyen célra. El sem mertem képzelni, Hongbin mit fog tenni vele, ha a kezei közé kaparintja.

– Gondolkodtál már azon, mi lesz, ha kiderül, hogy jól gondoljuk, és én csak egy személyiség vagyok?

– A bátyám vagy, ezen nem változtathat senki. Többé nem engedem.

– És Jihyunnal hogy tervezed a jövőtöket? Hétköznaponként te vagy vele, hétvégén meg azt csinálok, amit akarok?

– Majd kitaláljuk. Most koncentráljunk a kezelésre. A többi ráér később.

Azt mégsem akartam, hogy Jihyun aggódjon értem, írtam neki egy sms-t, amit Hongbin jócskán megcenzúrázott, de reméltem, hogy megnyugtatja, és Leóhoz is elér az üzenet, hogy falazzon nekünk a városban. Hongbin nem árulta el, hogy kik tartoznak bele, de azt mondta, van egy csapata, aki majd megoldja helyettünk a nehezét. Nagyon reméltem, hogy igaza van, és se nem csapnak ki a suliból, se nem üldöznek el a városból. Féltem, milyen hatalma lehet Dr. Imnek a tudással a kezében. Ha elmondta a suliban, hogy miben szenvedünk, kételkedtem benne, hogy az osztálytársaink valaha újra találkozni akarnak velünk.

Hongbin:

Természetesen az idővel arányosan lettem egyre türelmetlenebb, de kárpótolt, hogy a doki jó kezelési tervet dobott össze nekünk, és minden találkozásnál megtudtam valamit magunkról és az állapotunkról. Csak azt nem tudtuk megfejteni, hogyan nézhetünk ki különbözően, ha Hyuk testén osztozunk.

– Már csak a telepátia maradt válaszként. Lehet, hogy valahogy képes vagy arra, hogy irányítsd a környezetedet, és elhiteted velük, hogy más látnak. Mintha hipnotizálnád őket.

Elvileg már babaként is ezt csináltam, úgyhogy akkor igazán penge lehettem benne, de ez nem magyarázta meg, hogyan szerepelhetek néhány fényképen. A készüléknek nem volt agya, amit átprogramozhattam volna.

Sok mindent kipróbáltunk, zenét hallgattam, az orvos felvett különböző lencséjű szemüvegeket, még meditált is, de akárhányszor rám nézett, engem látott. Már végképp lemondtunk a megoldásról, amikor eszembe jutott Hyuk kis barátnője, és az a mozdulat, amit minden találkozásunk előtt tett.

– Doki, lehetséges, hogy más az illatom ilyenkor? Vagyis Hyuk illata, vagy, hogy is mondjam…

Az orvos izzadtság mintát vett tőlem, és Hyuktól is, és elküldte a laborba, hogy vizsgálják ki. Az eredményre sokat kellett várni, addig viszont kikúrálta belőlünk a fénygyengeséget, és azokat az egyéb károkat, amiket Dr. Im okozott. Már nem éreztem magam olyan fáradtnak, és semmilyen tükröződés nem irritálta a szemünket. Megkönnyebbülnek éreztem magam, mintha egy hosszantartó, bosszantó náthától szabadultam volna meg végre.

A sejtésem beigazolódott, a laborvizsgálat eredménye kimutatta, hogy az izzadtságuk megváltozik, amikor személyiséget váltunk, az én esetemben bizonyos értékek magasabbá, vagy alacsonyabbá válnak, és megjelenik egy új elem is. Dr. Bam felajánlotta, hogy kutatást kezdeményezhet ezen összetevő megismerésére, de nem akartam, hogy nyilvánosságot kapjon az ügy. Elég volt tudni, hogy így működik, többet nem akartam.

– Két hét múlva várlak titeket vissza. Ha bármi gond van, jelentkezzetek előbb. Intézzétek el a dolgaitokat, és jelezzétek, mikor jelentsem fel Im doktort a kamaránál, és a rendőrségen – búcsúzott tőlünk Dr. Bam.

Úgy akartam visszamenni a városba, hogy Im azt hitte, nyeregben van, és befolyással bír fölöttünk. Meg akartam tudni, miért akarja tönkretenni az életünket, mi a célja és hogyan tervezi azt elérni. Előnnyel indultunk, hiszen már nem szenvedtünk az átkaitól, kiegyensúlyozottabb lett Hyukkal a kapcsolatunk, mint valaha, és ő erről semmi nem tudott. Nem kellett mást tennünk, csak elérni, hogy elbízza magát. Alig vártam, hogy romba döntsem a fellegvárát.