HH - Epilógus

 

Több év múlva

Jihyun:

Hongbin eltűnésével a dolgok először kaotikussá váltak, majd szépen fokozatosan minden lecsendesedett, és Hyuk elkezdhette élni azt az életet, amit mindig is megérdemelt volna. Mindketten példás bizonyítvánnyal végeztük el a középiskolát, és bár úgy tűnt, hogy a családból Hyuna lesz az, aki előbb visszaköltözik a nagyvárosba, végül mégis én és Hyuk települtünk át Seoulba.

Habár én titkon azt reméltem, ugyanarra az egyetemre fogunk felvételizni, Hyuk végül irodalom helyett gyógypedagógiára adta be a kérelmét. Azt mondta, orvos nem szeretne lenni, mert túl nagy felelősségnek érzi, és – talán Hongbin hátra maradt érzései miatt –, nem is szereti őket túlzottan. Az viszont küldetése és hivatása lett, hogy segítsen olyan gyerekeken, akik valamilyen nehézséggel küzdenek. Hyuk hihetetlenül empatikus ember volt, akinek magas nem csak az értelmi, de az érzelmi intelligenciája is. Persze rengeteget kellett tanulnia. Az egyetemi éveink alatt talán éppen ez okozta a legnagyobb feszültséget közöttünk, hogy alig maradt időnk egymásra, mert mindketten maximalistán kitűnően akartunk szerepelni a vizsgákon. Én tanárnak tanultam, alsóban akartam tanítani olvasást és írást, a kisebb gyerekekkel jobban kijöttem, mint az idősebbekkel. Rá akartam nevelni már kis korban a lurkókat arra, hogy szeressék és élvezzék az olvasás és az írás szépségét.

Ahogy pedig elkezdtünk mind a ketten gyerekekkel foglalkozni, úgy erősödött bennünk az érzés, hogy szeretnénk otthonra is egy kis herceget vagy hercegnőt. A fogantatás nem ment könnyen, Hyuk sokáig mereven elzárkózott a témától, miközben egy-egy pillanatban mégis kibukott belőle, hogy apa akar lenni. A visszakozásának oka a betegsége és a félelem, hogy talán az ő gyerekeire is tovább öröklődik. Próbáltunk segítséget kérni Dr. Bamtól, de sok jóval ő sem kecsegtethetett. Egyedi eset volt számára is Hyuk és Hongbin állapota, és mivel nem volt hasonló a praxisában, nem is tudhatta, mi lesz a gyermekünkkel. Végül, nagy meglepetésre Hyuna volt az, aki rávette a férjemet, hogy ugorjon bele a családos életbe.

Hyuna és Leo még évekig otthon élt apával, majd a nővérem véglegesen megelégelte a kisvárosi életet, és felrángatta magával a barátját Seoulba. Leo nem viselte jól a város zaját, a sok veszekedést, a villódzó fényeket, a hangoskodó embereket, de nem mert szólni róla. Leo, talán a múltja miatt, mindig is megmaradt egy problémáit elfojtó, csendes, melankolikus személynek, bár igaz, hogy a nővérem sokat nyitott rajta. Végül aztán, ahogy minden, amit a szőnyeg alá söpör az ember, kibukott, hogy Leo utálja Seoult, és utálja a diszkókat, partykat, forgalmas utakat, és úgy jóformán minden bunkó nagyvárosi formát. Kompromisszumos megoldásként úgy döntöttek, abba a kerületbe költöznek, ahol mi is éltünk. Így Hyuna hamar beutazhatott a városközpontba szórakozni vagy vásárolni a barátnőivel, Leo pedig élvezhette a kertvárosi nyugalmat és biztonságot. Így alakult hát, hogy Hyunáék újra közel kerültek hozzánk, és majdnem minden második hétvégét nálunk töltötték.

Odahaza apa is megtalálta a szerelmet. Először azt kezdtük el furcsállni, hogy állandóan hasonló jellegű ételekről küldött nekünk fotókat. Hyuna úgy gondolta, bizonyára vett egy arab ízek szakácskönyvet, és annak minden egyes ételét kipróbálja, aztán kiderült, hogy sokkal inkább a fűszerboltos nő a dolog mozgatórugója. Merthogy apa állandóan bement a boltba venni valamit, hogy lássa az eladót, ha pedig már megvette a fűszereket, akkor fel is kellett használni őket. A főzés pedig jó beszélgetésalapot képezett közöttük, a nő segített apának főzni, cserébe apa segített neki ezt-azt a házánál megszerelni, és végül a barátnője egy nap apa házában maradt. Nagyon szerettem őt, igazi vidám, energikus falusias nő volt, aki teli szájjal nevet, és teli szívvel szereti az apámat.

A kislányunk első pár éve nem volt zökkenőmentes, Hyuk – kissé megszállottan – orvostól orvoshoz cipelte, hogy kiderítse, ő is szenved-e abban, amiben a felmenői. A leletek és az eredmények mind azt támasztották alá, hogy a gyermekünk makk egészséges, de azt hiszem, Hyukot semmi a világon nem nyugtathatta volna meg igazán. Mindig ott vibrált a levegőben Haneul – akit az égről neveztünk el – mentális állapotának egészséges vagy káros mivolta. Mint ahogy minden gyerek, néha ő is hisztizett, és a földhöz vágta magát, ha nem kapott meg valamilyen játékot, és ezeket Hyuk állandóan túlreagálta. Sok közös munka és családterápia kellett ahhoz, hogy a félelemei ne nyomjanak agyon minket. Mire Haneul négy éves lett, Hyuk megtanult bízni benne, és ez nagyon jót tett a mi kapcsolatunknak is. Végre nem veszekedtünk, végre nem kellett féltenem Hyukot, hogy túlaggódja magát, minden békés és boldog volt az életünkben.

– Kicsim, merre van apa? – kérdeztem a lányomat, aki a plüssdinóját szorongatva nézte a mesefilmet a nappaliban.

– Fürdik. Azt mondta, hogy nagyon fáj a feje. Még sírt is miatta.

Tudtam, hogy Hyuk miért sírt, közeledett a születésnapja. Vagyis a születésnapjuk. Merthogy ilyenkor nem csak azt ünnepeltük, hogy Hyuk egy évvel idősebb lett, hanem az is sirattuk, hogy Hongbin egy évvel régebb óta hagyott el minket. Az elején megértéssel fogadtam ezt a kettőséget a születésnapjával kapcsolatban, aztán, amikor Haneul megszületett, elkezdett bosszantani a dolog. Miért akarna bárki is emlékezni arra, hogy valaki meghalt? Nem akartam én kitörölni Hongbint a közös múltunkból, de úgy éreztem, a szomorkodás csak újabb negatív hullámba viszi a férjem, és a szomorúsága ráakad rám, és a lányunkra is. Haneulnek nem is szabadott azt mondani, hogy Hongbin bácsi meghalt, Hyuk úgy magyarázta el neki, hogy a nagybája nagyon messze költözött tőlünk. Pedig a valóságon nem szépítettek a jól cizellált szavak. Hongbin meghalt, hogy Hyuk élhesse a saját életét, és néha úgy éreztem, hogy a férjem mintha szándékosan nem akarná ezt belátni. Mintha magának gerjesztené a problémákat, hogy soha ne lehessen teljesen boldog. Persze aztán mindig rájöttem, hogy csak a keserűség és a félelem beszél belőlem. Hyuk szeretett, és szerette a lányát is, nem akart volna soha, semmilyen módon ártani nekünk.

– Tudod, hogy apa nagyon sokat dolgozik. Ha végzett a fürdésből, adj neki egy hatalmas gyógypuszit, hogy ne fájjon a feje! – simogattam meg a lányom buksiját, és elkezdtem kipakolni a vacsorához valókat.

Hallottam, ahogy a fürdőszobában elzárja Hyuk a zuhanyt, elképzeltem, ahogy kilép a kabinból, végig törli a testét a puha törölközőjével. Nagyon rég lehettünk már együtt, ha ennyitől beindulok – szidtam meg magam, és a kukába dobtam az üres papírzacskót. Valójában tényleg nagyon kevés időnk jutott egymásra. Hyuk estére már elfáradt, nappal meg vagy dolgoztunk vagy Haneullel kellett foglalkoznunk, így nem tudtunk házas életet élni. Pedig már nagyon vágytam rá, hogy újra magamon érezzem a kezeit.

Amikor kinyílt az ajtó, megcsapott a forróság és az édes, férfias tusfürdő illata. Úgy tűnik, elfogyott a korábbi – állapítottam meg, és felírtam a mentális bevásárlólistámra, hogy Hyuknak megint venni kell abból a kékszínű tusfürdőből, amitől olyan őrjítően szexi illata lesz. Sosem hittem abban, hogy a parfümöknek megváltozik az illatjuk, ha találkoznak egy ember bőrével, de ennél a tusfürdőnél ez bizonyítottá vált. Ha csak a tubusba szagoltam bele, semlegességet éreztem, de ha Hyuk lefürdött vele, kimelegedtem az illatától.

Ez a mostani nem volt rossz, de sokkal mélyebb, erőteljesebb, vadabb volt. Lehet, hogy ő is arra gondolt, hogy Haneul délutáni alvásánál összebújhatnánk? – mosolyodtam el kacéran, és elképzeltem, ahogy ledönt az ágyra. Szerettem volna már, hogy ne mellettem, inkább rajtam feküdjön az ágyon.

– Hello, bébi – köszöntött a férjem a fürdőszoba ajtaja felöl, és a hangjától az izzó forróságot átvette a jeges hideglelés.

Megpördültem, a kezemben tartott paradicsomok toccsanva a földre estek, és meg kellett kapaszkodnom a konyhapult szélében, nehogy én is a zöldségek sorsára jussak.

Az ajtófélfának támaszkodva, a dereka körül a puha, fehér törölközővel, vizes, izmos mellkassal, még kissé csöpögő hajjal, egy fekete, igéző szempár vizslatott éhesen.

– Te meg kicsoda vagy? – kérdezte Haneul gyermeki őszinteséggel. Nem volt félelem a hangjában, de furcsállta, miért nem az apja jött ki onnan, ahová korábban bement.

– Én is ezt akartam kérdezni tőled – válaszolt a kérdezett, és gyorsan végignézett a lányomon. Majd a falakon, a bútorokon, és a tekintete végül rajtam állapodott meg. – Megöregedtél Jihyun.

– Mama, kicsoda a bácsi? – szaladt oda hozzám Haneul, és a kötényembe kapaszkodott. Kérdő, egyre ijedtebb tekintettel nézett rám, bizonyára érezte, hogy milyen feszült vagyok.

– Ő Hongbin bácsikád. Apa testvére – motyogtam megsemmisülten, és úgy érezem, magába szippant a kétségbeesés.

Mivel Hongbin egyetlen képen se látszott soha, nem meglepő, hogy Haneul nem tudta, ki áll szembe vele félmeztelen, vizes adonisz testtel. Hongbinról viszont sokat hallott, és a szemének ragyogásából kiderült számomra, hogy mindig is kíváncsi lehetett a „nagyon távol élő” rokonára.

– Szia, Hongbin bácsi. Haneul vagyok, az unokahúgod – mutatkozott be a lányom illedelmesen, és boldogan átfogta kis erős karjaival a bácsikája csípőjét.

– Azt hiszem, nagyon sokáig aludtam – állapította meg Hongbin leforrázva, majd kissé ügyetlenül, de megsimogatta az unokahúga fejét.

Bárcsak örökké aludtál volna! – gondoltam keserűen. Hiába fogta fel az agyam, hogy Hyuk ettől talán újra boldog lesz, és Haneul is megismerheti a nagybátyját, akit mindig is akart magának, de nem tudtam elhessegetni a megérzésemet, hogy Hongbin felbukkanásával minden rossz újra vissza fog térni az életünkbe. Hongbin nem családos típusú ember, és nagyon sokáig nem számított élő személynek. Nem fog otthon ülni a gyerekkel, vagy elmenni dolgozni Hyuk munkahelyére. Nem fog semmit se úgy tenni, mint az öccse, mert ő nem Hyuk. Nekem viszont nem lehet egyszerre két férjem.

– Jihyun, mintha nem örülnél nekem – szakított ki Hongbin a gondolataimból. – Pedig nekem nagyon hiányoztál. Tudom, hogy jól fogunk szórakozni mi ketten. Ahogy látom, az öcsém úgyse elégít ki rendesen. – Ez utóbbit már a fejembe mondta, és gyűlöltem, hogy kutakodik az agyamba.

Nem akartam, hogy érezze, amit érzek, és nem akartam, hogy lássa, amit gondolok. „Szállj ki a fejemből, Hongbin!” – parancsoltam rá mentálisan, és megdörzsöltem a karomat, hogy kissé enyhítsek a didergésen. Én Hyuk felesége vagyok, őt szeretem, boldog vagyok vele, és ezen semmit nem fog változtatni Hongbin felbukkanása.

Legalább is nagyon reméltem.

HH - 17. fejezet: Kész a leltár

Jihyun:

Hiába írt Hyuk időközönként magáról, hogy jól van, és ne aggódjak, több hónapot kihagytak az ikrek az iskolából. Lemaradtak a kiselőadásokról, és úgy sejtettem, a tehetségkutatón se indulnak már, de leginkább attól tartottam, hogy a tanáraink nem fogják tolerálni a sok hiányzásukat. Leo se tudott semmit, és amíg a legjobb barátja vissza nem tért, egyedül gubbasztott a padban. Mégse maradt egyedül, a fiúk távolléte óta, N, Ken és Leo együtt mentek haza, pedig mindhárom fiú nagyon különbözött egymástól. Ezek mégis mikor lettek jóban? – morfondíroztam, de nem mertem megkérdezni Taekwoont, hiába éltünk együtt. Úgy sejtettem, nem avatna be, és elszámolással sem tartozott.

Amikor Hyuk visszatért, egészen más embernek tűnt. Magabiztosan lépett be az osztályba, fogadta az éljenzést, a nagyon kíváncsiakat kiszolgálta pár morzsával a távollétéről, örültem, hogy jól van. Amikor elment, kínozta a fejfájás, szenvedett a betegségével, és a másik énjével, akivel úgy tűnt, mintha háborút vívnának. Bármit is csináltak az elmúlt időszakban, sikerült megtalálniuk az egyensúlyt.

– Jól nézel ki – simítottam bele Hyuk barna hajába. – Minden oké?

– Jól vagyunk. Viszont szükségem lesz a segítségedre. Irtózatosan le vagyunk maradva.

„És ez kit érdekel?” – ütötte meg Hongbin hangja a fülemet, pedig Hyuk szája nem mozgott. Biztos csak képzelődtem – nyugtattam magam, és átadtam a páromnak a füzeteket.

– Lemásoltam őket.

– Szuper vagy – lelkesedett Hyuk aranyosan, és puszit nyomott az arcomra. – Tudtam, hogy rád számíthatok.

A nap legrizikósabb pontja mindenképpen a duplaóra Shimmel, aki nagyon kiegyensúlyozottnak és szinte boldognak tűnt, hogy az ikrek problémásabb tagja nem vesz részt az óráját, és mind féltünk tőle, mi lesz, ha beleköpnek a levesébe. Az, hogy Hyuk jött első nap, megalapozta a békés indulást, de Shimnél sose lehetett tudni, mikor veszi elő a kegyetlen oldalát.

Shim a tőle megszokott lendülettel érkezett meg, odaköszönt nekünk, majd leültette az osztályt. A névsorolvasásánál kapásból kihagyta volna Hyukot, aki hamar jelezte a hiányosságot, és mélyen meghajolt a tanár úr felé.

– Visszatért az iskolába az osztály egyik legjobbja. Kár, hogy a bátyádat nem tudtad ott hagyni, ahol jártál…

– Mindent megteszünk, hogy pótoljuk a lemaradást, tanár úr.

– Sok lesz. Lemaradtatok a legjobb olvasmányokról. Remélem, nem fog belefájdulni a kezetek a beadandókba. Péntekre kérem őket. Óra után elmondom, mi a követelmény.

Kegyetlenség volt ilyen kevés időt adni, ennyi tananyag bepótlására, de Hyuk nyugodt maradt, nem esett kétségbe, kinéztem belőle, hogy képes kiolvasni az összes kötelezőt, és az órai jegyzeteket a határidőig. A kérdés csak az volt, Hongbin hagyja-e.

Érdekelt, hová tűntek, amikor megtudtam, hogy az anyjuk meghalt, attól féltem, talán velük is szörnyűség történt. A nagymama, aki az eset óta a házban élt, Hongbin mogorvaságát idézte, nem akart velem beszélni, szinte elkergetett, amikor becsöngettem, és semmilyen információval nem szolgált. Ha Hyuk nem írt volna nekem, biztosan beleőrültem volna az idegességbe.

Alig vártam, hogy véget érjen az aznapi tanítás, kettesben akartam lenni a párommal, és kifaggatni, mi történt vele, és hogy érzi magát. Hyuk nem visszakozott, amikor megkértem, mondjon el mindent, de ahelyett, hogy átjött volna, az erdőbe kísért. Ahogy haladtam mögötte, egy pillanatra elfogott a félelem, mi van, ha Hongbin sétál előttem, csak Hyuknak álcázza magát, de mit árthatott volna nekem ő? Illetve inkább, miért ártott volna? Hiszen az öccse kedvese voltam, és semmi rosszat nem tettem, falaztam nekik, amíg tudtam, másoltam a füzeteket, és a nagyanyjukat se háborgattam annyiszor. Bár igaz, hogy Hongbin esetén az ész érvek általában hatástalan fegyverek.

– Seoulban voltunk egy orvosnál, aki segített nekünk összehangolni az érdekeinket.

– És mi a helyzet Dr. Immel? Égre-földre keresett titeket, az első pár hétben minden nap megfordult az iskolában.

– Inkább felfordulhatna már! – morogta Hongbin, ezúttal tisztán hallottam a hangját az egyik fatörzs felől.

Hatalmasat sikítottam, amikor megláttam a fekete haját, a sötét, ragadozó tekintetét, és megéreztem a jellegzetes, édeskés illatát az orromban. Féltem tőle, hogy teljesen megbolondultam.  Hiszen Hyuk és Hongbin nem lehet egyszerre egy helyen.

– H-Hogy lehet ott Hongbin, amikor te ott vagy? – mutattam hol az egyik, hol a másik fiúra. Hongbin makacsul nem akart eltűnni.

– Ez is egy trükk, amit megtanultunk. Hongbin… Hongbin képes rá, hogy… látassa magát.

Ez felfoghatatlan volt, szinte már rémisztő. Mi másra lehetett még képes? Ez egyszerűen túlment minden felfogható határon, le kellett ülnöm kicsit, hogy feldolgozhassam.

Ha jobban átgondoltam, ez jól jött nekünk, ugyanis – bár ezt sosem vallottam be Hyuknak – én rettegtem tőle, hogy egyszer, amikor megcsókolom a páromat, átalakul Hongbinná, és ellopja a csókom. Így jelen lehetett úgy is, hogy nem bitorolja el Hyuk testét, és ha pár napra nélkülöznöm kellett is a lovagomat, azt hiszem, ennyit kibírtam.

Hyuk sok mindent mesélt az orvosról, magáról a kezelésről kevesebbet, de nem faggattam, tiszteletben tartottam, hogy ez az ő titkuk. Hongbin közben felszívódott, biztosan fárasztó lehetett neki ez a trükk. Abban sosem lehettem biztos, hogy abból mennyit hall, amennyit Hyukkal beszélek, de bíztam a fiatalabban annyira, hogy képes legyen kizárni őt.

Rengeteget gondolkodtam rajta, hogyan lehet fenntartani egy ilyen kapcsolatot, de mindenképpen szükségünk volt Hongbin empátiájára. Egyedül attól tartottam, mi lesz akkor, ha ő esik szerelembe valakivel. Nem akartam Hyuk testét senkinek átadni, még egy rövid időre sem.

Hongbin:

Amint beléptem az iskolába, azonnal összegyűjtöttem a csapatot egy megbeszélésre. Biztosabb lett volna ABC-nél megbeszélni a dolgokat, de nem akartam addig várni, véghez kellett vinnem a célomat és legyőzni Dr. Imet. Először azt kellett megtudnom, mit művelt az az alak, amíg távol jártam, nem hittem, hogy csak úgy visszahúzódott volna a rendelőjébe.

– Sokat járkált ide a dili doki, és rólad kérdezősködött, hogy mit tudunk rólad, és mikor jössz vissza – erősítette meg Ken a feltételezésemet.

– Többször járt az igazgatónál, és egyszer az egész tanári kar összeült, pedig nem volt megbeszélésük – egészítette ki Hakyeon.

– Nálatok is járt, beszélt nagyanyáddal, de az ábrázatából ítélve nem járt sikerrel.

Még nem jártunk Hyukkal otthon, és ennek egyik legégetőbb oka a nagymamánk volt, akiről fogalmunk se volt, hogy fog viszonyulni hozzánk. Régen levegőnek nézett minket, nem foglalkozott velünk, de anya halála után visszatért, és rajta kívül nem igen maradt rokonunk, aki törődhetne velünk. Nagyon reméltem, hogy legalább vele nem kell majd küzdenem, nyugodtan pihenhetek otthon. Minden erőmre szükségem volt, hogy elüldözzem Imet az öcsémtől, és mielőtt a rendőrség érte jönne, és az orvosi kamara széttépné a kamu diplomáját, egy életre megemlegesse, hogy belém kötött.

Ahhoz, hogy a tervem jól sikerüljön, szükségem volt a csapat segítségére. Tudtam, hol akarok leszámolni vele, ugyanott, ahol annak idején Dr. Gamot haragomban megütöttem. Jelképes helye lesz a bennem tomboló vihar végső lecsendesítésének.

– Mindenki megértette, mi a feladata? – kérdeztem, és olyat tettem, amit ritkán szoktam. – Köszönöm, hogy segítetek. Hálás vagyok.

A kezelés alatt megértettem, hogy beismerni azt, hogy együtt erősebbek vagyunk, nem szégyen, hanem erény, mert tudunk alkalmazkodni, és képesek vagyunk leadni a saját egónkból. Szerettem volna, ha a csapat is érzi, hogy számomra milyen fontos és különleges az, hogy őket beavattam a titkomba és rájuk bíztam annak sikerességét.

Leóval még maradtunk egy kicsit, Dr. Imről már mindent elmeséltek, de neki még volt egy története, ami elmondásra várt.

– Mi a helyzet Hyunával? – kérdeztem rá, mire Leo azonnal elvörösödött.

– Semmi… – felelte szégyenlősen, és kissé felhúzta a vállait.

– Semmi?!

– Jó, hát alakul… Még nem csókolóztunk, de azt hiszem, Hyunának egyre jobban tetszem.

A Hyuna típusú lányok, akik egyik ágyból másztak a másikra, igazából mindig arra vágytak, hogy egyszer tovább maradjanak egy éjszakánál. Leo egy olyan típusú fiú, aki hűséges és elkötelezett barátja lesz bármilyen nőnek, akit megszeret, és az, hogy különböztek Jihyun nővérével, eléggé izgalmassá válhatott a kalandokat szerető Hyunának. Reméltem, hogy Leo elég tökös lesz ahhoz, hogy kihasználja a megfelelő alkalmat, és végleg magába bolondítsa a kiszemeltjét.

– Sok sikert, haver – pacsiztam le vele, és nagy levegőt véve hazamentem, hogy hosszú kihagyást követően először találkozzak a nagyanyámmal.

Az egész világot okoltam azért, amiért anya állapota romlott, az apánk elhagyott, a nagyszüleink elfordultak tőlünk, és el kellett költöznünk a nagyvárosból. Mintha minden, ami körülvett volna, szándékosan az akaratom ellenére történt volna. Mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem, így hát haragudtam minden egyes emberi lényre, aki boldogabb lehet nálam. A nagyanyám sokat hibázott, de a temetést követően a házban maradt, vagy beszélni akart velünk, vagy úgy gondolta, ideje vigyáznia ránk, kíváncsi voltam, mi a maradásának valódi oka.

Megálltam egy pillanatra az ajtó előtt, és elképzeltem, milyen lenne, ha anya még élne. Igazából, bármelyik személyiségével – talán az utolsót leszámítva – szívesen találkoztam volna, mert az azt jelentené, hogy él. Szerettem volna megsemmisíteni a szobáját, hogy ne emlékeztessen arra a napra, amikor rátaláltam. Szerettem volna érezni a sütemény illatát, a frissen locsolt virágföld szúrós szagát, anya hajában az üde sampont.

A házban már nem ugyanazok a szagok fogadtak, kiszellőztettek, kifestettek, mintha egy teljesen új otthonba léptem volna be. A nagymama kicserélte a törött bútorokat, elhúzta a függönyöket, egészen más színben láttam a házunkat. Talán nem is baj, hogy megváltozott.

– Hyuk? – lépett ki a nagyi a konyhából, és amikor meglátta, hogy csak én vagyok az, összefűzte az ujjai maga előtt. – Hongbin… Hát megjöttél.

– Meg – foglaltam össze a tényeket, és végigfuttattam a tekintetemet a konyhán. Az maradt a legugyanolyanabb. – Látom, kitakarítottál.

– Igen, szükséges volt. Féltem, hogy megharagszotok, de… Néha el kell engedni dolgokat.

Ha azt gondolta, hogy csak úgy elengedem neki, hogy nem volt mellettünk a nehéz időszakunkban, nagyot tévedett. Vannak olyan bűnök, amiket el lehet intézni egy bocsánatkéréssel, és vannak olyanok, amikhez sok idő, és sok empátia kell. Senki sem várhatott tőlem ekkora változást!

– Sajnálom, Hongbin. Ostorozom magam minden nap, hogy nem álltam mellétek. Ha itt vagyok, talán tudok valahogy segíteni. Én csak… nagyon féltem. Féltem látni, hogy a lányom néha nem is a lányom, hanem valaki más, egy idegen. Szörnyű érzés volt. Tudom, hogy önző voltam.

Nem mondtam semmit, csak behajoltam a hűtőbe, hogy kivegyem az ásványvizes üveget. Amikor egy műkörmös kéz a vállamhoz ért, egy pillanatra eszembe jutott Mandy, aztán emlékeztettem magam, hogy ő is anyával halt. Csak a nagyanyám próbált rábírni, hogy forduljak felé, de én a víz kitöltésére koncentráltam.

– Beszélhetek… Beszélhetek majd Hyukkal is?

– Holnap. Ma az én napom van.

– Értem. Szóval napok vannak. Megjegyzem.

Ami nekünk természetes, az a nagyanyámnak teljesen új, bele kellett rázódnia az életvitelünkbe, ha tényleg maradni akart.

Szerencsére a szobánkban semmi sem változott, a ruháink ott lógtak, ahol hagytuk őket, rajtuk Hyuk cetlijeivel, amivel számomra akarta jelezni, melyik az ő ruhája, nehogy felvegyem. A stílusunk különbözött, nem kellett attól tartania, hogy kellenek a béna göncei, ha régen kölcsön is vettem őket, csak azért tettem, hogy bosszantsam. Már egyek voltunk, nem kellettek különbségtételek. Osztozunk a testünkön, hát osztozzunk a cuccainkon is!

Indulás előtt ellenőriztem magam a tükörben, a hajam fekete színe természetesnek hatott, az orrom, a szám, a vonásaim, mind az enyémek voltak, utánozhatatlan és egyedi. Minden apró részletet megfigyeltem magamon, és hiába kutattam, csak egyetlen dolog változott meg bennem, a tekintetem. Már nem lángolt benne az a harag, ami korábban, megnyugodtam, elfogadtam a sorsomat. Mégis, még egyszer, utoljára meg kellett mutatnom Dr. Imnek a legrosszabb énemet. Akkor végre elengedhettem a múltat.

Az orvos bedőlt a csalinak, nem bírta ki, hogy ne jöjjön el arra a helyre, amit Hakyeon megsúgott neki. Hihető, hogy az osztályelnök nem bírva a felelősségből fakadó bűntudattal, végül beszél a jó és segíteni próbáló orvossal. Közben Ken megszerez minden kompromittáló adatot a dokiról, hogyan kezeli a betegeit, milyen gyógyszereket ír fel, és milyen nyilvántartásokat vezet róluk. Leo dolga nem volt más, mint feltartóztatni az asszisztenst, aki már múltkor is bedőlt a sármjának.

– Doktor úr, úgy örülök, hogy látom – gúnyolódtam, és nekidőltem az egyik fatörzsnek. – Úgy hallottam, égre-földre keresett.

– Mit tettél az öcséddel? – támadt azonnal nekem a szavaival, de megmozdulni nem mert.

– Kikapcsoltam egy időre. Így minden sokkal tisztább és viccesebb – mosolyodtam el, és mélyen az orvos szemébe néztem. – Itt vagyok. A kérdés csak az, hogy biztos-e ebben.

Dr. Im nagyot ugrott, amikor egy másik Hongbin is megjelent a fák között. Hol rám, hol a kivetülésre pillantott, talán azon merengve, megbolondult-e. A játék azonban még csak most kezdődött.

– Melyik az igazi Hongbin, doktor úr? – kérdeztem, és egyre jelentettem meg az alakokat. – Ez? Vagy talán ez? Esetleg ez? – vettük körbe, és csökkentettük a szabad mozgásterét. – Vagy az, amelyik a torkát szorítja?

Im fuldokolni kezdett, de nem esett össze, megtartottam a súlyát, és egészen közel hajoltam hozzá. Azt akartam, hogy elvesszen a tekintetemben, ne lásson semmit, csak azt a mérhetetlen gyűlöletet és haragot, amit iránta éreztem.

– Ez csak illúzió. Csak képzelődöm – nyökögte.

– Ha elfogy a levegője, meglátjuk, hogy illúzió-e – vigyorogtam rá. – Maga kihasználta az öcsém jóhiszeműségét, veszélyes, és rossz gyógyszereket adott neki, félrekezelte, és ki tudja még hány beteggel tett így! Orvos! Kétségbeesett beteget várják magától azt, hogy segítsen, és nem tesz mást, csak rombol! Tönkretesz mindent! – üvöltöttem vele teljes hangerővel, majd hirtelen csendesedtem le, síri hangon szólalva meg: – Most én teszem tönkre magát.

Hallottam a fejemben anyám sikolyait, a szenvedését, a könyörgését, hogy valaki segítsen rajta, láttam a rettegést a szemében, a félelmet a remegő tagjaiban. Hányszor kívánhatta azt, hogy inkább halna meg, minthogy szenvedni lássuk őt! Hányszor reménykedhetett, hogy csoda történik, és a hangok elhalnak a fejében. Hányszor tehette bele minden bizalmát egy álnok köpenyesbe, aki túlságosan egoista volt ahhoz, hogy beismerje, ez az eset túlnő a képességein. Egyetlen orvosban bíztam csak az egész világon, Dr. Bamban, neki kellett volna kezelnie anyát, de mind Dr. Gam, mind az a mocsadék Dr. Im elzárta a lehetőséget az anyámtól. Ők akarták learatni a babérokat, ők akartak az orvosai lenni egy ilyen érdekes esetnek, maguknak akarták a dicsőséget, miközben anyám szépen lassan elveszett a hangok és árnyak között.

Dr. Im a földre esett, úgy vonaglott ott, és kaparta a körmével a kemény talajt, mintha inkább alá ásná magát, csak hogy ne kelljen látnia engem. Sokkos állapotban volt, talán a tudata is összeomlott, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy ugyanazt élje át, mint az anyám, hogy minden egyes percben attól kelljen rettegnie, mikor kezdődik el az őrület.

– Vége van – súgtam az orvos fülébe.

Vége volt. Megcsináltam. Vége van. Végre megkönnyebbülhettem, évek elfojtott haragja, kétségbeesése, tehetetlensége szakadt ki belőlem, már nem éreztem semmit, csak megnyugvást. Ideje volt átadni Hyuknak a helyemet.

„Kész a leltár.

Éltem - és ebbe más is belehalt már.”

Legyél jó, Hyuk, és találd meg a boldogságodat!

HH - 16. fejezet: Matt fekete

Hongbin:

Izgultam, folyton attól féltem, hogy elvesztem az irányítást, és Hyuk az előtt tér magához, hogy találkoztam volt Dr. Bammal. Egy lepukkant hotelben húztam meg magam, nem akartam sokat költeni, csak kellett egy hely, ahol lepakolok, amíg el nem indulok a rendelőbe.

Váróra számítottam, ahol furcsa és idegen betegek várnak majd arra, hogy bekerüljenek, de a folyosón nem ült senki, az ajtóra ragasztott papírok szerint csak időpontra lehetett érkezni a doktor úrhoz.

Öt perccel a megbeszélt idő előtt kijött a titkárnő, és bekísért a belső várakozóba, a kellemes bőrkanapé mellett egy akváriumban halak úszkáltak, a rádióból zene szólt, a légkondicionálóból hideg szellő fújt rám.

– Kér esetleg valamit inni, uram? – kérdezte a hölgy kedvesen.

– Nem.

– Beviszem az aktáját a doktor úrnak. Nemsokára szólítani fogja – nyújtotta a kezét, és én átadtam neki a barnafedelű, kopott dossziét.

Gyűlöltem várakozni, de minél feszültebb voltam, annál erősebbnek éreztem magam, az elhatározás, hogy én akarok irányítani erőt adott ahhoz, hogy háttérben tartsam Hyukot. Még fel sem dolgozhatta az anyánk halálát, a gyásza időt adott nekem, és erre volt a legnagyobb szükségem.

Az orvos irodájában semmi sem volt ismerős, csak az illat, az erős mentol, ami beitta magát a szőnyegbe, a kárpitokba, és a doktor köpenyébe. Más szag esetében megkértem volna, hogy szellőztessünk ki, de ettől megnyugodtam. Lehet azért, mert gyerekként nála nem féltem, ellentétben Dr. Gammál, vagy még inkább veszélyes Dr. Imnél.

– Régen láttuk egymást, Hogbin. Jól megnőttetek.

– Megnézte az irataimat?

– Meg. Miben szeretnéd a segítségemet kérni?

– Történt mostanában pár dolog, amitől összekavarodtunk Hyukkal.

Mindent elmeséltem neki, kezdve azzal a lánnyal, akibe Hyuk beleszeretett, majd az anyám romló betegségével, hogy megjelent az új személyiség és felfalta a többit, és az anyám végül öngyilkos lett. Aztán, hogy Hyuk eltávolodott tőlem az új, gonosz orvos miatt, aki veszélyes és erős gyógyszereket ad neki, amitől kiesek a nyeregből, és mindenáron el akarja érni, hogy eltűnjek.

– Ti vagytok a legkülönlegesebb eset, akivel valaha találkoztam, ezért amit mondok, életemben először nem száz százalékosan tudományos. Még rendes kategóriát sem tudok mondani rátok, mert több betegség ismertetőjegyeivel is rendelkeztek, közben pedig a telepátia, és a telekinezés teljesen kívül esik a tudomány talaján. Őrültnek hinnének a kollégáim, ha elmesélném. Közben pedig tudom, hogy igazat mondasz.

– Meg is tudom mutatni, ha akarja.

Nem szoktam hencegni ezzel, amikor felfedeztem, megijedtem tőle. Arra gondoltam, ha már korábban elsajátítom, és tökéletesre fejlesztem, talán azt a gyereket is meg tudtam volna menteni, aki kiesett az ablakon. Hyuknak semmilyen különleges képessége nem volt, és a telepátia csak egyszer működött, amikor Leónak üzentem Dr. Im irodájában.

Mivel fáradt voltam, csak pár milliméterre tudtam megemelni a papírt a gondolataimmal, de Dr. Bam nem is azért fogadott, hogy trükkökkel szórakoztassam. Azt akartam, hogy felfejtse a „betegségünket”, kibékítsen Hyukkal, és helyre hozza, amit az a sarlatán elrontott.

– Tudod, mi az a gyógyszer, amit a kolléga felírt Hyuknak? Az aktádban nincs feltüntetve.

– Nem tudom. Nekem mindegyik gyógyszer ugyanolyan, de ha van mintája, meg tudom mutatni a dobozát.

Meglepődtem, milyen sokféle gyógyszert rejtett a kisszekrény, ijesztő volt, az még inkább, hogy ezek az apró pirulák milyen durva kemikáliákat tartalmazhatnak. A gyógyszerek között viszont nem volt ott az, amit Hyuk szedett, csak arra tudtam rábökni, amit először bevett, és az anyám kapta.

– Ezt követően lettetek érzékenyek a villódzó fényre, igaz? Tudod, az öcséd mennyit szedett be belőle?

– Fogalmam sincs.

Tetszett a doki beszéde, teljes értékű emberként kezelt, és Hyukkot az öcsémnek hívta, nem a másiknak, vagy a másik személyiségnek, ezt nagyra értékeltem. Dr. Im teljes nevét a memóriám legmélyéről kellett előhalásznom, és nem tetszett az a harag, ami átsuhant az orvos arcán. Úgy tűnt, ennek az Imnek nagy hírneve lehetett Seoulban is, bár azt hiszem, ABC is említette, hogy eltanácsolták valahonnan, mert túlzónak ítélték a módszereit.

– Az előző kezelőorvosotok… – kereste ki a nevét a papírról a szemüveges, kedves bácsika. – Dr. Gam, említette, hogy miért kellett távoznia a városotokból?

– Nem. Egyszer csak eltűnt, és nem magyarázkodott akkor sem, amikor felhívtam. Mondjuk, nem is voltunk túl jóban…

– Igen, olvastam a feljegyzéseiben. A jellemzésed… igen erőteljes. Ezzel csak őt tüntetted ki, vagy most vagy túl udvarias?

– Nem bíztam benne. Nem szeretem az orvosokat. Maga eddig normálisnak tűnik.

Nagy volt a kontraszt a köpenyesek között, Dr. Gam a kezdetektől fogva betegnek kezelt, belement a játékba, testvérnek nevezett minket Hyukkal, de soha nem tekintett az öcsémmel egyenrangúnak. Dr. Im egyenesen csak személyiségnek nevezett, fecskendővel támadt rám, és gyilkos gyógyszerekkel akart tömni. Dr. Bam mellett nem éreztem magam veszélyben, megbíztam benne. Kicsit olyan érzésem támadt, mintha a nagyapám lenne.

– A kezelés hosszadalmas lesz, és szükségünk lesz az öcséd beleegyezésére is.

– Nem fog örülni, hogy ide hoztam, ő Dr. Im megszállottja. Plusz, most utál engem, és az anyánk halálát sem dolgozta fel. Ellent fog állni.

– Engedd, hogy beszéljek vele! Meggyőzöm, hogy működjön együtt. Mindkettőtök érdeke, hogy megismerjétek és megértsétek az állapototokat.

Féltem hátradőlni, és átadni a stafétabotot Hyuknak, de az orvos csak úgy kezelhetett minket, ha mindketten felhatalmaztuk rá, még szerencse, hogy csak ketten voltunk, anyám esetében ez sokkal érdekesebb játszma lett volna. Sajnáltam, hogy nem kerestem fel korábban, talán meg tudta volna menteni.

Hyuk:

Ha meg kellene neveznem, mi az, amit a legjobban utálok abban, ha Hongbin átveszi az irányítást, az, hogy idegen helyen ébredek, és nem tudom, hogyan kerültem oda. Az kissé megnyugtatott, hogy egy orvosi rendelőnek tűnő szobában feküdtem, és az asztalnál mosolygó öregúr is egy orvosra hasonlított, de nem értettem, hogy lehet, hogy Hongbin ide hozott. Hiszen utálta az dokikat, nem bízott egyben sem, úgy sejtettem, Dr. Imet képes lenne puszta kézzel meggyilkolni.

– Nem tudom, emlékszel-e rám, Hyuk. Dr. Bam vagyok, gyerekkorotokban kezeltelek titeket.

– Emlékszem a mentolos cukorkákra – böktem a fehér tálkára, ami valószínűleg ugyanolyan fehér kavicsokat rejtett. – Hogy kerülök ide?

– Hongbin felkeresett, hogy a segítségemet kérje. Szeretné, ha kezelnélek titeket, és együtt jobban megismernénk a különleges helyzeteteket.

Hogy Hongbin önmaga felkeressen egy köpenyest, ahogy ő szokta őket nevezni, abszurdnak hatott. Ha bármilyen másik orvosnál tértem volna magamhoz, homlok-hanyatt rohantam volna ki a rendelőből, de Dr. Bamra én is emlékeztem. Nem lehetett rossz szakember, a falakon rengeteg oklevél függött, az irodájában az otthonosság mellett szerepet kapott a technika is, sokkal jobban felszerelt rendelője volt, mint Dr. Imnek. Talán nem ártott, ha engedtem, hogy megvizsgáljon.

– El tudnád mondani a gyógyszer nevét, amit az utóbbi időben szedsz?

Elmondtam neki, és nem tetszett az arcára kiült felháborodott döbbenet. Dr. Im is említette, hogy a tabletták igen erősek, de az én állapotom is igen súlyos, és én nem kételkedtem a tudásában. Tüzetesen elmagyarázta, hogyan fog zajlani a kezelés, mi és miért történik, tudtam, ha le akarom gyengíteni Hongbin hatalmát felettem, akkor áldozatokat kell hoznom.

– Azt hiszem, hogy Dr. Im félrekezel titeket. Nem vagytok skizofrének. Az állapotok sokkal jobban hajaz a multiplex személyiségzavarra, de nem lehet egyetlen kategóriát se rátok húzni. Elmondom, hogy mi a különbség a kettő között.

Ahogy Dr. Bam elmagyarázta, megértettem, hogy tényleg nem vagyunk skizofrének, és nem érettem Dr. Im miért aszerint kezel. Ő volt az orvos, jobban kellett volna értenie hozzá, mint nekem, és minél többet magyarázott az új orvosom, annál jobban szégyelltem magam. Hongbinnak igaza volt, olyasvalakiben bíztam meg, akiben nem szabadott volna, és csak neki köszönhettem, hogy nem történt nagyobb baj.

Aláírtam a felhatalmazást, és megbeszéltük, hogy mikor kell újra kelezésre jönni, de amikor kiléptem az ajtón, fogalmam sem volt, hová is kellene mennem. Hiszen Hongbin intézett mindent, ő foglalt szállást, a cuccainkat is ő tette le valahol, egyedül el voltam veszve.

Hongbin… Hongbin… Hongbin! – szólongattam gondolatban, de nem reagált. El kellett ütnöm az időt, amíg magához nem tért, vagy át nem vette az irányítást. Seoulban úgyis régen jártam már, turistaként sétálgattam, néztem az épületeket, majd beültem enni egy sütit az egyik kávézóban. Jihyunra gondoltam, hogy teljes értékű párként kellene kezelnem, rá kellene támaszkodnom és megosztani vele az aggályaimat. Biztosan össze volt zavarodva, a titkolózás miatt csak hibát halmoztunk hibára, csodáltam, hogy még mindig mellettem maradt.

– Na, mi van, öcsi? – tört ki belőlem Hongbin hangja hirtelen, és a mellettem elhaladó srác furcsállva nézett rám.

– Semmi, hyung – motyogta maga elé, és egy távolabbi asztalhoz ült le.

Normális vagy? Elég lett volna csak a fejemben mondanod! Nem láttam Hongbint, pedig általában szoktam, aztán megmozdult a szemben lévő szék, és Hongbin lassan alakot öltött rajta. Mérgesen és fáradtan nézett rám, de pont ideje volt túlesni ezen a testvéri beszélgetésen. Mégis, úgy gondoltam, egy ilyen forgalmas kávézó talán még se a legjobb választás erre.

– Mutasd meg, hol a szállásunk. Ott beszélünk – suttogtam magam elé, majd miután fizettem, követtem a bátyámat.

Hongbin haját újra matt feketének láttam, bár ha kormányt váltunk, biztosra vettem, hogy megint rózsaszín lesz. Ki akartam szúrni vele, amikor azt hitte, hogy irányít, elküldtem fodrászhoz, hogy kivilágosítsa a haját. Mivel azonban az ez az én testem, az én hajamat szívták ki, de ha tükörbe néztem, világosbarna lettem, rajta meg rózsaszín látszott. Nem igazán értettem a külsőnket, és hogy mi történik ilyenkor a testemmel, de nagyon reméltem, hogy Dr. Bam majd előáll egy ötlettel.

Ijesztően szakadt szobát bérelt Hongbin, hamar eldöntöttük, hogy valami jobb kell. A kezelés hetekig eltarthatott, aggasztott, hogy ki kell hagynom a sulit, de a gyógyulásunk fontosabb volt, és ahhoz, hogy pihenni tudjunk, jobb körülmények kellettek.

– Sajnálom, Hongbin. Idióta voltam.

– Ennyitől nem fogok megenyhülni. Ha rajtad múlott volna, már mindketten a padlón lennénk. Nem bíztál bennem egy lány miatt, és rábíztad a testünket egy alkalmatlan baromra.

– Szeretem Jihyunt, és te megütötted az én képemben. Féltem, hogy tönkremegy az életem a sok hazugságtól, és elvesztem őt. Dr. Im… Olyan meggyőzőnek tűnt. Nem tudom, miért hittem neki olyan könnyen.

– Nem adott be neked semmit? Lehet, hogy valamilyen szerrel manipulált.

Eszembe jutott a hipnózis, hogy egy kattogó zenére kellett koncentrálnom, majd előkerült egy lánc, amit az orrom előtt lóbált, és még szagok, amiket nem tudtam volna azonosítani, de felismertem volna ezer közül is. Talán Hongbinnak igaza volt, és a hipnózis nem gyógyított, csak elérte, hogy együttműködő legyek, és belé helyezzem a bizalmamat, kissé túlzóan is. Iszonyatosan haragudtam rá emiatt, orvosként nem csak etikátlannak, de szigorúan tilosnak kellene lennie, hogy ilyesmit használjon, ilyen célra. El sem mertem képzelni, Hongbin mit fog tenni vele, ha a kezei közé kaparintja.

– Gondolkodtál már azon, mi lesz, ha kiderül, hogy jól gondoljuk, és én csak egy személyiség vagyok?

– A bátyám vagy, ezen nem változtathat senki. Többé nem engedem.

– És Jihyunnal hogy tervezed a jövőtöket? Hétköznaponként te vagy vele, hétvégén meg azt csinálok, amit akarok?

– Majd kitaláljuk. Most koncentráljunk a kezelésre. A többi ráér később.

Azt mégsem akartam, hogy Jihyun aggódjon értem, írtam neki egy sms-t, amit Hongbin jócskán megcenzúrázott, de reméltem, hogy megnyugtatja, és Leóhoz is elér az üzenet, hogy falazzon nekünk a városban. Hongbin nem árulta el, hogy kik tartoznak bele, de azt mondta, van egy csapata, aki majd megoldja helyettünk a nehezét. Nagyon reméltem, hogy igaza van, és se nem csapnak ki a suliból, se nem üldöznek el a városból. Féltem, milyen hatalma lehet Dr. Imnek a tudással a kezében. Ha elmondta a suliban, hogy miben szenvedünk, kételkedtem benne, hogy az osztálytársaink valaha újra találkozni akarnak velünk.

Hongbin:

Természetesen az idővel arányosan lettem egyre türelmetlenebb, de kárpótolt, hogy a doki jó kezelési tervet dobott össze nekünk, és minden találkozásnál megtudtam valamit magunkról és az állapotunkról. Csak azt nem tudtuk megfejteni, hogyan nézhetünk ki különbözően, ha Hyuk testén osztozunk.

– Már csak a telepátia maradt válaszként. Lehet, hogy valahogy képes vagy arra, hogy irányítsd a környezetedet, és elhiteted velük, hogy más látnak. Mintha hipnotizálnád őket.

Elvileg már babaként is ezt csináltam, úgyhogy akkor igazán penge lehettem benne, de ez nem magyarázta meg, hogyan szerepelhetek néhány fényképen. A készüléknek nem volt agya, amit átprogramozhattam volna.

Sok mindent kipróbáltunk, zenét hallgattam, az orvos felvett különböző lencséjű szemüvegeket, még meditált is, de akárhányszor rám nézett, engem látott. Már végképp lemondtunk a megoldásról, amikor eszembe jutott Hyuk kis barátnője, és az a mozdulat, amit minden találkozásunk előtt tett.

– Doki, lehetséges, hogy más az illatom ilyenkor? Vagyis Hyuk illata, vagy, hogy is mondjam…

Az orvos izzadtság mintát vett tőlem, és Hyuktól is, és elküldte a laborba, hogy vizsgálják ki. Az eredményre sokat kellett várni, addig viszont kikúrálta belőlünk a fénygyengeséget, és azokat az egyéb károkat, amiket Dr. Im okozott. Már nem éreztem magam olyan fáradtnak, és semmilyen tükröződés nem irritálta a szemünket. Megkönnyebbülnek éreztem magam, mintha egy hosszantartó, bosszantó náthától szabadultam volna meg végre.

A sejtésem beigazolódott, a laborvizsgálat eredménye kimutatta, hogy az izzadtságuk megváltozik, amikor személyiséget váltunk, az én esetemben bizonyos értékek magasabbá, vagy alacsonyabbá válnak, és megjelenik egy új elem is. Dr. Bam felajánlotta, hogy kutatást kezdeményezhet ezen összetevő megismerésére, de nem akartam, hogy nyilvánosságot kapjon az ügy. Elég volt tudni, hogy így működik, többet nem akartam.

– Két hét múlva várlak titeket vissza. Ha bármi gond van, jelentkezzetek előbb. Intézzétek el a dolgaitokat, és jelezzétek, mikor jelentsem fel Im doktort a kamaránál, és a rendőrségen – búcsúzott tőlünk Dr. Bam.

Úgy akartam visszamenni a városba, hogy Im azt hitte, nyeregben van, és befolyással bír fölöttünk. Meg akartam tudni, miért akarja tönkretenni az életünket, mi a célja és hogyan tervezi azt elérni. Előnnyel indultunk, hiszen már nem szenvedtünk az átkaitól, kiegyensúlyozottabb lett Hyukkal a kapcsolatunk, mint valaha, és ő erről semmi nem tudott. Nem kellett mást tennünk, csak elérni, hogy elbízza magát. Alig vártam, hogy romba döntsem a fellegvárát.

HH - 15. fejezet: Összeesküvés

Jihyun:

Amikor csütörtökön Hyuk jött iskolába, hűvösen viselkedtem vele, és megkértem N-t, üljön mellém. Az osztályelnök készségesen csatlakozott hozzám, és szerencsére nem faggatózott az okokról. Hyuk ennél már sokkal kíváncsibb volt.

– Jihyun, mi a baj? Hongbin bántott meg valamivel? – tudakolta az első szünetben.

– Hagyjatok békén mind a ketten!

– Kérlek, mondd el, hogy mi a baj! Fogalmam sincs, hogy mi történt tegnap. Ha tudsz valamit, mondd el, mert így csak elbeszélünk egymás mellett.

Sosem voltam az a fajta lány, aki nyilvánosan csinálna jelenetet, így most is tartottam magam ahhoz, hogy a magánéletünk csak ránk tartozik, és semmi köze hozzá az osztálynak.

– Majd irodalom után megbeszéljük – mondtam szűkszavúan, és firkálgatni kezdtem a füzetemet.

Annyira haragudtam rá, hogy még az új, világosbarna hajszíne is csak felhúzott. Engem lekoptatott azzal a kifogással, hogy beteg, de ahhoz nem volt elég beteg, hogy lemondja a fodrászát. Ráadásul nemigen segített akkor sem, amikor az anyja rám támadott, nem tudom, Hyuk miért várta el, hogy mézes-mázas legyek vele. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy semmit nem vett észre abból, ami odalent történt. Még ha aludt is, otthagytam egy kisebb marék hajat a dohányzó asztalon, ami nem tartozhatott se az anyjához, se a bátyjához. Vagy egy férfitől ne várjak olyat, hogy ilyen apróságot észrevesz?

Legszívesebben megütöttem volna, vagy megtéptem volna a csinos, új frizuráját, de tesin annyira kiéltem a dühöm a kidobós közben, hogy óra után már nem voltam dühös, csak nagyon fáradt. Éjszaka alig tudtam aludni, mert folyamatosan az az ördögi arc kísértett, ráadásul a fekte füzetet is oda-vissza kiolvastam, mégsem jöttem rá semmire.

Az irodalom óra ugyanolyan unalmasra sikerült, mint mindig, a kedvenc tárgyam azalatt az idő alatt, amióta itt éltem, a leggyűlöltebb lett. Nem bántam volna, ha a tanár elutazott volna egy hosszabb konferenciára, és elfelejtett volna visszajönni.

Hyuk úgy állt az ajtóban, mintha mindjárt elmenne a busza, szinte minden egyes pillantásában benne volt a siettetés, így szándékosan lassan pakoltam össze. A húszperces ebédszünet elég lett volna megebédelni, de úgy éreztem, Hyuk nem hagyná, hogy élvezzem az ételt, és addig ragozná azt, amit be akar adagolni nekem, hogy egy falatot sem tudnék enni.

– Menjünk a tetőre – ragadta meg a csuklóm, de alig tettünk pár lépést, kitéptem magam a szorításból. Az előző nap emlékei még olyan hevesen éltek bennem, hogy azonnal égnek álltak a szőrszálak a karomon, ahogy durván hozzám ért valaki. Reggel is majdnem leüvöltöttem Hyuna haját, amiért a kelleténél szorosabban ölelt meg.

– Jihyun, nem tudom, hogy… – kezdte Hyuk, de felemeltem a kezem, és egészen addig így maradtam, amíg a szuszogását se lehetett már hallani.

– Nem akarok tudni semmi mást, csak azt a titkot, amit úgy rejtegettek előlem a bátyáddal. Ha nem vagy képes elmondani, akkor semmi értelme annak, hogy egy párt alkossunk.

– Jihyun, ez zsarolás.

– Nem érdekel, hogy zsarolás – kiáltottam rá. – Elegem van ebből az idegbajból. Nem bírom ezt már tovább. Vagy elmondod, vagy kiszállok, és úgy oldod meg a bajaidat, ahogy akarod.

– Ez nem olyan, amit csak úgy elmondhatok.

– Tegyél egy próbát, hátha sikerül – gúnyolódtam.

Jobban megnézve, Hyuk arca fáradtnak tűnt, megviseltnek, mintha egyetlen nyugodt perce sem lenne. A kedves, életteli csillogás, amivel úgy levett a lábamról, eltűnt, ideges és ijesztő fény villogott a szemében.

– Rendben – sóhajtott fel megadóan, és leült a földre. Törökülésben helyezkedett el, mintha meditálni akarna, de nem tett mást, csak lehunyt szemmel koncentrált. – Emlékszel, amikor anyám betegségéről beszéltem?

– Igen. Mi van vele?

– Az, hogy én is örököltem – vágta vissza indulatosan.

Egy pillanatra megfordultak velem a felhők, így leguggoltam Hyuk mellé a földre. Nem akartam elhinni. Mindig is ott motoszkált bennem a félelem, hogy mi van, ha Hyuk furcsa viselkedése valójában a betegsége rejtegetése.  Ez mindent megmagyarázott volna.

– Tehát, amikor azt mondtad, hogy beteg vagy, és nem jöttél iskolába, valójában a másik személyiséged volt bezárva a szobába? Ezért nem segítettél tegnap sem?

– Tegnap? – pattant fel Hyuk szeme. – Mi történt tegnap?

Tehát nem emlékszik semmire, amit a másik élt meg – summáztam, és gyorsan elmeséltem neki a történeteket. Nem szorítkoztam a részletekre, Hyuk így is elég bűnbánó fejet vágott ahhoz, hogy ne akarjam kínozni. Érthető volt, hogy félt elmondani a betegségét azok után, hogy testközelből tapasztaltam a negatívumokat az anyja oldaláról. Nagyon reméltem, hogy Hyuk nincs olyan rossz állapotban, mint ő.

– És mit lehet tudni a másik személyiségedről? Hogyan tudom felismerni?

– Nem kell felismerned, mert már találkoztál vele. Hongbinnak hívják.

Ha nem guggoltam volna, ettől biztosan padlót fogok. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy Hyuk talán sokkal betegebb, mint állítja, ha a saját bátyjára ilyet mond, aztán beugrott a napló. Az apró mozaikok úgy kerültek a helyükre, mintha egy láthatatlan kéz irányította volna őket. A két testvér sosem mutatkozott együtt, egymás tökéletes ellentétei voltak, és azt követően, hogy lefeküdtem Hyukkal, olyanokat tudott Hongbin, amit nem szabadott volna. Ráadásul az anyjuk is pontosan ezt mondta: Azt sem tudod, hogy kivel feküdtél le. Tehát így értette.

– Hogy lehet, hogy Hongbin…? – kerestem a szavakat. – Hiszen teljesen máshogy néztek ki.

– Fogalmam sincs. Amikor gyerek voltam, egy seouli orvos megpróbálta megfejteni a rejtélyt, de anya állapota rosszabbodott, így egyre kevesebbszer mentünk oda. Idővel teljesen megszakadt a kapcsolat. Dr Im nagyon lelkes, és szeretne segíteni nekem. Azt mondja, hogy anyánk betegsége valahogy mutálódott bennünk, de ennél tovább még ő sem jutott. Még rengeteg vizsgálatot kell megcsinálni, hogy valahogy rájöjjünk, mi is ez az egész.

Ha nem velem történt volna, biztosan nem hiszem el, hogy ilyen lehetséges. Hiszen, mintha két teljesen különböző emberről beszéltünk volna. Ráadásul Hongbin lefeküdt Hyunával…

– Hyuk, akkor ez most biztosan a te tested? Úgy értem… szóval… Hongbin és a nővérem…

– Hongbin nem látszik a fotókon, én igen, ebből következőleg ez az én testem, és ő a személyiség. Sajnálom, ami Hyunával történt, de ha ő irányít, nem sok beleszólásom van az életembe.

Ha úgy néztem, hogy az, amit Hongbin csinált, nem tartozik Hyukra, kicsit könnyebb volt elfogadni, hogy kvázi megcsalt, de ez nem rendezett mindent. Az utóbbi időben látványosan eltávolodott egymástól ez a kettő, a hajszínűk is megváltozott, és Hyuk valószínűleg gyógyszerekkel is megpróbálta elnyomni az erőszakos testvérét.

– Hyuk, Hongbin nem fog kiakadni, hogy orvoshoz jársz? Gondolom, ő nem akarja, hogy kezeljenek.

– Persze, hogy nem akarja. Fél, hogy eltűnik. Én is félnék a helyében, de Dr Immel felül tudok kerekedni rajta, és nem hagyom, hogy közénk álljon. Hongbin csak egy…

Hyuk hirtelen merevedett meg, mintha a torkára forrtak volna a szavak, majd a fejéhez kapott, és egészen összegörnyedt. Most már tudtam, hogy ez mit jelent, Hongbin át akarta venni az irányítást felette.

– Hyuk, van nálad gyógyszer?

– A… A táskámban – nyüszített. Pokoli kínokat élhetett át, egész testében remegett, és úgy ölelte át magát, mintha attól félne, darabjaira esik.

Az apró dobozban már alig voltak szemek, és fogalmam sem volt róla, hány darabot szedjek ki, így lefeszegettem Hyuk tenyerét a karjáról, és a kezébe adtam az orvosságot.

– Hyuk, próbáld meg összeszedni magad. Itt van a gyógyszer.

Mintha minden lassított felvételben történt volna, a doboz megdőlt, Hyuk keze úgy remegett, mintha a begörcsölt izmait akarta volna működésre bízni, majd a fehér tégely átszelte a levegőt, és lezuhant a tetőről. A szemeim azonnal követték az útját, de még időben visszafordultam ahhoz, hogy lássam az átváltozást. Mintha egy fátyolt fújt volna arrébb a szél, Hyuk haja megnőtt és rózsaszínre fakult, a szemei kerekebbé váltak, és sötétebb írisz költözött a kedves barna szemek helyére. Pillanatok alatt Hyukból Hongbin vált, és azok a tekintetek semmi jót nem ígértek.

– Szóval tudod – állapította meg, majd talpra küzdte magát, és színpadiasan széttárta a karját. – De azt hiszem, ez ellene már nem sokat tudok tenni. Mindketten tudjuk, mi történik veled, ha eljár a szád. Megnézzük, hogy te, vagy a gyógyszeres doboz esik-e le hamarabb a tetőről. Ha túléled, kérhetsz érte egy ötöst fizikán.

Hongbint láthatóan szórakoztatta, hogy életveszélyesen megfenyegetett, és úgy integetett, mintha szívesen találkozna velem újra. Nagyon reméltem, hogy Dr Im tényleg olyan penge, mint Hyuk állította, és egy életre hűvösre teszi ezt a kibírhatatlan alakot. Hongbin létezéséből semmi jó nem származott, se nekem, se Hyuknak. Mégse járhattam egyszerre két fiúval.

Hongbin:

Leo tekintete azonnal felcsillant, amikor beléptem a terembe, de nem mert semmit mondani. Az osztály persze felfigyelt a furcsa változásra, még sosem váltottuk egymást Hyukkal félidőben, de a dolgok felgyorsultak, és nem várhattam egy egész napot arra, hogy beszéljek a csapatommal. Az előző napi agymunka megviselt, de gyorsan visszanyertem az erőmet, szerencsére még azelőtt érvényesítettem az akaratomat, hogy az a nyavalyás bogyó szedált volna.

– Időben átment az üzenet? – súgtam oda Leónak, de nem tudott válaszolni, mert az az energiabomba Ravi bevetődött elénk.

– Hát te meg mit keresel itt, Hongbin? Hol voltál eddig?

– Hyuknak hányingere lett, így beugrottam a helyére. Felelősségteljes bátyként hogyan hagyhattam volna, hogy lemaradjon… Milyen óra is jön?

– Biológia, te felelősségteljes báty. Mi lenne Hyukkal nélküled? – csóválta meg a fejét Ravi, majd visszament a haverjaihoz.

Nem kockáztattam meg újra, hogy megzavarjanak, elég volt Leótól egy bólintás, hogy megnyugodjak.

A küldetés sikerrel zárult, biológia után már a kezemben tartottam a szükséges iratokat, már csak telefonálnom kellett. N nem csatlakozott a kupaktanácshoz, és Leo is feszültebbnek tűnt a szokottnál, pedig már nem volt mitől tartani. Egy lépéssel Hyuk előtt jártam, és csak arra kellett odafigyelnem, hogy ne fogjon gyanút.

– Figyelj, Hongbin, van egy kis gond – kezdte Leo gyászos ábrázattal.

– Mi van?

– Emlékszel, hogy kidobtad a leleteket az ablakon? Na, mármost én nem értem oda időben, de láttam, hogy mi történt. Azok a papírlapok lebegtek, aztán egyenesen Ken biciklikosarába estek, ő meg úgy megiramodott, mintha szellem elől menekülne. Mire utolértük, már mindent tudott. Sajnálom.

Nem örültem a hírnek, Ken elég kelekótya volt, egy ilyen fontos titkot sosem szabadott volna megtudnia, de már nem tehettem semmit. A lényeg, hogy megvoltak a papírok, és megkerülhettem nem csak Hyukkot, de Dr Imet is.

– Talán elmagyarázhatnád Kennek, hogy jobban megértse – vetette fel Leo, és mielőtt még letorkolhattam volna, N és az újdonsült szövetségesünk befordultak a folyosóra. Ken pontosan úgy nézett ki, mint aki pillanatokon belül összeszarja magát, úgyhogy inkább megfogadtam Leo tanácsát.

Nem mondtam neki sokat, csak a lényeget, hogy Hyuk és én egyek vagyunk, fingunk nincs, mi a betegségünk, és megpróbáljuk kideríteni, ha befogja a száját, és falaz Hyuk előtt.

– Nem is tudom, srácok. Hyuknak is tudnia kellene erről, nem? – vonakodott a nagyszájú.

– Nem. Hyuk most nem tud tisztán gondolkodni.

– Hát, ő valószínűleg ugyanezt mondaná rólad. Honnan tudjam, ki mond igazat?

Kicsit megtornáztattam az ujjaimat, készen arra, hogy agyonverjem ezt az idiótát, amikor a csapat problémamegoldója felszólalt.

– Ha nem bízol Hongbinban, bízz bennem! Kicsit utánanéztem ennek a fickónak, és egyszer már kirúgták egy klinikáról a túlzó módszerei miatt. Hongbinra injekcióval támadt, és elég furcsa, hogy Hyuk ilyen ellenséges lett a semmiből. Te is tudod, hogy mindig milyen tisztelettel beszélt Hongbinról. Arról nem is szólva, hogy Dr. Gam eltűnése is igen furcsa.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer hálás leszek ABC-nek, de így történt, se perc alatt megoldotta azt, amit én csak erővel lettem volna képes. Ha jobban belegondoltam, egész jó kis csapat gyűlt körém. Én képviseltem az erőt, N a bizalmat, Leo az észt, Ken meg… Hát Ken elég hülye volt ahhoz, hogyha furcsán viselkedne, senkinek ne szúrjon szemet.

– Menjünk a szokásos helyre, ott felhívom Dr. Gamot – fordultam Leo felé, majd anélkül, hogy megvártam volna a beleegyezésüket, elindultam. Még hallottam, ahogy Ken kisebb fáziskéséssel megkérdezi:

– És hol van a szokásos hely?

Éreztem, hogy lesz még bajom vele. Ken és én… Őszintén szólva, talán még beszélni sem beszéltünk egymással soha. Én zárkózott voltam, titkolózó, nem szerettem társaságban lenni, és zavart, ha valaki túlfűtötten állt mindenhez. Ken hangos, élettel teli, vicces és teljességgel komolytalan. Nem gondoltam volna, hogy valaha egy brancsba kerülünk mi ketten.

Az úton a sörözős helyünkig, átgondoltam, hol ronthattuk el Hyukkal a kapcsolatunkat. Láthatóan feszült köztünk nézeteltérés Jihyun miatt, és Dr Im adta be végül a kegyelemdöfést, de a szikra az én hülyeségem volt. Ha ott, akkor nem ütöm meg Jihyunt, Hyuk nem rágott volna be rám, és Dr. Im katyvasza sem jut el hozzá. Ez volt az én fogyatékosságom, hogy folyton mindent erővel akartam elintézni. Az óvodába is verekedtem, a csuhásoknál sem kellett volna kilógatnom azt a szerencsétlent az ablakon, még ha nem is én engedtem el, és ott volt még Leo apja is, aki bár megérdemelte a verést, nem szabadott volna kórházba juttatnom.

– Kihangosítom, hogy ti is halljátok.

Már nem bízhattam csak magamban, hiába zártam el gondosan Hyuk elől az információkat, nem lehettem biztos benne, hogy a védelmem elég erős a gyógyszerek ellen. Hiába csináltam mindig mindent egyedül, ebben az új helyzetben rá kellett támaszkodnom a szövetségeseimre.

A telefon kicsöngött, és már gondolatban hozzávágtam az egyik sziklához a készüléket, amikor Dr. Gam végre méltóztatott felvenni.

– Hongbin vagyok – kezdtem, mire mély csend telepedett a kagyló túloldalára.

– Mondd a vezetéknevedet is – suttogott Ken, mintha így nem hallhatnák, hogy ott van.

– Szerinted hány Hongbint ismer rajtam kívül? – csattantam fel.

– Nem tudhatod. Lehet, hogy ahová ment, ott a Hongbin egy népszerű név.

– Ja, és mindnek személyiségzavara van – flegmáztam, majd visszafordítottam a figyelmem a dokira. – Dr. Gam, egyszer mondom el, úgyhogy nagyon figyeljen. Szükségem van a segítségére.

Elég szürreálisan lehetett számára, hogy az, aki pofánvágta egy hűtőtáskával, most a segítségét kéri, de túl nagy szarba kerültem, úgyhogy meg kellett alázkodnom.

– Mondjad, Hongbin! Miben segítsek? – Dr. Gam hangja nagyon megtörtnek tűnt, Dr. Im bizonyára őt is padlóra küldte.

– Kellene a seouli doki száma. Fel akarom venni vele a kapcsolatot, mert a váltótársa egy pöcs.

– Hongbin, szépen beszélj! – szólt rám N. Nem tudom, miért hitte azt, hogy az anyám lett.

– Mindjárt diktálom a számát. Van nálad papír?

Nagy szerencsénk volt, hogy az iskolából jöttünk, így minimum két füzettel számolhattunk, N és Ken mind a ketten nagyon becsületesen körmöltek az órán, igaz, nem ugyanazt. A telefonszám egy központi szám lehetett, és bár jobban örültem volna egy mobilnak, ez is megtette. A lényeg az volt, hogy időpontot egyeztethessek a dokival, és elkezdjük a konzultációt. Ha jobban megértettem a betegségünket, talán Hyukhoz is közelebb kerülhettem.

– Kösz, Dr. Gam. Ha lehet, ne említse annak az Im faszkalapnak, hogy kerestem.

– Emiatt ne aggódj, fiam! Sok sikert, és ne feledd, hogy ti ketten vagytok egyek Hyukkal!

Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy a kezemben tudhattam a megoldást, és azonnal élni is akartam vele. A telefont egy titkárnő vette fel, akinek először röviden össze kellett foglalnom, hogy mit szeretnék, és mikor jártam utoljára Dr. Bamnál. Két hétre teljesen be volt táblázva a doki, de utána, hétfőn reggel kezdhettem nála. Már csak azt kellett megoldanom, hogy valaki vagy figyeljen anyára, vagy magammal vigyem anélkül, hogy útközben kiakadna. Lehet, neki sem ártott volna, ha Dr. Bam kezelésbe veszi.

– Kösz, srácok. Nagy segítség voltatok – öklöztem össze mindenkivel, majd Leóval megindultunk hazafelé.

Régóta először elégedettséget és boldogságot éreztem. Nem arról szólt ez az egész, hogy legyőzzem Hyukot, hanem arról, hogy helyes irányba tereljem az életünket. Hyuk az öcsém volt, egészen eddig úgy éltünk együtt, mint testvérek, és vissza akartam szerezni azokat a régi, szép időket. Már Jihyun sem idegesített, ha el tudott fogadni, akkor én is eltűrtem, nem akadékoskodtam.

Már akkor tudtam, hogy valami nincs rendben, amikor beléptem a házba. A sötétítőket nem húzták fel, a nappaliban széttépett papírlapok hevertek, és természetellenes volt a csend. Azonnal anyám szobájához mentem, de az ajtót bezárták, és hiába rángattam a kilincset, nem jött válasz odabentről. Négykézlábra ereszkedtem, hogy megkeressem az ajtó alsó résén kirúgott kulcsot, amikor egy papírlapba ütközött a kezem. Egy levél volt, de félúton áthúzták az egészet, majd élesen beleszakítottak. A sok papír közül egyetlen egy maradt épségben, az a dohányzóasztalon hevert.

Olvasni kezdtem.

Hyukie,

Itt abba is hagytam, ez nem nekem szólt, nem akartam beleütni az orrom. A nekem szóló üzenet a lap másik oldalán kezdődött.

Hongbin!

Te vagy az erősebb, mindig is te voltál, bánj jól az öcséddel, és fogjatok össze! Az orvosok mindig azt mondták nekem, hogy olvassuk össze a személyiségeimet eggyé, akkor boldog leszek és szabad, de ismertem őket, ismertem a vágyaikat és az érzéseiket, nem végezhettem velük úgy, mintha csak legyek lennének a falon. Tudom, hogy mi lett a vége, de még mindig úgy hiszem, hogy ez a helyes. Te és az öcséd, mind a ketten egyedi, megismételhetetlen és teljes értékű emberek vagytok, továbbra is éljetek együtt olyan jól, mint eddig. Szeresd őt, és támogasd a párkapcsolatában, Jihyun nagyon kedves, aranyos lány, jót fog tenni neki. Te se zárkózz el, szerethető, jószívű fiú vagy, még ha sosem mondtam ezt neked, akkor is. Minden bajt rád hárítottam, mindenért téged okoltalak, pedig csak én voltam gyenge. Kérlek, bocsáss meg nekem! Nagyon szeretlek. Sajnálom, hogy nem mondtam többször.

A könnyeimmel küszködve borogattam fel a bútorokat a házban, de az a nyavalyás kulcs sehogy nem került a kezem ügyébe. Végül a szőnyeg alatt találtam meg, és remegő kézzel illesztettem a zárba.

Tudtam, hogy mit fogok találni az ajtó túloldalán, a levélből teljesen egyértelmű volt, de nem voltam felkészülve rá, hogy milyen hatással lesz rám. Erre senki sem lehetett felkészülve.

Először a gyomrom szorult össze, és kínzó öklendezésbe kezdtem, majd szúrni kezdett a szemem, és térdre zuhantam. Az egész testem remegett, és olyan hűvösséget éreztem magam körül, mintha egy hűtőházba léptem volna. Az ablakokon nem volt kilincs, és a redőny semmit nem engedett át, mégis, elég volt a kintről jövő szellő, hogy a test megmozduljon, és a kötél ingázó feszülése, mintha a fülembe égett volna.

– Segítség! Valaki segítsen! – üvöltöttem fel, és egészen kicsire húztam össze magam a földön. Azt sem bántam volna, ha az egész nyomorult ház rám szakad, és örökre maga alá temet. Meg akartam halni, és már éppen azon voltam, hogy egyszerűen kikapcsolom magam, amikor eszembe jutott az öcsém. Ha kiszállok, látni fogja – villant át a fejemen, és minden erőmet összeszedve talpra küzdöttem magam. Amint egyenesbe kerültem, az émelygés újrakezdődött, és többször majdnem elhánytam magam, de végül eljutottam a radiátorhoz.

Ez nem egy véletlen, vagy egy hirtelen elhatározás műve volt. A kötél átfutott a karnison és a csilláron, a végét a gázcsőhöz kötötték, anyám az ágy lábtámlájáról ugrott le. Amikor megvettük, már akkor tudtam, hogy egy egyszerű matrac megfelelne, de az, aki meg akart halni, valahogy úgyis megoldotta volna.

Nem volt kérdéses, hogy meghalt-e, éreztem a testének hűvösségéből, teljesen felesleges lett volna mentőt hívni. Ehelyett inkább lefejtettem a nyakáról a kötelet, a helyére kötöttem a kedvenc sálját, hogy eltakarja a nyomokat, és befektettem az ágyba.

Kivánszorogtam a nappaliba, akár egy zombi, majd tárcsáztam azt a számot, amit sosem akartam volna. A nagymamám elmenthette magának a számunkat, mert úgy vette fel, mintha egy porszívóügynök zavarta volna meg a délutáni sziesztájában.

– Mit akartok?

– Hongbin vagyok. Anya meghalt. Gyere ide.

Nem vártam meg a válaszát, csak visszatettem a kagylót a helyére, és magamra kanyarítottam a kabátomat. A vezetékes telefon fülsüketítően csengett a néma, üres házban, és még a bejárati ajtót is nyitva hagytam. Ki akart volna oda bemenni? Az sem zavart volna, ha fellángol a hátam mögött, és eléget minden fájdalmat és keserűséget.

Rágyújtottam egy szál cigire, és mélyre szívtam a füstöt. Hyuk, most már tényleg egyedül maradtunk – gondoltam, és elindultam bele a nagy semmibe. Hogy hová tartottam? Én magam sem tudtam.

HH - 14. fejezet: Tervek

Jihyun:

Kedden egyik fiú sem jött iskolába, N viszont visszanyerte a régi jókedvét, és kárpótlásul, amiért olyan hűvösen bánt velem, az egész napot együtt töltöttük. A legutóbbi felajánlásomat pedig olyan komolyan vette, hogy kinevezett elnökhelyettesnek, és megkért, szerda délután maradjak bent vele, hogy átbeszéljük az egészséghét lebonyolítását. Én szívesebben dolgoztam volna az egyre közelgő tehetségkutató műsoron, de N ragaszkodott hozzá, hogy a környezetvédelemről, egészséges táplálkozásról, és testi-lelki betegségekről gyűjtsek adatot. Az előző iskolámban is volt ilyen rendezvény, de sosem szerettem. Egy hétig minden színes plakátoktól fénylett, aztán ahogy vége lett, minden eltűnt, és a cigisek tovább cigiztek, a hamburgerevők tovább szennyezték a szervezetüket, a bulisok tovább piáltak minden péntek délután. Teljesen feleslegesnek éreztem a céltalan fejtágítást, de a suli így akarta, hát így kellett lennie.

Hyukkal nem beszéltem aznap semmit, csak egy sms-t írt, hogy lebetegedett, de ne aggódjak, minden rendben lesz. Kicsit sem nyugtatott meg ezzel, csak még idegesebb lettem. A megismerkedésünk elején makk egészséges volt, mostanában pedig egyre romlott az állapota. Nagyon reméltem, hogy nem hazudik, és tényleg semmi komoly baja nincsen.

Szerdán aztán Hongbin jött iskolába, de egész furán nézett ki. Sárga kötött pulcsi volt rajta, sötét bársonynadrág, és szokásától eltérően mosolygott. Még sosem láttam Hongbint így vigyorogni. Szinte füléig ért a szája, és egy csepp gúnyosság sem volt benne. Csupán a szeme csillogott dühösen, erős kontrasztot alkotva így a többivel. A fekete baseballsapkáját mélyen a szemébe húzta, mintha rejtegetne valamit.

– De fura vagy ma, Hongbin – állapította meg Ravi nevetve az utolsó előtti padon ülve. A hely tulajdonosai odakint traccsoltak, így nem szólták meg az osztály vagányát az elbitorlásért.

– Ugye? Engem is meglepett – nevetgélt Hongbin, mint aki szívott valamit.

A jókedve öt percen belül áthagyományozódott a többiekre, pontosan abban a pillanatban, hogy az énektanárnő levetette vele a sapkát, és végre valahára megláthattuk a rózsaszín tincseit. Hongbinnak – hogy menjen a fenébe – még ez is jól állt, de a fulladozó közhangulat rám is átragadt, és nem bírtam visszafojtani a kuncogásomat. Akármilyen színt is szeretett volna, nagyon félresikerült.

– Binnie-barbie add már meg a fodrászod számát! Halloweenra én is beújítok egy ilyen frizkót – piszkálták a nagyhangúak, Hongbin meg ahelyett, hogy beverte volna a képüket, csak szendén vigyorgott, és megsemmisülten letette a fejét a padra.

Minden tanár megrökönyödve bámulta az újdonságot, és bár nem jegyezték meg a nemtetszésüket, látszott az arcukon a visszafojtott nevetés. Nem is értettem, Hongbin hogyan tervezte ezt. Az éjfekete tincseit nem lehetett egyről a kettőre kiszőkíteni, fokozatosan kellett volna világosítani, és akkor talán elkerülhette volna ezt a halványrózsaszín árnyalatot.

Testnevelésen szívatták a legtöbben, szándékosan a lányok csapatába akarták betuszkolni, és a hangulatán az sem emelhetett, hogy a legutóbbi félresikerült irodalomóra pótlását is aznap, hetedig órában tartottuk meg. Mindenki tudta, hogy Shim lesz a beszólások zászlós hajója, és bár ígéretet tett az igazgatónak arról, hogy nem kivételez Hongbinnal, a hajával attól még csesztethette.

– Látom, Han úr, külsőben is megváltozott, nem csak hozzáállásban. Igazán becsülendő a lelkesedése, de talán kissé túlzásba vitte – jegyezte meg kárörvendő vigyorral, Hongbin arca azonban továbbra sem borult el, ugyanolyan kenyérre kenhetően viselkedett, mintha nem lenne egészen önmaga.

Nem tudom, mikor tanulta meg ilyen jól kezelni az indulatait, de csillagos ötösre vizsgázott, és még egy káromkodás sem hagyta el a száját egész óra alatt. Leo hűséges barátként tartotta benne a lelket, folyton a sarkában volt, és egyetlen egyszer sem nevette el magát a viccesebbnél viccesebb elszólásoknál.

Suli után írtam egy sms-t Hyuknak, hogyha jól érzi magát, találkozhatnánk, de szinte azonnal kaptam is a visszautasítást. Szerettem volna átmenni hozzá, ápolgatni, levest főzni neki, beszélgetni vele, hogy ne unatkozzon, de féltem a házban élő „szörnyetegtől”. Folyton azok a gonosz mondatok jártak az eszemben: „Hogy fogsz sírni, amikor megismered a fiúk valódi természetét”.

Zaklatott voltam, és unatkoztam egyedül, így, hogy elüssem az időt, és kicsit lefoglaljam a gondolataimat, inkább olvastam egy újabb fejezetet Hyuk naplójából.

Az új osztály egész jó, már ki is néztem magamnak pár srácot, akikkel szívesen haverkodnék. Ravi nagyon menőnek tűnik, hihetetlenül jó ruhái vannak, és barátságosan is fogadott. Aztán ott van Ken, akinek egész nap be nem állt a szája, és csak vicceseket mondott. N-et nem tudom hová tenni. Biztos, hogy a tanárok bízták meg azzal, hogy körbevezessen, és gondoskodjon rólam, de közben őszintének tűnt, lehet, hogy először vele spanolok le, aztán jöhetnek a többiek.

Egyetlen fiú van csak, akiről már most tudom, hogy messze el fogom kerülni: Taekwoon. Olyan hideg. Úgy nézett rám, mintha egy betolakodó lennék, egy undorító poloska, aki betévedt az ablakon, és nem akar kiszállni a teremből. Először azt hittem, hogy csak velem ilyen ellenséges, de a szünetben se viselkedett másképp. A leghátsó padban ült, teljesen egyedül, némán, és öt percen keresztül meg sem mozdult. Úgy tűnt, senki sem kedveli.

Az új osztály tök lehangoló. Arról a tenyérbe mászó Hakyeonról lerítt, hogy feladatba kapta a seggnyalást, és azt hitte, engem is úgy palira vehet vele, mint az öcsémet. Mindig is utáltam az ilyen tanárok kedvence kis pondrókat. Ravi az osztály menője, de különösebben nem érdekel, se versenyezni nem akarok vele, se barátkozni. Ken viccesnek tűnik, de túl komolytalan hozzám, nem értené meg a gondolataimat, és nem is bíznék olyasvalakiben, aki ennyire gyerekes.

A padtársam fura egy alak. Ő volt az egyetlen, aki nem akart benyalni nekem. Órákon keresztül ott ült mellettem, és mereven bámult előre. Csendes volt, távolságtartó, és úgy tűnt, nem érdekli túlzottan a környezete. Tetszett ez a hozzáállás. Az okosak mindig fel tudták mérni, hogy kikkel állnak szemben, és ez a fiú tökéletesen tisztában volt azzal a színjátékkal, amit az osztály csak az én kedvemért nyomott le.

Ebédszünetben szóba elegyedtem vele. Nem mondtam sokat, egyetlen mondat elég volt, hogy felkeltsem a figyelmét. „Idiótákkal vagyok körülvéve.” Ezt mondtam, mire halovány mosoly ült ki az arcára, majd némi várakozást követően, alig hallhatóan megszólalt. „Te is?” – kérdezte, és amikor találkozott a tekintetünk, azonnal megéreztem, hogy végre találtam valakit, akiben majdnem annyi a keserűség, mint bennem, és aki majdnem annyira vágyik a szeretetre, mint én. Érzem, jól ki fogunk mi jönni egymással.

Kétség sem fért hozzá, kihez tartozik a második bejegyzés, de azt továbbra sem értettem, hogyan írhatott bele Hyuk soraiba pár lappal korábban. A napló egy bensőséges dolog, nem osztja meg az ember senkivel, még az ikertestvérével sem. Ha tényleg ennyire közel álltak egymáshoz, hogy még egymás sorait is kiegészítették, akkor végképp nem értettem, miért adta oda nekem a naplót Hyuk. Miért akarta, hogy ennyire belehelyezkedjek a fejébe?

Mosogatás közben is még ezen járt az eszem, és hiába csacsogott Hyuna a fülembe, meg sem hallottam, amit mondott.

– Figyelsz te rám egyáltalán? – kopogtatta meg a fejem a nővérem, mintha azt ellenőrizné, nem veszett-e el útközben a tartalma.

– Bocsi, elgondolkodtam – tettem le a törlőrongyot, és végigpásztáztam a konyhát. – Leo?

– Elment Hongbinnal valahová, még azt sem mondta, hogy mikor jön. Pedig jó lenne, ha hazaérne vacsira, ha már én főzök.

– Úgy érted, hogy beteszed a sütőbe a krumplit meg a csirkefalatokat? – cukkoltam a nővérem nagy főzőtudományát.

– A főzés az főzés. Nem kell kötekedni, hugi.

Sokáig őrlődtem, átmenjek-e Hyukhoz, ha már koradélután visszautasította a találkozást, de egyszerűen nem bírtam magammal. Látnom kellett. Felvettem hát egy vékonyka kardigánt, és bekopogtam a szomszédba. Hyuk anyukája kedves mosollyal nyitott ajtót, és nagyon emlékeztetett arra az aranyos nőre, aki a virágokat gondozta az első találkozásunknál, így megkíséreltem beszélgetni vele.

– Csókolom, Hyukhoz jöttem látogatóba. Nem gond, ha zavarom?

– Dehogy! Gyere csak be. Mindjárt szólok neki – invitált be az aprótermetű nő, és felsietett az emeletre.

Megdöbbentő tisztaság uralkodott a nappaliban. Az ablakokat lemosták, a földet felporszívózták, a bútorok ragyogtak, és enyhe citromos illat lengte körbe a szobát. Pontosan ilyennek képzeltem a ház belsejét, amikor először találkoztam a fiúk anyjával. Szinte hihetetlen volt, hogy nem is olyan régen még mindenhol szemét és újságpapírok hevertek.

– Hyuk úgy tűnik, nincs itthon – szólt le a lépcső tetejéről az „anyósom”.

– Biztos az orvosnál lesz.

– Nem, a kezelései esténként vannak. Gondolom, Hongbin rángatta el valahová.

Hongbin hihetetlenül felelőtlen volt. Miért kellett szekálnia egy beteget? Hyuknak pihenésre volt szüksége, hogy elmúljon a fejfájása, némi sétára, és nyugalomra, amit Hongbin biztosan nem adhatott meg neki, még akkor sem, ha egész nap kimondottan cukormázas volt.

– Jihyun, nincs kedved megnézni Hyukie gyerekkori képeit? Ha itthon lenne, úgysem engedné.

Egy ilyen lehetőséget nem lehetett kihagyni. Hyuk biztosan irtó aranyos lehetett gyerekként, Hongbinra meg aztán még kíváncsibb voltam, hiszen a legfélelmetesebb tigris is aranyos kiscicaként kezdte.

Arra számítottam, hogy minden felvételen majd két mosolygós szempár, két kerekded arc tűnik fel, de csalódnom kellett. Csupán Hyukról voltak képek.

– Hongbinét is meg szabad nézni? Olyan kíváncsi vagyok – mosolyogtam kedvesen a mellettem ülőre. Nagyon átlátszó lehetett a próbálkozásom, mert az „anyósom” arcára mindentudó mosoly ült ki.

– Igen, azt elhiszem. Hongbin még annyira se akarná mutogatni ezeket neked, mint Hyukie, de sajnos nem tudok róla képet mutatni. Ő sosem látszik rajtuk.

– Úgy érti, nem szeret fotózkodni? – segítettem ki a beteget.

Hongin olyan önelégülten viselkedett néha, hogy teljesen meg voltam győződve róla, hogy otthon a tükör előtt állva selfie-ket lő magáról, és aztán hosszú percekig gyönyörködik az eredményben. Úgy tűnt, csak a csajok előtt szeretett szerepelni.

– Csak ez az egyetlen van, amin viszonylag jól látszik – húzott elő egy fekete-fehér polaroidot a ház asszonya. A lap széle már sárgult a sok forgatástól és az alakok is megfakultak rajta. Illetve, csak egyetlen alak volt fakó, mintha az ő alakját satírozták volna ki a kíváncsi kezek. Pontosan így néztek ki azok a kísértetfotók is, amikkel egyesek bizonyítani akarták a szellemek létezését.

– Biztosan bemozdult – emeltem kicsit közelebb a szememhez a felvételt. Az a baba, akinek a mosolygós szemeiről, és az állának vonalából lerítt, hogy Hyuk, kristálytisztán látszott, amíg a mellette fekvő, az apró lábait az égbe nyújtó testvére csak önmaga kísérteties sziluettje volt.

– Ezen a képen olyan, mintha Hongbin nem is létezne.

– És ki mondta, hogy létezik? – kérdezte az anyuka gúnyosan.

Hirtelen fordultam oda, és egy szörny arca nézett vissza rám. A kedves, gyámoltalan asszony arcvonásai teljesen eltorzultak, a szemeit nagyra nyitotta, az orrcimpái kitágultak, és úgy vicsorgott rám, mintha egy démon bújt volna belé.

– Ostoba kislány – ragadta meg erősen a karomat. A hangja elvékonyult, mint az öregasszonyoknak, és mintha köszörültek volna, úgy csikorgatta a fogait. – Nem tudsz, te semmit.

– Eresszen el! – próbáltam meg kirántani a szorításból a karomat, de vasmarkok szorultak körém. Abban a törékeny nőben hirtelen egy monstrum ereje költözött, nem tudtam szabadulni a fogásából.

– Nézd csak! Nézd! – borította ki elém a dohányzóasztalra a doboz tartalmát. A fényképek úgy hevertek előttem, mint a szétterített kártyalapok. – Látod ezt? És ezt? Na meg ezt? – kapkodtak az ideges ujjak a képek felé. – Hol van Hongbin? Hol van? HOL VAN? – a végén már üvöltött, és én egyre jobban féltem.

A felkaromat, mintha satuba fogták volna, a hajam előre esett, és a könnyeim hozzátapasztották a hajszálakat az arcomhoz. Hihetetlenül melegem volt, és közben remegtem a félelemtől.

– Válaszolj! Hol van Hongbin? – rántott rajtam egyet a nő, és az arcomat az asztal lapjának nyomta.

– Nem tudom – sírtam fel. – Nem tudom, hogy hol van Hongbin. Kérem, engedjen el! Ez fáj.

– Hát persze, hogy nem tudod – hajolt egészen rám a szörnyeteg, és a fülembe suttogott csitítva. – Egy ostoba kislány vagy, akivel kényük-kedvükre játszanak a fiúk. Hiszen még azt sem tudod, hogy melyikük vette el a szüzességedet.

– Már, hogy ne tudnám?! – kértem ki magamnak, és feljebb toltam a fejem. – És egyébként is, mit vájkál a magánéletemben? Azt se tudom, hogy ki maga! – förmedtem rá. Egyik személyiségnek sem felelt meg, akiket Hyuk leírt, valószínűleg egy új alteregóval lehetett dolgom.

A szörnyeteg úgy kapta el tőlem a kezét, mintha megégettem volna, majd egy erős, de bíztató szorítást éreztem a vállamnál.

– Jihyun, most menj! Siess! És ne gyere ide többet egyedül – raccsolt egy brites akcentus, majd a görcsös ujjak az asztalra csaptak, pontosan a fejem mellett. – Menj már! Nem tudom sokáig visszatartani.

Hanyatt-homlok menekültem ki abból a pokoli házból, és egészen a szobámig futottam. Bezártam ajtót-ablakot, és lecincáltam magamról a ruhákat. Az egész testem izzadtságban úszott, a hajam nedves kazalként ült csomókban a fejemen, ahogy idegességemben összetúrtam. A kezeim remegtek, az idegeim rojtosan lógtak, és a sírással küszködve gyűrtem a lapokat a fekete naplóban, hátha rátalálok valami magyarázatra. Fogalmam sem volt róla, mi folyik ott, abban a házban, és mit rejtegetnek előlem a fiúk, de a végére kellett járnom. Nem hagyhattam, hogy továbbra is én maradjak a báb, és ők a mesterek. Valamit rejtegettek, de megesküdtem rá, hogy kiderítem, és az arcukba vágom bosszúként, amiért hülyét csináltak belőlem.

Hongbin:

Minden készen állt, az embereim elfoglalták a helyüket, és nekem nem volt más dolgom, minthogy koncentráljak. Két cél lebegett a szemem előtt: lenyomni Hyukot és megszerezni a papírokat. Bár a terv az előző nap még úgy indult, hogy csak Dr. Gam elérhetősége kell, szükségem volt egy friss másolatra a betegkartonomról, hogy ne üres kézzel menjek Seoulba, ha Dr. Gam megadja a címet.

Korábban a telekinézist ösztönből használtam, amikor túlságosan dühössé váltam, vagy amikor megijedtem. Most viszont minden azon múlott, milyen pontossággal tudom mozgatni a tárgyakat, akár úgyis, hogy nem is látom őket.

A bevetés elindult, Dr. Im megérkezett N-hez az iskolába, Leo pedig belekezdett a hódításba. Jól kellett időzítenem, minden másodperceken múlott. Amikor a lány megfordult, átrohantam az előszobán, és guggoló állásban megérkeztem a pult mellé. A széles fából faragott recepciós állás pont eltakart, de nem gubbaszthattam ott sokáig, amilyen gyorsan csak lehetett, meg kellett szereznem a kulcsot a szekrényből.

– És milyen filmeket szeretsz? Mostanában rengeteg újdonság érkezett a moziba – dobott fel egy új témát Leo. Egész ügyesen csinálta, a feszültség jó hatással volt rá, ha nem irodalomórán kellett szerepelnie.

– Hogy milyen filmeket? – kérdezett vissza a recepciós lány. A hangjából kiérződött, bekapta a csalit.

Sajnos a kulcsokat itt nem úgy tartották, mint a suliban, hogy minden teremhez egy tartozott, itt az összes egy közös kulcscsomón függött, hiszen egy recepciósnak egy ilyen kis rendelőben így volt a legkönnyebb. Számunkra ez egyszerre jelentett áldást és átkot is. Jól jött, hogy nem látványos egy kulcs elbitorlása, azonban számomra kész macera volt. Nem elég, hogy le kellett lebegtetnem onnan a kis szemetet, de úgy kellett mindezt véghezvinnem, hogy ne csörrenjen meg a többi.

Lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem a mozgatni kívánt tárgyat és a környezetét. Egyszerűbb lett volna, ha nem korlátozom a látásomat, de féltem, hogyha megerőltetem a szemem, és elkezd hasogatni a fejem, Hyuk magához tér.

– Úgy halottam a Halálig a tiéd nagyon jó – szűrődött be a tudatomba Leo hangja. – Elvileg thriller, de nem kell félned, megvédelek hazafelé, ha rád támadna valami – flörtölt kissé esetlenül.

A kulcs hűvösen simult az izzadt tenyerembe, és egy lépéssel közelebb kerültem a célomhoz. A lábaim remegtek, amikor törpejárásban elküzdöttem magam az ajtóig, majd olyan gyorsan slisszoltam be, hogy még a huzatot sem lehetett érezni.

Odabent szusszanhattam egy keveset, mielőtt elkezdtem feltúrni az irattartót. A hozzá tartozó kulcsokat az asztal fiókja rejtette, amit egy egyszerű gémkapoccsal tökéletesen fel lehetett törni. Az aktám sokkal vastagabb lett, mint sejtettem, de minden egyes leletet és hozzáfűzést lefénymásoltam. A digitális képeket gondosan eltávolítottam a gépből, majd az övem szorításába dugtam a papírokat.

A nehezebb és időigényesebb munka azonban csak ezt követően várt rám. Fogalmam sem volt ugyanis, hogy hol rejtegetheti Dr. Im az elődjének hozzáférhetőségét. Megnéztem a fiókokban, a falióra mögött és még a kanapé réseibe is belenyúltam, de semmi nem akadt a kezembe, némi porcicán kívül.

Bár a telefonomat csak búgásra állítottam, mégis hatalmasat ugrottam, amikor rezegni kezdett. N írt, és semmi jóra nem számíthattunk ez után. „A Sas elindult.” állt az üzenetben, bár azt nem értettem, miért használtunk ilyen ostoba megnevezéseket. Im mindenre hasonlított, ami beleillik az undorító témakörbe, de a sassal köszönő viszonyban sem állt.

Újra megnéztem a korábbi helyeket, de nem teleportált oda hirtelen, amit kerestem. A tollakat megpróbáltam olyan katonás rendben visszaállítani, mint, ahogy hagyták őket, majd az ablakot vizsgáltam át. Kinyitottam a rozoga szárnyakat, és végigfuttattam rajtuk a kezem, hátha rátalálok valahol egy mélyedésre, de sehol nem találtam egyetlen nyomot sem.

– Hongbin! – A nevem úgy csattant, akár egy ostor, és azonnal hátra pördültem az ajtó felé, hogy elbánjak az érkezővel, de senki nem állt mögöttem. – Hé, Hongbin! Itt vagyok lent.

El sem hittem, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Ken a bicaja mellett vigyorgott fel rám, és nem úgy tűnt, mint aki a köszönés után egyszerűen csak tovább állna.

– Ken, húzz el innen!

– Te meg mit keresel ott fent? Dr. Im a suliban van – csóválta meg a fejét, majd leesett neki, hogy pontosan azért vagyok a rendelőben, mert a doki távol jár. – Hongbin, nem lesz ebből gáz? Ez mégis csak egy doki. Azokat mindig védik a zsaruk.

– Ken, inkább… – kezdtem, de már nem tudtam befejezni, mert megnyikordult az ajtó, és az utolsó pillanatban dobtam hasra magam a kanapé mögé.

A szoba birtoklója megérkezett, és a hurok a nyakam köré szorult. Bármelyik percben lebukhattam, és még mindig nem tudtam, hol van Dr. Gam elérhetősége. Ráadásul legalább a megszerzett kartoték anyagát biztonságba kellett juttatnom. Nem volt más választásom, meg kellett játszanom magam.

A hátamra dobtam magam, és hangosan köhögni kezdtem, mint aki most ébredt egy lidérces álomból, ahol a víz alá nyomták a fejét. Az orvos erre azonnal odarohant hozzám, és felsegített.

–  Hyuk, jól vagy? Mit keresel te itt? – segített fel.

Nagyon vigyáznom kellett, hogy ne sejtse meg a ruhám alá rejtett papírokat, így amennyire csak tudtam, a saját erőmből másztam fel a kanapéra. Veszélyes játékot űztem. Félig vonultam csak vissza, hogy Hyuk külseje éppen, hogy előjöjjön, de a tudatát még ne nyerje vissza. Tudtam, hogy alig van öt percem rá, hogy meglógjak, a koncentrációm már így is veszített az erejéből, egyre homályosabban láttam a tárgyak körvonalát.

– Kaphatnék egy pohár vizet? – kértem reszelős hangon, és amint a doki megfordult, azonnal akcióba léptem.

A papírok hangtalanul szálltak ki az ablakon, majd úgy estek le, mintha egy hatalmas sziklát rejtenének. Nem volt más választásom, bíznom kellett abban, hogy Ken összeszedi őket, és megőrzi, amíg Leónak fel nem tűnik, hogy egy új személy is belekeveredett ebbe az egészbe.

– Hyuk, vérzik az orrod – nyomott egy zsebkendőt az arcomba Dr. Im, majd segített meginni a vizet. Túl sokat használtam a képességemet, kezdett visszaütni. – Emlékszel rá, hogy kerültél ide?

– Rosszul éreztem magam, Hongbin egész nap elnyomott, és beszélni akartam Önnel.

– Rendben, beszéljünk csak, de előtte megvizsgállak – sietett a táskájához az orvos, és akkor esett le, hol lapul a kincs, amikor a szoros csatok engedtek a szorításból.

Leo, a táskában van! A táskájában van a papír! – szuggeráltam minden erőmmel a barátomra, és nagyon bíztam benne, hogy sikerült átvinni az információt. Már azt sem tudtam megvárni, hogy Dr. Im visszaérkezzen, egyszerűen elájultam. Remélhetőleg nem örökre.