HH - 14. fejezet: Tervek

Jihyun:

Kedden egyik fiú sem jött iskolába, N viszont visszanyerte a régi jókedvét, és kárpótlásul, amiért olyan hűvösen bánt velem, az egész napot együtt töltöttük. A legutóbbi felajánlásomat pedig olyan komolyan vette, hogy kinevezett elnökhelyettesnek, és megkért, szerda délután maradjak bent vele, hogy átbeszéljük az egészséghét lebonyolítását. Én szívesebben dolgoztam volna az egyre közelgő tehetségkutató műsoron, de N ragaszkodott hozzá, hogy a környezetvédelemről, egészséges táplálkozásról, és testi-lelki betegségekről gyűjtsek adatot. Az előző iskolámban is volt ilyen rendezvény, de sosem szerettem. Egy hétig minden színes plakátoktól fénylett, aztán ahogy vége lett, minden eltűnt, és a cigisek tovább cigiztek, a hamburgerevők tovább szennyezték a szervezetüket, a bulisok tovább piáltak minden péntek délután. Teljesen feleslegesnek éreztem a céltalan fejtágítást, de a suli így akarta, hát így kellett lennie.

Hyukkal nem beszéltem aznap semmit, csak egy sms-t írt, hogy lebetegedett, de ne aggódjak, minden rendben lesz. Kicsit sem nyugtatott meg ezzel, csak még idegesebb lettem. A megismerkedésünk elején makk egészséges volt, mostanában pedig egyre romlott az állapota. Nagyon reméltem, hogy nem hazudik, és tényleg semmi komoly baja nincsen.

Szerdán aztán Hongbin jött iskolába, de egész furán nézett ki. Sárga kötött pulcsi volt rajta, sötét bársonynadrág, és szokásától eltérően mosolygott. Még sosem láttam Hongbint így vigyorogni. Szinte füléig ért a szája, és egy csepp gúnyosság sem volt benne. Csupán a szeme csillogott dühösen, erős kontrasztot alkotva így a többivel. A fekete baseballsapkáját mélyen a szemébe húzta, mintha rejtegetne valamit.

– De fura vagy ma, Hongbin – állapította meg Ravi nevetve az utolsó előtti padon ülve. A hely tulajdonosai odakint traccsoltak, így nem szólták meg az osztály vagányát az elbitorlásért.

– Ugye? Engem is meglepett – nevetgélt Hongbin, mint aki szívott valamit.

A jókedve öt percen belül áthagyományozódott a többiekre, pontosan abban a pillanatban, hogy az énektanárnő levetette vele a sapkát, és végre valahára megláthattuk a rózsaszín tincseit. Hongbinnak – hogy menjen a fenébe – még ez is jól állt, de a fulladozó közhangulat rám is átragadt, és nem bírtam visszafojtani a kuncogásomat. Akármilyen színt is szeretett volna, nagyon félresikerült.

– Binnie-barbie add már meg a fodrászod számát! Halloweenra én is beújítok egy ilyen frizkót – piszkálták a nagyhangúak, Hongbin meg ahelyett, hogy beverte volna a képüket, csak szendén vigyorgott, és megsemmisülten letette a fejét a padra.

Minden tanár megrökönyödve bámulta az újdonságot, és bár nem jegyezték meg a nemtetszésüket, látszott az arcukon a visszafojtott nevetés. Nem is értettem, Hongbin hogyan tervezte ezt. Az éjfekete tincseit nem lehetett egyről a kettőre kiszőkíteni, fokozatosan kellett volna világosítani, és akkor talán elkerülhette volna ezt a halványrózsaszín árnyalatot.

Testnevelésen szívatták a legtöbben, szándékosan a lányok csapatába akarták betuszkolni, és a hangulatán az sem emelhetett, hogy a legutóbbi félresikerült irodalomóra pótlását is aznap, hetedig órában tartottuk meg. Mindenki tudta, hogy Shim lesz a beszólások zászlós hajója, és bár ígéretet tett az igazgatónak arról, hogy nem kivételez Hongbinnal, a hajával attól még csesztethette.

– Látom, Han úr, külsőben is megváltozott, nem csak hozzáállásban. Igazán becsülendő a lelkesedése, de talán kissé túlzásba vitte – jegyezte meg kárörvendő vigyorral, Hongbin arca azonban továbbra sem borult el, ugyanolyan kenyérre kenhetően viselkedett, mintha nem lenne egészen önmaga.

Nem tudom, mikor tanulta meg ilyen jól kezelni az indulatait, de csillagos ötösre vizsgázott, és még egy káromkodás sem hagyta el a száját egész óra alatt. Leo hűséges barátként tartotta benne a lelket, folyton a sarkában volt, és egyetlen egyszer sem nevette el magát a viccesebbnél viccesebb elszólásoknál.

Suli után írtam egy sms-t Hyuknak, hogyha jól érzi magát, találkozhatnánk, de szinte azonnal kaptam is a visszautasítást. Szerettem volna átmenni hozzá, ápolgatni, levest főzni neki, beszélgetni vele, hogy ne unatkozzon, de féltem a házban élő „szörnyetegtől”. Folyton azok a gonosz mondatok jártak az eszemben: „Hogy fogsz sírni, amikor megismered a fiúk valódi természetét”.

Zaklatott voltam, és unatkoztam egyedül, így, hogy elüssem az időt, és kicsit lefoglaljam a gondolataimat, inkább olvastam egy újabb fejezetet Hyuk naplójából.

Az új osztály egész jó, már ki is néztem magamnak pár srácot, akikkel szívesen haverkodnék. Ravi nagyon menőnek tűnik, hihetetlenül jó ruhái vannak, és barátságosan is fogadott. Aztán ott van Ken, akinek egész nap be nem állt a szája, és csak vicceseket mondott. N-et nem tudom hová tenni. Biztos, hogy a tanárok bízták meg azzal, hogy körbevezessen, és gondoskodjon rólam, de közben őszintének tűnt, lehet, hogy először vele spanolok le, aztán jöhetnek a többiek.

Egyetlen fiú van csak, akiről már most tudom, hogy messze el fogom kerülni: Taekwoon. Olyan hideg. Úgy nézett rám, mintha egy betolakodó lennék, egy undorító poloska, aki betévedt az ablakon, és nem akar kiszállni a teremből. Először azt hittem, hogy csak velem ilyen ellenséges, de a szünetben se viselkedett másképp. A leghátsó padban ült, teljesen egyedül, némán, és öt percen keresztül meg sem mozdult. Úgy tűnt, senki sem kedveli.

Az új osztály tök lehangoló. Arról a tenyérbe mászó Hakyeonról lerítt, hogy feladatba kapta a seggnyalást, és azt hitte, engem is úgy palira vehet vele, mint az öcsémet. Mindig is utáltam az ilyen tanárok kedvence kis pondrókat. Ravi az osztály menője, de különösebben nem érdekel, se versenyezni nem akarok vele, se barátkozni. Ken viccesnek tűnik, de túl komolytalan hozzám, nem értené meg a gondolataimat, és nem is bíznék olyasvalakiben, aki ennyire gyerekes.

A padtársam fura egy alak. Ő volt az egyetlen, aki nem akart benyalni nekem. Órákon keresztül ott ült mellettem, és mereven bámult előre. Csendes volt, távolságtartó, és úgy tűnt, nem érdekli túlzottan a környezete. Tetszett ez a hozzáállás. Az okosak mindig fel tudták mérni, hogy kikkel állnak szemben, és ez a fiú tökéletesen tisztában volt azzal a színjátékkal, amit az osztály csak az én kedvemért nyomott le.

Ebédszünetben szóba elegyedtem vele. Nem mondtam sokat, egyetlen mondat elég volt, hogy felkeltsem a figyelmét. „Idiótákkal vagyok körülvéve.” Ezt mondtam, mire halovány mosoly ült ki az arcára, majd némi várakozást követően, alig hallhatóan megszólalt. „Te is?” – kérdezte, és amikor találkozott a tekintetünk, azonnal megéreztem, hogy végre találtam valakit, akiben majdnem annyi a keserűség, mint bennem, és aki majdnem annyira vágyik a szeretetre, mint én. Érzem, jól ki fogunk mi jönni egymással.

Kétség sem fért hozzá, kihez tartozik a második bejegyzés, de azt továbbra sem értettem, hogyan írhatott bele Hyuk soraiba pár lappal korábban. A napló egy bensőséges dolog, nem osztja meg az ember senkivel, még az ikertestvérével sem. Ha tényleg ennyire közel álltak egymáshoz, hogy még egymás sorait is kiegészítették, akkor végképp nem értettem, miért adta oda nekem a naplót Hyuk. Miért akarta, hogy ennyire belehelyezkedjek a fejébe?

Mosogatás közben is még ezen járt az eszem, és hiába csacsogott Hyuna a fülembe, meg sem hallottam, amit mondott.

– Figyelsz te rám egyáltalán? – kopogtatta meg a fejem a nővérem, mintha azt ellenőrizné, nem veszett-e el útközben a tartalma.

– Bocsi, elgondolkodtam – tettem le a törlőrongyot, és végigpásztáztam a konyhát. – Leo?

– Elment Hongbinnal valahová, még azt sem mondta, hogy mikor jön. Pedig jó lenne, ha hazaérne vacsira, ha már én főzök.

– Úgy érted, hogy beteszed a sütőbe a krumplit meg a csirkefalatokat? – cukkoltam a nővérem nagy főzőtudományát.

– A főzés az főzés. Nem kell kötekedni, hugi.

Sokáig őrlődtem, átmenjek-e Hyukhoz, ha már koradélután visszautasította a találkozást, de egyszerűen nem bírtam magammal. Látnom kellett. Felvettem hát egy vékonyka kardigánt, és bekopogtam a szomszédba. Hyuk anyukája kedves mosollyal nyitott ajtót, és nagyon emlékeztetett arra az aranyos nőre, aki a virágokat gondozta az első találkozásunknál, így megkíséreltem beszélgetni vele.

– Csókolom, Hyukhoz jöttem látogatóba. Nem gond, ha zavarom?

– Dehogy! Gyere csak be. Mindjárt szólok neki – invitált be az aprótermetű nő, és felsietett az emeletre.

Megdöbbentő tisztaság uralkodott a nappaliban. Az ablakokat lemosták, a földet felporszívózták, a bútorok ragyogtak, és enyhe citromos illat lengte körbe a szobát. Pontosan ilyennek képzeltem a ház belsejét, amikor először találkoztam a fiúk anyjával. Szinte hihetetlen volt, hogy nem is olyan régen még mindenhol szemét és újságpapírok hevertek.

– Hyuk úgy tűnik, nincs itthon – szólt le a lépcső tetejéről az „anyósom”.

– Biztos az orvosnál lesz.

– Nem, a kezelései esténként vannak. Gondolom, Hongbin rángatta el valahová.

Hongbin hihetetlenül felelőtlen volt. Miért kellett szekálnia egy beteget? Hyuknak pihenésre volt szüksége, hogy elmúljon a fejfájása, némi sétára, és nyugalomra, amit Hongbin biztosan nem adhatott meg neki, még akkor sem, ha egész nap kimondottan cukormázas volt.

– Jihyun, nincs kedved megnézni Hyukie gyerekkori képeit? Ha itthon lenne, úgysem engedné.

Egy ilyen lehetőséget nem lehetett kihagyni. Hyuk biztosan irtó aranyos lehetett gyerekként, Hongbinra meg aztán még kíváncsibb voltam, hiszen a legfélelmetesebb tigris is aranyos kiscicaként kezdte.

Arra számítottam, hogy minden felvételen majd két mosolygós szempár, két kerekded arc tűnik fel, de csalódnom kellett. Csupán Hyukról voltak képek.

– Hongbinét is meg szabad nézni? Olyan kíváncsi vagyok – mosolyogtam kedvesen a mellettem ülőre. Nagyon átlátszó lehetett a próbálkozásom, mert az „anyósom” arcára mindentudó mosoly ült ki.

– Igen, azt elhiszem. Hongbin még annyira se akarná mutogatni ezeket neked, mint Hyukie, de sajnos nem tudok róla képet mutatni. Ő sosem látszik rajtuk.

– Úgy érti, nem szeret fotózkodni? – segítettem ki a beteget.

Hongin olyan önelégülten viselkedett néha, hogy teljesen meg voltam győződve róla, hogy otthon a tükör előtt állva selfie-ket lő magáról, és aztán hosszú percekig gyönyörködik az eredményben. Úgy tűnt, csak a csajok előtt szeretett szerepelni.

– Csak ez az egyetlen van, amin viszonylag jól látszik – húzott elő egy fekete-fehér polaroidot a ház asszonya. A lap széle már sárgult a sok forgatástól és az alakok is megfakultak rajta. Illetve, csak egyetlen alak volt fakó, mintha az ő alakját satírozták volna ki a kíváncsi kezek. Pontosan így néztek ki azok a kísértetfotók is, amikkel egyesek bizonyítani akarták a szellemek létezését.

– Biztosan bemozdult – emeltem kicsit közelebb a szememhez a felvételt. Az a baba, akinek a mosolygós szemeiről, és az állának vonalából lerítt, hogy Hyuk, kristálytisztán látszott, amíg a mellette fekvő, az apró lábait az égbe nyújtó testvére csak önmaga kísérteties sziluettje volt.

– Ezen a képen olyan, mintha Hongbin nem is létezne.

– És ki mondta, hogy létezik? – kérdezte az anyuka gúnyosan.

Hirtelen fordultam oda, és egy szörny arca nézett vissza rám. A kedves, gyámoltalan asszony arcvonásai teljesen eltorzultak, a szemeit nagyra nyitotta, az orrcimpái kitágultak, és úgy vicsorgott rám, mintha egy démon bújt volna belé.

– Ostoba kislány – ragadta meg erősen a karomat. A hangja elvékonyult, mint az öregasszonyoknak, és mintha köszörültek volna, úgy csikorgatta a fogait. – Nem tudsz, te semmit.

– Eresszen el! – próbáltam meg kirántani a szorításból a karomat, de vasmarkok szorultak körém. Abban a törékeny nőben hirtelen egy monstrum ereje költözött, nem tudtam szabadulni a fogásából.

– Nézd csak! Nézd! – borította ki elém a dohányzóasztalra a doboz tartalmát. A fényképek úgy hevertek előttem, mint a szétterített kártyalapok. – Látod ezt? És ezt? Na meg ezt? – kapkodtak az ideges ujjak a képek felé. – Hol van Hongbin? Hol van? HOL VAN? – a végén már üvöltött, és én egyre jobban féltem.

A felkaromat, mintha satuba fogták volna, a hajam előre esett, és a könnyeim hozzátapasztották a hajszálakat az arcomhoz. Hihetetlenül melegem volt, és közben remegtem a félelemtől.

– Válaszolj! Hol van Hongbin? – rántott rajtam egyet a nő, és az arcomat az asztal lapjának nyomta.

– Nem tudom – sírtam fel. – Nem tudom, hogy hol van Hongbin. Kérem, engedjen el! Ez fáj.

– Hát persze, hogy nem tudod – hajolt egészen rám a szörnyeteg, és a fülembe suttogott csitítva. – Egy ostoba kislány vagy, akivel kényük-kedvükre játszanak a fiúk. Hiszen még azt sem tudod, hogy melyikük vette el a szüzességedet.

– Már, hogy ne tudnám?! – kértem ki magamnak, és feljebb toltam a fejem. – És egyébként is, mit vájkál a magánéletemben? Azt se tudom, hogy ki maga! – förmedtem rá. Egyik személyiségnek sem felelt meg, akiket Hyuk leírt, valószínűleg egy új alteregóval lehetett dolgom.

A szörnyeteg úgy kapta el tőlem a kezét, mintha megégettem volna, majd egy erős, de bíztató szorítást éreztem a vállamnál.

– Jihyun, most menj! Siess! És ne gyere ide többet egyedül – raccsolt egy brites akcentus, majd a görcsös ujjak az asztalra csaptak, pontosan a fejem mellett. – Menj már! Nem tudom sokáig visszatartani.

Hanyatt-homlok menekültem ki abból a pokoli házból, és egészen a szobámig futottam. Bezártam ajtót-ablakot, és lecincáltam magamról a ruhákat. Az egész testem izzadtságban úszott, a hajam nedves kazalként ült csomókban a fejemen, ahogy idegességemben összetúrtam. A kezeim remegtek, az idegeim rojtosan lógtak, és a sírással küszködve gyűrtem a lapokat a fekete naplóban, hátha rátalálok valami magyarázatra. Fogalmam sem volt róla, mi folyik ott, abban a házban, és mit rejtegetnek előlem a fiúk, de a végére kellett járnom. Nem hagyhattam, hogy továbbra is én maradjak a báb, és ők a mesterek. Valamit rejtegettek, de megesküdtem rá, hogy kiderítem, és az arcukba vágom bosszúként, amiért hülyét csináltak belőlem.

Hongbin:

Minden készen állt, az embereim elfoglalták a helyüket, és nekem nem volt más dolgom, minthogy koncentráljak. Két cél lebegett a szemem előtt: lenyomni Hyukot és megszerezni a papírokat. Bár a terv az előző nap még úgy indult, hogy csak Dr. Gam elérhetősége kell, szükségem volt egy friss másolatra a betegkartonomról, hogy ne üres kézzel menjek Seoulba, ha Dr. Gam megadja a címet.

Korábban a telekinézist ösztönből használtam, amikor túlságosan dühössé váltam, vagy amikor megijedtem. Most viszont minden azon múlott, milyen pontossággal tudom mozgatni a tárgyakat, akár úgyis, hogy nem is látom őket.

A bevetés elindult, Dr. Im megérkezett N-hez az iskolába, Leo pedig belekezdett a hódításba. Jól kellett időzítenem, minden másodperceken múlott. Amikor a lány megfordult, átrohantam az előszobán, és guggoló állásban megérkeztem a pult mellé. A széles fából faragott recepciós állás pont eltakart, de nem gubbaszthattam ott sokáig, amilyen gyorsan csak lehetett, meg kellett szereznem a kulcsot a szekrényből.

– És milyen filmeket szeretsz? Mostanában rengeteg újdonság érkezett a moziba – dobott fel egy új témát Leo. Egész ügyesen csinálta, a feszültség jó hatással volt rá, ha nem irodalomórán kellett szerepelnie.

– Hogy milyen filmeket? – kérdezett vissza a recepciós lány. A hangjából kiérződött, bekapta a csalit.

Sajnos a kulcsokat itt nem úgy tartották, mint a suliban, hogy minden teremhez egy tartozott, itt az összes egy közös kulcscsomón függött, hiszen egy recepciósnak egy ilyen kis rendelőben így volt a legkönnyebb. Számunkra ez egyszerre jelentett áldást és átkot is. Jól jött, hogy nem látványos egy kulcs elbitorlása, azonban számomra kész macera volt. Nem elég, hogy le kellett lebegtetnem onnan a kis szemetet, de úgy kellett mindezt véghezvinnem, hogy ne csörrenjen meg a többi.

Lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem a mozgatni kívánt tárgyat és a környezetét. Egyszerűbb lett volna, ha nem korlátozom a látásomat, de féltem, hogyha megerőltetem a szemem, és elkezd hasogatni a fejem, Hyuk magához tér.

– Úgy halottam a Halálig a tiéd nagyon jó – szűrődött be a tudatomba Leo hangja. – Elvileg thriller, de nem kell félned, megvédelek hazafelé, ha rád támadna valami – flörtölt kissé esetlenül.

A kulcs hűvösen simult az izzadt tenyerembe, és egy lépéssel közelebb kerültem a célomhoz. A lábaim remegtek, amikor törpejárásban elküzdöttem magam az ajtóig, majd olyan gyorsan slisszoltam be, hogy még a huzatot sem lehetett érezni.

Odabent szusszanhattam egy keveset, mielőtt elkezdtem feltúrni az irattartót. A hozzá tartozó kulcsokat az asztal fiókja rejtette, amit egy egyszerű gémkapoccsal tökéletesen fel lehetett törni. Az aktám sokkal vastagabb lett, mint sejtettem, de minden egyes leletet és hozzáfűzést lefénymásoltam. A digitális képeket gondosan eltávolítottam a gépből, majd az övem szorításába dugtam a papírokat.

A nehezebb és időigényesebb munka azonban csak ezt követően várt rám. Fogalmam sem volt ugyanis, hogy hol rejtegetheti Dr. Im az elődjének hozzáférhetőségét. Megnéztem a fiókokban, a falióra mögött és még a kanapé réseibe is belenyúltam, de semmi nem akadt a kezembe, némi porcicán kívül.

Bár a telefonomat csak búgásra állítottam, mégis hatalmasat ugrottam, amikor rezegni kezdett. N írt, és semmi jóra nem számíthattunk ez után. „A Sas elindult.” állt az üzenetben, bár azt nem értettem, miért használtunk ilyen ostoba megnevezéseket. Im mindenre hasonlított, ami beleillik az undorító témakörbe, de a sassal köszönő viszonyban sem állt.

Újra megnéztem a korábbi helyeket, de nem teleportált oda hirtelen, amit kerestem. A tollakat megpróbáltam olyan katonás rendben visszaállítani, mint, ahogy hagyták őket, majd az ablakot vizsgáltam át. Kinyitottam a rozoga szárnyakat, és végigfuttattam rajtuk a kezem, hátha rátalálok valahol egy mélyedésre, de sehol nem találtam egyetlen nyomot sem.

– Hongbin! – A nevem úgy csattant, akár egy ostor, és azonnal hátra pördültem az ajtó felé, hogy elbánjak az érkezővel, de senki nem állt mögöttem. – Hé, Hongbin! Itt vagyok lent.

El sem hittem, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Ken a bicaja mellett vigyorgott fel rám, és nem úgy tűnt, mint aki a köszönés után egyszerűen csak tovább állna.

– Ken, húzz el innen!

– Te meg mit keresel ott fent? Dr. Im a suliban van – csóválta meg a fejét, majd leesett neki, hogy pontosan azért vagyok a rendelőben, mert a doki távol jár. – Hongbin, nem lesz ebből gáz? Ez mégis csak egy doki. Azokat mindig védik a zsaruk.

– Ken, inkább… – kezdtem, de már nem tudtam befejezni, mert megnyikordult az ajtó, és az utolsó pillanatban dobtam hasra magam a kanapé mögé.

A szoba birtoklója megérkezett, és a hurok a nyakam köré szorult. Bármelyik percben lebukhattam, és még mindig nem tudtam, hol van Dr. Gam elérhetősége. Ráadásul legalább a megszerzett kartoték anyagát biztonságba kellett juttatnom. Nem volt más választásom, meg kellett játszanom magam.

A hátamra dobtam magam, és hangosan köhögni kezdtem, mint aki most ébredt egy lidérces álomból, ahol a víz alá nyomták a fejét. Az orvos erre azonnal odarohant hozzám, és felsegített.

–  Hyuk, jól vagy? Mit keresel te itt? – segített fel.

Nagyon vigyáznom kellett, hogy ne sejtse meg a ruhám alá rejtett papírokat, így amennyire csak tudtam, a saját erőmből másztam fel a kanapéra. Veszélyes játékot űztem. Félig vonultam csak vissza, hogy Hyuk külseje éppen, hogy előjöjjön, de a tudatát még ne nyerje vissza. Tudtam, hogy alig van öt percem rá, hogy meglógjak, a koncentrációm már így is veszített az erejéből, egyre homályosabban láttam a tárgyak körvonalát.

– Kaphatnék egy pohár vizet? – kértem reszelős hangon, és amint a doki megfordult, azonnal akcióba léptem.

A papírok hangtalanul szálltak ki az ablakon, majd úgy estek le, mintha egy hatalmas sziklát rejtenének. Nem volt más választásom, bíznom kellett abban, hogy Ken összeszedi őket, és megőrzi, amíg Leónak fel nem tűnik, hogy egy új személy is belekeveredett ebbe az egészbe.

– Hyuk, vérzik az orrod – nyomott egy zsebkendőt az arcomba Dr. Im, majd segített meginni a vizet. Túl sokat használtam a képességemet, kezdett visszaütni. – Emlékszel rá, hogy kerültél ide?

– Rosszul éreztem magam, Hongbin egész nap elnyomott, és beszélni akartam Önnel.

– Rendben, beszéljünk csak, de előtte megvizsgállak – sietett a táskájához az orvos, és akkor esett le, hol lapul a kincs, amikor a szoros csatok engedtek a szorításból.

Leo, a táskában van! A táskájában van a papír! – szuggeráltam minden erőmmel a barátomra, és nagyon bíztam benne, hogy sikerült átvinni az információt. Már azt sem tudtam megvárni, hogy Dr. Im visszaérkezzen, egyszerűen elájultam. Remélhetőleg nem örökre.